180 nap mérföldkőnek számít az új életünkben. Nagy út, rengeteg munka és könny és csalódás van ebben a 180 napban, de van benne rengeteg megélés, tanítás, önismeret. 180 nap alatt ha minden oké lenne, akkor egy többgenerációs család modell bizonyítaná, hogy igenis tud együtt élni több generáció. Mivel én olyan társadalmi rétegből érkeztem, ahol a szüleim generációja az a generáció, akik majdnem szó szerint kib@szták a gyerekeiket a házaikból, a tehetősebbek inkább vettek számukra lakást, házat, csak békességes és nyugalmasságos életet éljenek nélkülük, és örüljenek a hazatérő gyerekeiknek, -.de jobban annak, ha mennek-, így mi nem tanultuk meg azt, mit is jelentett a régi világban a több generáció együttélése. / Nyilván sokan élnek együtt most is, nyilván nem mindenkit tessékeltek ki 7 kilométeren kívülre, nyilván mint mindenben vannak kivételek, távol álljon tőlem, hogy általánosítsak /
Mit köszönhetek a 180 napnak?
– A JELENLÉTET
Sokszor megjelenik a kérdés a Faszbukon, hogy
TE HOVA REPÜLNÉL, HA MEGTEHETNÉD?
Én mindenféle – és itt jön a másik ajándék :AZ EGÓzásMENTESSÉG– rosszérzés és önsajnálat nélkül jelenleg semmilyen úti célt nem tudnék megjelölni. Ezen gondolkodtam egész reggel, hogy mi az oka annak, hogy igazából sehová nem vágyom. Az egyik oka az, hogy a JELENBEN kivitelezhetetlen. A papát nincs kire hagyni, nem azért, mert nem tudna ránézni a Gyerek, vagy egy idegen pénzért, hanem mert senkit nem teszek ennek ki. Ha hozzánk jön valaki, az nem azt a papát látja ugyan akit én minden nap, hanem azt a papát, aki nagyon is tudja, hogy kell viselkedni ha idegen jön a házhoz. Nem is nagyon érti az idegen, hogy nekem mi a problémám, hiszen a papa kedves és vicces. Nekem amúgy semmi problémám nincs, mi lehetne? Az egész Földbolygó jelenleg a teljes elbutulás illetve értékrendváltást állapotában van és így vagy úgy mindenki részesül belőle. Vagy a családban, vagy az ismerősei között vagy a munkahelyen ( ó persze nálunk nem… nálunk van az összes normális ember, pont most tettem fel reggel a kérdést, hogy melyiknek mennyit és ki fizet azért, hogy teljesen tönkrevágja azt ami eddig ha nem is zökkenőmentesen de működött , döbbenet ) A másik oka, hogy a fizikai állapotom zéró szinten . A kezem a kovid óta egyre intenzívebben eszi az ekcéma, (a bőrgyógyászatra- ha el akarnék menni- legközelebb decemberre van időpont. Minek? Totálisan felesleges decemberben odamenni egy most tomboló problémával. A háziorvos olyan nagy ember, hogy egy tök üres rendelőt üzemeltet, mert nem lehet odamenni, hogy elnézést problémám van, hanem időpont.. időpont, időpont, időpont…. Megb@szhatják az időpontjaikat, mindenki, aki akkora király lett a kovid alatt, hogy képtelen ellátni a feladatát ha kint vár a sor… Még a magánszférában is időpont van, mert a jó orvosok telítettek, ott is több hónap a várakozási idő. Vicc, hogy csak akkor látnak el TALÁN, ha baleset ér, amúgy mindegy. Nyilván ez a cél, hulljon a férgese… ) a térdem teljesen rottyon, alig bírok menni, szerencsére a buszon ülve nincs bajom, csak fel ne kelljen állni. Ha elindulok tudok gyalogolni, csak lejtő ne legyen, mert nem tudok lefelé menni, sem lépcsőn, sem lejtőn. Ide jutottam, így hova mehetnék repülni, nyaralni? Sehová. Eszemben sincs. Öntözgetem a Hortenziáimat. És maximum majd leszökünk pár este a Balcsira naplementét nézni. Még a kajakozás is necces, mert nem tudok kiszállni egyedül. Így jártam. Ha majd eladom anyuék kicsi nyaralóját talán lesz annyi pénz belőle, hogy kicseréltessem a térdem, de mivel magamra sose költenék pénzt, majd elteszem a hamvasztásomra, mert ha nekem nem is ültet senki sem majd fát vagy dobnak bele egy pocsolyába, mert azzal munka van, ki kell fizessék a gázt, amivel porlasztják az ember, és az is egy vagyon. ( hahahaaaaaa)
AMÚGY abszolút jelenlétes vagyok. ÉS EZT POZITÍVUMNAK ÉLEM MEG. Látom mik a feladatok és sorban mennek is szépen a dolgok. Semmi hosszútávú terv nincs, mert anyu hirtelen távozása megtanított arra, hogy nem kell előre tervezni, akkor kell élni amikor ugyanott ébredünk ahol lefeküdtünk. Nem mondom, hogy nem szerepelnek tervek szépen elhelyezve bennem a következő teremtési tervek között, de egyik sem olyan, hogy ne lennénk meg nélküle, ha nem valósul meg. Őszintén mondom jó dolog nekem a JELENLÉT. Eddig aggódtam a holnap miatt. Már nem aggódom. Most van. Már megszóltak a kollégák, hogy minden nap tankolom a buszomat, pedig 99 %-ban egyedül dolgozom vele. Minden nap az utolsó nap itt. Ha holnap úgy döntök, hogy elég volt én rendet fogok hagyni magam után, mert számomra ez a fontos. És ebben a 180 napban a papa folyamatos ellenállása a jó és segítő szándékomnak, a folyamatos lelki terror, a pocskondiázás, a minden jószándék ellenére való elégedetlenség megtanított arra, hogy nem kell senkinek nézni az érdekeit, mert a beled kidolgozhatod valakiért, ha az a valaki nem képes értékelni semmit. Nem én vagyok a teremtője az állapotának, hanem ő maga. És a papával töltött 180 nap alatt a helyére került az ÖNÉRTÉKELÉSEMmert SENKI, tényleg SENKI nem értékeli azt ami teszek, viszont én egyre inkább büszke vagyok rá, hogy lehet a következő pillanatig lehet még sok napig vagy hónapig, évig ( bár ez utóbbi ilyen alacsony kalóriabevitel mellett kétséges) minden megtettem ami tőlem telt, sőt..azt hiszem sokkal többet is. És büszke vagyok Apára hogy még nem hagyott itt a szarban, hogy időt (sok sok időt) munkát és pénz nem sajnált, hogy MIATTAM a papa életét megkönnyítse az új helyzetben. Az, hogy nem értékeli a papa? Azzal majd elszámol a híd másik oldalán… de egy biztos, ha én meghalok engem SENKI az úgynevezett rokonságból ne merjen megközelíteni a túloldalon.. akkor sem ha minden és mindenki egy.. mert gyűlölöm a fajtám… Korlátozott látószögű, gonosz, önfejű svábok vagyunk, ilyen nyomorék program nincs még egy a Földön komolyan… Csak tudnám mire olyan büszke mind,… mindegy is..
Amúgy a papa nincs túl jól, nem eszik, csak iszogat, de azt sem eleget. Erőszakolni nem lehet a kaját, rengeteg rágcsálnivaló van körülötte, de a főtt kaját elutasítja. A sütiket eddig ette, most az is a kutyákban köt ki. Kényelmes, nagy, most már klímás szobája van, ahol lehetne boldogabb. Most az a baja, hogy ha megy a klíma nem nyithat ajtót és a kutya nem tud kedvére kibe járni.. Nem jöttem rá, hogy direkt csinálja, vagy kezdenek neki elmenni otthonról. 180 nap az fél esztendő. Ahogy indultunk nem hittük, hogy a papa még létezni fog emberi formájában “ilyen sokáig”, de az alkohol mindenképp jó tartósítószer, mert sem a kovid, sem a kaszás nem viszi el azokat, akik felesküdtek rá. Téves következtetés azt hinni, hogy bárki a halálát várná itt rajta kívül. Ő sem, mert akárhányszor érte jön az anyja, mindig “üres kézzel” távozik. Eddig négyszer volt itt a mama, hogy elvigye a középső kisfiát. Nem győzöm kifüstölőzni a házat az ilyen látogatások után. Anyu a volt szomszédasszonyához járkál. Hozzánk nem jött még. Valószínűleg apu miatt. Pedig megnézhetné néha a hortenziákat és a kis fát, ami neki lett ültetve.
…a 180 nap alatt rájöttem, hogy bár vannak néha az élettel összeegyezhetetlen gondolataim, én jó ember vagyok….
és végül a reklám helye.. Boszorkányos SpiróÉn a füstölőimet az ILLATMÁNIA oldalról rendelem.. jó áron sokféle füstölő kapható egy napos szállítási határidővel. Imádom, ahogy nyitom a csomagautomatát és füstölő illat terjeng benne. 😀 Szóval ide csak a feltölteni vágyó vagy szeretettel érkező rezgéstöredékek jöhetnek Tücsökfalvára, mert mindig magas a rezgés, de őrök állnak a mindig nyitva lévő az a dimenziókapuban és kifüstölik azt, aki nem idevaló 😉
165 nappal Édesanyám hirtelen távozása , és 150 nappal a haláleseti és hagyatéki ügyintézés elindítása után a mai nappal lezárult az ügyintézési procedúra.
Nézőpont kérdése, hogy ez a 150 nap sok vagy kevés. Inkább szerencsés vagyok , hogy csak ennyi, de ha azt nézem, hogy Anyu bankja mennyire rugalmatlan, akkor sok. Mivel nem az ügyintézőn múlott ( mert ő nagyon aranyos és segítőkész volt) nem panaszkodom. Vége.
Reggel gyújtottam Anyu fája mellett egy mécsest és két füstölőt… Sűrűn szoktam, de vasárnaponta és ha valami konkrétan vele kapcsolatos, akkor mindig. Ő volt a család ügyintézője, nem veszem át ezt a szerepet. Itt a vége. Mindenki intézze a maga dolgát. Meg persze az enyémet..😁
A lelkileg nehezebb rész az még hátra van, az ingóságok összecsomagolása, az emlékek méltó helyének kialakítása, az ingatlan sorsa és a Papa mindennapi negativitásának közömbösítése elég kemény feladat marad, de hát pont tegnap állapítottam meg, hogy amíg teheti az ember nem él, amikor meg korlátokkal veszi tele magát, mert ezt diktálja a lénye, akkor meg úgy érzi, hogy halott.
Életemben először érzem, hogy kockázatot vállaltam, és nem tudni mi lesz a vége ennek a történetnek. Apám ezelőtt 30 évvel , amikor lehetőségem lett volna megvásárolni a házat, ami a szomszédjukba állt azt a kijelentést tette, hogy ne merjek a közelükbe költözni, örülnek ha jövök, de jobban ha megyek. Most – ha akkor mégis megveszem a házat- semmi változás nem lett volna az életünkben, csupán annyi, hogy 5 métert sétálok napi 30x, hogy megmentsem önmagától. Ez utóbbi is elég nagy hiba volt… megmenteni. Nem hagyni, hogy kivégezze magát, beleírni a sorsába azzal, hogy a nyakamba veszem és cipelem és ezzel kockára teszem a kapcsolatom a párommal és a gyerekeimmel. De ott a másik oldal… ha ez a történet rombolja le a várunk, akkor nem állt stabil alapon. Akkor nem kár érte… Egy biztos, én többet várat nem építek. És az is, hogy ha a családom kivet magából, akkor elmegyek és nem jövök vissza soha többé. Lezárok mindent és mindenkit és eltűnök a világ szeme elől, mert elbuktam. Újra és újra és újra…
Most innen megyünk tovább. Nem gondolkodom a holnapon. Locsolom a virágokat és etetem a kecskét…tekerem a kormánykereket és csak a Lajos láthatja a könnyeimet.. abszolút lényegtelenné váltam az Isten/ Teremtő/ az EGÉSZ számára ebben a földi világban. Kiüresedtem. Vége(m).
Egy nagy tanulság a hagyatéki ügyintézés után:
Aki még él és netán van családja, az tegyen már rendet az életében, hogy ne hagyjon maga után szart. Legyenek a papírjai egy helyen és legyen tiszta minden, legyen korrekt az örököseivel. Ne a közjegyzőnél tudják majd meg, hogy mennyi adósságot halmozott fel vagy azt hogy hány helyről jönnek majd még az utódai és a lehetséges örökösök. Azt hiszem ideje megírjam a memoárom, régen is volt feljegyzésem arról, hogy mire lehet számítani ha feldobom a gumipapucsot… Ezzel legalább annyit érünk el hogy egy dologgal kevesebbért utál minket majd a család…
100 napja az új életünkben, avagy ez már nem új és úgy gondoltam 99 napig, hogy nem is élet. Aztán tegnapelőtt feldobott egy kihagyhatatlan ajánlatot a mi “energiagyógyítónk” és mivel tegnapelőtt kikiabált belőlem a HANG, hogy hahó ébredj, mert mindketten (sokan, az egész Világ) itt döglünk meg, mert én bizony egy olyan falakkal körülvett dobozba zártam magam, ami percről percre egyre szűkebb és nem sok hiányzott már, hogy összenyomjon, ezért újból megajándékoztuk magunkat egy bars kezeléssel, de ennek az asszem harmadik kezelésnek az ajándékairól még nem nyilatkozhatok, mert idő mire minden letisztul bennem, viszont annyit hadd mondjak el elöljáróban, ha nem mentem volna el tegnap, ma kicsit máshol ért volna a reggel…
100 napja vállaltam egy feladatot amiről annak ellenére, hogy tegnap tetőzött a konfliktus a házban továbbra is az a véleményem, hogy még mindig feladat és nem tehetem le addig a pillanatig míg a Belső Hang nem mondja, hogy MOST. Dolgom van ezzel a helyzettel. Hogy a környezetemnek mennyi dolga van ezzel végülis nem tudom, de az elmúlt három évtizedben egy percig sem éreztem úgy, hogy lenne értékem a családban és most van az a helyzet, amikor kiderül, hogy van vagy nincs és mehetek anyám házába élni az apámmal, mert többet ér a családnak a nyugalom mint én. Nem kell itt szépíteni semmit.
Amióta itt van az “Öreg” azóta még több toleranciát, még több önuralmat, még több elengedést, még több elfogadást tanultam. Egyik részről rendkívül sajnálom, másik részről viszont nem, mert jócskán rászolgált a kiszolgáltatott helyzetére. Sajnálom, mert mindent összevetve jó apa volt, csak az idő , az atomerőmű nyomása és az ebből következő alkoholizálás kisavazta belőle azt amiért valaha felnéztem rá.
Szégyellem, de hazudnék ha azt mondanám hiányzik az anyu. Szoktam rá gondolni, de nem hiányérzetem van, hanem baromira sajnálom, hogy még mielőtt élhetett volna ( apám nélkül amit annyira vágyott) elment.
Most van az első “ünnep” amikor senki asztalánál nem kellett kötelezően enni, amikor nem kell senki vitáját hallgatni, amikor nem mentünk gyomorideggel sehova, hanem vagyunk csak és mindenki csinálja azt ami neki tetszik a pihenőnapon.
Nem rossz dolog vendégül látni a családot, vagy vendégeskedni, de anyunak már teher volt és nagyon sokat veszekedtek és előttünk is ezt tették. Gyűlöltem éppen ezért az ünnepeket. Pont egy utasom, egy nagyon kedves fiatalember említett tegnap, hogy épp családi ebédre megy ahol beszélgetni kell a semmiről, és mennyire szeretne inkább ő és a családja valahol wellneselni inkább. Furcsa, hogy nekem mindig az volt a vágyam, hogy nagy családom legyen és nagy zajos, zsivajos együttevéses nevetéses ünnepeket legyenek, de ahogy ment az idő, akárhol voltunk, mindenhonnan menekülni kellett haza a mi kis csendes világunkba. Abba a csendesbe, amibe most belecsöppent egy papa és egy kutya, akik – ha nem is szándékosan- de jól felforgatták látszólag az életünket. Azért látszólag, mert igazából az egyetlen probléma az az , hogy a papa nem érti, hogy ebben a házban mindig csendnek kell lennie. Én már megtanultam, bár nagyon nehezemre esett, mert én a zenés, zsivajos életet szerettem, de Apa huszoniksz éve ragaszkodik a saját “csendjéhez” a nap 24 órájában. Ezt nem tudom most biztosítani és ebből adódik a konfliktus közte és a papa és köztem és mindenki között.. De mindenképp elgondolkodtató, hogy akkor én és az én világom hol van ebben a huszoniksz évben? 😀 Ugye… ez van. Az én világom a busz… ott ücsörgöm, hallgatom a zeném magamban és nem zavarok senkit 🙂 Ezért van, hogy mivel most nem vagyok a buszon, mert haza kell járnom, minimális az énidő, és fogy az energia. És ezért is jó, hogy megtapasztaltam ezt az bars technikát, mert ha hitetlen lennék is ott vannak a változások amik minden ilyen kezelés után új kapukat engednek nyitni a fejlődés spirálján…
Tegnap– a 99. nap -volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy összecsomagolom a papát , kutyákat macskákat és elmegyek. Túl nagy teher ez a családomnak. Látom, hogy nem bírják, de nekem nincs olyan opcióm, hogy “válasszak”, mert akit ilyet kérne tőlem, nem választható.
Jóban-rosszban…. Vajon ha megbetegednék számíthatnék-e a családomra? Vagy én is teher lennék, mint a papa? Vajon mit tanultunk ebből a helyzetből?
A tegnapi konfliktus egy bars kezelés után közvetlenül ért. Pont akkor, amikor nagy nehezen lebontottam a falakat, mert ha nem bontom le, akkor észrevétlen bekebelez a depresszió… Tudvalevő, hogy aki azt mondja, hogy beteg, nem beteg, a beteg ember nem ismeri fel időben a betegségét, a diagnózist már a tünetek állítják fel. Nekem most is, mint mindig szerencsém van, mert a tünetek időben felébresztettek, talán sikerült, sőt nem is talán, hanem sikerült is megállítani a rombolást bennem. Sikerült felülkerekedni az elkeseredésen és a pánikon. Sikerült megállítani a helyzetből adódó önpusztító folyamatot. Elcsendesedtem. Nem kérdezek, nem vonok felelősségre, nem aggódom. Nem veszem fel mások feladatait, de teszem a dolgom, amit nekem szánt a Sors másokkal szemben. Nem harcolok. Nem akarok… csak engedek, megengedek, hagyom, had történjen ahogy kell. Csak jól történhet. Nem kell mindig sem beleírni, sem beleaggódni a holnapba. Most van.
100 nap .
Apám apja a most divatos “nárcisztikus” személyiség volt. Apám is az. Erőszakos, agresszív, makacs. Egyetlen (hazudok, mert kettő) élőlényt “szeret” , a kutyáját és az egyik én kutyám. A szeretete is agresszív. Halálra eteti őket. A kutyák esznek, és kihányják…és esznek és kihányják.. próbálnak túlélni. Mi meg takarítunk, meg főzünk, hogy legyen mit kihánynia a kutyának.
Megfejtettem, hogy egyre kevésbé vagyok toleráns az agresszív emberekkel szemben. Sehol sem viselem el őket, és ha apám majd egyszer elmegy ( és én még élek, legalább egy picit please !!!) akkor nem lesz több olyan emberszerű lény az Univerzumban, akinek elnézem azt, hogy így viselkedjen velem!
Én egyszerű lélek vagyok.. semmi másra nem vágyom, csak nyugalomra. És tegnap óta van elég energiám ahhoz, hogy ne vegyem fel azt a kesztyűt amit elém dobnak. Felesleges.. Ahogy ezt felismerik, hogy hiába dobálják, nem kardozunk tovább, abbahagyják. Én sem számolom tovább a napokat. Az élet-és benne mindenki– megy tovább.
A minap két vidám úriember utazott hazafelé velem az éjszakás műszakból, akiket a spirituális világ rejtelmeivel fárasztottam 🙂 Az egyik úr inkább szkeptikus volt ( tágra nyílt pupillákkal inkább fosott a témától 😛 , a másik viszont nagyon vevő volt rá. ( Előbb utóbb minden vonalon belefut valaki a nagy bölcsességeimbe, és már nem volt hiába a munkába menetel, bár lehetséges, hogy ők nem így érzik 😀 )
Valahogy szóba került, hogy HA ÚJRA 35 évesek lehetnénk…akkor mi is lenne. Nos visszapörgettem az idő kerekét, és 35 évesen már nem nagyon tudnék változtatni a jelenen, de egyetlen dolgot mindenképp megváltoztatnék, illetve a tegnapi naptól meg is változtattam, ha késő már, ha nem.
!NEM SZÓLNÉK( nem aggódnék) TÖBBET BELE A HOLNAPBA!
Ugyanis az összes elb@szottnak látszó (mert az is) / döntésem azért született, mert előre stresszeltem dolgokon. A legpitiánerebb történések, mikor valaki előre szervezkedik, hogy elkerüljön valamit, amit úgysem tud. Ugyanis a lapokat a Felsőbb Én Szelf programja “forgatja”. Egyszerűen megfogalmazva a SORS, ami nem más, mint az a “vállalás” amit az egésztől különváló Lélek teljesít ebben a fizikai világban. SENKI nem kerülheti el azt, amit vállalt, csak annak van A PROGRAM(ja) felett hatalma, aki ismeri azt.
Sokan ismerik azt az érzés, amikor a holnapba megbeszélnek egy találkozót, hirtelen felindulásból elkövetik ezt a nagy hibát ( nekem az 😀 ) és ahogy közeledik az időpont, már hidegrázás kerülgeti őket, és mint az igazmondó juhász, különféle hihetőnek ható hazugságokat próbálnak kitalálni, miért is nem aktuális a dolog. Aztán kamuznak egy nagyot, szénné égett fejjel várva a hatást, mire megszólal a másik fél, hogy amúgy pont akarta jelezni, hogy neki sem jó, de ha már Te lemondtad milyen ember is vagy, hogy nem tartod be az ígéreted.
A változást mindig a fejlődés táplálja. Minden változás “jó” mert minden változás mozdít, cselekvésre ösztönöz. Akkor is, ha ez a változás egy tragédia. Aki egy tragédia után még mindig ugyanabban a testben ébred, annak dolga van azzal a helyzettel amit maga köré teremtett, és mindenki másnak is, aki ennek a helyzetnek a szemtanúja, fültanúja, megélője vagy csak hallott róla, mert a szomszéd testvérének ismerőse hallotta, hogy valakivel történt.
Azon is gondolkodtam, hogy miféle dolog ez a KARMA? Ha valaki “bűnös” az attól válik azzá, hogy önmagát elítéli. Hiába van a földi igazságszolgáltatás, ha én úgy gondolom, hogy amit elkövettem arra szükség volt és újra megtenném teljesen felesleges a büntetés, mert nem éri el a célját. Büntetni azt kellene, aki érti, hogy miért, őt meg már nem kell, mert elég ha érti… Tehát ha én valakit megölök ebben az életemben akkor ha engem a következőben ezért megölnek nem sokra megy velem az Univerzum, mert az ÉN nem tudja, hogy amúgy azért lett kipattintva, mert ő is ezt tette, bár egy gyilkosság karmikus visszacsatolása nem egy gyilkosság lehet, hanem azok fájdalmának megélése, akiket ezzel a tettel megérintettünk, DE ha azt nézzük, hogy minden SORSSZERŰ azaz eleve elrendelt és kikerülhetetlen akkor a KARMA mint olyan nem létezik. Ha nekem ölnöm kell, az sorsszerű és ölni is fogok.
Maga a “büntetés” nem is létező dolog az Univerzumban. Mert minden tanítás. A “büntetést” magát az ember találta fel. A társadalmi normáktól ( amiket megint az ember hoz létre) való eltérés az ellenőrzés alatt tartott egységből való kiválás “ellen” van a büntetés, mert aki nem igazodik az veszélyes, mert aki nem igazodik az többféle valóságot képes látni egy idő után és ez az ember alkotta egységre veszélyes, viszont a fejlődést sosem az egység produkálja, hanem azok akik nem hajlandók elfogadni, hogy egy út van csak, a kitaposott… Még mindig a fán lennénk ha nem lett volna egy két renitens, aki lemászott onnan… ( nem hiszek az evolúcióban, mert hülyeség… nem voltunk sosem majmok, egy jól programozott, de nem hibamentes rendszer termékei vagyunk, olykor lehetséges is észlelni ha zavar támad a Teremtésben…De vicces, ahogy az ember keresi a teremtése útját módját, nem fogja megtudni az igazságot, mert ahogy kitudódik le fog állni a vetítés és vége ennek a mozinak.) Tehát azt hiszem nem hiszek a KARMÁBAN sem. Inkább hiszem, hogy minden úgy van ahogy lennie kell. És nem kell elébe menni a történéseknek, mert lemaradunk a lényegről a nagy átszervezésben, a végeredmény meg úgyis ugyanaz. Minden meg kell élni a maga idejében. A fájdalmat is, de az örömöt, a hálát is. A megélések nyitják az újabb kapukat. Amíg egy megélés-terv mögött nincs pipa, addig az újra nem nyithatunk. Van aki egész életében egy kapu előtt áll, mert az összes energiáját arra pazarolja, hogy erővel nyitogasson kapukat, de akármit tesz, mindig ugyanaz előtt fog állni. MIÉRT VAGYOK EBBEN A HELYZETBEN? MIT KELL MEGTAPASZTALNOM? MIT KELL MEGÉLNEM? A kérdést elég feltenni a válasz megjelenik, az egy dolog, hogy sokszor nem merjük kimondani. Pedig a valóság útja az egyetlen ami járható, ha olykor kicsit pokolinak hat is.
Bundáskenyér, citromos tea…tegnap vágytam rá és nem vette el az étvágyam a jövőből érkező képsor, ami a mostban a nyugalmunkra tör, de a jövőben szépen elférünk majd egymást mellett… Meg is sütöttem és jót ettem belőle ! A Papa is megetette vele a kutyákat, mert addig nem fogyott míg ki voltak csukva, hogy ne zavarják meg az étkezést. Nem harcolok már senkivel. Mindennapos felesleges vita. Mindenki azt csinál, amit akar. Tudom, hogy nem kerülhetem ki a konfliktusokat, de azt is hogy nem kell beléjük dögleni. Ma van 84 napja, hogy megtapasztaljuk, milyen volt édesanyám élete az utóbbi hónapokban, években. Valószínű, hogy nagyon sokat tanultunk már ebből és még mindig van mit. Ha nem lenne ez az itthoni helyzet ez a sok feladat, aminek soha nem érünk a végére akkor most azon aggódnék, hogy vajon meddig lesz munkám , mit keveregnek- kavarognak a Nagyok, mikor mondják, hogy vagy átmész más cégekhez vagy viszontlátásra. Belegondolok, hogy annyira sorsszerű volt eddig is minden. Egyvalami viszont biztos, és ez igaz mind az itthoni mind a munkahelyi változásokra: CSAK AZT TESZEM AMIT A LELKEM HANGJA, A BELSŐ HANG UTASÍT! Mert egyetlen igaz út, a SORS, a Felsőbb ÉN által vállalt program van, amit minden áron teljesíteni kell. Ugyanis nincs más út. HA AZ EMBER MEGTAGADJA ÖNMAGÁT– avagy a saját programjából kilépve mást akar- EGY MÁSIK PROGRAM FOGJA IRÁNYÍTANI, AMI NEM Ő. A mi világunkban mindent PROGRAM irányít, úgyhogy ha megjelenik Morpheusz, hogy kivigyen ebből jól vigyázz, mert nem kivisz, csak átvisz, egy másikba.. AZ LÉGY AKI VÁGYSZ LENNI, amit a Belső Hang diktál. HA gyógyítani, tanítani segíteni érzed hivatva magad, tedd azt! Ha ölnöd kell? Ölj… Nem tagadhatod meg, mert bármi is vagy másokhoz úgy teszel hozzá a megélhetőséged által és így fejlődik tovább az EGÉSZ a mindenki mindenkinek megélése és ezáltal megértése és elfogadása által.
Mindig mindennek az okát kutatom, mert érteni akarom. Érteni akarom, hogy mi miért van, pedig elfogadni kellene , hiszen mindig minden úgy van, ahogyan lennie kell. Ha a Sors(om) könyvében visszalapozgatok -vállalva a szembesítést a saját döntéseimmel- akkor láthatom, hogy honnan indulva és megérkezve milyen döntések egymásutánisága hozta létre a most állapotát, ám nem a döntéseken van a hangsúly, hanem azt nehéz tudomásul venni, hogy AKI MEGHOZTA EZEKET A DÖNTÉSEKET -CSAK- ENNYIRE VOLT KÉPES.
Akárhogy erőszakolom magam, én ennyire vagyok képes. Ezt a programot sorsolta nekem a gép, és ezzel kell dolgozzak, míg élek. Legyek bárhol, bárki, tegyek bárhol bármit, egyszerűen nincs más út, nincs más opció. Hiába sóvárogtam gyereként mindig más életébe, és hiába volt, aki szívesen lett volna én, mindenkinek a saját útján kellett járni, mert esélytelen volt másnak lenni, mint amiknek teremtődtünk a programunk által, illetve a képességeink által.
Nem mondom, hogy nem lehetséges felülírni az a programot, hiszen a spirituális világ gyógyítói és tanítói pontosan ennek a programnak a felismerését és a kiaknázását próbálják megtanítani a változni vágyókkal. Van egy keret, amiből nem lehet kilépni. Van a fizikai testnek egy korlátja… Az értelmi képesség nem a lélek programja, hanem a test(agy) adottsága. Ahol a test “hibás”, ott a program változás nélkül fog lefutni, mivel nem lesz meg a változtatás szándéka sem. Változni csak az tud, aki tudatában van a határainak és annak, hogy valószínűleg nem ismeri még a saját képességeit sem, vagy túl sokan túl sok blokkot telepítettek az évek során a tudatába és nem képes hozzáférni a saját valóságához, így mások besugárzó programját teljesíti a sajátja helyett. Lásd a szülők berögzített mintái (életeken át, amiben nem hiszek, mert minden csak mozi…de nyilván a program futtatja az emlékeket is, amiket el lehet venni, de adni is lehet hamisakat, hiszen sokan elhiszik a családi történelmüket, és ennek akár utána is tudnak járni, de én hiszem, hogy minden tárgyi bizonyíték ellenére csupán a jelen van a megtanult múlt motívumainak emlékké formált lenyomataival, így ha tetszik bármikor kreálhatunk a gyerekeinknek más jelent egy fiktív múlt tudatba ültetésével, pont ahogy hol hősök, hol gyilkosok voltak elődjeink a nagy háborúk idejében… de ez a jelenben most azt hiszem lényegtelen. NEKEM.)
Azt mondtam sosem fogok befásulni semmibe, mert én kemény vagyok. Hát a sosem teremtő erő…elfáradtam. Nincs kedvem az emberek világához. Túl sok érzést és érzelmet, gondolatot, véleményt, ellenállást és kilátástalanságot szívtam magamban az utóbbi 75 napban.
Elfelejtettem, hogy “empata” vagyok és a legrosszabb, ami velem történhet, hogy kontroll nélkül engedem magamnak érezni mások érzéseit egy adott esemény vagy helyzet kapcsán. Az sem lenne baj, ha érzem, csak elsősorban a saját érzéseim kellene figyelembe vennem és arra törekednem, hogy ne boruljon fel az egyensúly, mert ha elkezdem mások érdekeit a sajátom elé helyezni egyszer csak azt veszem észre, hogy nullára esik az energiaszintem és egy nagy vödör szarban lebegek, mert érdekes módon a “normális” emberek mind kihasználják azokat, akik törekednek arra, hogy körülöttük másoknak jó legyen. Hát ez is marha jól sikerült… A nagy alázatosság szépen háttérbe szoríttatta velem az ÉNt és elfogyott az energia. Megint…
Igazából teljesen jól élhetnénk a megváltozott életünkben is, ha én nem hagyom, hogy szegény apám látszólagos halálvárása kiszippantsa belőlem az életenergiát. Ő profi abban, hogy kokettál a Kaszásszal , de olyan erős életösztön van benne, hogy amit a Halálnak ad energiát, azt másoktól szedi el… a sajátja köszöni pont elég arra, hogy minden reggel mosollyal a kis csontsovány arcán ébred, örül nekem majd átváltozik zombivá és elkezdi pocskondiázni maga körül a világot, mert ha másra nem is, arra mindenképp akar emlékezni, hogy semmi sem jó… ezt már pár éve profin míveli és pont ezzel zavarta el ebből a világból az anyut.
Szegény anyu, ha bármiről is eszembe jut , egyetlen érzés van bennem vele kapcsolatban, hogy nagyon nagyon szeretett volna még élni…sajnálom őt. Nem magam, én nem az önsajnálók társaságában vagyok jegyezve, akik az eltávozott családtagjukat holtukig siratják, hanem inkább azt látom, hogy aki távozott vajon időben tette, vagy előbb….vagy inkább később. Mert azok a földi embernek látszó energiagombócok, akik másokon élősködve elvesznek, és már nem tanít a létezésük csak rombol, nem valók a földi világba, mert elveszik az energiát azoktól akik még építenék azt.
Nem csak a papa ilyen energiarabló, aki nem talál semmi már ebben a világban, hanem én is éreztem, hogy ilyen leszek mint ő, ha nem erőszakolok magamba valami életcélt. Érdekes szembesülni azzal, hogy mennyire erős bennem az ellenállás és mennyire nem fogom fel, hogy nem szabad felvennem mások belső harcát, főleg nem kell hagynom, hogy az én energiámat ellenen fordítva saját magam kényszerítsem arra, hogy feladjam az egészet, amiért megküzdöttem.
De nálunk nem kimondottan a papa jelenléte okozza a problémát. Ő csak rávilágított arra, hogy legnagyobb gond az, hogy én nem teszek meg értem semmit, amit megtehetnék, csak azt figyelem, hogy körülöttem mindenkinek jó legyen. Elveszett ebben a nagy figyelésben az ÉN lényege és nem csoda, hogy nem találtam életcélt azon kívül mások kiszolgáló egysége legyek.
Elfáradtam…
A jelen helyzetben is majdnem sikerült már megtalálni egy egyensúlyt, amiben talán lett volna valami remény arra, hogy fel tudom építeni benne azt a ÉN- PROGRAMOT ami valójában szívesen lennék, de megint felborulni látszik a “rend” és úgy tűnik mindaddig fel is fog, míg nem tudok kiállni egyszer magamért.
…mivel nagyon keveset alszom és nagyon sokat próbáltam egyensúlyozni – teljesen feleslegesen, de hát mint tökéletes mérleg mi mást is tehetnék- nagyon nagyon elfáradtam és megérkeztek az első testi tünetei a megváltozott helyzet feletti lázadásomnak. Mivel nem engedhetem meg magamnak a fizikai amortizáció gyorsulását a Belső hang, a Felsőbb Én Szelf, az Őrzők, a bennem lakó Isten 😛 tegnap csodát tett a hülye agyammal és hirtelen kiemelt önmagamból, szembe fordított azzal az “énnel” aki mint Sziszüphosz egy bazinagy (a múltbéli összeharácsolt nyomorúságos túldramatizált balfaszságokból kreált) sziklát görget a hegy csúcsa felé, abban a reményben, ha felér vele végre leteheti ezt a terhet, de mire felér a kő nyilván visszagurul, magával sodorva engem is és kezdődik minden elölről. Ennek semmi értelme.
Én ezt a múltgöngyöleget már régen megfejtettem. Egy feladatsor volt az adott tudatszinten elkövetett legjobb döntések folyamata, akkor is a legjobbak, ha most nagy f@szságnak tűnnek. Mindig csodálkozom azon, hogy nem kaptam igazolást arról, hogy értelmileg fogyatékos vagyok, mert nagyon messze állok a társadalom azon szintjétől, ahol a “normális” embereket jegyzik. Őszintén mondom, hogy beszerezném a sárga könyvem, de ennek egyetlen akadálya miatt sajnos nem élvezhetem az “”előnyöket” amik a fogyatékossággal járnak, mert ahhoz, hogy ezt igazolják, kell egy orvos, nekem évi szinten az az egy alkalom, amit az üzemorvos kitesz bőven SOKK… Így kénytelen vagyok elviselni a normális emberek közötti létezés kicsit sem felemelő pillanatait és nem élvezhetem a békénhagyás és a mai világ nagy “látszatelfogadásával” járó nyugalmat.
Szóval. Felébredtem pedig nem is aludtam. Apám játszik velem. Eljátssza az elesett öregembert, közben nagyon is toppon van én figyel. Figyeli mikor miért lehet megsértődni, puffogni, megtagadni az ételt, megharagudni, belekötni, elégedetlennek lenni. Jó tükör.. ha tetszik, ha nem kurvára hasonlítok az apámra, mert én is ezt csináltam évekig.. Semmi sem volt elég jó, és mindenki hibás volt, csak én nem.
Aztán mikor jött a nagy spiro rezgés, akkor a paci másik oldalára kerültem.. Én voltam a hibás mindenért. Az egóm jót szórakozott az önpusztítás lassú halált okozó programján, és én meg kellett, hogy állapítsam, hogy milyen nyomorék is már ez a program, amit én itt mint Z73657292-es próbaverziós humanodroid futtatok, lassan öngyilkolok a virtuális infúzióval bekötött negatív frekvenciákkal.
És mivel nem vagyok hatékony, mivel már majdnem rájöttem, hogy lehet lecsatlakozni erről a nyomorék rendszerről, idevarázsolja nekem édesanyám az ő távozásának gyorsítóját a drága férjét, gyereke apját, hogy az én csodálatos önmegismerő, felemelkedő, fényt termelő, másokat segítő rezgésemre sötét fátylat borítson és elzárjon a földiélet legfontosabb táplálékától a FÉNYtől.
HÁT NEM.
Ezen pár apró megvilágosító gondolatfoszlánytól felpaprikázódva ébredvén a nem alvásból új projektet kezdeményezek, mert beleuntam, elfáradtam, elkezdtem nem emészteni az ételeket és csúnya sebes heges lett a fejem, pontosan mint sok sok éve, amikor is szintén mérgező kapcsolódásom volt.
Azon elhatározásra jutottam, hogy nem engedélyezem nekem a negatív rezgést befogadni. Amikor ezt eldöntöm, mindig megjelenik valaki, aki mint kedvenc növényem borostyánom rámtekeredve igyekszik minden irányból megfojtani a saját negatív teremtésével, de kértem életemben először egy jó kis sikosító védelmet a felsőbb Én energiahalomkupac Istenfoszlányától, hogy aki nem építkezni jön és fejlődni vágyik, hanem lehúzni akar, mert a mocskában unatkozik egyedül, az csússzon már le rólam, mint vizes szappan a kövön , és keressen a másokon fogást, mert én megfogadtam, hogy a közeljövőben nem halhatok meg, mert nem kívánok azzal a hajóval eltávozni innen, amin bármilyen, magát engem rokonnak tartó létező emléke utazik, én egy másik hajóra vettem jegyet, pontosan arra, ami jó messzire elkerüli a földi dokkot, egy olyan dimenzióközi hajóra, amiről majd én is segíthetem az utazókat, de nem kell elhagynom többet, mert az örök utazás örömére vágyom és leszek segítő azon hajó fedélzetén, ami ide-oda szállítja a lelkeket a saját választásuk szerint 🙂
Nem hibázhatok többet… Nincs több ejtőernyő a hátizsákomban… Nem ugorhatom többé… Nézőpontot váltok. Megint. Egy olyan nézőpontot, amiből mindig látszik a FÉNY!
Érdekes, vagy lehet nem is, de megtaláltam Anyu laptopján azt a blogmentésem, amit azóta sem sikerült sehonnan előbányászni. Nincsenek véletlenek? Egy könyvrészletet tartalmaz, az egyetlen számomra hiteles részletet a másik világokról… Tényleg nincsenek véletlenek. Ezt az anyagot 2012-ben egy kedves Barátomtól , volt iskolatársamtól kaptam, aki pont tegnap vette fel velem a kapcsolatot újra.
A szöveg hosszú…de érdemes elolvasni.
Azoknak akik hisznek benne, és azoknak akik nem…..
04szerdajan 2012 blogmentés….
Mellen-Thomas Benedict 1982-ben élt át halálközeli élményt. Több mint másfél órán át volt halott, miután rákban meghalt. HKÉ-je során kiemelkedett a testéből, és belépett a fénybe. Mivel kíváncsi volt, hogyan működik az univerzum, feltárultak előtte a létezés távoli mélységei; sőt még ezen is túlra, az ősrobbanás mögötti semmi ürességébe is eljutott. Tapasztalata során sokat tanult a reinkarnációról is.
Halálközeli élményéből tudományos felfedezéseket is vissza tudott hozni. Mellen-Thomas Benedict azóta a sejtes kommunikáció mechanizmusait, valamint az élet és a fény kapcsolatát kutatja. Azt találta, hogy az élő sejtek nagyon gyorsan reagálnak, ha fénnyel ingerlik őket, ami – többek között – nagy sebességű gyógyulást eredményez. Mellent-Thomas Benedict kutató, feltaláló és előadó; hat szabadalma van az USA-ban.
Halálközeli élményének leírása megtalálható Dr. Lee Worth Bailey és Jenny Yates A halálközeli élmény: szöveggyűjtemény (The Near-Death Experience: A Reader) című művében. A következő idézet részleteket tartalmaz a könyvből.
“1982-ben meghaltam végállapotú rákban. Operálhatatlan volt az állapotom, s a kemoterápia csak ahhoz segített volna hozzá, hogy még inkább vegetáljak. Azt mondták, hat-nyolc hónapom van hátra. Az 1970-es években az információ megszállottja voltam, s egyre inkább elkeserített a nukleáris krízis, az ökológiai válság, és így tovább. Szóval, mivel nem spirituális alapon szemléltem a világot, elkezdtem hinni abban, hogy a természet hibát követett el, és hogy valószínűleg rákos szervezetek vagyunk a bolygón. Nem láttam módot arra, hogy kikeveredjünk mindazokból a problémákból, melyeket magunknak és a bolygónknak teremtettünk. Minden embert ráknak tekintettem, és pontosan ezt is kaptam. Ez ölt meg engem. Légy óvatos a világnézeteddel. Visszaüthet, főleg ha negatív világnézetről van szó. Az enyém súlyosan negatív volt. Ez vezetett el a halálomhoz. Mindenféle alternatív gyógymódot kipróbáltam, de nem segített semmi.
Ezért aztán elhatároztam, hogy Istennel rendezem le az ügyet. Még sohasem szembesültem Istennel, és nem is foglalkoztam vele. Akkoriban nem volt rám jellemző a spiritualitás, de tanulni kezdtem róla és az alternatív gyógyászatról. Eldöntöttem, hogy mindent elolvasok, amit csak tudok, és tájékozódom a témában, mert nem akartam, hogy meglepetés érjen a másvilágon. Úgyhogy különféle vallásokba és filozófiákba merültem bele. Mindegyik nagyon érdekes volt, és reményt adott arra, hogy van valami a túlvilágon.
Ugyanakkor semmiféle egészségügyi biztosításom nem volt – színes üvegablakok festésével foglalkozó művészként dolgoztam akkoriban, persze önalkalmazásban. Mindenféle biztosítás nélkül találtam magam szembe az egészségüggyel. Nem akartam anyagilag tönkretenni a családomat, ezért aztán eldöntöttem, hogy magam kezelem ezt a problémát. Nem voltak állandó fájdalmaim, de olykor elvesztettem az eszméletem. Oda jutottam, hogy már nem is mertem vezetni, s végül szeretetotthonban kötöttem ki. Saját ápolónőm volt. Nagyon sokat köszönhetek ennek az angyalnak, aki végigcsinálta velem betegségem utolsó fázisát.
Körülbelül tizennyolc hónapig tartott. Nem akartam túl sok gyógyszert szedni, mert a lehető legtudatosabb akartam maradni. De aztán olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy a fájdalmon kívül már nem is volt semmi a tudatomban; ez szerencsére csak néhány napig tartott általában.
Emlékszem, ahogy egyik nap 4:30 körül felébredtem, és egyszerűen tudtam, hogy ez az. Ez az a nap, amikor meghalok. Így aztán felhívtam néhány barátomat, és elbúcsúztam tőlük. Felébresztettem az ápolónőmet, és elmondtam neki is. Megállapodtam vele abban, hogy hat órára magára hagyja majd a holttestemet, mert korábban azt olvastam valahol, hogy midenféle érdekes dolog történhet, amikor meghal az ember. Visszafeküdtem aludni. A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy elkezdődött egy tipikus halálközeli élmény. Hirtelen teljesen éber lettem, és felálltam, de a testem az ágyban maradt.
Sötétség vett körül. A testen-kívüliség élménye még élénkebb volt, mint a szokványos tapasztalat. Olyannyira élénk volt, hogy minden szobát láttam a házban; láttam a háztetőt, a ház környékét, és még a ház alá is be tudtam nézni.
Ragyogott a fény. Felé fordultam. Nagyon hasonlított arra, ami sok más ember halálközeli élményének leírásában is szerepel. Pompás volt. Érzékelhető; éreztem a fényt. Vonzó; úgy akarsz odamenni hozzá, mint ahogy ideális anyukád vagy apukád karjaiba akarnád vetni magad.
Ahogy a fény felé indultam, intuitíven tudtam, hogy ha belemegyek, halott leszek.
Ezért aztán, míg haladtam a fény felé, így szóltam: “Kérlek, várj egy percet, várj egy picit. Gondolkodni akarok erről; beszélni szeretnék veled, mielőtt odamegyek.”
Ekkor, legnagyobb meglepetésemre, a teljes élmény megállt. Tényleg befolyásolhatjuk halálközeli élményünket. Nem hullámvasúton vagyunk. Tehát a kérésem tiszteletben részesült, és beszélgetésbe merültem a fénnyel, ami különféle alakokat öltött közben; Jézus, Buddha, Krishna, mandalák, archetipikus képek és jelek formáját vette fel.
Megkérdeztem a fényt: “Mi folyik itt? Kérlek, fény, világosíts fel magadról! Tényleg tudni akarom, mi a helyzet valójában.”
Igazából nem tudom elmondani a pontos szavakat, mert afféle telepátia zajlott közöttünk. A fény válaszolt. A hozzám továbbított információ az volt, hogy a hiteink alakítják azt, hogy milyen visszacsatolást kapunk a fény előtt. Ha például buddhista vagy, katolikus vagy fundamentalista, a saját hitrendszerednek megfelelő visszacsatolást kapsz. Lehetőséged van arra, hogy ezt megvizsgáld, de a legtöbb ember nem teszi.
Ahogy a fény feltárta magát nekem, tudatára ébredtem annak, hogy igazából Felsőbb Szelfünk mátrixát látom. Csak annyit tudok erről mondani, hogy mátrixszá változott, emberi lelkek mandalájává, és hogy azt láttam, hogy amit a mindannyiunkban benne lévő Felsőbb Szelfünknek nevezünk, nem más, mint egy mátrix. Emellett átjáró a Forráshoz; mindannyian közvetlenül, közvetlen tapasztalatként fakadunk a Forrásból. Mindannyiunknak van Felsőbb Szelfje vagy lényének egy olyan része, amit mindléleknek lehetne nevezni. Legigazabb energiaformájában tárulkozott fel számomra. Igazából úgy tudom csak leírni, hogy a Felsőbb Szelf lénye leginkább egy átjáróhoz hasonlítható. Nem úgy nézett ki, de közvetlen kapcsolat a Forrással, amivel mindannyian rendelkezünk. Közvetlenül összekapcsolódunk a Forrással.
Tehát a fény megmutatta nekem a Felsőbb Szelf mátrixot. Teljesen világos lett számomra, hogy az összes Felsőbb Szelf egyetlen lényként kapcsolódik össze; minden ember egyetlen lényként kapcsolódik össze; valójában ugyanaz a lény vagyunk, ugyanazon lény különböző aspektusai. Ez a lény nem foglalt állást egyetlen konkrét vallás mellett sem. Ez tehát az, amit ez a lény visszacsatolt felém. S én emberi lelkek mandaláját láttam. A legszebb dolog volt, amit valaha is láttam. Belementem, és egyszerűen elárasztott. Olyan volt, mint az összes szeretet, amit az ember valaha is akart. Az a fajta szeretet volt, ami felüdít, gyógyít, regenerál.
Ahogy megkértem a fényt, hogy magyarázzon tovább, megértettem, micsoda a Felsőbb Szelf mátrix. Van egy rácsozat a bolygó körül, ahol az összes Felsőbb Szelf összekapcsolódik. Olyan ez, mint egy nagy társaság; egy újabb finom energiaszint körülöttünk; a szellemi szint, mondhatnánk.
Ezután, néhány pillanat múlva, további felvilágosítást kértem. Igazán tudni akartam, hogyan is működik az univerzum, és készen álltam a következő lépésre.
Így szóltam: “Készen állok, vigyél!”
A fény ekkor az általam valaha is látott legszebb dologgá változott: az ezen a bolygón élő emberi lelkek mandalájává.
Korábban negatív elképzelésem volt arról, ami a bolygón zajlik. Amikor megkértem a fényt, hogy adjon további felvilágosítást, azt láttam ebben a csodálatos mandalában, hogy milyen szépek is vagyunk lényegünket, bensőnket tekintve. A legeslegszebb teremtmények vagyunk mi. Az emberi lélek, az emberi mátrix, amit együtt alkotunk, teljesen fantasztikus, elegáns, egzotikus, minden. El sem tudom mondani, mennyire megváltozott abban a pillanatban az emberi lényekről alkotott véleményem.
Így szóltam: “Ó, Istenem, nem tudtam, milyen szépek vagyunk!”
Bármilyen szinten vagy, legyen az magas vagy alacsony; bármilyen alakot viselsz, a legszebb teremtmény vagy; igen, te.
Elképedve ébredtem rá, hogy egyetlen lélekben sincs gonoszság.
“Hogyan lehetséges ez?” – kérdeztem.
Az volt a válasz, hogy egyetlen lélek sem bennerejlően gonosz. A szörnyű dolgok, melyek az emberekkel történnek, rábírhatják őket arra, hogy gonosz dolgokat kövessenek el, de a lelkük nem gonosz. Amire minden ember törekszik, s ami fenntartja őket, az a szeretet; ezt mondta nekem a fény. Ami eltorzítja az embereket, az a szeretet hiánya.
Azt hiszem, folytatódtak a fénytől érkező kinyilatkoztatások, majd megkérdeztem tőle: “Azt jelenti ez, hogy üdvözülni fog az emberiség?”
Ekkor, mintha spirális fények özönével harsogna egy trombita, ezt mondta a Nagyszerű Fény: “Emlékezz erre, és sohase felejtsd el: te üdvözíted, váltod és gyógyítod meg önmagad. Mindig is így volt. Mindig is így lesz. Még a világ kezdete előtt úgy lettél teremtve, hogy meglegyen erre a hatalmad.”
Ebben a pillanatban még több dologra is ráébredtem. Ráeszméltem arra, hogy MÁR ÜDVÖZÍTVE VAGYUNK, és hogy mi üdvözítettük magunkat, mert úgy terveztek minket, hogy önmagunkat korrigáljuk, mint ahogy Isten univerzumának többi részét is így tervezték. Erről szól a második eljövetel.
Teljes szívemmel köszönetet mondtam Isten fényének. Ezekkel az egyszerű szavakkal tudtam csak kifejezésre juttatni teljes nagyrabecsülésemet:
Úgy tűnt, még mélyebben magába szív a fény. Olyan volt, mintha teljesen elnyelt volna. A mai napig is leírhatatlannak találom ezt a szeretet-fényt. Másik birodalomba léptem be, ami még mélyebb volt, mint az előző, és olyan valaminek ébredtem tudatára, ami még ennél is több volt. Hatalmas fényáramlat volt; mérhetetlen és teljes, mélyen az élet szívében. Megkérdeztem, mi ez.
Így felelt a fény: “Ez az ÉLET FOLYÓJA. Igyál ebből a manna-vízből szíved vágya szerint!”
Így is tettem. Ittam belőle egyszer, aztán még egyszer. Magából az életből ittam!
Eksztázisba estem.
Ezután így szólt a fény: “Van egy vágyad.”
Mindent tudott rólam a fény, mindent, ami múlt, jelen és jövendő.
“Igen!” – suttogtam.
Azt kértem, hadd lássam az univerzum többi részét is; azt, ami naprendszerünkön túl, sőt az összes emberi illúzión is túl van. A fény ekkor azt mondta nekem, hogy elmehetek az Áramlattal. Megtettem, és átsodródtam a fényen az alagút végén. Egy sor nagyon lágy morajlást éreztem és hallottam. Micsoda sebesség!
Úgy tűnt, hirtelen rakétaként száguldok el a bolygótól ezen az életáramlaton. Láttam, ahogy elsuhan a Föld. A naprendszer egész pompájával egyetemben elsüvített mellettem, majd eltűnt. Fénysebességnél gyorsabban repültem át a galaxis centrumán, és még több tudást szívtam magamba, ahogy haladtam. Megtudtam, hogy ez a galaxis – az univerzum összes többi galaxisához hasonlóan – az ÉLET különféle változataiban bontakozik ki. Sok világot láttam. A jó hír az, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban!
Ahogy ezen a tudati áramlaton átutaztam a galaxis centrumán, óriási fraktál-energiahullámokká tágult az áramlat. Magam mögött hagytam a galaxisok szuperhalmazait, összes ősi tudásukkal együtt. Először azt gondoltam, valahová tartok; hogy ténylegesen utazom. De aztán ráébredtem, hogy az áramlat tágulásával együtt a saját tudatom is kitágult, hogy mindent magába foglaljon az univerzumban! Az egész teremtett világ elhaladt mellettem. Elképzelhetetlen csoda volt! Igazi csodálkozó gyermek voltam: csecsemő Csodaországban!
Úgy tűnt, mintha az univerzum összes teremtménye elszállna mellettem, s egy fényfoltban tűnne el. Szinte azonnal megjelent egy második fény. Mindenünnen áradt, és nagyon más volt; olyan fény, ami még az univerzum összes frekvenciájánál is többől állt.
Ismét bársonyos morajlásokat éreztem és hallottam. Tudatom vagy lényem kitágult, hogy a teljes holografikus univerzumot magába foglalja, és még annál is többet.
Ahogy a második fénybe értem, megjelent bennem a tudat, hogy épp most emelkedtem felül az igazságon. Ezekkel a szavakkal tudom a leginkább megközelíteni az élményt, de azért megpróbálom elmagyarázni. Ahogy a második fénybe értem, kitágulásom túlterjedt az első fényen. Mélységes mozdulatlanságban találtam magam, túl minden nyugalmon. ÖRÖKKÉ láttam vagy észleltem, túl a végtelenségen. Az ürességben voltam. A teremtés előtt voltam; az ősrobbanás előtt. Átléptem az idő kezdetén – az első szón – az első vibráción. A teremtés szemében voltam. Úgy éreztem, mintha Isten arcát érinteném. Nem vallásos érzés volt. Egyszerűen egy voltam az abszolút élettel és tudattal.
Amikor azt mondom, hogy örökké láttam vagy észleltem, azt értem ezalatt, hogy az egész teremtést meg tudtam tapasztalni, amint létrehozza önmagát. Kezdet és vég nélkül való volt. Jó kis tudattágító gondolat, nem? A tudósok egyedülálló eseménynek tekintik az ősrobbanást, ami az univerzumot teremtette. Én azt láttam, hogy az ősrobbanás csak egyike a végtelen számú ősrobbanásnak, melyek vég nélkül és egyidejűleg teremtenek univerzumokat. Emberi léptékben a fraktálgeometria-képleteket használó szuperszámítógépek alkotta képek járnak ehhez viszonylag közel.
A régiek tudták ezt. Azt mondták, hogy időről időre új univerzumokat teremt az Istenség azzal, hogy kilélegez, majd elpusztítja őket, ahogy belélegez. Júgáknak nevezték ezeket a korszakokat. A modern tudomány ősrobbanásnak nevezte el. Abszolút, tiszta tudatban voltam. Láttam vagy észleltem az összes ősrobbanást vagy júgát, amint megteremtették és elpusztították önmagukat. Azonnal be is léptem mindegyikbe egyidejűleg. Láttam, hogy a teremtés minden kicsi darabkájának megvan a hatalma a teremtésre. Nagyon nehéz ezt elmagyaráni. Még mindig nem találom rá a megfelelő szavakat.
Visszatérésem után évekbe telt, hogy akár csak egyetlen szót is találjak az üresség-élményre. Most már el tudok mondani ennyit: az üresség kevesebb, mint a semmi, s mégis több mindennél, ami van! Abszolút zéró az üresség; káosz, mely az összes lehetségességet megformálja. Abszolút tudat; sokkal több még az univerzális intelligenciánál is.
Hogy hol van az üresség? Meg tudom mondani. Belül van az üresség, és kívül van mindenen. Te, épp most, miközben élsz, mindig az ürességen belül és kívül is vagy egyidejűleg. Nem kell elmenned érte sehová, és nem is kell meghalnod, hogy odakerülj. Az üresség az összes fizikai megnyilvánulás közötti vákuum vagy semmi. Az atomok és alkotórészeik közötti ŰR. A modern tudomány elkezdte tanulmányozni ezt a minden dolog között húzódó űrt. Ők zéró-pontnak nevezik. Akárhányszor meg akarják mérni, a műszereik megbolondulnak vagy a végtelenbe mutatnak, hogy úgy mondjam. Egyelőre nincs módjuk arra, hogy pontosan megmérjék a végtelent. Több zéró-űr van a saját testedben és az univerzumban, mint bármi más!
Amit a misztikusok az ürességnek hívnak, az nem üresség. Tele van energiával, egy másfajta energiával, ami mindazt megteremtette, ami vagyunk. Az ősrobbanás óta minden vibráció; az első szótól kezdve, ami az első vibráció.
A bibliai “vagyok” után valójában kérdőjel dukál.
“Vagyok? Mi vagyok?”
A teremtés tehát Isten, aki az elképzelhető összes módon kutatja Isten Szelfjét, egy folyamatban lévő, végtelen felderítésben, mindannyiunkon keresztül. A fejeden lévő összes hajszálon keresztül, az összes fa összes levelén keresztül, az összes atomon keresztül Isten kutatja Isten Szelfjét, a nagy “vagyok”-ot. Azt kezdtem látni, hogy minden, ami van, azonos a Szelffel, szó szerint; a te Szelfeddel, az én Szelfemmel. Minden a nagyszerű Szelf. Ezért tud Isten még arról is, ha egy falevél lehull. Azért lehetséges ez, mert bárhol is vagy, az univerzum központjában vagy. Bárhol is tartózkodjon egy atom, az univerzum központjában van. Isten van abban, és Isten van az ürességben.
Ahogy felderítettem az ürességet és az összes júgát vagy teremtést, teljes mértékben kívül voltam téren és időn, ahogy azokat ismerjük. Azt fedeztem fel ebben a kitágult állapotban, hogy a teremtés az abszolút, tiszta tudat – vagy Isten -, ami az élet tapasztalatába árad, ahogy azt ismerjük. Maga az üresség mentes a tapasztalattól. Megelőzi az életet, az első vibrációt. Az Istenség több az életnél és a halálnál. Így tehát még az életnél és a halálnál is több tapasztalnivaló van az univerzumban!
Az ürességben voltam, és tudatában voltam mindennek, ami valaha is megteremtődött. Olyan volt, mintha Isten szemein át néznék ki. Istenné váltam. Hirtelen már nem önmagam voltam többé. Csak annyit tudok erről mondani, hogy Isten szemein át néztem ki. És hirtelen tudtam, hogy miért léteznek az atomok, és mindent láttam.
Az az érdekes, hogy miután bementem az ürességbe, azzal a megértéssel jöttem ki belőle, hogy Isten nincs ott. Isten itt van. Erről szól ez az egész. Tehát ez az állandó keresés az emberi faj részéről, hogy valahol önmagunkon kívül megtaláljuk Istent… Isten mindent odaadott nekünk, minden itt van – hát így állunk. És ahová most tartunk, az az, hogy Isten rajtunk keresztül kutatja Istent. Az embereket annyira lefoglalja az, hogy megpróbálnak Istenné válni; pedig inkább arra kellene ráébredniük, hogy már Isten vagyunk, és Isten mi-vé válik. Erről szól valójában ez az egész.
Amikor erre ráébredtem, végeztem az ürességgel, és vissza akartam térni ehhez a teremtéshez vagy júgához. Valahogy ez tűnt természetesnek.
Aztán hirtelen visszatértem a második fényen vagy az ősrobbanáson keresztül, s közben megint sok bársonyos morajlást hallottam. A tudatáramlattal visszautaztam az egész teremtett világon át. Micsoda utazás volt! Ahogy áthaladtak rajtam a galaxisok szuperhalmazai, még több meglátásom támadt. Áthaladtam a galaxis centrumán, ami egy fekete lyuk. A fekete lyukak az univerzum nagy processzorai vagy recirkulálói. Tudod, mi van egy fekete lyuk túloldalán? Mi vagyunk; a mi galaxisunk, ami újra fel lett dolgozva egy másik univerzumból.
Teljes energiaszerkezetét tekintve fantasztikus fényvárosnak látszott a galaxis. Az ősrobannásnak ezen az oldalán minden energia: fény. Minden szub-atom, atom, csillag, bolygó, s még maga a tudat is fényből áll, és frekvenciával és/vagy részecskével rendelkezik. Élő anyag a fény. Minden fényből áll, még a kövek is. Tehát minden élő, eleven. Isten fényéből épül fel minden; minden nagyon is intelligens.
Ahogy továbbutaztam az áramlaton, végül azt láttam, hogy hatalmas fény érkezik felém. Tudtam, hogy ez az első fény; naprendszerünk Felsőbb Szelf-fénymátrixa. Ezután a teljes naprendszer megjelent a fényben, amit ismét bársonyos morajlás kísért.
Ez a mi helyi testünk, mi pedig sokkal nagyobbak vagyunk, mint képzelnénk. Láttam, hogy a naprendszer a mi testünk. Én is része vagyok ennek, a Föld pedig az a nagyszerű, teremtett lény, ami mi vagyunk, és mi az a része vagyunk, ami tudja, hogy van. De csak ez a része vagyunk mi a Földnek. Nem vagyunk minden, hanem csak az a része, ami tudja, hogy van.
Az összes energiát láttam, amit ez a naprendszer generál. Hihetetlen fényshow! Hallottam a szférák zenéjét. Naprendszerünk – az összes égitesthez hasonlóan – egyedi mátrixot generál, mely fény-, hang- és vibrációs energiából áll. A többi csillagrendszer fejlett civilizációi vibrációs vagy energiamátrix-lenyomat alapján ismerik fel az életet, ahogy azt mi az univerzumban ismerjük. Gyerekjáték ez számukra. A Föld csodálkozó gyermekei (az emberi lények) ebben a pillanatban is hangok tömkelegét keltik, mint az univerzum hátsóudvarában játszó gyermekek.
Közvetlenül a fény központjába utaztam az áramlaton. Úgy éreztem, átölel a fény, ahogy ismét belélegez engem – amit újabb lágy morajlás követett.
Ebben a nagy szeretet-fényben voltam, s közben átáramlott rajtam az élet áramlata. Megint csak azt tudom mondani, hogy a lehető legszeretetteljesebb, ítélkezés nélküli fény volt. Ideális szülő egy ilyen csodálkozó gyermeknek.
“És most?” – tűnődtem.
A fény elmagyarázta nekem, hogy nincs halál; halhatatlan lények vagyunk. Örökkévalóság óta élünk már! Ráébredtem, hogy egy természetes élő rendszer részei vagyunk, mely vég nélkül recirkulálja önmagát. Semmiféle parancsot nem kaptam a visszajövetelre. Egyszerűen csak tudtam, hogy vissza fogok jönni. Természetes volt mindazok után, amiket láttam.
Nem tudom, emberi idő szerint meddig maradtam a fénnyel. De eljött a pillanat, amikor ráébredtem, hogy választ kaptam az összes kérdésemre, és közeleg a visszatérésem. Amikor azt mondom, hogy összes kérdésemre választ kaptam a másvilágon, szó szerint értem ezt. Választ kaptam az összes kérdésemre. Minden embernek más az élete, és más kérdéseket kutat. Némelyik kérdésünk egyetemes, de mindannyian a magunk egyedi módján kutatjuk azt a dolgot, amit életnek nevezünk. Így van ezzel minden más életforma is, a hegyektől kezdve az összes fa összes leveléig.
És ez nagyon fontos számunkra ebben az univerzumban. Mert mind hozzájárul a Nagy Képhez, az élet teljességéhez. Szó szerint Isten vagyunk, aki Isten Szelfjét kutatja az Élet végtelen Táncában. Egyediséged gyarapítja az egész életet.
Ahogy megkezdtem visszatérésemet az életciklusba, eszembe se jutott, és nem is kaptam róla információt, hogy ugyanahhoz a testhez fogok visszatérni. Egyszerűen nem számított. Tökéletes bizalmat vetettem a fénybe és az életfolyamatba. Ahogy az áramlat összeolvadt a nagy fénnyel, azt kértem, hogy sohase felejtsem el a kinyilatkoztatásokat és azokat az érzéseket, amikre a másvilágon tettem szert.
“Rendben” volt a válasz. Kedvem lett volna megcsókolni a lelkem.
Aztán a fényen át visszakerültem a vibrációs birodalomba. Az egész folyamat megfordult, és még több információt kaptam. Hazafelé tartó utamon leckéket kaptam a reinkarnáció mechanizmusairól. Választ kaptam összes apró kérdésemre:
“Hogyan működik ez? Hogyan működik az?” Tudtam, hogy reinkarnálódni fogok.
A Föld egy nagy energiaprocesszor, s belőle fejlődik ki egyéni tudatunk. Első ízben gondoltam magamra emberként, és boldog voltam, hogy az vagyok. Az alapján, amit láttam, már az is boldoggá tett volna, ha atom vagyok ebben az univerzumban. Egy atom. Szóval, az, hogy Isten emberi részei vagyunk… a legfantasztikusabb áldás. Olyan áldás, ami legvadabb elképzeléseinket is felülmúlja arról, hogy milyen lehet egy áldás. Mindannyiunk esetében fantasztikus és csodálatos, hogy emberi részei vagyunk ennek a tapasztalatnak. Mindannyian – függetlenül attól, hogy hol vagyunk, elcseszett helyen-e vagy sem – áldás vagyunk a bolygóra, pont ott, ahol vagyunk.
Szóval, úgy mentem át a reinkarnációs folyamaton, hogy azt vártam, csecsemő leszek valahol. De leckét kaptam arról, hogy hogyan fejlődhet az egyéni identitás és tudat. Ebbe a testbe tértem vissza.
Nagyon meglepődtem, amikor kinyitottam a szemem. Nem tudom, miért, hiszen értettem a dolgot; mégis nagy meglepetésként ért, hogy ebbe a testbe tértem vissza, a szobámba, ahol valaki éppen kisírta a szemeit miattam. Az ápolónőm volt. Másfél órával azután adta fel a reményt, hogy megtalálta a holttestemet. Biztos volt benne, hogy halott vagyok; a halál összes jele megvolt – már merevedésnek is indult a testem. Nem tudjuk, mennyi ideig voltam halott, de azt tudjuk, hogy másfél óra telt el azután, hogy megtalált. Amennyire tudta, tiszteletben tartotta a kívánságomat, hogy néhány órára hagyja magára a holttestemet. Volt egy sztetoszkópunk és sok másik eszközünk a test életfunkcióinak ellenőrzésére, hogy ki lehessen deríteni, mi történik. Ő igazolni tudja, hogy tényleg halott voltam.
Nem halálközeli élmény volt ez. Magát a halált tapasztaltam meg legalább másfél órán át. Az ápolónőm holtan talált engem, és másfél órán át újra- meg újraellenőrizte a vérnyomást és a szívverést. Aztán felébredtem, és kint megláttam a fényt. Megpróbáltam felkelni, hogy odamenjek hozzá, de kiestem az ágyból. Az ápolónőm hangos puffanást hallott, és a padlón talált rám.
Amikor felépültem, nagyon megleptek és lenyűgöztek a velem történtek. Eleinte nem volt meg az út összes emléke, amikre most emlékszem. Egyre csak kiszúsztam ebből a világból, és azt kérdezgettem: “Élek?” Álomszerűbbnek tűnt ez a világ, mint a másik.
Három napon belül megint normálisan éreztem magam, mégis egészen máshogy voltam, mint életemben bármikor. Később visszatértek az emlékeim az útról. Semmi problémát nem láttam egyetlen emberi lénnyel sem, akivel valaha is találkoztam. Korábban nagyon könnyen ítélkeztem. Úgy gondoltam, egy csomó ember tényleg jól el van cseszve; igazából azt gondoltam, hogy mindenki el van cseszve, csak én nem. De most már világos volt előttem, mi is a helyzet.
Körülbelül három hónappal később egy barátom szólt, hogy menjek el megvizsgáltatni magam, úgyhogy elmentem, és ultrahangos vizsgálatot végeztek rajtam, stb. Tényleg jól éreztem magam, és féltem, hogy rossz híreket kapok.
Emlékszem, ahogy az orvos megnézte a korábbi és későbbi ultrahangos vizsgálatok eredményét, majd így szólt: “Nos, most nincs itt semmi.”
Mire én: “Akkor csoda történt, nem?”
Mire ő: “Nem, előfordul ilyesmi, úgy hívják, hogy spontán javulás.”
Egyáltalán nem volt lenyűgözve. Pedig csoda történt, és engem lenyűgözött, még ha mást nem is.
Az élet misztériumának nagyon kevés köze van az intelligenciához. Az univerzum egyáltalán nem intellektuális folyamat. Hasznos az intellektus; kiváló, de jelenleg ez az egyetlen eszköz, amivel a dolgokat kezeljük, ahelyett, hogy a szívünkkel és önmagunk bölcsebb részével tennénk.
A Föld központja a nagyszerű energiaátalakító, mint ahogy a Földünk mágneses terét ábrázoló képeken látni. Ez a mi ciklusunk: újra meg újra visszahúzza bele és rajta át a reinkarnált lelkeket. Ha eléred az emberi szintet, ez azt jelzi, hogy egyéni tudatot kezdesz kifejleszteni. Az állatoknak csoportlelke van, és csoportlelkekben reinkarnálódnak. Nagyon is lehetséges, hogy egy szarvas örökké szarvas legyen. De ha már emberként születsz meg, akár fogyatékosként, akár zseniként, ez akkor is azt mutatja, hogy az egyéni tudat kifejlesztésének ösvényét járod. Ez önmagában véve része annak a csoporttudatnak, amit emberiségnek nevezünk.
Láttam, hogy a rasszok: személyiséghalmazok. A Franciaországhoz, Németországhoz és Kínához hasonló nemzeteknek mind megvan a maguk személyisége. A városoknak is van személyiségük, helyi csoportlelkük, mely bizonyos embereket vonz. A családok csoportlelkeket alkotnak. Egy fraktál ágaihoz hasonlóan fejlődik az egyéni identitás; a csoportlélek a mi egyéniségünkben tesz felfedezéseket. Nagyon-nagyon fontosak a különféle kérdések, melyeket felteszünk. Így kutatja az Istenség Isten Szelfjét – rajtad keresztül. Tehát tedd csak fel a kérdéseidet, és kutass. Meg fogod találni a Szelfedet, és Istent fogod megtalálni abban a Szelfben, mert az az egyetlen Szelf.
Látni kezdtem, hogy mi, emberek, mindannyian lélektársak vagyunk. Ugyanannak a léleknek vagyunk a részei, mely fraktálként ágazik sok kreatív irányba, de ettől még ugyanaz. Most már úgy tekintek minden emberi lényre, akit valaha is láttam, mint lélektársra, az én lélektársamra; az igazira, akit mindig is kerestem. Ráadásul a valaha is létező legnagyszerűbb lélektársad nem más, mint önmagad. Mindannyian hímneműek és nőneműek vagyunk egyben. Megtapasztaljuk ezt a méhben, és megtapasztaljuk a reinkarnáció révén is. Ha önmagadon kívül keresed a végső lélektársat, sosem fogod megtalálni; nem ott van. Mint ahogy Isten sem “ott” van. Isten itt van. Ne “ott kint” keresd Istent. Itt keresd Istent. A Szelfedet kutasd. Kezdd el a legnagyszerűbb szerelmi viszonyt, amit valaha is átéltél… a Szelfeddel. Mindent szeretni fogsz belőle.
Alászálltam abba is, amit pokolnak lehetne nevezni. Meglepő volt. Nem láttam sem Sátánt, sem egyéb gonosz lényt. Az emberek saját nyomorúságába, közönyébe, tudatlanságának sötétségébe való alámerülés volt pokolbéli alászállásom. Szörnyű örökkévalóságnak tűnt. De a körülöttem lévő milliónyi lélek mindegyikének volt egy apró fénycsillaga, ami mindig a rendelkezésére áll. De úgy látszott, senki nem szentel neki figyelmet. Felemésztette őket saját bánatuk, traumájuk és nyomorúságuk. De – úgy tűnt, egy örökkévalóság után – elkezdtem szólítgatni a fényt, mint ahogy egy gyerek kiált segítségért a szüleinek. Ekkor kinyílt a fény, és alagutat formált, ami egyenesen hozzám jött, és elszigetelt engem az összes fájdalomtól és félelemtől. Hát ez a pokol valójában.
Szóval, azt tanuljuk, hogy hogyan segítsünk egymásnak, hogyan tartsunk össze. Most nyitva állnak a pokol kapui. Szövetkezni fogunk egymással, össze fogunk tartani, és együtt sétálunk ki a pokolból.
Felém jött a fény, és hatalmas arany angyallá változott. Megkérdeztem: “A halál angyala vagy?”
Tudomásomra hozta, hogy ő az én mindlelkem, az én Felsőbb Szelf mátrixom, önmagunk szuperősi része. Ezután a fényhez kerültem.
Tudományunk hamarosan mennyiségileg is meg fogja határozni a szellemet. Hát nem csodálatos? Olyan eszközökkel állunk elő, melyek érzékenyek a finomenergiára vagy szellemi energiára. A fizikusok azért ütköztetik egymással az atomokat, hogy megtudják, miből állnak. Már lejutottak a kvarkokig, a bájos-kvarkokig, és így tovább. Nos, egy napon lejutnak majd ahhoz az apró dologhoz is, ami az egészet egybetartja, és úgy kell majd nevezniük, hogy… Isten. Az atomok ütköztetésével nemcsak azt látják, hogy mi van ott belül, hanem teremtenek is részecskéket. Hála Istennek, a többségük igen rövid életű: millisecundumokig és nanosecundumokig maradnak fenn. Csak most kezdjük megérteni, hogy teremtünk is, miközben haladunk.
Ahogy örökké láttam, egy olyan birodalomhoz érkeztem, melyben van egy pont, ahol az összes tudást hátrahagyjuk, és a következő fraktál, a következő szint teremtésébe kezdünk. Megvan a hatalmunk arra, hogy teremtsünk, miközben kutatunk. S nem más ez, mint Isten, aki rajtunk keresztül tágítja ki önmagát.
Visszatérésem óta is megtapasztaltam már spontán módon a fényt, és megtanultam, hogyan jussak be abba a térbe szinte bármikor, amikor meditálok. Mindannyian képesek vagyunk erre. Nem kell meghalnod hozzá. Fel vagy szerelve rá; már eleve így vagy “drótozva”.
A test a legpompásabb fénylény, ami csak létezik. Hihetetlen fény univerzuma a test. A szellem nem ösztönöz minket arra, hogy szétfoszlassuk ezt a testet. Nem ez történik. Ne próbálkozz többé azzal, hogy Istenné válj; Isten válik te-vé. Itt.
Olyan az elme, mint egy gyermek, aki az univerzumban rohangál, követelőzik, és úgy gondolja, ő teremtette a világot. De kérdezd csak meg az elmét:
“Mi köze volt ehhez az anyukádnak?”
Ez a spirituális tudatosság következő szintje. Ó! Az anyukám! Hirtelen felhagysz az egóval, mert nem az egyetlen lélek vagy az univerzumban.
A fényhez intézett egyik kérdésem ez volt: “Mi a mennyország?”
Körbeutaztatott az összes mennyben, amit valaha is teremtettek: a Nirvánákban, az örök Vadászmezőkön, mindegyikben. Bejártam őket. Gondolatforma-teremtmények ezek, és mi teremtettük őket. Valójában nem megyünk a mennybe; újrafeldolgozás történik velünk. De bármit is teremtettünk, ott hagyjuk önmagunk egy részét. Valóságos az, de nem a lélek egésze.
Láttam a keresztény mennyországot. Szép helynek képzeljük el, ahol egy trón előtt állunk, és örökös imádattal illetjük a trónon ülőt. Én kipróbáltam. Unalmas! Ez volna a sorsunk? Gyerekes ez a mennyország. Nem akarok megbántani senkit. Néhány mennyország nagyon is érdekes, néhány meg unalmas. Az ókoriakat érdekesebbnek találtam, például a bennszülött amerikaiakét, az Örök Vadászmezőket. Az egyiptomiaknak fantasztikusak a mennyországaik. És így tovább. Olyan sok van belőlük. Mindegyikben van egy fraktál, ami a te sajátos értelmezésed, hacsak nem vagy része annak a csoportléleknek, mely kizárólag egy-egy meghatározott vallás Istenében hisz. Akkor nagyon közel álltok egymáshoz; ugyanabban a “stadionban” vagytok együtt. De még ekkor is különbözik egy kicsit mindegyik. Egy részed az, amit ott hagysz. A halál az életről szól, nem a mennyről.
Megkérdeztem Istent: “Melyik a legjobb vallás a bolygón? Melyik a helyes?”
És az Istenség – nagy szeretettel – így válaszolt: “Törődöm is én vele!”
Hihetetlen kegyelem volt ez. Azt jelentette, hogy csak mi törődünk ilyesmivel.
Az összes csillag Végső Istensége így szól hozzánk: “Nem számít, milyen vallású vagy.”
Vallások jönnek és mennek; változnak. Nem volt itt mindig a buddhizmus, sem a katolicizmus; és mindegyik a nagyobb megvilágosodásról szól. Most több fény érkezik az összes rendszerbe. Reformáció következik majd be a spiritualitásban, ami éppolyan drámai lesz, mint amilyen a protestáns reformáció volt. Rengetegen fognak harcolni miatta, egyik vallás a másik ellen kel ki, azt hívén, hogy csak nekik van igazuk.
Az emberek azt gondolják, hogy ők birtokolják Istent, mármint a vallások és a filozófiák, de főleg a vallások, mert ezek nagy szervezeteket építenek filozófiájuk köré. Amikor az Istenség azt mondta: “Törődöm is én vele!”, azonnal megértettem, hogy ránk van hagyva, törődjünk vele mi. Azért fontos, mert mi törődünk vele. Nekünk számít, és csak itt fontos. A Végső Istenség nem törődik vele, hogy protestáns vagy-e vagy buddhista, vagy bármi más. Az egész egy-egy virágzó arca mindegyik. Bárcsak minden vallás ráébredne erre, és békén hagynák egymást! Nem a vallások végét jelenti ez, hanem annak felismerését, hogy ugyanarról az Istenről beszélünk. Élni és élni hagyni – ez a lényeg. Mindegyiknek eltérő a nézőpontja. És mindegyik hozzájárul a Nagy Képhez; mindegyik fontos.
Úgy mentem át a másvilágra, hogy sok félelmem volt a vegyi hulladékokkal, a nukleáris fegyverekkel, a népességrobbanással, az esőerdőkkel kapcsolatban. Úgy tértem vissza, hogy mindegyik probléma iránt szeretetet éreztem. Szeretem a nukleáris pusztítást. Szeretem a gombafelhőt; ez a legszentebb mandala, ami ez ideig megnyilvánult, archetípusként. Egy csapásra bármely földi vallásnál vagy filozófiánál közelebb hozott minket egymáshoz, s új tudatszintre emelt. Tudván, hogy talán tizenötször vagy ötszázszor is felrobbanthatnánk a bolygót, ráébredünk végre, hogy együtt vagyunk itt mindannyian. Egy ideig bombákat kellett lövöldözniük, hogy megértessék ezt velünk. Ezután kezdtük azt mondogatni: “Már nincs szükségünk erre többé.”
Valójában most már biztonságosabb világban vagyunk, mint amilyenben valaha is voltunk, és még biztonságosabbá válik majd. Tehát úgy jöttem vissza, hogy szeretetet éreztem a vegyi fegyverek iránt, mert összehoztak minket. Olyan nagyok ezek a dolgok. Ahogy Peter Russell mondaná, “lélekméretűek” ezek a problémák. Vannak lélekméretű válaszaink is? IGEN!
Az esőerdők kiirtása le fog lassulni, és ötven év múlva már több fa lesz a bolygón, mint jó ideje. Ha érdekel az ökológia, küzdj érte; te vagy az a része a rendszernek, aki tudatossá válik. Küzdj érte minden erőddel, de ne csüggedj el! Része ez egy nagyobb dolognak.
A Föld önmaga megszelidítésének a folyamatában van. Sosem lesz többé olyan vad hely, mint amilyen valaha volt. Lesznek nagyon is vad helyek; rezervátumok, ahol burjánzik a természet. Kertészkedés és rezervátumok lesznek majd a jövőben. A népességnövekedés nagyon közel kerül az optimális energiatartományhoz, hogy tudati váltást idézzen elő. Ez a tudati váltás megváltoztatja majd a politikát, a pénzt, az energiát is.
Mi történik, amikor álmodunk? Sokdimenziós lények vagyunk. Hozzá tudunk ehhez férni tudatos álmodás révén. Valójában Isten álma ez az univerzum. Az egyik dolog, amit láttam, az volt, hogy mi, emberek, apró porszemek vagyunk egy bolygón, ami apró porszem egy galaxisban, ami szintén apró porszem csupán. Óriási rendszerek vannak odakint, s mi afféle átlagrendszerben vagyunk. De az emberi lények már a tudat egész kozmoszában legendásak. Legendás a Föld/Gaia parányi kis emberi lénye. Az egyik dolog, ami miatt legendásak vagyunk, az az álmodás. Legendás álmodók vagyunk. Valójában az egész kozmosz az élet értelmét keresi, az egésznek az értelmét. És a kicsi álmodó volt az, aki a valaha is kiötlött legjobb válasszal állt elő. Megálmodtuk azt. Szóval fontosak az álmok.
Most, hogy már meghaltam és vissza is tértem a halálból, igazán tisztelem az életet és a halált. DNS-kísérleteinkben nagy titokra deríthettünk fényt. Hamarosan képesek leszünk arra, hogy addig éljünk ebben a testben, ameddig csak akarunk. Úgy 150 év után lesz egy olyan intuitív érzésünk, hogy csatornát akarunk váltani. Ha örökké egyetlen testben élnénk, az nem lenne olyan kreatív, mint a reinkarnáció, mint az energia átvitele ebben a fantasztikus energiaörvényben, amiben vagyunk. Valójában érteni fogjuk az élet és a halál bölcsességét, és örömünket leljük majd benne.
Már eddig is egy örökkévalóság óta élünk. Ez a test, amiben vagy, egy örökkévalóság óta él. Az élet véget nem érő áramlatából fakad, az ősrobbanásig visszanyúlóan, és még azon is túl. Ez a test ad életet a következő életnek, sűrű és finomenergiát tekintve egyaránt. Ez a test már egy örökkévalóság óta él.”
Ma reggelig nem olvastam utána, hogy mégis mit tartogat a képzett emberek szerint a mai Ikrek Telihold, és még mielőtt utána olvastam volna szerettem volna publikálni az éjszakai gondolataim, aztán mégis előbb fértem hozzá az olvasás funkcióhoz, mint a nyugodt körülményekhez az íráshoz.
Megdöbbentem azon, hogy pontosan arról számolnak be a “tanult” asztrológusok, mint az én megéléseim. Ez nem azt jelenti, hogy ezáltal én is hitelessé váltam volna. ( nem is kell, mert a végtelen bizonytalanságimba egy valami biztos: nagyon nincs fantáziám, tehát bármit itt olvasol azt nem kitalálom, hanem belőlem vagy általam jön át az Univerzumból, én hiteles vagyok magam előtt sincs már kérdőjel ezzel kapcsolatban)
Először is eldöntöttem, hogy fizetéskor megint megveszem a WordPressen a reklámmentességet. Igaz alig van olvasóm, de ha egy ember is téved ide olykor, neki se kelljen már a gyomorforgató és undorító reklámokat olvasnia. Már egy ideje fontolgattam és volt egy évem, amikor megkíméltem magam ezektől a mocskoktól, aztán mindig rám szakadt a lelki szegénység és nem fordítottam erre figyelmet.
Azon is morfondíroztam tegnap, hogy annyira jó lenne valamit adni tudni az embereknek, amivel jobbá tudnám tenni a napjaikat, de nekem nincs semmim, sem tudásom, sem kitartásom a tudás megszerzéséhez, sem kézügyességem.
Volt idő mikor karácsonyra készítettem meglepiket, de sajnos több helyről ezt a figyelmességet nem kívánt kötelezettségnek érezték, feszengtek azon, hogy hogy viszonozzák, ami nekik is probléma volt, nekem meg főleg, mert úgy gondolom, hogy azért adni, mert kaptunk nem őszinte reakció hanem kényszer. /Ismerem ezt a kényszert, mert ez neveltetésből adódik illetve abból a megtapasztalásból, hogy önzetlenül ritkán adnak az emberek, inkább csak ha valamit akarnak érte, lásd a buszon sokszor előfordult, hogy előnyre akartak szert tenni az ajándékaikkal, ebből mindig végtelen távolságtartás lett./ Nagyon elgondolkodtatott és sajnos elvette a kedvem a kreativizmustól.
Szóval azon -is- gondolkodtam, hogy az ismerőseim között mindenkinek több van abból amit én adni tudok, így igazából nem nagyon van rám szükség. Amiért mégis folytatni fogom a megosztásaim, az egy belső érzés, magamnak tartozom ezzel. Néha sajnálom, hogy tök egyszerű aggyal vagyok szerelve és nekem nincs sem lexikális tudásom, sem nem volt affinitásom a közélet egyik témája iránt sem. Igy nem lehetek “író”, mert az íróknak sokkal szélesebb a látószögük. Sokkal nagyobb tudással bírnak, és ahhoz, hogy én összerakjak egy univerzumból érkező üzenetet van, hogy folyamatoson ellenőriznem kell az érkező szavak jelentését, hogy beleillik-e egyáltalán a szövegbe, amit itt a virtuális lapra iratnak le velem. Nem lehetnék előadó, mert nem tudok beszélni, szóban még jobban csapongok a témák között. Nem lehetek fotós, mert vannak akik sokkal jobbak.
/ itt jegyezném meg, hogy van egy kedves ismerősöm- 😉 – aki roppant jól fotózik és nagyon jó érzéke van a műalkotásokhoz is. Az egyik legutóbbi publikációjánál éreztem először, hogy felesleges dolog valakinek többször elmondani, hogy amit csinál mennyire jó és próbálkozzon ebbe az irányba mozdulni, mert szarik rá. Az is elgondolkodtatott, hogy miért is szarik rá, és teljesen egyszerű a magyarázat. Mert én mondom. Amikor én a buszvezető, az egyszerű ember valakinek mondok valamit, amivel próbálom motiválni, egyszerűen kinevetnek és átnéznek rajtam. Ugyan miért is hallgatna rám bárki? Hiszen nincs “fizetett” hírnevem. Amikor ugyanazt írom le, amit egy asztrológus, vagy egy “tanító”, “mester” akkor elsiklanak felette, és volt aki képes volt a saját szavaim egy híres ember nevével fémjelezve továbbítani a világ felé Rájöttem, hogy a saját kishitűségem az oka mindennek. Amikor leírom, hogy én csak egy buszvezető vagyok, akkor magam minősítem “le” magam, holott én A BUSZVEZETŐ vagyok aki mindenét erre a szakmátlan szakmára tette fel, ahol a letöbbet adhatja magából a fizikai életben fizikai emberek számára. ÉN MAGAM VAGYOK AKI LEHÚZOM MAGAM… nagyszerű/
Én egyszerűen szeretek az emberek között lenni vezetgetni a buszt és jó hangulatot szolgáltatni a szürkés hétköznapokban. Ám a mai világban erre már nincs igény, a jelenlegi járataimon lehetőség se nagyon. Lehet vége van. Más az irány… majd kiadja magát, már nem kutatom.
És rövidke bevezetőm után elérkeztem az IKREK HOLD hatásához, amit anélkül éltem meg, hogy tudtam volna, hogy ezt hozza a mai TELIHOLD.
Olyan szituációk tömkelege ér mostanában el, amire régebben tömény aggodalommal reagáltam. Feltűnt, hogy elengedtem az aggodalmaim a holnappal kapcsolatban. Az is feltűnt, hogy nem akarok beleszólni már senki életébe. A Gyermekeim döntéseit eddig pánikkal reagáltam, most jött el az ideje, hogy szépen óvatosan kivonulok az életükből , legalábbis az aggodalmaimmal mindenképpen. Én sem hallgattam az szüleimre, igaz meg is bántam sokszor, ők sem hallgatnak rám, bár nem is kérdeznek, így valószínűleg nincs is igényük arra a “tudásra” vagy inkább tapasztalatra, ami nekünk van a sok viszontagságos év megélése után. Mivel nagyon nehéz nézni, ha valaki a másfajta nézőpontja, de inkább jelenleg még tapasztalatlansága miatt látszólag rossz döntéseket akar hozni, elkezdtem foglalkozni a saját életemmel, ahogy szokták is javasolni. Generációról generációra változik az értékrend. Míg a mi generációnkat meg lehet szakítani és elvenni a magánéletét , úgy az új generációk jogot formálnak erre.
A mai TELIHOLD körüli energiák hatása alatt:
Én nem tudok és nem is akarok már mások fejével gondolkodni, sem látni , sem megélni így úgy érzem mindenkit elengedtem és hagyom megtapasztalni a világot a saját megélései által. Ez tőlem nem megszokott, de hatalmas lépés. Nyugodt vagyok és nem gondolok a holnappal. A cselekvéseimben aktívabb lettem. Elfogadom a MOST adta lehetőségeket, de nyitott vagyok az új dolgokra. Elégedettséget érzem a sorsommal kapcsolatban. Örülök mindennek. Nem kell keresnem mert mindenben látom a szépet. Boldogságot érzek. Hálát érzek. Szeretetet is érzek . Önbizalmat érzek. Nem zavar az ego jelenléte, másoké sem. Viszont ami nekem nem okoz örömöt, azt nem teszem. Köszönöm, jól vagyok! Köszönöm, hogy vagy, itt vagy !
A spirituális világra nyitott családban születtem. Ez nem jelenti a tudás birtoklását, inkább azt, hogy lehetőség látszik a fejlődésre. Legalább a vallás terén nyitottak vagyunk
Amikor kezdett látszódni a gyermekkor vége, megnőtt bennem az érdeklődés a másik világok iránt, de kevés figyelmet kapott, a válaszútnál én a fizikai élet megpróbáltatásait választottam az EGOm vezényletével.
Az internetnek hála a fizikai valóság széles és túlszabályozott, korlátokkal, akadályokkal, dogmákkal, kőbevésett irányokkal tarkított kátyús sztrádája mellett futni kezdett a lelki út keskeny ösvénye. Sokszor , egyre többször osontam át az ismerősnek tűnő de mégis ismeretlen csapásra, ami minden rajta haladó után elrejtei a megtapasztalás labnyomait , hogy minden rajta haladót a saját megélései ösztönözzön. Irt az ötvenedik előtt egy laza évvel már nem kívánok visszatérni a kitaposott útra
Több tucat könyvet elolvastam az Ösvény tudóitól, mégsem történt látványos változás.
Minden földi poklot bejártam. Hiába volt minden okosság, bölcsület, mindig visszatértem a fájdalom és félelem világába. A mostanában emlegetett tanító entitásokkal is kapcsolatban voltam. Mégis…a fizikai környezetemben a többség elvárta, hogy vele azonos szinten küzdelmes életet éljek. Megdöbbentő dolog visszatekinteni az állandóan panaszkodó, önsajnáló, sebgyártó és nyalogató , depresszióba zuhanó, a jövőt mumusnak megélő énemre És megdöbbentő, hogy olyan emberekkel tartottam fent kapcsolatot, akik bennem félelmet ébresztettek.
Anraham energiacsoport tanításait továbbító Louise L.Hay egyik könyve illetve annak hanganyaga döbbentett rá arra, hogy mennyi berögzített gondolat akadályozza meg az embert abban, hogy azzá váljon akivé csak szeretne, aki/ami a feladata itt a Földön.
Távol álljon tőlem az, hogy az őseim okoljam azokért a mondatokért, amelyek gondolatkorlátokat emeltek körém, hiszen ez a kondíció már ki tudja hány generáció keresztül .
Valóban igaz, most már megélés szintre emelkedett bennem, hogy a gondolatok teremtik a következő pillanatot. Valóban azzá válunk akinek mondjuk magukat.
Valóban rosszul fogalmazzunk, amikor a hónapban helyezzük a változás reményét ,mert ezzel az örök holnapban tartjuk.
Valóban szegény keserű kövér munkanélküli vagy teremtésképtelen, meddő, magányos és beteg marad az, akinek a fejében a nekünk csak ennyi jut(hat), nem vagyok gazdag, nincs pénzem, szar az,életem, ronda vagyok, beteg vagyok, lúzer vagyok, szerencsétlen vagyok visszhangzik.
A szülők motivációs gondolatai sem a jó irányt erősítették a ” nem tanulsz utcát fogsz söpörni” , a ” lusta, trehány disznó” a “putriban fogsz élni” , a “terhes leszel kitaposom belőled” , “semmire sem vagy jó” , “dagadt disznó” “hülye vagy mint apád” ésatöbbi amit hallani lehetett itt-ott.
Nem értem, hogy miért nem fogtam előbb fel a segítő szavakat? Azt sem, hogy miért nem köszöntek el tőlem azok akik nem annyira negatívak mint én, s azt sem, hogy én miért nem köszönök még el azoktól,akik csak dünnyögni, károgni, félni, fájni elégedetlenkedni tanítanak?
Úgy döntöttem, hogy mától bevállalom teljesen önmagam. Csupán egyetlen dolog maradjon meg életem végéig, a publikálás képessége és vágya, hogy megoszthassam az utat, a depresszióból kiemelkedve a felemelkedésig.
Mert az ember a példáján át válik hiteles megélő-tanitóvá.. S bár ennek a világnak nem kellenek az értékeim, én büszke maradok arra, hogy hiteles, tiszta nyitott lapokkal játszom.
🙏❤️🙏
Nem könnyű a kritikus emberek között felvállalni mindazt ami vagyok.Eddig tartottam attól hogy egyedül maradok, mára viszont tudom, hogy egyedül is jobb, mint megrekedve valahol
🤗
Most Pesten vagyok
Várakozom, s míg várakozom beültem az Astoriánál a mekibe egy fahéjas keksz ízű lattéra. Nézem az utca forgalmát a borús novemberi reggelen és utolér a sokat vágyott érzés, valahonnan mélyről, a füstös zajos kávéház rezgése, az újság mögött reggeli kávét kortyoló világ.
De miért csak 49 évesen lett számomra tudatos a út , és az úton végtelen lehetőség arra, hogy azzá legyek,ami valójában mindig is voltam?
Akárhogy is, azóta kezdett minden rohamosan változni bennem, amióta megengedtem nekem, hogy megtapasztaljam az Access Bars kezelést. Eltelt már kis idő, és amit biztosan kijelenthetek az az, hogy megszűnt bennem az ellenállás a jó dolgokkal szemben, és eltűnt belőlem a “félelem”. Először a halálfélelem, aztán a holnap kilátástalanságától búcsúztam.
A kezelés előtt már befogadtam de nem értettem az Abraham tanításokat. Ez a fajta nézőpont egyidős bennem a Szepes Mária Vörös Oroszlánja által vetett magokkal. Amiért az Abraham energia újra a figyelmem központjába került az az, hogy valószínűleg kapocslatba fogok velük kerülni nemsokára.
Egy érdekes három napon vagyok túl, ami nullára csökkentette az energiaszintem, de végül hatalmas megélésekkel lettem gazdagabb. A végletek között mozogtam, az emberi jóság magas rezgése és az alacsony, sötét rezgéstartomány egyenlítette ki egymást bennem, velem, általam, közvetlen és közvetve.
Konkrét esetet nem publikálhatok, nagyjából arról van szó, hogy önként indultam egy felmerült probléma megoldása után, ami meglepő módon első nap zöld utat kapott, majd mivel a folyamat több napot vett igénybe, a második napon az első nap lendülete átváltott a legmélyebb sötétségbe és magamra hagytak a megoldatlan problémával, amihez nem megoldást, hanem újabb feladatokat és ezzel problémákat csatoltak.
Abszolút tehetetlenül néztem az eseményeket, azonban a megszokott pánikom elmaradt, nem gondolkodtam azon, hogy most mi lesz, nem féltem, hogy ebből nekem lenne bajom, és nem érdekelt semmi- azaz a csónakom a sodrásban, irányba állva elkezdett csorogni lefelé, semmi más nem volt bennem, csak annyi, hogy ennek valahogy meg kell oldódnia…és pont. Ahogy a pont a mondat végére került, megjelent valaki aki ránézett a feladatból kinőtt problémára, és azt mondta, jó…megoldom, – dobott egy mosolyt, majd száz mosolyt- és ma megoldotta az egészet, amit két évig senki nem volt hajlandó!
Abban a pillanatban, amikor elfogadtam, hogy ez nem az én dolgom, én mindent megtettem és hiszem vagy nem, de meg kell oldódjon, jött valaki aki megoldotta.
Volt probléma az emberekkel is. Arrogáns, rossz poénokat dobáló, emberek elérték bennem a túlfeszült állapotot, átbillentettek a tűréshatáromon túlra, és sírva fakadtam az emberi rosszindulat megélésétől. Máskor nagyon megaláztam magam a könnyekkel, ma csak nekem a hisztis picsának mutatkozva lettek az életem filmjének szereplőiből csupán díszletek. Senkinek nincs joga velem úgy beszélni, ahogy én vele sose tettem… Ha én alázatos vagyok és tisztelettudó, velem nem bunkózhat, mert nem tárgyalunk.. nincs mit. Majd ha sikerül arra a 3 másodpercre annyira felemelkednie, hogy képessé váljon a jót jóval viszonozni, akkor lehet kommunikálni, addig csak annyit, amennyit a munkavégzéshez, a közös feladat megoldáshoz kell.
Ma megengedtem magamnak elengedni a holnapot, megélni a pillanatot és megtanulni nem árral szemben evezni. Jó érzés meglátni a jót mindenben. ( még magamban is)
Köszönöm ma Mindenkinek akitől sikerült kapnom segítséget vagy egy mosolyt…nagyon jól jött minden apró rezdülése. ❤
🍁soulleaderdemon🍄 