…ha valami rámül, rámszakad, körülöttem mindenkinek hirtelen ” nagyobb” baja támad, ami mellett az enyém eltörpül. Talán azért van, hogy ne is kezdjem el mondani, hogy mi bánt, mi a baj… Talán túl sokat panaszkodom, talán tényleg semmi az, ami most hallgatásba döntött.
A dimenziók között megcsörrenő telefonom végén anyu hangja közli, ” apád megint berúgott, nem sokáig bírom már ezt Tücsikém” … Hallgatok. Mit is tehetnék? Mit kell ilyenkor mondani? Majd másnap újra telefon…anyu elcsukló hangon mondja : ” apád ma bocsánatot kért, olyan aranyos, most annyira szeret engem.”
Éveken át ez volt a ritmus. És apám velem ugyanezt játssza. Este a földről szedem össze,mocskos , hányás szagú ruháját tisztára cserélem szótlan, másnap , pont mint anyu, elmondom a miheztartást majd ő, próbàl kedves lenni, mert ez így mindig bejött. Anyunál.. de nálam nem.
Gyűlölöm, gyűlölöm s vele együtt az egész életem. Megnyomorítottak az életükkel és én szégyellem, hogy hagytam.
Ma nem tudtam megszólalni. Ma nincsenek hozzá szavaim, gondolatom sem maradt. Idegenből kapott Barátokat fárasztok az érzéseimmel, s szégyellem, hogy kiadom magam, energiát kuncsorgok olyan Emberektől, kiknek sokkal nagyobb teher nyomja a vállát, mint az enyém. Borzasztóan hálás vagyok, hogy nem hagynak magamra. Ezt nem tudom eléggé megköszönni.
Mindig féltem ettől a pillanattól, hogy eljön, hogy hagyom tegye a dolgát a Sors,ahogy jónak látja.
Egyetlen dolgon múlik apám boldogsága. Azon, hogy én alázattal tegyem amit kitalál, hogy ő legyen a ” családfő”, hogy játszunk a kedvéért szerepet, amiben ő folytathatja amit megszokott… De nem megy. Inkább a halál, mint bármilyen szolgaság. Szégyellem, hogy nem húzok cselédruhát. Másfél éve próbáltam túlfeszíteni a határaim, de ma elszakadt a húr .. nincs tovább. Vége van. Mától nem akarok soha többé semmit érezni . Igaza volt az anyunak, a balfaszságunknál, hogy nem tudunk kiállni magunkért jobb a halál.
Itt az elején leszögezem, hogy ez az ” ebben az életben” fogalom is annyira emberi. Mert ugyebár az Univerzumban nincs idő…az idő valójában egy egyenes, amit a ” valamihez” viszonyítva hozott létre a fizikai illúziót vezénylő Játékmester…
Tegnap- szerintem hosszú ideje először – mindenféle technikai eszköz nélkül ücsörögtem a teraszon. A csend nem működött bennem, mert folyamatosan énekeltem (nem kényszerből, hanem mert jól esett) a közelstávoli hallgatóság legnagyobb örömére. Délután a “mi az én lélek feladatom” témakörében hallgattam videót, persze egyik feltöltött anyagban sincs kulcs. Talán a bezárt ajtókhoz vannak térképek, de a kulcsokat a Felsőbb Én nyújtja át ha eljön az idő az adott szint megértéséhez.
Elhangzott és egy ideje tudom én is, hogy ebben a sűrű illúzióban, ebben az emberi létben azzal van feladatunk, ami újra és újra kényelmetlenséget okoz, illetve azzal,amire elhivatottságot érzünk, úgymond eszközünk van hozzá… Itt gondolok a készségekre, a képességekre, az érdeklődési körökre…
Feltettem én is nyikorgó éneklés közben a kérdést, hogy vajon milyen szerződést kötöttem érkezésem előtt, de számomra egyre nyilvánvalóbb, hogy a VALÓSÁG igazolása és önmagam a VALÓSÁG szolgálatába állítása az egyik legnagyobb feladatom ebben az életben. Jó nagy kerülővel kerültem vissza abba a tudatállapotba, amiben érkeztem azon a csodálatos szeptemberi vasárnap, egy hónappal azelőtt, amire vártak volna. Ha túlspirázom a dolgot, már tudom, hogy talán hogy a testbebilincselés ideje sem volt véletlen, hogy nem a skorpió vérszomjas rezgésébe születtem, hanem a művészi mérleg lágysága és eszközei biztosították számomra a kinyilatkoztatást.
Gyerekként egy álomvilágot építettem magam köré és abban éltem. Ahogy ment az idő, ez a fajta “nézőpont” terhes lett a környezetem számára, mert nem illett a “képbe” az én álmodozásom. A szüleim generációja ( legalábbis abban a közegben, ahogy én gyerekeskedtem) az agresszió eszközeivel élt, ha arról volt szó, hogy az utódot az akkori társadalmi modell hozzá “illő” rétegébe faragja. Ahhoz, hogy megőrizzem az álmaim hazudnom kellett és máris szemben álltam azzal, amit vállaltam induláskor. Sosem szerettem a szervezettséget. Két évtizedig próbáltam magam egy “napirendhez” szoktatni, de képtelen voltam betartani a saját magam által hozott szabályokat és közel 4 évtized után mondtam ki először, hogy a legszebb és legjobb dolgok velem SPONTÁN történnek.
A szülői és társadalmi önkény elvette tőlem a fényt. Megtanultam hazudni. Védekezésből… Elferdítettem a valóságot, mert ezt tetszett a felnőtteknek, de sosem hittem el, hogy az az igazság és egyre jobban irritált ez a fajta szerep. Bár a szüleim a beálltak a sorba, a pénz hajszolása nem adott elég teret nekik arra, hogy kontroll alatt tartsanak. Anyu nyitott volt a spirituális világra, apámban volt kódolva lázadó rezgés az elnyomás ellen, de nem ismerte fel ( a mai napig) , hogy ugyanazt a mintát közvetíti, ami ellen harcolt. A nyitottságuk a másfajta nézőpontok felé hozott pár könyvet a családi könyvtárba, igy került hozzám a két -számomra- alap mű : Szepes Mária : Vörös oroszlányja és Judy Laddon : Föllebben a fátyol-ja.
Közel 33 éve, hogy elkezdett foglalkoztatni az, hogy miért vagyunk itt és kik vagyunk valójában. 33 év alatt átformálódtam. Az utóbbi két évben elkezdtem felismerni, hogy ez a fizikai világ nem az én világom. Ám csak a napokban tudtam először felemelni magam annyira, hogy ne fájdalommal éljem magam magam körül az embereket, akikkel nem beszélünk egy nyelvet.
A “lélekszerződésemben” biztosan benne van az emberek ” vezetése” a fény felé, ezért is engedte az “univerzum”, hogy viseljem a “soulleaderdemon” nevet. Az írás eszközömmé vált, nem tudom milyen írások születnek általam, de azt igen, hogy az én “tudásom” ehhez kevés és biztosan valaki/valami intézi ezt belőlem, tehát jó eszköze vagyok és leszek egy olyan világnak, aminek feladata bármilyen módon felébreszteni az embereket, és visszaadni a birtokukba a Fényt.
Képesség váltam a magasfokú empátiára. (ennek nem örülök kicsit sem). És végtelenül zavar , ha valaki elferdíti a valóságát önző érdekből. Az egész életem végig kíséri a hazugság. Még mindig van a közelemben olyan ember, aki hazudik. ( szerencsére a családban már csak apám, a többi távoli vérrokon nem család nekem- itt jegyzeném meg, hogy a vérrokonság egy faszság, csak abban van jelentősége, hogy ne hozzunk létre ha lehet fizikailag -testileg és értelmileg- sérült lényeket, vérrokonokkal való szeretkezés alkalmával és ennyi) Van aki érdekből, van aki egóból, van aki meg csak azért, mert fingja nincs hogy amúgy épp milyen valóság idea fut a tudathálón számára… Engem ez nagyon zavar és úgy gondolom, hogy dolgom van ezzel, mégpedig úgy hogy , aki nem képes a saját valóságát preferálni, hanem létrehoz magának bármilyen okból egy újat, azt engedjem el, mert nincs értelme energiát fektetni bele. Például a munkahelyen, a munkavégzéssel kapcsolatban, illetve szintén abban a közegben van egy olyan kapcsolódásom, ahol az illető olyan valóságot teremt maga köré, amiben mindig ő az áldozat, vele mindenki kicseszik, de közben ő maga a legnagyobb manipulátor. Nekem a manipulátorokkal nincs dolgom. És a legnagyobb feladat az számomra, hogy ne féljek tőlük, de szembefordulás helyett válasszam a saját valóságom, amiben viszont ők már nem jutnak semmilyen szerephez. Itt most hallom a visszakérdezést a gyerekkoromra, ahol én is egy fikcióban éltem. Ez nem akaratlagos fikció volt, hanem az én valóságom. Azaz akkor még nem hazudtam. A hazugság ott kezdődött, amikor azt mondtam és csináltam, amit elvártak tőlem, annak ellenére, hogy az nem illett bele az én valóságomba.
Igazából én nagyon úgy érzem, hogy hazaértem… Soha nem éreztem ezt még. Minden külső körülmény ellenére, belül béke van és minden árnyék átlépésével növekszik bennem a Fény.
A fizikai éltemben nem vágyom már semmi olyanra, ami másoktól függ. Nem kuncsorgok én már figyelemért, sem szeretetért, nincs rá (a kuncsorgásra) szükségem. A figyelem és a szeretet is olyan energia, ami vagy van, vagy nincs, de nem lehet sem megvenni, sem erőszakkal “elvenni” másoktól. Semmi mást nem akarok, csak rendet. Minimalista lényem, minimalista környezet kialakítására törekszik és nagy erőkkel távolítja el a környezetéből mindazt, ami nem szolálja már a fejlődését…
Beszéljünk a szeretetről. Mi a szeretet valójában, miért hajszoljuk, miért áldozunk fel mindent érte és vajon éreztünk már olyan igazit? Mit jelent az emberek világában a szeretet? Van-e egyáltalán feltétel nélküli szeretet? És ami most merült fel bennem: érezzük-e a másik ember szeretetét akkor is, ha nem úgy szeret, ahogy mi elvárjuk? Vagyis, hogy kerül bele a “szeretet” témakörébe az elvárás?
Nekem sosem mondták, hogy szeretlek.. 🙂 De lehet hiába is mondták volna, ha nem éreztem. De éreztem már szeretet emberek felől, akik szintén nem mondták, de sugárzott róluk a szeretet. Akkor döbbentem meg igazán, amikor ráébredtem arra, hogy olyan helyről várom görcsösen a szeretet, ahonnan nem sugárzik felém. Nincs benne sem a szemekben, sem mozdulatokban, nincs benne a hangban, a cselekvésben. Mert vannak akik nem tudják szavakkal kifejezni, azok kifejezik másképp, de nem szándékosan, hanem spontán… és számtalan szeretetteli pillanat van az életben. Abban a mosolyban, amit akkor küldenek, amikor megpillantanak, benne van, mert nem lehet tagadni azt.
Üres tekintet, közönyt, undort vagy gyűlöletet, esetleg félelmet ( ez utóbbit nem láttam még szerencsére, a többit már igen) tükröző arc mögött nem lapul szeretet.
Valami megtört bennem, vagy átfordult. Valami változott, mintha elszakadt volna a kötél, amivel olyan emberekhez kötöttem magam, akiknek teher a jelenlétem. Nem nem akarok már teher lenni, hanem nem érdekel, hogy mi vagyok másoknak. Az az ő dolguk, hogy mit kezdenek velem.
Nem tudom mi történik, de azt igen, hogy én ezerrel takarítok belül, és most mindent kipakolok, amivel nem tudok mit kezdeni. Nem keresem a szeretetet senkiben, akiből nem sugárzik felém. Úgy érzem, hogy ezzel, hogy egyik pillanatról a másikra elengedtem ezt a görcsös kapaszkodást, felszabadultam. Felszabadítottam magam a kapcsolatok terhe alól. A kellből átfordultam a lehetbe… Semmit sem kell , de bármit lehet… Pedig nem történt semmi, csak úgy tűnik nem hazudhatok magamnak tovább…
És hogy én szeretek-e ? Látszik… aki nem érzi, azt nem. És akitől én nem érzem, az mindegy, hogy szeret-e vagy nem… nem tudok tudok vele mit kezdeni, nem ő tehet róla, de én sem. És ennek az elfogadása adta az általam eddig nem ismert legnagyobb szabadságot nekem.
… talán a legfontosabb, hogy teljesen tisztán látom önmagam és már nem hazudok nekem sem arról, ami vagyok, a képességeimről, a készségeimről, a határaimról…
Tegnap adtam egy pofont az önértékelésemnek, még nem tudom, hogy ez a rossz érzés, ami bennem van most, milyen irányba fog mozdítani. Jelenleg emésztem a tegnapi nap megéléseit, az életemben hozott döntéseket, aztán megfigyelő pozícióba helyezkedem és figyelem merre indulok az adott mostban tovább.
Nem lehet politizálni, főleg nem “céges” ( már itt kezdeném, hogy ugyan már..milyen “cég-ez?” de nem szólhatok semmit, mert rájöttem, hogy én még mindig ugyanannál a cégnél dolgozom ahová 29 éve felvettek, mert most döbbentem rá, hogy akárki akármit is mond a vezetésre, és akármilyen is olykor egy-egy eljárás, igyekeznek kiállni mellettünk a régi cégünk határain belül ..hiába akarja a nagy mamut bekebelezni a kiselefántokat..sosem fogja…) témában, főleg nem a lézernagyúr vicckategóriás döntéseiben, de egy ilyen innen vegyünk el, hogy ott több legyen akció keretén belül én tegnap a Balaton partjától nem is olyan messze töltöttem pár értékes órát, kicsit imádkozva, hogy ne pont én legyek aki rásegít egy vonatra, hogy a kedves utasok az autópályán araszolva egy tömött buszban eljussanak Kelenföldre…
Amikor hívtak hogy van-e kedvem menni vonatot pótolni Siófokra, ( nem kötelező) nem a kedvem miatt mondtam igent ( és mielőtt a pénzéhes nyálcsorgatók kitalálják, hogy a pénz miatt, jelzem, hogy én itt sosem a pénzért dolgoztam, hanem mert 4 évvel ezelőttig ez volt a minden számomra, a szolgáltatás/szolgálat, az adok, kapok.. az utasaim mint második család) hanem mert ehhez vagyok szokva, hogy ha szólnak, hogy menni kell, akkor menni kell ( és még csak azért sem, mert jó akarok lenni valakinek a szemében, mert nincs senki itt akinek számítanék én mint szabálykövető, akivel nem jó együtt dolgozni, mert nem lázad együtt, nem csal együtt, nem szivatható és nem megvezethető , plusz nem vegyül, nem kiszámítható és nem kollegális- szerintük) Annak ellenére mondtam igent, hogy nagyon kívül esik ez a komfortzónámon hogy idegen viszonylaton mozogjak, attól meg végképp égek állt a hajam, hogy Pestre menjek busszal csúcsidőben. Biztosan megoldom, ha kell, megoldottam már sokmindent, és mindig van aki segítőkész, ha az ember normálisan kér segítséget. Soha a közel 30 év alatt engem nem bántott, nem nevetett ki senki, és volt számtalan olyan helyzet, ahol magam is meglepődtem azon, hogy milyen flottul tudok teljesíteni nyomás alatt. Bár tegnap nem jutottunk sorra a vonat támogatási projektben és amúgy egy nagyon jó csapatban találtam magam, ahol eszembe nem volt külön vonulni mint amúgy teszem a saját kollégáim között, meghallgattam pár életsztorit, lelki támogatást nyújtó tyúkanyó voltam, mikor hazaindultunk a kollégával, akivel mentünk, nem örömöt éreztem, hanem mélységesen szégyelltem magam azért, amiért végig stresszeltem a napot, attól tartva, ha új helyzetbe kerülök nem tudom megoldani és nevetség tárgyává tesznek a világ előtt az emberek, mert ez a divat.
Hazafelé azon gondolkodtam, hogy én az éltemben mindenhol ezt érzem. Hogy nem vagyok jó. És rájöttem, hogy azért csökkentem az emberek számát magam körül, mert már nem is akarok az lenni. És rájöttem, hogy mivel engem az utasaimon kívül, senki nem ismert el semmilyen területén az életnek és megtanultam, hogy valószínüleg nem vagyok jó, és aki nem jó, az előbb utóbb nem is akar már az lenni, nincs miért. És ha nem kell jónak lenni, nem kellenek emberek sem a közelembe. Minek.
Borzasztó rosszul érzem most magam . Pedig semmi rosszat nem tettem és örülnöm kellene. Nem önsajnálkozom, mielőtt annak tűnne. Sírok.. Mert fáj ez a felismerés. Nem tudom, hogy hogyan tovább. Amit tudok, hogy továbbra is hálás vagyok, hogy legalább megpróbálom megtalálni a kiutat ebből az útvesztőből. Azt volna jó tudni, hogy én építettem vagy csak belesétáltam. Mert nem mindegy. Ha én hoztam létre, akkor le kell bontani, ha csak beletévedtem, akkor meg kell találni a kiutat… Hálás vagyok, hogy ki akarok jutni ebből a helyzetből.
Van valami más is. Ha Te tudod, hogy “buta vagy” akkor ezt hogy dolgozod fel? Én tudom, hogy egész életemben igyekeztem távol maradni a kötelező tudástól, mert nem érdekelt. Tehát én tisztában vagyok vele, hogy én “buta” vagyok. Azonban ez a “butaság” nem tudatosult időben, tehát vállaltam munkát, ahol nem vették észre, hogy nem vagyok elég “okos” hozzá, mert ezek szerint jól titkoltam, mellesleg az akkori főnökeim igyekeztek is “lebutítani” például fix vonalakra, mert amúgy is “hülye vagyok” ahhoz, hogy kiengedjek a városból. Ha valaki 25 éven át azt hallja, hogy hülye hozzá, belekényelmesedik a helyzetébe és el is hiszi, hogy nem tudja megoldani, ha 10 kilométerrel arrébb kell mennie… Belegondolsz abba, amikor valakinek azt, mondod, hogy : ” Te ehhez hülye vagy” akkor épp tönkreteszed az életét?
Ha visszatekintek az iskolai tanulmányaimra, csodálkozom, hogy még életben vagyok, de ha arra nézek, ahol embereknek kellett segíteni, hogy mennyi mindent meg tudtam tenni a 30 év alatt, hogy másoknak egy kicsit jobb legyen, akkor régen diplomás lehetnék az ÉLET egyetemén és nem kellene most rosszul éreznem magam azokért az érzésekért, amik most bennem kavarognak és épp tönkre teszik mindazt a szépet ami eddig olyan kedves és reményt adó volt nekem velem kapcsolatban.
Végül oda jutottam, hogy nem kell sajnálnom a fogyatékkal élő gyereket gondozó barátaim, mert én is az vagyok, csak én a bennem élő fogyatékossal próbálok valamit kezdeni a nap 24 órájában…
( hiába voltam ott Siófokon, nem láttam a Balatont 😦 )
Azt mondta nekem az ifjú titán, hogy az öreg ( régóta ott dolgozó) dolgozók ideje lejárt .. nem is tudja, hogy mekkora szabadságot adott ezzel
Miért hiszik azt, hogy mindenki pénzéhségből munkamániás? Én például nem azért dolgozom. Én szeretek dolgozni. Mivel több időt töltöttem a munkahelyen az utóbbi 29,2 évben, mint otthon ébren, joggal mondhatom, hogy függője vagyok a munkámnak. Akkor is, ha az utóbbi időben nem okoz akkora örömöt, és akkor is, ha elmagányosodtam, mert nem tudok együtt rezegni a közösséggel. Attól még része vagyok.
🤷
Én örülök, hogy lejárt az időm. Biztosan fel fogom magam találni itthon is. Bárhol is ..mindegy is. Minden lépés csak a célom felé visz, legyen az arra ösztönző bármilyen is a szándék mások részéről 😑
Én nem tudok rossz irányba haladni. Minden irány jó. Haza visz. Az egyik előbb, a másik később.
Nem tudom hogy hol kezdjem. Lehet a végén, mert a közeli… Talán ott, hogy többnyire a megvilágosodás olyan embereket ér el, akiket valami nagy trauma és/ vagy felismerés ér, és nem tudnak már azon az úton haladni amin addig, mert képtelenek rá. Nincs más opció, mint egy új irány, az ismeretlen, a bizonytalan. Mindig kicsit sznob, kicsit arisztokrata, kicsit őrült (mert kedvelt engem) töritanárnőm jut eszembe aki Ádámtól és Évától kezdte volna a második világháború kirobbanási okait magyarázni, hogy nem ilyen egyszerű a hála , az áldásosság, a szerencsés mivolt megélésének állapotában ébredni, mint amilyen egyszerű itt elolvasni a manapság ritkán kiugró rezgésű irományban, mert hosszú , kemény, sok lemondással, értetlenséggel, tanácstalansággal, bukással, de pont ennyi örömmel és ajándékkal járó út van az mögött, ami ma megosztani szeretnék Veletek.
Mikor hazafelé ballagtam a busztól az embereket kerülve a házak mögött húzódó göröngyös földúton, a vezetékektől mentes csodás kék ég mögött tornyosuló hatalmas felhőket csodáltam, a napsugarakat a frissen bálázott lucernán és újra túlcsordult bennem a hála, az öröm és újra és újra átjárt a súlytalanság érzése. Ma kétszer is megtapasztaltam röpke percekre azt a testtudat nélküli , fájdalomtól mentes, könnyed haladást, amit már publikáltam egyszer. Mindig is lenyűgöztek a körbálák a földeken, gyerekkorom óta imádtam az egymástól távol “elhagyott” természetes díszletet, amik mindig valamilyen utazás során tárultak a szemem elé, megőrizve bennem az utazás mindig magasan rezgő frekvenciáját. Szinte észrevétlenül épült bele a folyamatos mozgásban maradás az életembe, amikor a szakmát választottam.
Hazaérve azon gondolkodtam, hogy le kellene ülnöm leírni, hogy mennyire más volt ez a nap, mint az utóbbi évek bármelyik napja. Egyszer sem ért el hozzám a negatívum, még a közlekedés sem kommentáltam a tőlem megszokott alpári stílusban, szinte tudomást sem vettem annak divattá vált szabálytalanságairól.
A buszon , utasmentes időszakban egy teljesen véletlenül ( mert ugye azok nincsenek) a YouTube-on megjelent ” Gyuri bácsi krónikái” felhasználó név alatt futó “kitalált, de mégis életszerű történeteket” hallgattam, amin magam is meglepődem, mert szörnyű, mesterséges intelligencia által összerakott és google fordítót is leköröző felolvasó program által közvetítettnek tűnő végülis utópikus mesék, de hallgatásuk mégis feltöltött, mert én a mesék világában nőttem fel, a világ minden tájáról megjelent mesék világában, és szerencsére olyan elmével , ami képes mindent képre fordítva látható mozivá varázsolni és szinte belehelyezni a történetbe, ami sok tanulsággal és megéléssel tesz gazdagabbá, de főleg megerősít abban, hogy én én valójában milyen ember is vagyok , melyik csoportjába tartozom a történetekben szereplők közül.
Viccesnek találom, hogy én – aki nagyon nem akarta elfogadni a mesterséges intelligencia segédletét– jelenleg pontosan annak segítségével emelem a rezgésszintem.
A MI által olyan képek és szövegek generálhatók, amelyek képesek megjeleníteni azt a vágyott állapotot, azt a vágyott környezetet, amit a fizikai valóságban, emberi mivoltunkban -egyenlőre- még nem tudok, mert most kezdek csak emlékezni arra, amit előző posztomban is megosztottam, hogy az egész világ rezgésekből áll és azt hozzuk létre, tükrözzük magunk köré, ami bennünk van. A MI segítségével azonban képesek vagyunk megjeleníteni azonnal azt, amit vágyunk.
Ez a sok mese, amit hallgattam az utóbbi két napban megerősített abban, hogy én soha nem adtam el magam, soha nem adtam fel az integritásom és egy stabil karakter vagyok, egy igazi jellem, aki rengeteget fejlődött és erősödött az utóbbi másfél évben, amiben a túlélésem jelentette a fény felé haladás, a szabadságom óvása és minden olyan helyzet elengedése, ami nem emeli, hanem rombolja azt a rezgést, ami olyan gondosan próbálok az univerzuméra hangolni már vagy két évtizede.
Ha szeretnél Te is meghallgatni egy szörnyű felolvasást a Gyuri bácsi (aki szerintem amcsi szabad fordításból magyarított meseolvasó program) akkor az egyik kedvencem belinkelem ide. Olyan romantikus némelyik, mint régen voltak ezek a kis füzetek a ( Júlia, Romana, Tiffany 😛 ) amikből egy rakást olvastam kamasz koromban, kicsit hiányolva a szaftos részleteket.
Komolyan először megkérdőjeleztem, hogy normális vagyok-e hogy ilyeneket hallgatok, aztán észrevettem a változást magamban és rájöttem, hogy számunkra az egyetlen esély arra, hogy felemelkedjünk az, hogy olyan tevékenységet végzünk, ami megemeli a rezgésünk, a frekvenciánk, és nekem ez a mese… a mese…amiben a jó mindig elnyeri a jutalmát, mert mindig arra vágytam, hogy elnyerjem egyszer… de gyerekénk nem létezett a jutalom.. ezért én mindig csak meséket olvastam , és én voltam lány létemre a legkisebb szegény legény, aki mindig elnyerte a királykisasszony kezét.
Nem igaz, hogy a magasabbra emelt rezgésben nincs negatívum. De van. Nem igaz, hogy nem látom a sötétséget, hogy eufórikus lebegés lenne az egész.
Én jó ideje a HÁLA állapotában vagyok.
Egyetlen egy dologért vagyok hálás!
Azért, hogy tudatában vagyok annak, hogy szerencsés vagyok, tudatában vagyok annak, hogy nem vagyok felelős a rajtam átfutó gondoltatok mintájáért, azért igen, ha nem tudom kezelni őket.
Tudatában vagyok annak, hogy jó az irányom, hogy mennyit fejlődtem, hogy gyakorlom a tudatosságot, hogy tudom, hogy kizökkentem, hogy már meg tudom állítani a hozzám, az én érzéseimhez nem méltó képeket a fejemben..
Elmondani nem lehet, hogy milyen szerencsés az az ember, aki látja saját magát kívülről, aki nem beismeri, hanem felismeri azokat a “programokat” amelyek működtetik ebben a testben , de képes arra, hogy megfigyelőként és nem a programok áldozatként legyen jelen.
Azt sem tudom megmutatni Neked, hogy milyen amikor rádöbbensz majd arra, hogy képes vagy nézőpontok között utazva megélni másokat, és képes vagy megérteni, elfogadni más embereket ítélkezés, vagy bármilyen vélemény érzéssé alakítása nélkül.
Nem tudom elmondani, de próbáltam leírni, hogy ma különleges napom volt, mert ma kétszer is voltam súlytalan, hálás és sokszor voltam tudatosan elutasító a hozzám nem méltó gyilkos gondolatokkal , és nem tud már provokálni vagy bántani senki, aki bármilyen okból is, de belém köt , kiabál vagy provokál.
Köszönöm, hogy itt vagy! Hálás vagyok!
Legyen szép a mostunk! Legyenek olyan érzéseink, melyeket szívesen tükröz az Univerzum a fizikai világba képekké, valósággá…
Esti mese AI bácsitól ☺️ igazából ez volt az első amit meghallgattam, és jól esett a lelkemnek:
Tegnap feldobott egy videót a YouTube, egy kis spirituálisnak ható, de mély és igen egyszerű tanítást tartalmazót. Nem szoktam már ilyeneket hallgatni ezt most mégis meghallgattam. Aztán még egyszer meghallgattam. Aztán boldogan vettem tudomásul,hogy én mindent tudok erről az egész létezésről csak nem foglalkoztam azzal,hogy szavakra fordítsam.
Ma hajnalban gondoltam megnyitom a YouTube oldalát és hallgatok zenét a buszon míg beérek, de egy újabb videó várt erről a témáról, ami adott nekem valami pluszt ezért ezt most belinkelem:
A srác stílusa nem az enyém, de a mondanivalója rávilágított arra, hogy volt egy pillanat az életben, amikor spontán, mindenféle külső instrukció nélkül belső vágyra reagálva elkezdtem emelni a saját rezgésszintem azokkal a dolgokkal amiket itt felsorol.
Én jó ideje mindenért nagyon hálás vagyok és ennek nem csak hangot hanem melyről kitörő érzést is “adok”. Jó ideje érzem és kommunikálom,hogy milyen szerencsés vagyok, mert ezt a hatalmas fejlődést megéltem és átlátom,ami megintcsak hálássá tesz. Hogy rendszeresen tartózkodom az udvaron, a zsályás füstölőmmel, hogy mennyiszer “földelem” magam a Hortenziák között…hogy megéltem nemrég azt a fájdalommentesen állapotot, amiről így utólag derül ki, hogy egy nagyon magas frekvencia ajándéka volt.
Elhagytam a Facebookot, bevállalva azt hogy elveszítem az ismerőseim, de abban a pillanatban ahogy elhagytam megemelkedett a rezgésem, mert boldog és szabad voltam egy abszolút alacsony rezgéstartományban működő rendszer fogságából szabadulva. Magamért teszem, a belső vágyam volt ,hogy szabad legyek 🙏
És hogy mit jelent mindez?
Azt jelenti, hogy sikerülni fog megélni annyira a rezgésem,hogy én döntsem el,hogy.mikor innen menni kell, merre és hogyan tovább…hogy ha nem.akarok.tobbet emberi formában tükröződni, nem fogok! Bennünk van az összes tudás! És előjön csak nyitni kell a saját jóérzésünk felé 🙏
…a minap, midőn a kecskekifutó körül fanyelű sarlómmal éppen a füvet sarlóztam kedves kecskéim állandó rágcsáló kedvének kielégítése céljából, hallom ám, hogy valahol pattog a kerítés bontó kedv ellen felszerelt villanypásztor, ami annyit tesz, hogy valahol rövidre zárja az áramkört, ami nem jó.
Látom ám, hogy az egyik vezetéken egy előzőleg bedobott növény akadt fent és attól pattog. Gondoltam egy nagyot, és fizikai tanulmányaimra támaszkodva, +miszerint a fa nem vezeti az áramot- átnyúlván a kerítésen, a.sarlóval szépen leemeltem a növényt a vezetékről… Illetve ez volt a terv. Ugyanis hogy hozzáértem a fém sarló hegyével a növényhez, akkor b@szott rajtam a pásztor, hogy csak úgy repült a sarló kifelé a kezemből, ugrottam akkorát hátra, szerintem még a káromkodást előtt körbenéztem, hogy látta-e valaki ezt a mutatványt, majd kisebb lelkiismeretfurdalással küzdöttem a kecskék miatt, mert a pásztor telepítése után a Lajost jó sokszor megütötte, amikor az megszokásból meg akarta rágcsálni a vezetéket. Itt jegyzem meg, hogy a Lujzát egyszer sem. A nőknek ( rajtam kívül) több esze van. Látta a Lajost többször elesni ebben a kerítés elleni harcban.🤣
Hát komolyan mondom így még nem b@szott meg senki, de elkövetkező életem során ezt az élményt már ha lehet kihagynám. 😬😬😬
Szerintem van baj bőven az emberek fejében, főleg akkor, amikor istent játszanak. Tegnap hosszúra nyúlt a műszak, nem vagyok már hozzászokva az éjszakai hazatéréshez, és ez mellett igencsak frusztrált, hogy ma reggel megint csesztetni kell azt a kurva órát.
Mondja az egyszeri ember, hogy minek is problémázom ezen? Hát érdekes az emberi test, de ha 365 napból csak kettőn is valaki manipulálja az “időt” azt bizony megérzi és bizony elég furcsán reagál. Határozottan emlékszem, hogy tavaly ilyenkor Budapesten voltunk és fél nyolckor az Astoriánál állva a trolit vártuk és megjegyeztem, hogy milyen furcsa, hogy fél nyolckor ilyen aktív a város hétvégén, és kiderült, hogy már fél kilenc. Egyszerűen ellopták azt az egy órát, ma például a Tescoban vettem észre, hogy míg vásárolgattunk, valaki megrövidített minket egy órával, és hiába indultunk el érzéseink szerint időben, máris fél 11 és az ebéd még nagyon kezdetleges formában a kocsi csomagtartójában pihen.
Reggel nagyon szép idő volt és én nagyon elterveztem, hogy a rengeteg dolgom közül választok valami kevésbé terhelőt (mert épp nem tudok járni, immár sokadik napja és most nem sikerül semmilyen akrobata mutatvánnyal visszakényszeríteni a térdem környéki állapotokat alap szintre) és végre kint töltöm a lopott időből megmaradt pillanatokat az udvaron, erre beborult és fúj a szél. Annyi kedvem volt kint lenni, míg a Lajosnak és az udvartartásának szedtem nasit a jó kövér fűből és tyúkhúrból az árokban, és most itt ülök és azon gondolkodom, hogy milyen rendes is vagyok, hogy visszatöröltem egy kérdés, így nem sodrom egyenlőre magam bajba. Megvárom a megfelelő pillanatot. 🙂
Pedig két nagy kérdés is van bennem itt vasárnap délután 4-kor, amikor is már 5 óra van. Az egyik azt a kérdést feszegeti, hogy én meddig nem tehetem meg -szerintem- hogy megkeressek egy szakembert a lábam miatt. Mi kell ahhoz, hogy megmozduljak ez ügyben, mi akadályoz meg abban, hogy egy végeláthatalan tortúrának vessem alá magam, aminek a végén lehet a lábam miatt munkám sem lesz többé azon a helyen ahová a másik kérdés visz, amit még megkérdezni is rizikós ilyen megfigyelés alatt, amit itt egyesek művelnek velem, ámbátor lehetséges, hogy megoldódna a probléma, ha ide leírnám, hogy kik és hogyan teszik tönkre mindazt ami sok évtized keserves munkája épített fel?🫢 Nincs is több kérdésem. 😬
…a minap rádöbbentem,hogy én hajlamos vagyok megmondani mindenkinek körülöttem, hogy mit gondoljon, mit csináljon, mi a feladata. Ebből rendszerint konfliktus adódik.
Volt egy szituáció, ami erre a rossz tulajdonságomra rávilágított. Már majdnem kinyitottam a szám, hogy jelezzem a nemtetszésem, amikor hirtelen fény gyúlt az elmém sötétjében, és mielőtt megszólaltam volna elzártam a szócsapot. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy sokkal könnyebb az élet mások állandó basztatása nélkül.🤣🤣🤣 Egyszerűen jó lenni csak úgy és hagyni mindenkit azt csinálni amit akar.
Persze nem mindegy, hogy az akarata esetleg nem okoz -e bennem közvetlenül vagy közvetve kárt. Nyilván velem nem csinál azt amit akar ..a többi nem érdekes. 🫢😀😁🤗🤗🤗🤗🤗
🍁soulleaderdemon🍄 