Utolsó nap az összefüggő hat szabadnapomból.

Két napja próbálom rendbe tenni az agyam és megtalálni a kapaszkodókat a folytatáshoz és még mindig keresem, hogy hol romlott el a programom.

Első körben szeretném itt megemlíteni, hogy nem szívesen hoztam olyan döntéseket, amiben embereket korlátoztam a közvetlen, -tálcán kínált– posztjaim láthatóságában.
Itt bárki elér, aki nem akar, nem nagyon érdekel, hogy itt ki mit gondol, vagy miért nem tudja elfogadni azt a fajta “állapotot” amivel küzdöm, de a Facebook felületen nem adok lehetőséget arra, hogy az én látszólagos “segítésemen” át tapossanak meg nyomoromért és legyek folyamatosan megalázva azzal, hogy balfasznak vagyok minősítve a saját magam által generált fos világomért.

Ha nem siklanánk el az felett, hogy folyamatosan küzdök azért, hogy megszabaduljak ettől a depresszív hullámzástól, akkor nem magukat fényeznék az én rovásomra, hanem vagy hallgatnának -ha nem tudunk segíteni -vagy segítenének, ha felismernék kívülről a probléma gyökerét, mert ahogy Szepes Marika nénitől tanultam/tuk , ha kimondjuk a félelmet vagy problémát okozó nevét ( magát a problémát, nem emberekről van szól) akkor úrrá leszünk felette és sikerül átvenni az irányítást egy kevésbé hozzánk illő vezérgondolattól.

Kétféle ember van.
Az irányító / domináns/ egoista és az irányított/ az elnyomott vagy gyenge akaratú, vagy szenvedő egóval szerelt…
Én a tervező kiviteleztető és sunyin háttérben maradó, felelősséget nem vállaló , alapból domináns erős akaratú emberből lettem egy vödör híg szar, ami arra folyik amerre öntik, de igyekszik kapaszkodni a vödör falán azért…

A munkahelyre kerülésem után folyamatosan szembe kellett mennem a diszkriminációval, majd a párkapcsolataim “hozadékai” felé kellett volna megfelelni. Az erős akaratom folyamatosan szembe állt a mindenki akaratával, majd a gyerekek születésével jöttem rá, hogy abban a pillanatban ahogy “anya” lettem a társadalom áldozatává váltam. A “gyerekek” érdekei erősebbek voltak a túlélési ösztönnél.

Ez mellé társultak olyan “problémák”, hogy amíg én önmegvalósítottam, nem szembesültem azzal, hogy a világot emberek alkotta törvények irányítják és valójában semmit nem szabad csinálni úgy, hogy azt valaki kívülről, akinek semmi köze hozzám ( pl hivatal) ne hagyná jóvá. Mindvégig tisztában voltam azzal, hogy nekem sem család, sem közösség, sem barátok nem valók, mert csak addig teszek meg mindent másokért, míg nem lesz ez szervezett vagy nem parancsra megy. Onnantól, hogy nekem mások próbálják beosztani az időm, még akkor is ha nekem az egyébként jó lenne, megmerevedek és az helyett, hogy jól érezném magam vagy megtalálnám az előnyeit, a kiutat keresem, vagy háborgok.

Például… kisebb baráti társaság (nem az én barátaim) egy dumálós főzős buli, amiben a férfiak vedelnek és jól érzik magukat, míg a nők pucolják a krumplit és kötelező beszélgetés van a vájling felett… Hát ez kibaszott jó program volt, egyszer és soha többet. Mert nekem ez nem program.Idegen (ráadásul nők) emberekkel való kötelező beszélgetéses program “nekem”… Mert nekem nem jó semmi… mert én semminek nem tudok örülni, más örülne ha… HA.(hahaha)

A domináns , irányító lényem lassan átvedlett áldozattá. Bár nagyon szívesen segítek, és teszek meg mindent másokért, néha megjelenik az igény arra, hogy értem is tegyek, ha más nem is tesz, olyat elvárni, hogy valaki beáldozza magát azért, hogy nekem örömöt okozzon meg nem is várok el, mert bár van jó megélésem ezzel kapcsolatban, több a negatív hozzá(m)állás… Az én hibám, hogy nem álltam ki az utóbbi időben magam mellett.

Annak is kerestem az okát, hogy mi történt, hogy semmit nem csinálok a saját örömömre. Az internethez és a blogoláshoz majd a közösségi oldalak megjelenéséhez van némi köze, meg persze egy olyan programhoz, ami engem itt vezérel, ami hagyta, hogy elvesszek a virtuális világban.

Régen rajzoltam, verseket kreáltam, házakat, lakóparkokat, lakó-űrbázisokat terveztem, utaztam… Ám kisgyerekként is folyamatosan visszaigazolás kellett a publikus tevékenységeimről. Tehát mutogattam a terveim a szüleimnek, vagy elmondtam a verseket amiket megtanultam. Énekeltem a fa dezodor-mikrofonnal a kezemben virtuális közönségnek (az is elég volt)-
Aztán jöttek a nem publikus tevékenységeim, amit nem kívántam megosztani, -ezekről könyvet kell írni, had sápadjon a nép- és itt jött be az internet. A blogvilág, ahol jöttek a kritikák, meg a sok sok lájk. Hirtelen nem volt értelme magamnak tenni bármit is, mert meg kellett mutatni a világnak. Először motivációért, aztán azzal magyaráztam, hogy az írásaim lehet segítenek hasonlóan gondolkodó embereknek.

De az írások sem voltak ilyen depresszívek, nem volt benne megfelelési kényszer, sokáig csak tanításokat hoztam el, adtam át. De ahogy ezek is lefutottak, jött a belső utazás és az értékrendem elkezdett túl empatikusba menni át, hirtelen sok nézőpontot láttam egyszerre és kezdtem úgy érezni, hogy ha az egyikből nézem magam akkor nekem egy kurvajó és tökéletes életem van, nem is értem mi a probléma belül mégis, viszont ha azt az ember nézem , aki folyamatosan attól pánikol, hogy elcsesz valamit, például a gyerekeivel szemben, akkor végzetes hibát követ el, pont amilyet én követtem el a párom szüleivel szemben, úgy, hogy valójában semmit sem tettem csak nem lettem kapcarongya egy nárcizmusba takarózó sérült “rokonnak” aki maga köré tekerte az egész családot.

Nekem még élnek a szüleim, az utolsó kettő ember a Földön akik miatt még viselkedem. Ha én élek tovább mint ők, akkor minden egyes megélt pillanat egy revans lesz azokkal szemben, akikkel szembe azért tartom még magam, mert nem akarom, hogy a szüleim miattam még többet szégyenkezzenek.

Én jó emberré lettem , de nem voltam mindig az. Sokkal többet tehetnék másokért, de vannak bennem blokkok, vannak olyan megélések, ahol mindazt ami vagyok egyenlővé tették azzal a vödör szarral, amivé látszólag lettem. Már a Pokolból figyel az a két ember, aki az első 10 évem alatt a munkahelyen elrendezte, hogy a vagány, mindent elbíró lányból egy megalázkodó, megfelelési kényszeres ember legyen. Nem vettem észre, hogy megtörtek… nem volt időm rá… ezerrel pörgött az életem, két kisgyerek mellett, állandó elvárások nyomása alatt, a saját magam teremtette anyagi csődben két műszakban betegen is tettem a dolgom minden szinten.

És közben itt az intereten találtam csak támogatókat, barátokat, akik ha nem is látnak mindent, de éreznek és függőjévé lettem annak a fajta figyelemnek, ami itt legalább járt.
Csakhogy a virtuális világ nem a valóság.. közben kint minden tönkremegy. Az energia fogy, nem találja meg az ember kint, itt bent , meg egyre nagyobb az aggresszió és mindenki akinek még van energiája az inkább kint kezd újra élni…

Mert a test a virtuális világban csak betegszik.
Szükség van a fizikai kapcsolatokra, és azokra az örömökre, amiket nem azért szerezünk, hogy mutogassuk, vagy csak azért mutatjuk meg tényleg, mert nekünk már örömöt okozott és hátha ebből adhatunk át vagy motiválhatunk vele másokat.

Segítségre szorulok… de nem arra ami pofoz, mert látok… nem kell egyetérteni sem.
Csak elfogadni…és majd együtt örülni, ha még valaki tud másokkal ilyet, hogy sikerült újra kicsit felülemelkedni a tehernek érzett nyomáson és lélegezni egyet kint a fényben.