terápiás poszt nekem – 🍁soulleaderdemon🍄

Sejtelmes november

november 15th, 2025

Idén a november is más.
Idén kicsit talán tudatosabbá sikerült válni az évben zajló események súlya alatt, mert minden apró csodát nagy örömmel fedezek fel, mint egy gyermek.
Idén kicsit tovább tart az ősz, mint az utóbbi években, idén megmaradtak a levelek a “Kati fáin” az udvarban, és hangulatos, ahogy a rájuk nehezedő páracseppektől egyenként hullanak alá az este csendjében, szinte zajt okozva az alattuk már a teljes átalakulásba indult társaikra érkezve.
Idén semmi nem sietteti az elmúlást, idén megéljük a csodáját.

Én mindig szerettem a ködöt, kevésbé ugyan vezetés közben, bár sarlóval nyakat vágó démonok nem nagyon, de őzek, szarvasok, vaddisznók, rókák olykor felbukkannak belőle, de még ők sem annyira sűrűn, mint a kivilágítatlan biciklisek, fekete kabátban az edzésről hazafelé száguldozó kiskorú rolleres gyerekek, akik hirtelen mozdulattal az autók előtt váltanak irány, míg majd egyszer ez az irányváltásuk nem a házuk kapujába, hanem egy másik világba vezeti őket.

Idén csodálatos a november.
Idén minden hónap csodálatos..
Mert idén tudatosult talán a legmélyebben,
hogy lehet ez az utolsó.

Bennem az ősz sosem az elmúlást szimbolizálta.
Bennem a csodát.
A színeket, az avar illatát, a táncoló faleveleket,
a kismadarak hangoskodását az etető körül.
A korai esték gyertyafényének hangulatát, a füstölők lassan fodrosan szálló , mindent beterítő füstjét a nehéz levegőben.
A citromos tea illatát, a meleg plédekbe, vastag zoknikba, kötött pulóverekbe burkolózó lassan világosodó reggeleket. Az ősz a csoda…és az ősz nem elmúlást, hanem változást hoz, mert olyan erővel tölti fel a lemerült, megfáradt energiát tároló telepeket elhanyagolt emberi mivoltoba, hogy képes vagyok kimondani az igazságaim, melyek lezárásokat, új irányt hoznak az életembe.

Az idei ősszel is igy történik..
Egyetlen mondat és újra fény gyúl a padlás sötétjében.
” -Miért hiszed, hogy minden a te akaratod szerint történik” szól a kérdés…
Elgondolkodtatott.
Nincs erőm visszautazni a kezdetekhez, de talán a haladást az “akarat” ereje viszi abba az irányba, ami számunka tetsző. Persze el lehet jutni oda is, amit támogat nagyon a spirituális világ, hogy hagyjuk magunk körül zajlani az életet. A mi akaratunk nélkül.
Igen.
Ám ehhez olyan közegben kell lennünk, ahol mindenki hasonlóképpen hagyja. Mert ahogy elhagyjuk az akaratunk, azonnal mások akarata fogja a saját érdekeik irányba eveztetni a hajót.
Velünk…
Ja hogy el kell engedni ezt is és fogni azt az evezőt?

Persze…
Visszagondolok az életemre, mindig is egy olyan hajóban eveztünk, aminek az irányát mások határozták meg.
Egy gyerek sokáig ül a szülei hajójában és akárhányszor megpróbál a kis mentőcsónakkal távolabb evezni, a szülők visszarángatják a “biztonságos” hajóba, ami nem biztonságos, hanem megszokott és nem a saját vágyaik tengerén úszik, hanem a társadalmi elvárások bűzös mocsarában vesztegel…
Amikor az ember “felnőtt” lett, amit alig várja, hogy végre elhagyja a bárkát és saját hajón távozzon az álmai tengerén, fel sem tűnik neki nagyon sokáig, hogy ugyanabban a mocsárban evez körbe és körbe, csak más szögben látszik a pocsolya körül a nád.

Pedig létezik az a tenger, ahol nem az elvárások hullámai csapkodják a hajó odalát, hanem a lehetőségé, hogy olyan emberré váljunk az emberi létezés alapvető korlátai ellenére, amilyenné csak szeretnénk.
És amikor az ember már ezen a tengeren próbálja irányítani a vitorlását, és ehhez úgy érzi megtalálja a társait is, rá kell döbbenjen arra, hogy ahogy a saját vágyai felé fordítaná a hajót, sziklába ütközik.
A társai korlátai által a tenger mélyéről növögető sziklákba.

Nem az a baj, hogy vannak ilyen sziklák, mert mindenkinek vannak …
Azért van a kormány a hajón és azért van az öntudatra ébredés folyamata, hogy ezeket a sziklákat időben meglássuk.
Hanem az a baj, hogy míg én igyekszem kikerülni a sziklákat, mások szándékosan neki vezetik a hajót.
Ezért hittem én azt, hogy minden az “én akaratom” szerint történik, mert én semmi mást nem akartam, csak egyszerűen élvezni az utazást anélkül, hogy állandóan a hajót sérüléseit javítjuk,
amit a figyelmetlenség és a beleszarokság sziklái lékelnek meg.

Amit még az idei ősz sűrű vizes közege ( a masszív köd) hozott ( nekem a vizes közeg mindig újabb és újabb igazságokat tár fel) az az, hogy ebben a világban egy dolgot nem lehet kimondani, az igazat.
És én úgy gondolom, hogy ha nem lehet kimondani, akkor nincs értelme beszélni semmiről. Legalábbis olyan emberekkel nem, akik nem viselik el, vagy nem értik, hogy a cselekedetük, amit többnyire az önzőségük határoz meg, miért nyomorítja meg mások életét.
Vagy annál rosszabb, ha értik és ezt szándákosan teszik.

Én ezeket a “dolgokat” már csak messziről figyelem, előttem zajlik, nem nehéz látni. Mindezek ellenére nagyon boldogság számomra, hogy sikerült olyan Embereket megismernem az évek folyamán, akik se nem ferdítik a valóságukat előttem- mert nincs is ez a téma úgymond napirenden, azaz mindenki önmagát adja- se nem hallgatják el ha van véleményük valamilyen témában. Nem vagyok egyedül. Nem vagyok magányos és az sem igaz, hogy “utálom” az embereket. Egyszerűen nem foglalkozom másokkal, csak azok felé fordulom, akik elég bátrak és őrültek ahhoz, hogy velem egy hajóban, vagy az enyém mellett egy másikban velem egy irányba evezzenek.

És még egy gondolat itt az őszben.
A prioritásról..
Arról, hogy én, soha nem voltam senkinek első..
Néha még eszembe jut, hogy mennyire szerettem volna az lenni.
De most jöttem rá, hogy egyetlen hiba volt,
ami miatt sosem lehettem első senki számára.
Magam sem voltam soha magam számára az első.

ignorandusz leszarandusz

október 31st, 2025

nem vagyok pletykás, de úgy gondoltam, hogy már tönkrebaszta valaki egy egész család életét úgy, hogy önmagát közben az áldozatnak tüntette fel, jogom van ( dehogy van, semmihez sincs amúgy, ez is csak egy emberi találmány, hogy “jog” ) tudni, hogy milyen fordulatokat hozott számára a sors ezért a sok kegyetlenségért. Éppen ebből kifolyólag tegnap egy röpke pillantásnyi képsor láttán a hozzá elméletileg papíron közel álló embert kérdeztem, hogy mi zajlik itt..
Illetve kettőt is kérdeztem és mind a kettő hallgat mint a szar a gazban….
Élmény volt megfigyelni, hogy egyik pillanatról a másikra egy lépésből hármat léptem hátra és kizártam az életemből ezt az egész pereputtyot…azokkal együtt, akik megtagadják tőlem az informrációt. Meg is lepődtem magamon, hogy tudtam ezt így egyik pillanatról a másikra kivitelezni, és egyetlen gondolat jött erre válaszképpen:

ELEGEM VAN !

Két éve nagyon kemény tanítások és “tragédiák sora biztosítja a folyamatos “fel(ül)emelkedésem.
Anyu halála, a Társam hirtelen jött betegsége, apám jelenléte, az egész környezetem átalakulása, a munkahelyi változások, és mellette az én valóságképem ezer nézőpontja, a sok felkiáltójel és az egyre kevesebb kérdőjel túlfeszítette a bennem a húrt.

ELÉG VOLT!

Ma csillant némi fénysugár megint a sötét padláson arról, hogy én mennyit szendvedtem a sajátnak hitt gondolatok miatt, hogy az utóbbi alig 20 darab esztendő jele az óvodában egy szép nagy gyomorgörcs és hogy én – a beteg agyammal, mert ugye aki képes ignorálni, aki nem tudja mi is az a szeretet, mert én falra mászom a nyálas, csöpögő , gagyogó mindenkit a keblére ölelő szeretetnek nevezett gondolom normálisnak számító viselkedéstől, mintha valami őrült pszihopata pszihológius csoportterápiájának része lenne az ember, ahol mindenki mindenkit végignyálaz és úgy néz ki az egész mint valami éticsigatelep, az a normálisak szerint beteg– évtizedekig úgy éltem, hogy elképzeltem, hogy mások mit várnak el tőlem, majd baromira nem voltam képes úgy viselkedni.

Most úgy tűnik nem hogy előrébb nem vagyok a megértésemben, hanem jól hátra vetett az információ, hogy én azt hittem hogy ő azt várja el- mert őszintén? Senki nem képes megosztani azt mit szeretne a másiktól, mindenki hazudik, mert nem akarja megbántani, meg mert a másik is pont olyan szerencsétlenül a vele szemben álló ember agyával akar gondolkodni. Ebből van egy kurva nagy káosz.
És ebből van a kérdés aztán, hogy akkor valójában a másik ember létezik-e egyáltalán, hiszen mi magunk nagyon jól tudunk a másik ember szájával is önmagunkhoz beszélni, és a mi fülünk csak azt hallja meg, amit akar… avagy… avagy akkor van olyan ezen a Földön, hogy valóság?

Had mondjak egy példát:
Én azt hittem anyámék akarnak unokát.
Ezért lett is.
De nem akartak… illetve nekik mindegy volt.
Én a programom szerint 16 éves koromban már azzal voltam elfoglalva, hogy nekem ikreim lesznek akiket Korinnának és Krisztiánnak fogok hívni és ruhákat vettem nekik. ( a Corinna és a Christian testvérpáros Szepes Mária Vörös oroszlányjában jött elő újra és megdöbbentem a párhuzamon) Persze nem lettek ikreim és nem lett senki ilyen nevekkel megáldva, de például én nem képzeltem férjet az ikrek és magam mellé és azt sem, hogy egy nyomorék cseléd leszek, aki 51 évesen jön rá, hogy egész életében a másokba képzelt elvárásoknak megfelelően , mondhatni önrabságban élte az életét…bassza meg.
Hogy mered azt mondani, hogy én normális vagyok..?!
Apropó… rövid insta sztorimban kitértem arra, hogy az én furcsa gondolkodásom amúgy normálisnak számít a világ számára, mert ha nem lennék normális, akkor nem lehetne megnyomorítani. Mert a fogyatékos embert nem korlátozza semmi. Csak maga a fogyatékossága..
A mai gyerekek közül 10-ből 6 tuti rendelkezik valami négybetűs viselkedési vagy egyéb zavarra utaló jellel, amivel aztán joguk van a maradék négy normélisnak bélyegzett gyereket inzultálni a közösségben.
Ezt a hatot a tízből anyuka és apuka büszkén hordozza mint egy transzparenst, és már már kezdem szégyellni, hogy nekem egyik sem lett autista vagy ADHD-s , mert manapság az számít kiszolgáltatottnak, akit semmilyen bélyeg nem véd attól, hogy áztatott kötéllel jót szétverjék, mint minket annak idején, ha látens diszlexia miatt nem volt képes harmadikig megtanulni folyékonyan olvasni a “Gőgös Gúnár Gedeon A lókötő róka című meséjét… “
Én nem vagyok átlagos és kérem másokat korlátozni s baszogatni ezután, engem hagyjanak békén a megmondók meg a sokkal okosabbak, bölcsebbek, mert nem óhajtok senkitől tanulni már semmit. Pont jó ilyen hülyének és ostobának lenni és még jobb, hogy ha jön a hajó, engem a sok hülyével együtt itt hagynak megdögleni.

Nem tudom hogy innen hogyan van a tovább.
Egyvalamit viszont tudok. Azt, hogy elegem van abból, ahogy egyes emberek kommunikálnak és kezelik egymást és nem érdekel milyen hátrányokkal jár, de én nem akarok részt venni más emberek életében soha többé. És már tudom, hogy egyetlen pillanat alatt becsukom azt az ajtót is amit soha sem nyitottam ki, mert prioritást kezdett élvezni az az ÉN aki most minden erejével tisztára akarja varázsolni élete könyvének utolsó lapjait ahhoz, hogy most már ő maga legyen az aki azzal rajzolja tele, amivel a szíve lelke vágyja.

A kinti világomban egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem lomtalanítani a házban és a házhoz tartozó területeken és nagyon várom, hogy a konténert, amit még nem sikerült idehozni sem, végre felemelje az autó és messzire vigye, mert csak az maradhat , amire ha ránézek vagy én vagy a Társam tükröződik róla vissza és nem elvesz, hanem hozzátesz a mindennapokhoz. A többi, az megy és legyen ez a konténer aranybánya ott, ahová öntik a ki tudja már mit ami belekerül, a lényeg az, hogy 27 év után olyan környezettel rendelkezzek, amire azt tudom mondani, hogy OTTHON és benne én nem egy “jó lesz majd valamire” vagyok, hanem a HÁZ MELEGÉNEK ŐRZŐJE, és a dimenziókapu őre, amit annak idején a hely szelleme átadott.

Jó reggelt…

október 17th, 2025

…áh…

… nagyon gáz, hogy ennyi emberi évet végigjátszik az ember úgy,
hogy fogalma sincs arról, hogy mit miért úgy csinál.

Aztán valami történik.
Elkezd kételkedni mindenben.
Mindenben, mindenkiben, önmagában, az egész létezésében.

Hatalmas utat tesz meg, belső utazásokat az önvalójában,
külső tükröt tartó kapcsolatokon keresztül próbálja megérteni mi ez az egész, ki ő, mi a célja azzal, hogy egy fizikai világnak látszó illúzióban ember formában, bizonyos programot futtató emberi létezőben tudatosul.

Évekig, hosszú évekig vergődtem partra vetett halként
és képtelen voltam visszatérni a sodrásba. Küzdöttem, fájtam, féltem , akartam lenni minden és semmi, emberek, emberi programok írtak nap mint nap felül mint egy agyonkarcolt lemezt, azt sem tudtam végül létezem- e egyáltalán.
Aztán jött egy tragédia, ami azzal a lendülettel amivel felszabadított egy önmegsemmisítő béklyóból egy másikat csatolt bilincsként a lelkemre és ez a végzetes döntés gyújtott végül fényt, húzta el a függönyt és kiáltott jó reggeltet,
hogy ideje felébredni a végtelen körforgás álmából!

2002 óta kezdett érdekelni a spirituális világ és 2025-öt írunk mikor először képes vagyok kimondani, hogy akarattal semmi nem ment. Minden “tudást” amit összeollóztam az évek alatt, a több tucat könyv a témában olyan, mintha egy hangszigetelt üvegen át próbálna valaki életmentő tanácsokat adni a fal mögött álló embernek, aki egyedül a hallására hagyatkozhat… susogás…értelmetlen szavak tömkelege, hatalmas adatmennyiség, amiből csak ismerős rezgések csengenek át olykor a fátylon, de semmi nem tud vele kezdeni az ember, csak egyre nyomorultabbul érzi magát, amikor felismeri, hogy újra és újra ugyanazokat a köröket futja és nem jut sehova..
Mindig csak küzd és fél és fáj és retteg és megalázza magát mások szavaival, és mindig elmondja, hogy már mennyit változott és lehet , hogy változott de nagyon kicsi a spirál felfelé ívelő szárának szöge, mert mindig hasonló a bukás és mindig csak remény van a felemelkedésre.

Másfél év után ma volt az első nap, amikor nem volt lelkiismeretfurdalásom azért, mert munkaidőben az első utam nem haza vezetett az apám miatt, hanem lemosattam a buszt, rendeltettem hozzá alkatrészt, kitakarítottam, és még boltba is volt időm nézelődni, mielőtt hazamentem, ahol nem éreztem bűntudatot azért, mert élek és valami hirtelen fény gyúlt bennem. Az egész onnan indult, hogy a minap kicsit felcsesztek a munkahelyi témában, olyan kicsit, hogy már végrendeletet kezdtem fogalmazni és ásni a sírom a kert végében, s a vén Halál nem tudta eldönteni, hogy a pánik vagy az önsajnálat nevű kaszájával látogasson meg szerény otthonomban.
Aztán jött a helyreigazítás és én nem megkönnyebbülést éreztem,
hanem dühöt és haragot. Aztán feltűnt, hogy apám itteni életművészte nem is olyan nagy tragédia egy esetleges életminőségváltozás miatt, ami bármikor megtörténhet, mert az is feltűnt, hogy nem az emberi való írja a sorsát hanem az valami amiből ered, avagy kurvára mindegy, hogy a Gipsz Jakab mit akar, ha már “eleve elrendelte” magának a dolgait erre az úgynevezett életciklusra és nem ő mint Gipsz Jakab fogja ezt megváltoztatni mert Ő maga nem is létezik , csak egy szar odavetített tintafolt a fehér vásznon…
A lényeg odaát van… és azt ami odaát van csak odát lehet megváltoztatni a megéléseink tisztasága által visszatükrözött rezgésekkel… (nem én találtam ki, igy sikerült fordítani ez van..)

Sokadszor élem meg, hogy a “FÉNY” ami az elmémben gyúl, nem az én művem, hanem
“neszebaszdmegittegykisfényéldmármeg” pillanat és onnantól minden megváltozik.
Nem meditáltam, nem csináltam semmit, illetve nyilván folyamatosan elemzem a reakcióim de már nem megváltoztatni akarom őket és nem ítélkezem felettük, egyszerűen csak figyelem őket és érdekes módon maguktól kezdenek időben “felismerődni” (bazi jó ez a nyelvújítós projekt) és önmagukat kezdik úgymond “korrigálni”.

A változást nem kell “csinálni” , a változást engedni kell… ilyen egyszerű ez Máté fiam.. logikus ( Apa Kisvárost néz...) Minden egyes megvilágosodási pillanatom előtt ugyanaz a szituáció. Beledöglök egy felismerésbe. Felülünk minden pletykára, ami egy egész életet képes úgy tönkre tenni, hogy lehet nem is igaz. Egyetlen szar gondolat képes megszüntetni az embert… EGY GONDOLAT, egy bolha, amiből elefánt lesz attól, hogy toljuk bele a saját félelmeink vagy dühünk vagy akár örömünk energiáját..
Ki meri azt mondani, hogy ez a világ valódi, ha egy kurva gondolat, egy elbaszott szó képes egy egész család életét örökre megváltoztatni? Ez az egész világ is egy szar gondolat csupán 😉
Iszonyú, iszonyú fáradt vagyok… hulla fáradt, de kezdem kapisgálni már a lényeget.
Nem gondolkodom többet olyan dolgokon, amik nem rajtam múlnak.
És nem gondolkodom olyanon sem ami rajtam múlik.
Senkinek semmivel nem tartozom sem magyarázattal sem elszámolással.
Döntéseket hozok, ahogy tudok.. jókat, vagy rosszakat? Lényegtelen…
Emberi lényben tudatosuló kitudja mi vagyok.. nem tudok másképp létezni, mint amit kivetítenek abba a szerepbe amibe szerződtem.
És Te sem tudsz.. apám sem tud, és mindegy mit érzek ( már semmit ) mert semmin nem fog változtatni. Mindenki csinálja amire képes..És ennyi.
És én hagyom a mindenkit is azt csinálni amit akar,
és nem érdekel, hogy kinek tetszik vagy nem, hogy
én mit akarok vagy mit nem, mert
azzal sem tudok mit kezdeni.
Én csak néző vagyok..
A saját moziban .
Is.

Lélekszerződés…

szeptember 1st, 2025

Avagy mivel van feladat “ebben az életben” ?

Itt az elején leszögezem, hogy ez az ” ebben az életben” fogalom is annyira emberi. Mert ugyebár az Univerzumban nincs idő…az idő valójában egy egyenes, amit a ” valamihez” viszonyítva hozott létre a fizikai illúziót vezénylő Játékmester…

Tegnap- szerintem hosszú ideje először – mindenféle technikai eszköz nélkül ücsörögtem a teraszon. A csend nem működött bennem, mert folyamatosan énekeltem (nem kényszerből, hanem mert jól esett) a közelstávoli hallgatóság legnagyobb örömére.
Délután a “mi az én lélek feladatom” témakörében hallgattam videót, persze egyik feltöltött anyagban sincs kulcs. Talán a bezárt ajtókhoz vannak térképek, de a kulcsokat a Felsőbb Én nyújtja át ha eljön az idő az adott szint megértéséhez.

Elhangzott és egy ideje tudom én is, hogy ebben a sűrű illúzióban, ebben az emberi létben azzal van feladatunk, ami újra és újra kényelmetlenséget okoz, illetve azzal,amire elhivatottságot érzünk, úgymond eszközünk van hozzá… Itt gondolok a készségekre, a képességekre, az érdeklődési körökre…

Feltettem én is nyikorgó éneklés közben a kérdést, hogy vajon milyen szerződést kötöttem érkezésem előtt, de számomra egyre nyilvánvalóbb, hogy a VALÓSÁG igazolása és önmagam a VALÓSÁG szolgálatába állítása az egyik legnagyobb feladatom ebben az életben. Jó nagy kerülővel kerültem vissza abba a tudatállapotba, amiben érkeztem azon a csodálatos szeptemberi vasárnap, egy hónappal azelőtt, amire vártak volna.
Ha túlspirázom a dolgot, már tudom, hogy talán hogy a testbebilincselés ideje sem volt véletlen, hogy nem a skorpió vérszomjas rezgésébe születtem, hanem a művészi mérleg lágysága és eszközei biztosították számomra a kinyilatkoztatást.

Gyerekként egy álomvilágot építettem magam köré és abban éltem.
Ahogy ment az idő, ez a fajta “nézőpont” terhes lett a környezetem számára, mert nem illett a “képbe” az én álmodozásom. A szüleim generációja ( legalábbis abban a közegben, ahogy én gyerekeskedtem) az agresszió eszközeivel élt, ha arról volt szó, hogy az utódot az akkori társadalmi modell hozzá “illő” rétegébe faragja.
Ahhoz, hogy megőrizzem az álmaim hazudnom kellett és máris szemben álltam azzal, amit vállaltam induláskor.
Sosem szerettem a szervezettséget.
Két évtizedig próbáltam magam egy “napirendhez” szoktatni, de képtelen voltam betartani a saját magam által hozott szabályokat és közel 4 évtized után mondtam ki először, hogy a legszebb és legjobb dolgok velem SPONTÁN történnek.

A szülői és társadalmi önkény elvette tőlem a fényt.
Megtanultam hazudni.
Védekezésből…
Elferdítettem a valóságot, mert ezt tetszett a felnőtteknek, de sosem hittem el, hogy az az igazság és egyre jobban irritált ez a fajta szerep.
Bár a szüleim a beálltak a sorba, a pénz hajszolása nem adott elég teret nekik arra, hogy kontroll alatt tartsanak. Anyu nyitott volt a spirituális világra, apámban volt kódolva lázadó rezgés az elnyomás ellen, de nem ismerte fel ( a mai napig) , hogy ugyanazt a mintát közvetíti, ami ellen harcolt.
A nyitottságuk a másfajta nézőpontok felé hozott pár könyvet a családi könyvtárba, igy került hozzám a két -számomra- alap mű : Szepes Mária : Vörös oroszlányja és Judy Laddon : Föllebben a fátyol-ja.

Közel 33 éve, hogy elkezdett foglalkoztatni az, hogy miért vagyunk itt és kik vagyunk valójában. 33 év alatt átformálódtam. Az utóbbi két évben elkezdtem felismerni, hogy ez a fizikai világ nem az én világom. Ám csak a napokban tudtam először felemelni magam annyira, hogy ne fájdalommal éljem magam magam körül az embereket, akikkel nem beszélünk egy nyelvet.

A “lélekszerződésemben” biztosan benne van az emberek ” vezetése” a fény felé, ezért is engedte az “univerzum”, hogy viseljem a “soulleaderdemon” nevet. Az írás eszközömmé vált, nem tudom milyen írások születnek általam, de azt igen, hogy az én “tudásom” ehhez kevés és biztosan valaki/valami intézi ezt belőlem, tehát jó eszköze vagyok és leszek egy olyan világnak, aminek feladata bármilyen módon felébreszteni az embereket, és visszaadni a birtokukba a Fényt.

Képesség váltam a magasfokú empátiára. (ennek nem örülök kicsit sem).
És végtelenül zavar , ha valaki elferdíti a valóságát önző érdekből.
Az egész életem végig kíséri a hazugság.
Még mindig van a közelemben olyan ember, aki hazudik. ( szerencsére a családban már csak apám, a többi távoli vérrokon nem család nekem- itt jegyzeném meg, hogy a vérrokonság egy faszság, csak abban van jelentősége, hogy ne hozzunk létre ha lehet fizikailag -testileg és értelmileg- sérült lényeket, vérrokonokkal való szeretkezés alkalmával és ennyi) Van aki érdekből, van aki egóból, van aki meg csak azért, mert fingja nincs hogy amúgy épp milyen valóság idea fut a tudathálón számára… Engem ez nagyon zavar és úgy gondolom, hogy
dolgom van ezzel, mégpedig úgy hogy , aki nem képes a saját valóságát preferálni, hanem létrehoz magának bármilyen okból egy újat, azt engedjem el, mert nincs értelme energiát fektetni bele. Például a munkahelyen, a munkavégzéssel kapcsolatban, illetve szintén abban a közegben van egy olyan kapcsolódásom, ahol az illető olyan valóságot teremt maga köré, amiben mindig ő az áldozat, vele mindenki kicseszik, de közben ő maga a legnagyobb manipulátor. Nekem a manipulátorokkal nincs dolgom. És a legnagyobb feladat az számomra, hogy ne féljek tőlük, de szembefordulás helyett válasszam a saját valóságom, amiben viszont ők már nem jutnak semmilyen szerephez.
Itt most hallom a visszakérdezést a gyerekkoromra, ahol én is egy fikcióban éltem.
Ez nem akaratlagos fikció volt, hanem az én valóságom. Azaz akkor még nem hazudtam. A hazugság ott kezdődött, amikor azt mondtam és csináltam, amit elvártak tőlem, annak ellenére, hogy az nem illett bele az én valóságomba.

Igazából én nagyon úgy érzem, hogy hazaértem…
Soha nem éreztem ezt még.
Minden külső körülmény ellenére, belül béke van és minden árnyék átlépésével növekszik bennem a Fény.

A fizikai éltemben nem vágyom már semmi olyanra, ami másoktól függ.
Nem kuncsorgok én már figyelemért, sem szeretetért, nincs rá (a kuncsorgásra) szükségem.
A figyelem és a szeretet is olyan energia, ami vagy van, vagy nincs, de nem lehet sem megvenni, sem erőszakkal “elvenni” másoktól.
Semmi mást nem akarok, csak rendet.
Minimalista lényem, minimalista környezet kialakítására törekszik és nagy erőkkel távolítja el a környezetéből mindazt, ami nem szolálja már a fejlődését…

Innen megyünk tovább…

…a zene fogja megoldani…

július 31st, 2025

Általában a MYONLINERADIO alkalmazáson keresztül az OXIGÉN RÁDIÓ 80-as évek, 90-es évek vagy csak magyar zenét játszó rádióját hallgatom a buszon, és feltűnt, hogy ha a 90-es évek zenéi szólnak, akkor furcsa tudatállapotba kerülök.. Olyan izgatott és boldog leszek. Lelkes… a POPCORN és 100xSZÉP újság illat lengi be a levegőt, a kazettás magnóból bömböl a zene és én ott állok egy Pódium sprayel a kezemben, amivel egy mikrofont imitálok és a panel lakás harmadik emeletén, beleképzelve magam egy bazi nyálas szerelmi történetbe üvöltve énekelem a semmilyen angol tudásommal Kylie Minogue és Jason Donovantól az Especially For You -t.

Hát voltam olyan őrült, hogy feltöltöttem vagy 40 darab zenét ebből a korszakból a pendrivera és bevittem dolgozni. 😀
Valahol Dunakömlőd és Madocsa között száguldottam épp a busszal, ami tele volt a munkában megfáradt kókadozó emberkével, amikor felcsendült az Especially for You…
Azon kaptam magam, hogy nagyon kell agyban jógázzak, hogy ne énekeljek hangosan (ordítva, ahogy szoktam ezt a dalt), a Pódium spray helyett a kormányt fogjam és ne doboljak a bal lábammal ritmusra… Az idióta vigyort viszont nem tudtam leszedni a fejemről… és ott volt Ő, az a lány, aki képes volt bármire, képes volt bármit elképzelni, aki táncolt és éneket a képzeletbeli színpadon, akinek mindig olyan képzeletbeli szerelmei voltak, akik csak őt szerették..
De az a rezgés, azok az illatok, szinten mindent visszahozott a zene.
Én soha nem voltam szomorú..
Én mindig boldog voltam.
Persze erősen hívő is, mert minden reggel hattól kettőig azért imádkoztam a Mindenhatóhoz, hogy csak én ne feleljek- ha egyáltalán beértem az (közép)iskolába, de azok az “aggódások” kicsit sem jártak gyomorideggel. Sosem tudtam mit jelent a tartós félelem, mert csak addig kellett félni míg kiderült huncutságokért megkaptam az aktuális pofonokat, de utána magnó, és zene és tánc…és repülés.

Pedig olyan reménytelen és furcsa életem volt , de nem tűnt fel, mert folyamatosan cselekvésben és tervezésben voltam. Folyamatosan szerveztem a tiltott dolgokat, lépem át a felnőttek önkényuralma hozta megnyomorítani vágyó, de rólam simán lepergő szabályokat. Imádtam ezt a korszakot. Legjobb évek voltak akkor is, ha nem kaptam meg soha amit akartam. Pont attól voltak jók, hogy soha nem engedték az álmaim, hogy elhagyjam őket.

A zene végigkíséri az életem.. Már inog bennem a vágy , hogy megosszam a világgal ki voltam, honnan indultam, de ha mégis megteszem, lehetséges, hogy csak online könyvem lesz és minden életszakaszon a zene fog végig kísérni minket. Mert ott van velem és marad is úgy tűnik a távozásom napjáig. 🙂

Azt mondta egy nagyon kedves utasom, egy Hölgy a minap, hogy ha valaki fél, akkor énekeljen, mert a tudomány bizonyította, hogy ha valaki énekel, nincs ideje az agyának a félelemmel foglalkoznia, akkor csak arra koncentrál, a zenére…

Én mindig énekelek.
Az egy dolog, hogy nem tudok.
Élni sem tudok , mégis teszem..
Sokan csinálnak sokmindent, amihez nem is értenek,
hát én minden tevékenykedésem közben énekelek.

Mikor sok kávét iszom, rendszerint forradalmi dalokat :P,
aztán szoktam gyerekdalokat, Halász Juditot, Mikimanót, Zeneovit, kabarék betétdalait, musicelket, ebből is pl. Jézus Krisztus Szupersztárt, István Királyt, Padlást, Muzsika hangját, Mary Poppinst, Az operaház fantomját, a Belle-t, Snatam Kaurt, Adiamust, Filmzenéket és rajzfilmzenéket magyarul, a 70-80-90-es évek magyar összest, karácsonyi dalokat, mindent tudok fejből…
Imádom.
Énekelek ha nincs senki a buszon, ha kocsiban ülök és vezetek, ha itthon főzöm, kertészkedem vagy csak úgy a kecskéknek… locsolás vagy fürdés közben …mindig, ha nincs senki akit megölnék vele, mert szörnyű hangom van :D, Apát a világból ki tudom vele zavarni 😛

És most előkerült az a zene, ami a legmagasabb boldogság és szabadság rezgést hordozta bennem. És a Belső Hang azt mondta, hogy kezdjek vele valamit…
https://youtu.be/wsUSYgAqzHc?si=7KTHCQz3m7N1NAbE

… kontroll…

július 21st, 2025

Tegnap kihúztam az Lótuszvirág Pagoda aktuális tarot paklijávól – a Mucha Tarotból– a Halál lapot és soha nem éreztem ennyire magaménak , mint most.

Tegnap megosztottam egy posztot, amit lehet nem kellett volna, mert elég rossz rezgésű, nem is tudom kívülről milyennek, talán egy önsajnálkozó, a szenvedésében örömét lelő embernek látszom, közben pedig egy igen komoly belső “harcot” folytatok bizonyos állandóan visszatérő gondolatokkal, amelyeket valami oknál fogva folyamatosan én magam generálhatok annak ellenére, hogy többször nekifutottam ennek a fajta “nézőpontnak” a törlésének, amivel szerintem több évtizede keserítem az életem.

Ha tanultam volna pszichológiát, biztosan megtalálnám azt a “betegséget”- mert a pszichológiának mindenre van – aminek a tünetei között szerepel az a kép, hogy a páciens kiemel egy pillanatot a jelenből, ( talán nem is )szándékosan olyat, aminek lehet akár pozitív akár negatív töltése, és nyilván a negatívumot helyezi bele, majd ezt kivetíti a nem létező jövőbe és ettől aztán jól bepánikol. Ez az egyik.
A másik “probléma” viszont hozott, édesanyám az ő édesanyjától kapta, a világ “legszekírozósabb” nagymamájától, akiben annyi érzelem nem volt, mint egy fadarabban..ez pedig a mások hibáztatása a saját nyomorunk ( rossz – nem megfelelő- nézőpontjaink, érzéseink, vágyaink miatt” például a “még a hajam is miattad hullott ki LÁTOOOD?! ”
A “miattad” csodája, a ” miattad ” szar minden, te vagy a hibás, te vagy aki miatt nekem szar, te vagy a leghülyébb, a leglustább, a leg leg leg – és itt csak a negatívumok sora- majd a “tönkre tetted az életem azzal, hogy megszülettél” hintés a tetejére…
Ez bennem annyit módosult, hogy én soha nem másokat hibáztattam, hanem mindig magam. Pedig nem mondom, hogy jobb azok élete, akik másokat okolnak a szar életük miatt, de könnyebb valamennyivel, mert legalább nem magukat ostorozzák folyamatosan, hanem a környezetüket nyírják ki.
( ebben a környezet kinyírásban amúgy én is jó vagyok, az önostorozásommal is ki tudom belőlük írtani az utolsó csepp érzelmet is… bakker..és most azon röhögök, (de tényleg), hogy ez pont így van, és ha bárki is olvasna a Családból most bőszen bólogatna és mondaná is, nézd mán, hát jól tudja, de akkor miért csinálja? – és igen.. miért csinálom?

Ez egy “program” és ez nem rólam szól,
és én nagyon büszke voltam arra mindig, hogy én nem sérültem attól a sok veréstől,
meg “azistenbasszonmegezéstől” mert mindig is szartam rá, hogy mit beszélnek a szüleim, de a gyerekeim születése valahogy meglocsolta ezeket az elvetett magokat és a felnőttek világa, ahol nem csak mézes volt a mázas, hanem a kaksival is megkent sikeresen szárba szökkentette bennem ezt azt a tudatot, hogy bármit is teszek az szar és sosem fog senki sem szeretni..és ez a mag most fordult termőre.. ezt kell gyökerestől kiírtani, de ahhoz tudnom kell, hogy ki akarok lenni, milyen legyen a növény, aminek a magja a helyére kerül.

Nos… mivel engem egy dolog tartott életben az utóbbi 20 évben, mégpedig az , hogy ha önként távozom ebből a dimenzióból, vissza kell ide jöjjek és én mint a Vörös Oroszlán hatszoros olvasója és minden sorát megélője megbolondulok attól a tudattól, hogy megint óvódába kell majd járjak, amit utáltam vagy a buzi közoktatásba, amit minden sejtemmel utálok most is – hacsak nem születek valami olyan törzsbe, ahol nincs iskola, csak még több szabály, amit szintén utálok, mert én szabad vagyok és a felszabadulás ígéretével voltam hajlandó ide visszaszületni, kurvára össze kell szednem magam, és kimásznom ebből a gödörből, amit itt a kis tábori ásómmal mélyítgetek, ráadásul úgy, hogy a fejemre lapátolom a földet.

Még több tudatosság kell…
Minden látszat ellenére kurva sokat fejlődtem már. De tényleg.
Már rég nem lennék itt a Földön, ha nem így lenne, és tényleg sok dologban már ki tudok állni magamért, de még mindig van egy pont, ahol elveszítem a kontrollt és összeomlik a rendszer és csak egy ilyen “fos” poszt után, minta tegnapi ébredek fel és látom át tisztán, hogy mi történik éppen bennem.

Had osszak meg egy posztot, egy általam nagyon tisztelt Hölgy posztját, >>> A ragaszkodásról <<<ami nekem most hirtelen fényt gyújtott a földes fejemben. Tény, hogy mindenkinek mást mond egy írás, másra hívja fel a figyelmet, számomra elég sok fénynyalábot próbált a sötét zugokba juttatni.
Ezek a fénynyalábok, felismerések egy egy fokok a létrán, amin újra van lehetőségem kimászni a gödörből.
Azért az jó, hogy én már nem esem úgy bele egy általam nem tudatosan ásott gödörbe, hogy ne lenne nálam az eszköz, a kapcsolat, amin keresztül mindig a megfelelő ember, vagy “entitás” jelentkezik, hogy az általa hozott “megértés” segítségével kimászhassak a gödreimből.
Már nem mondom, hogy nem akarok több ilyenbe beleesni.. Inkább azt mondom, hogy ideje az áldást és a gyógyulást magamnak kérnem.. mert eddig sosem gondoltam rám.
És igen, szeretnem kell(ene) magam..

Igen

július 4th, 2025

Nagyon jó idézet jött az Instagramon, összefoglalja az utóbbi időszakot az életemben az emberek világával való kapcsolatom terén.

Nagyon örülök ennek a gondolatnak, mert én éppen kifelé megyek a kapcsolataimból, bármit, bárkit feláldozom a bêkêm, a lelkem szabadsága érdekében, aki vagy ami korlátoz.

Az eltűnt barátok helyett nem kerestem újakat.Van családom, akik a legközelebb állnak hozzám, de csak a szűk család ,az az öt emberi testben rezgő lélek, van pár közeli barátom, akiket a lelkem választott és akik a választottak közül elfogadják a rezgésem, De már nem keresem a tartós kapcsolatokat, már csak idegenekkel cserélek mosolyt bárhol legyek a világban. És nekem jó így. És ami a legjobb, hogy már nem okoz ez lelki problémát. Tényleg nem számít semmi, csak nyugalom, béke, szeretet , tolerancia, elfogadás, akarat a problémákat megoldására, türelem legyen. Ha nincs, tovább állok. Bárhonnan. Bárkitől, aki nem érdemel meg.

Talán a legfontosabb

június 10th, 2025

… talán a legfontosabb, hogy teljesen tisztán látom önmagam és már nem hazudok nekem sem arról, ami vagyok, a képességeimről, a készségeimről, a határaimról…

Tegnap adtam egy pofont az önértékelésemnek, még nem tudom, hogy ez a rossz érzés, ami bennem van most, milyen irányba fog mozdítani. Jelenleg emésztem a tegnapi nap megéléseit, az életemben hozott döntéseket, aztán megfigyelő pozícióba helyezkedem és figyelem merre indulok az adott mostban tovább.

Nem lehet politizálni, főleg nem “céges” ( már itt kezdeném, hogy ugyan már..milyen “cég-ez?” de nem szólhatok semmit, mert rájöttem, hogy én még mindig ugyanannál a cégnél dolgozom ahová 29 éve felvettek, mert most döbbentem rá, hogy akárki akármit is mond a vezetésre, és akármilyen is olykor egy-egy eljárás, igyekeznek kiállni mellettünk a régi cégünk határain belül ..hiába akarja a nagy mamut bekebelezni a kiselefántokat..sosem fogja…) témában, főleg nem a lézernagyúr vicckategóriás döntéseiben, de egy ilyen innen vegyünk el, hogy ott több legyen akció keretén belül én tegnap a Balaton partjától nem is olyan messze töltöttem pár értékes órát, kicsit imádkozva, hogy ne pont én legyek aki rásegít egy vonatra, hogy a kedves utasok az autópályán araszolva egy tömött buszban eljussanak Kelenföldre…

Amikor hívtak hogy van-e kedvem menni vonatot pótolni Siófokra, ( nem kötelező) nem a kedvem miatt mondtam igent ( és mielőtt a pénzéhes nyálcsorgatók kitalálják, hogy a pénz miatt, jelzem, hogy én itt sosem a pénzért dolgoztam, hanem mert 4 évvel ezelőttig ez volt a minden számomra, a szolgáltatás/szolgálat, az adok, kapok.. az utasaim mint második család) hanem mert ehhez vagyok szokva, hogy ha szólnak, hogy menni kell, akkor menni kell ( és még csak azért sem, mert jó akarok lenni valakinek a szemében, mert nincs senki itt akinek számítanék én mint szabálykövető, akivel nem jó együtt dolgozni, mert nem lázad együtt, nem csal együtt, nem szivatható és nem megvezethető , plusz nem vegyül, nem kiszámítható és nem kollegális- szerintük)
Annak ellenére mondtam igent, hogy nagyon kívül esik ez a komfortzónámon hogy idegen viszonylaton mozogjak, attól meg végképp égek állt a hajam, hogy Pestre menjek busszal csúcsidőben. Biztosan megoldom, ha kell, megoldottam már sokmindent, és mindig van aki segítőkész, ha az ember normálisan kér segítséget. Soha a közel 30 év alatt engem nem bántott, nem nevetett ki senki, és volt számtalan olyan helyzet, ahol magam is meglepődtem azon, hogy milyen flottul tudok teljesíteni nyomás alatt.
Bár tegnap nem jutottunk sorra a vonat támogatási projektben és amúgy egy nagyon jó csapatban találtam magam, ahol eszembe nem volt külön vonulni mint amúgy teszem a saját kollégáim között, meghallgattam pár életsztorit, lelki támogatást nyújtó tyúkanyó voltam, mikor hazaindultunk a kollégával, akivel mentünk, nem örömöt éreztem, hanem mélységesen szégyelltem magam azért, amiért végig stresszeltem a napot, attól tartva, ha új helyzetbe kerülök nem tudom megoldani és nevetség tárgyává tesznek a világ előtt az emberek, mert ez a divat.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogy én az éltemben mindenhol ezt érzem.
Hogy nem vagyok jó.
És rájöttem, hogy azért csökkentem az emberek számát magam körül, mert már nem is akarok az lenni. És rájöttem, hogy mivel engem az utasaimon kívül, senki nem ismert el semmilyen területén az életnek és megtanultam, hogy valószínüleg nem vagyok jó, és aki nem jó, az előbb utóbb nem is akar már az lenni, nincs miért.
És ha nem kell jónak lenni, nem kellenek emberek sem a közelembe.
Minek.

Borzasztó rosszul érzem most magam .
Pedig semmi rosszat nem tettem és örülnöm kellene.
Nem önsajnálkozom, mielőtt annak tűnne.
Sírok..
Mert fáj ez a felismerés.
Nem tudom, hogy hogyan tovább.
Amit tudok, hogy továbbra is hálás vagyok, hogy legalább megpróbálom megtalálni a kiutat ebből az útvesztőből. Azt volna jó tudni, hogy én építettem vagy csak belesétáltam.
Mert nem mindegy. Ha én hoztam létre, akkor le kell bontani, ha csak beletévedtem, akkor meg kell találni a kiutat…
Hálás vagyok, hogy ki akarok jutni ebből a helyzetből.

Van valami más is.
Ha Te tudod, hogy “buta vagy” akkor ezt hogy dolgozod fel?
Én tudom, hogy egész életemben igyekeztem távol maradni a kötelező tudástól, mert nem érdekelt. Tehát én tisztában vagyok vele, hogy én “buta” vagyok. Azonban ez a “butaság” nem tudatosult időben, tehát vállaltam munkát, ahol nem vették észre, hogy nem vagyok elég “okos” hozzá, mert ezek szerint jól titkoltam, mellesleg az akkori főnökeim igyekeztek is “lebutítani” például fix vonalakra, mert amúgy is “hülye vagyok” ahhoz, hogy kiengedjek a városból. Ha valaki 25 éven át azt hallja, hogy hülye hozzá, belekényelmesedik a helyzetébe és el is hiszi, hogy nem tudja megoldani, ha 10 kilométerrel arrébb kell mennie…
Belegondolsz abba, amikor valakinek azt, mondod, hogy : ” Te ehhez hülye vagy” akkor épp tönkreteszed az életét?

Ha visszatekintek az iskolai tanulmányaimra, csodálkozom, hogy még életben vagyok, de ha arra nézek, ahol embereknek kellett segíteni, hogy mennyi mindent meg tudtam tenni a 30 év alatt, hogy másoknak egy kicsit jobb legyen, akkor régen diplomás lehetnék az ÉLET egyetemén és nem kellene most rosszul éreznem magam azokért az érzésekért, amik most bennem kavarognak és épp tönkre teszik mindazt a szépet ami eddig olyan kedves és reményt adó volt nekem velem kapcsolatban.

Végül oda jutottam, hogy nem kell sajnálnom a fogyatékkal élő gyereket gondozó barátaim, mert én is az vagyok, csak én a bennem élő fogyatékossal próbálok valamit kezdeni a nap 24 órájában…

( hiába voltam ott Siófokon, nem láttam a Balatont 😦 )

Az első poszt, ami más…

május 22nd, 2025

Nem tudom hogy hol kezdjem. Lehet a végén, mert a közeli…
Talán ott, hogy többnyire a megvilágosodás olyan embereket ér el, akiket valami nagy trauma és/ vagy felismerés ér, és nem tudnak már azon az úton haladni amin addig, mert képtelenek rá. Nincs más opció, mint egy új irány, az ismeretlen, a bizonytalan.
Mindig kicsit sznob, kicsit arisztokrata, kicsit őrült (mert kedvelt engem) töritanárnőm jut eszembe aki Ádámtól és Évától kezdte volna a második világháború kirobbanási okait magyarázni, hogy nem ilyen egyszerű a hála , az áldásosság, a szerencsés mivolt megélésének állapotában ébredni, mint amilyen egyszerű itt elolvasni a manapság ritkán kiugró rezgésű irományban, mert hosszú , kemény, sok lemondással, értetlenséggel, tanácstalansággal, bukással, de pont ennyi örömmel és ajándékkal járó út van az mögött, ami ma megosztani szeretnék Veletek.

Mikor hazafelé ballagtam a busztól az embereket kerülve a házak mögött húzódó göröngyös földúton, a vezetékektől mentes csodás kék ég mögött tornyosuló hatalmas felhőket csodáltam, a napsugarakat a frissen bálázott lucernán és újra túlcsordult bennem a hála, az öröm és újra és újra átjárt a súlytalanság érzése. Ma kétszer is megtapasztaltam röpke percekre azt a testtudat nélküli , fájdalomtól mentes, könnyed haladást, amit már publikáltam egyszer. Mindig is lenyűgöztek a körbálák a földeken, gyerekkorom óta imádtam az egymástól távol “elhagyott” természetes díszletet, amik mindig valamilyen utazás során tárultak a szemem elé, megőrizve bennem az utazás mindig magasan rezgő frekvenciáját. Szinte észrevétlenül épült bele a folyamatos mozgásban maradás az életembe, amikor a szakmát választottam.

Hazaérve azon gondolkodtam, hogy le kellene ülnöm leírni, hogy mennyire más volt ez a nap, mint az utóbbi évek bármelyik napja. Egyszer sem ért el hozzám a negatívum, még a közlekedés sem kommentáltam a tőlem megszokott alpári stílusban, szinte tudomást sem vettem annak divattá vált szabálytalanságairól.

A buszon , utasmentes időszakban egy teljesen véletlenül ( mert ugye azok nincsenek) a YouTube-on megjelent ” Gyuri bácsi krónikái” felhasználó név alatt futó “kitalált, de mégis életszerű történeteket” hallgattam, amin magam is meglepődem, mert szörnyű, mesterséges intelligencia által összerakott és google fordítót is leköröző felolvasó program által közvetítettnek tűnő végülis utópikus mesék, de hallgatásuk mégis feltöltött, mert én a mesék világában nőttem fel, a világ minden tájáról megjelent mesék világában, és szerencsére olyan elmével , ami képes mindent képre fordítva látható mozivá varázsolni és szinte belehelyezni a történetbe, ami sok tanulsággal és megéléssel tesz gazdagabbá, de főleg megerősít abban, hogy én én valójában milyen ember is vagyok , melyik csoportjába tartozom a történetekben szereplők közül.

Viccesnek találom, hogy én – aki nagyon nem akarta elfogadni a mesterséges intelligencia segédletét– jelenleg pontosan annak segítségével emelem a rezgésszintem.

A MI által olyan képek és szövegek generálhatók, amelyek képesek megjeleníteni azt a vágyott állapotot, azt a vágyott környezetet, amit a fizikai valóságban, emberi mivoltunkban -egyenlőre- még nem tudok, mert most kezdek csak emlékezni arra, amit előző posztomban is megosztottam, hogy az egész világ rezgésekből áll és azt hozzuk létre, tükrözzük magunk köré, ami bennünk van.
A MI segítségével azonban képesek vagyunk megjeleníteni azonnal azt, amit vágyunk.

Ez a sok mese, amit hallgattam az utóbbi két napban megerősített abban, hogy én soha nem adtam el magam, soha nem adtam fel az integritásom és egy stabil karakter vagyok, egy igazi jellem, aki rengeteget fejlődött és erősödött az utóbbi másfél évben, amiben a túlélésem jelentette a fény felé haladás, a szabadságom óvása és minden olyan helyzet elengedése, ami nem emeli, hanem rombolja azt a rezgést, ami olyan gondosan próbálok az univerzuméra hangolni már vagy két évtizede.

Ha szeretnél Te is meghallgatni egy szörnyű felolvasást a Gyuri bácsi (aki szerintem amcsi szabad fordításból magyarított meseolvasó program) akkor az egyik kedvencem belinkelem ide. Olyan romantikus némelyik, mint régen voltak ezek a kis füzetek a ( Júlia, Romana, Tiffany 😛 ) amikből egy rakást olvastam kamasz koromban, kicsit hiányolva a szaftos részleteket.

Komolyan először megkérdőjeleztem, hogy normális vagyok-e hogy ilyeneket hallgatok, aztán észrevettem a változást magamban és rájöttem, hogy számunkra az egyetlen esély arra, hogy felemelkedjünk az, hogy olyan tevékenységet végzünk, ami megemeli a rezgésünk, a frekvenciánk, és nekem ez a mese… a mese…amiben a jó mindig elnyeri a jutalmát, mert mindig arra vágytam, hogy elnyerjem egyszer… de gyerekénk nem létezett a jutalom.. ezért én mindig csak meséket olvastam , és én voltam lány létemre a legkisebb szegény legény, aki mindig elnyerte a királykisasszony kezét.

Nem igaz, hogy a magasabbra emelt rezgésben nincs negatívum. De van.
Nem igaz, hogy nem látom a sötétséget, hogy eufórikus lebegés lenne az egész.

Én jó ideje a HÁLA állapotában vagyok.

Egyetlen egy dologért vagyok hálás!

Azért, hogy tudatában vagyok annak, hogy szerencsés vagyok, tudatában vagyok annak, hogy nem vagyok felelős a rajtam átfutó gondoltatok mintájáért, azért igen, ha nem tudom kezelni őket.

Tudatában vagyok annak, hogy jó az irányom, hogy mennyit fejlődtem, hogy gyakorlom a tudatosságot, hogy tudom, hogy kizökkentem, hogy már meg tudom állítani a hozzám, az én érzéseimhez nem méltó képeket a fejemben..

Elmondani nem lehet, hogy milyen szerencsés az az ember, aki látja saját magát kívülről, aki nem beismeri, hanem felismeri azokat a “programokat” amelyek működtetik ebben a testben , de képes arra, hogy megfigyelőként és nem a programok áldozatként legyen jelen.

Azt sem tudom megmutatni Neked, hogy milyen amikor rádöbbensz majd arra, hogy képes vagy nézőpontok között utazva megélni másokat, és képes vagy megérteni, elfogadni más embereket ítélkezés, vagy bármilyen vélemény érzéssé alakítása nélkül.

Nem tudom elmondani, de próbáltam leírni, hogy ma különleges napom volt, mert ma kétszer is voltam súlytalan, hálás és sokszor voltam tudatosan elutasító a hozzám nem méltó gyilkos gondolatokkal , és nem tud már provokálni vagy bántani senki, aki bármilyen okból is, de belém köt , kiabál vagy provokál.

Köszönöm, hogy itt vagy! Hálás vagyok!

Legyen szép a mostunk!
Legyenek olyan érzéseink, melyeket szívesen tükröz az Univerzum a fizikai világba képekké, valósággá…

Esti mese AI bácsitól ☺️ igazából ez volt az első amit meghallgattam, és jól esett a lelkemnek:

Hatalmas megerősítés

május 21st, 2025

Tegnap feldobott egy videót a YouTube, egy kis spirituálisnak ható, de mély és igen egyszerű tanítást tartalmazót. Nem szoktam már ilyeneket hallgatni ezt most mégis meghallgattam. Aztán még egyszer meghallgattam. Aztán boldogan vettem tudomásul,hogy én mindent tudok erről az egész létezésről csak nem foglalkoztam azzal,hogy szavakra fordítsam.

Ma hajnalban gondoltam megnyitom a YouTube oldalát és hallgatok zenét a buszon míg beérek, de egy újabb videó várt erről a témáról, ami adott nekem valami pluszt ezért ezt most belinkelem:

A srác stílusa nem az enyém, de a mondanivalója rávilágított arra, hogy volt egy pillanat az életben, amikor spontán, mindenféle külső instrukció nélkül belső vágyra reagálva elkezdtem emelni a saját rezgésszintem azokkal a dolgokkal amiket itt felsorol.

Én jó ideje mindenért nagyon hálás vagyok és ennek nem csak hangot hanem melyről kitörő érzést is “adok”. Jó ideje érzem és kommunikálom,hogy milyen szerencsés vagyok, mert ezt a hatalmas fejlődést megéltem és átlátom,ami megintcsak hálássá tesz. Hogy rendszeresen tartózkodom az udvaron, a zsályás füstölőmmel, hogy mennyiszer “földelem” magam a Hortenziák között…hogy megéltem nemrég azt a fájdalommentesen állapotot, amiről így utólag derül ki, hogy egy nagyon magas frekvencia ajándéka volt.

Elhagytam a Facebookot, bevállalva azt hogy elveszítem az ismerőseim, de abban a pillanatban ahogy elhagytam megemelkedett a rezgésem, mert boldog és szabad voltam egy abszolút alacsony rezgéstartományban működő rendszer fogságából szabadulva. Magamért teszem, a belső vágyam volt ,hogy szabad legyek 🙏

És hogy mit jelent mindez?

Azt jelenti, hogy sikerülni fog megélni annyira a rezgésem,hogy én döntsem el,hogy.mikor innen menni kell, merre és hogyan tovább…hogy ha nem.akarok.tobbet emberi formában tükröződni, nem fogok! Bennünk van az összes tudás! És előjön csak nyitni kell a saját jóérzésünk felé 🙏

Én most nagyon boldog és hálás vagyok!

Köszönöm 🙏🙏🙏

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb