142. nap az új életünkben.
Régi vágyam vált valóra, amikor a minap felfedeztem, hogy fecskék repkednek az udvaromban, bár aggodalommal töltött el, hogy a nyitva hagyott garázs ajtaján is berepülnek.
A magasan futó tetőgerendán felfedeztem egy fészket és a fészekből kikandikáló csepp fekete fejecskét. (a képen épp nincs itthon)

Először pánik fogott el, hogy a zárt ajtó feletti apró résen hogy fognak közlekedni a fecskék ( gondolom, mint eddig, mert a fészek nem épül fel magától)
aztán nagy pakolásba fogtunk, hogy a kocsi átkerülhessen a másik garázsba, ne legyen a fészek alatt kitéve a fecskekakinak 😆 ( és ne legyen vita ebből is, mert ami nem hiányzik ide pont a feszültség. Van belőle lízingelve mindenki számára bőven)
Aztán Apát motiváltam a tavasztól őszig nyitva hagyható fecske-ablak kivágására az ajtón. Apa jó ember és a jó emberek szeretik a fecskéket így kivágta ..
Szóval bár a garázs is beázik mégis védett kis zugot választottak a kismadarak maguknak Tücsökfalván.
És végre nekem is van fecském 🥰🤗🥰
Olyan megtisztelő, ha egy kis állat lakhelyet rendez be a közelünkben.
Kevésbé igaz ez a patkányra, pedig ők is be vannak rendezkedve a szalma alatt 😛


A kedvenc siratós dalom is a fecskékhez köt ❤ :
https://youtu.be/pb1bQSzSukY?si=ZLOxXAVdju7xGd7_

Zajlik a papa szoba projekt. 87%-os készültségi fokon.
Nem megy gyorsabban, a Fiúk dolgoznak, közben egyetemre járnak, mindenki ki van merülve a hirtelen jött feladatok sokaságától, de a cél energiát ad.


Itt laktak a gyerekjátékok és a mesekönyveim. És itt tudtam pihenni, elvonulni amikor elfáradtam a világ dolgaitól. Körülbelül kettő hónapig volt itt a kis kuckóm, azóta a papa lakja.
A ház közepén van ez a szobácska, nincs ablaka sem ajtaja.Mögötte van a spejz az összes konyhai cuccommal, mert igazából mini konyhám van, semmi nem fér bele. Főleg most, hogy ajtót kellett vágni rá, hogy legyen bejáratunk nekünk is ha elkészül a papa szobája, mert ott volt a bejárat.


A papának nem tetszik ez a helyzet (sem). Az ő nézőpontja szerint kilakoltatjuk, kizárjuk az életünkből azzal, hogy az amúgy folyosóról nyíló, a mellékhelységhez közelebb eső ( tehát nem késik el ha siet) kényelmes nagy szobába kerül a zajtól nem védhető, szellőtlen lyukból, amin keresztül nem tudok szabadon átjárni a spejzomba. Volt egy igazán csendes elbeszélgetésünk ezzel kapcsolatban. Éppen meg volt sértődve, mert útban állt az építkezési területen és nem akarták megütni véletlenül a tetőléccel és megkérték, hogy álljon arrébb.
Ezen felhúzta magát és közölte, hogy inkább máshol lakna,
mert itt ő mindenkinek útban van.
Ekkor tartottunk a 139. napon, és időszerű volt újra elmagyarázni neki,
hogy 139 napja megállás nélkül dolgozunk azon, hogy őt beintegráljuk a családunkba annak ellenére, hogy mindent elkövet azért, hogy ez részéről semmiképp ne következzen be.
Nyilván már változott valamennyit, azonban arról nem tud leszokni, hogy a kutyákat ne parancsolja be a házba, akik aztán öt perc múlva visítva vonyítanak, mert kint kellene már ugatniuk a kapuban az utca összes kutyájával…
Elmondtam a papának, hogy itt bizony nem fognak bent lakni a kutyák a télig,
nem jöhetnek be, mert térdig járok a homokban
és a csomókban hulló kutyaszőrben.
A papa, aki minden nap megsértődik azon, hogy nem adok neki munkát,
amit amúgy nem tud elvégezni, mert gyenge mint a harmatos libafos,
nem óhajt összesöpörni vagy a kutyagumit összeszedni az udvaron,
ez is rám marad… igazából semmit nem csinál,
amivel könnyebb lenne az élet vele…
Szóval szépen elmondtam újra, hogy nem börtöncella készül számára, hanem a szabadság és NEKEM szükségem van arra, hogy a saját házamban szabadon mozoghassak, legyen szekrényem , mert most egy pici szobába vagyunk zsúfolva és kupacban vannak a dolgaim, hogy a papa ruháinak legyen helye.
És ha tetszik ha nem, ez így lesz.
és mivel meg sem próbálja jól érezni magát idestova 25 éve,
teljesen mindegy, hogy a a kis lyukban dünnyög,
vagy a 17 négyzetmétert dünnyögi be.
Tudom, hogy sokkal komfortosabb lesz és ha nem is fogja bevallani, akkor is jobb lesz neki úgy. Biztosan fel kell még majd fognia, hogy nem jöhet be a kutya onnantól hozzánk ( csak az enyém, mert ő 12 éve bent van velünk, de ő sem velünk alszik éjjel, mert van helye és mert csámcsog és horkol.)
Vissza van a festés, az álmennyezet, az elektromosság, a bútorok, a tévé antenna stb…ennyi az ára a szabadabb légzésnek és a kevesebb konfrontációnak.

Talán most, így 20 héttel anyu halála után tudtam elfogadni a saját döntésem, hogy apám hazahoztam. Mindenki elfáradt , belefáradt.
Minden negatívum ellenére most is azt mondom, ami az elejétől fogva megtapasztaltuk, hogy nagy hatással van ez a helyzet a családunkra. Megtapasztaljuk önmagunkat és egymást.
Vannak olyan megtapasztalásaim, amik megerősítenek az érzéseimben a családommal kapcsolatban.
Igazából nem csalódtam, mert mindenki úgy reagál, ahogy számítottam, talán Apáról nem hittem, hogy ennyi tolerancia és szeretet van benne, mert elég nehezen mutatta eddig ki (irányomba), bár a tolerancia már erősen inog benne, többször is elhangzott az utóbbi időben már, hogy ha nem működik együtt a papa
akkor mennie kell. Ezzel semmi gond nincs, talán annyi, hogy a papa innen a jelenlegi állapotában velem együtt menne.
Ezt kell mérlegelnie a családnak.
Én nem fogom magára hagyni. Képtelen vagyok rá, pont mint az anyám.
Sokszor elkeseredem, sokszor elfog a pánik, mikor felfedezem , hogy ugyanazok a motívumok szerepelnek az életemben, mint az anyuéban. Nekem még nem kellene meghalnom, még van sok írni s fotóznivaló, még nyílnak a virágok, még vannak akik szeretnek annak ellenére is, hogy mostanság nincs energiám a kommunikációra, nem nyitok senkire, nem érdeklődöm, csak hangtalan ölelem a világot és szavak nélkül sugárzom át a hálám, hogy köszönöm, hogy vagytok!
A helyzet nagy tanító, de koránt sem tragikus.
A tragédia az, hogy az ment el, aki még élt volna és az maradt, aki meg sem próbál örömöt találni a napjaiban. De az én életem koránt sem tragikus.
Időm sincs arra, hogy gondolkodjak.
A hétköznapokon dolgozom, vagy 15 óráig vagy 19:15-ig.
Minden nap hajnali 3-kor kelek, szendvicsket készítek apának és ha Merci itthonról megy az egyetemre akkor neki is, aztán ellenőrzöm, hogy a papának van-e bora a hűtőben, lefőzök neki vagy 4 adag kávét, közben apának is adok egyet, mert ő is kel… kitöltöm a papa felesét , adok enni a macskáknak, mert ők mindig ennének… Ha tudom, hogy napközben nem tudok hazajönni akkor kiteszem a szénát a kecskéknek és a kukoricát a pipiknek…és már 4 óra, ki a buszhoz, és indul a nap..
Ha haza tudok ugrani, akkor a telepen alvó kocsimba be, onnan a boltba, onnan haza, a papának friss pékárú, de ő már evett állítása szerint, gyógyszerosztás, aztán én gyors megfőzök, kimos a gép egy adagot és máris dél vissza a buszba és műszak végéig munka van.. Ha este végzek akkor már kicsit kimerült vagyok, ha nem akkor tudok a papának sajtos rudat sütni úgy három naponta, mert fogy…
Öntözés és egyéb házimunka.. fürdés…és azt sem tudom hol vagyok..
( bezzeg a 142 nappal ezelőtt lófaszt nem csináltam..lusta dög voltam és motiválatlan)
A papa csak hétvégén fürdik, teljes ágyruha cserével mert ruhát sem hajlandó cserélni fürdésig, és mindennek dohány szaga van. Ha tudom, akkor titokban cserélem a ruháit míg kimegy…ha nem akkor csak fürdéskor. Egyedül már nem tud ki be szállni a kádból így azt is segítséggel teszi, dünnyög, de nincs vita ezen. Szót fogad.
Apa szokta megfodrászolni. Ha nincs a papán az idegroham, olyan mint egy kisgyerek. Normális kaját nem akar enni, úgy kell beleimádkozni a levest, húst nem eszik ( a kutya mindenképp jól jár) inkább rágcsál egész nap. Kekszet, puszedlit és a sós rudat, arra a fröccsöt…és a napi 10 kávét… szerintem a koffein tartja szinten az amúgy nem mérhető pulzusát.
142 napja pörgés van… most merültem ki.
A klíma a buszon megint megfújta a jobb tüdőm felett az izmokat, még köhögni is fáj. Nem gondolkodom, nem tervezem, viszont nagyon örülök mindennek, ami kedves és szép. A virágoknak, az örömöt hozó képeknek, a jó zenének. Egyre inkább értékelem az élet szép oldalát. Locsolgatom a virágaim még akkor is ha el sem bírom épp a teli kannát, ücsörgöm a kecskéknél és hagyom, hogy a Lajos beleakassz a szarvait a combomba játszásiból.
Körülöttem annyi a tragédia, annyi a beteg ember, annyi a negatívum, hogy nekem egyszerűen nem lehet probléma a saját döntsem, hogy ameddig erőm engedni gondoskodjak arról az emberről akit apámnak választottam 50 emberi évvel ezelőtt.
Ha elfogy az erőm, ha nem bírom már akkor segítséget fogok kérni, de addig míg bírom nem tehetem meg vele, hogy magára hagyom, akkor sem, ha kifelé nem tud mást kommunikálni csak fájdalmat. Ez az ő keresztje, ezt nem viszem helyette egy centit sem, majd lerakja ha eljön az ideje, nekem csak annyi a feladatom, hogy nem nyomorodom bele.
A családom, nos a családom ugyanúgy kiszolgálom huszoniksz éve, mint az apám.
A családom ezt nem tudom mennyire látja, vagy érzi át, de kürülbelül annyi a különbség köztük és apám között, hogy ők nem bántanak a szavaikkal, de ugyanúgy elfogadják a gondoskodást. Nem hiszem, hogy joga lenne bárkinek engem válaszút elé állítani, hogy ők vagy apám… Nyilván van egy határ és amíg kezelni tudom , addig ez a felállás marad, és a papa be fog állni a sorba, mert tudja, hogy nincs más választása. Vagy beáll vagy elköszön a kutyától és bevonul egy szociális intézménybe, ahol nem teszik a hűtőbe a bort, ha elfogy a másik, nem öntik ki a pálinkát a reggeli dohány mellé és nincs ott vele a családja, akit épp most nem becsül.
Nem mondom, hogy nem keseredem el azon, hogy Apa egyre nehezebben viseli a papa értetlenségét. Hogy nem okoz pánikot bennem annak a pillanatnak a lehetősége, hogy döntenem kell és nem lehet jól dönteni. De hiszem, hogy ahogy eddig is, ezután is velem lesz az Univerzum és a maga idejében minden úgy fog történni ahogy kell , mint ahogy eddig is úgy történt, akkor is, ha vannak benne olyan motívumok amik fájdalmat okoznak sokáig.
Minden helyzetben van valami, ami okkal van ott és minden helyzet épp egy másiktól “ment” meg.. így vagy úgy…

A mai feladataim teljesítése közben elautóztam a mezei margarétával díszített pipacsmező mellett és eszembe jutott, hogy anyunak egyetlen dolgot lehetett úgy vinni, hogy nem akarta kifizetni , a virágcsokor amit úgy szedtem neki. És mindig szedtem. Pipacs, margaréta és az eltéphetetlen szárú szarkaláb… Mire hazaértem alig maradt a pipacson szirom, de anyu mindig örült és a vázába rakta.
Most magamnak szedem a virágot…
Az anyu fája mellé nem lesz virágcsokor téve vázába, ez nem temető…
Ez az élet… itt csak élő dolgok lehetnek, mert Szepes Marika néni megmondta és a csúnya urnafalon kicsit sem díszes kemény márványtábla is mely méltatlan hozzá , azt hirdeti, hogy AZ ÉLET ÖRÖK…
És valóban.. az élet örök , örök tanulás a végtelenségbe…
Én hálás vagyok az anyunak, hogy mégis meglépte ezt.
Az apámnak, hogy megismerhetem magam és a környezetem általa…
Apának, hogy minden baromságom ellenére képes mellettem kitartani,
a Gyerekeknek, hogy nem fordultak el, az Úton társaimnak, a Lelkem testvéreinek, az egy rezgésből származóknak, azoknak, akik itt vannak velem minden nap és tartják bennem a lelkeket, akik minden nyomorom ellenére kitartanak, nagyon hálás vagyok és nagyon köszönöm, hogy nem vagyok egyedül.
Majd egyszer valahogy mindenkinek egyenként meg fogom hálálni.
Legyen szép estétek…és legyetek egészségesek, mert az az egyetlen kincs a világon!















