Tegnap feldobott egy videót a YouTube, egy kis spirituálisnak ható, de mély és igen egyszerű tanítást tartalmazót. Nem szoktam már ilyeneket hallgatni ezt most mégis meghallgattam. Aztán még egyszer meghallgattam. Aztán boldogan vettem tudomásul,hogy én mindent tudok erről az egész létezésről csak nem foglalkoztam azzal,hogy szavakra fordítsam.
Ma hajnalban gondoltam megnyitom a YouTube oldalát és hallgatok zenét a buszon míg beérek, de egy újabb videó várt erről a témáról, ami adott nekem valami pluszt ezért ezt most belinkelem:
A srác stílusa nem az enyém, de a mondanivalója rávilágított arra, hogy volt egy pillanat az életben, amikor spontán, mindenféle külső instrukció nélkül belső vágyra reagálva elkezdtem emelni a saját rezgésszintem azokkal a dolgokkal amiket itt felsorol.
Én jó ideje mindenért nagyon hálás vagyok és ennek nem csak hangot hanem melyről kitörő érzést is “adok”. Jó ideje érzem és kommunikálom,hogy milyen szerencsés vagyok, mert ezt a hatalmas fejlődést megéltem és átlátom,ami megintcsak hálássá tesz. Hogy rendszeresen tartózkodom az udvaron, a zsályás füstölőmmel, hogy mennyiszer “földelem” magam a Hortenziák között…hogy megéltem nemrég azt a fájdalommentesen állapotot, amiről így utólag derül ki, hogy egy nagyon magas frekvencia ajándéka volt.
Elhagytam a Facebookot, bevállalva azt hogy elveszítem az ismerőseim, de abban a pillanatban ahogy elhagytam megemelkedett a rezgésem, mert boldog és szabad voltam egy abszolút alacsony rezgéstartományban működő rendszer fogságából szabadulva. Magamért teszem, a belső vágyam volt ,hogy szabad legyek 🙏
És hogy mit jelent mindez?
Azt jelenti, hogy sikerülni fog megélni annyira a rezgésem,hogy én döntsem el,hogy.mikor innen menni kell, merre és hogyan tovább…hogy ha nem.akarok.tobbet emberi formában tükröződni, nem fogok! Bennünk van az összes tudás! És előjön csak nyitni kell a saját jóérzésünk felé 🙏
Onnantól kezdve, hogy az ember nem beszél valamiről, hanem cselekvéssé válik benne az elméleti tudása a gyakorlattá válás szintjére emelkedik.
Amikor nem beszélek arról, hogy én elfogadom az embereket olyannak amilyenek, hanem egyszerűen nem reagálom túl a viselkedésüket, a felém küldött jeleiket, vagy az egyszerűen magukból kifelé sugárzott rezgésüket nem veszem magaménak, csak létezem a saját kis világomban és próbálom élvezni az életet, akkor én már gyakorlom az elfogadást és meg kell hagyni,hogy a szabadsághoz vezető út legnagyobb lépése az, amikor az ember nem bántja magát másokkal, nem teszi magát függővé más emberektől. Mert az egyetlen konfliktus forrás a másik ember kommunikációjának feldolgozásának módja,minősége
Minden fizikai körülmény és lelki fáradság ellenére soha nem voltam még ennyire független és szabad mint most, hogy felfogtam végre ,hogy mások szavaiért, gondolataiért, viselkedéséért, elvárásaiért programjáért nem én vagyok a felelős.
Mindenki azt csinál magával amit akar. Velem viszont csak azt, amit hagyok
Ez ilyen egyszerű.
Ezt a megélésem két napja minden irányból teszteli a Sors. Hiába. Nem érdekel,tényleg nem. Én tisztában vagyok azzal,hogy mire vagyok képes,mire vagyok hajlandó. Már nagyon figyelek arra, hogy ne legyek karma és ne bántsak, ítéljek senkit még gondolatban sem. A figyelmem a szép dolgokra és mások segítésére illetve a kommunikáció építő jellegére forditom.
“-Jól van lányom, tudatosság nulla, leülhetsz egyes!”
Nem szoktam, de mégis kiírtam a Faszbukra a dühöm reggel, aztán töröltem, de akkor is leírom, mert bennem maradt.
Amióta apu itt él velünk , elég rosszul reagálok arra, ha valaki utasítgat, vagy kérdés nélkül hoz olyan helyzetbe, amiből relatív vesztesként jövök ki, ha szívességet teszek.🤔
Bár mindig azt keresem, hogyan tudnám mások életét megkönnyíteni, vannak olyan szituációk, amik még bennem is kiverik a biztosítékot.
Nekem ugyan természetes dolog mások számára a segítségnyújtás, meg is teszem ezt kérés nélkül. Az is természetes, hogy a kényelmüket is figyelembe veszem. De valami miatt nem természetes, hogy ezzel visszaélnek
Van konkrét szituáció, ami napi szintű. Szívességet teszek, és nem mondhatom el, hogy azért tenném mint a legutóbbi “baráti” kapcsolatban, ahol a nárcisztikus rezgésű embertől való félelmemben megtagadtam önmagam, nem félek senkitől és nem várok senkitől semmit, de azt nem tudom kezelni, ha valaki kérdés, kérés nélkül olyan helyzetbe hoz, amiben nem hagy szabad döntést, hanem kiköveteli a saját érdekének az érvényesítését.
Részemről ott a hiba, hogy ha erre azt mondom, hogy NEM, akkor úgy érzem bunkó vagyok. Viszont megdöbbentő megtapasztalás, hogy ha az ember egyszer azt mondja NEM, akkor a másik fél azonnal elfordul és úgy marad
Tegnap azt mondtam nem. Egész éjjel fent voltam és próbáltam megfejteni, hogy miért érzem magam egy kupac szarnak ez miatt?
Tegnap ki lettem “zavarva” a saját házamból. Nyilván nem vettem zokon apám kommunikációját, de nagyon kezd tele lenni az a bugyor, ő is olyan ember, aki kérni nem tud ( de csak tőlem nem) csak utasítgat.
Nekem nagyon furcsa ha valaki kérés nélkül utasít. 29 éve dolgozom ” utasítás” alapján, de SOHA nem fordult elő, hogy ne kérték volna a feladat teljesítését. Sem a munkahely sem a maganéletem nem zajlik a fegyveres testületek egyikében sem, és nincs ” parancs, értettem” hanem “légyszi,vagy nem lehetne-e megoldani van és persze természetesen igen” van.
Mégis van egy két úriember aki valamiért úgy érzi, hogy kihagyhatja ezt lépést. Hát nem… Mert a gyomrom nem veszi be
Furcsa azt érezni, hogy szégyellenem kell(ene) magam azért, mert így 50 éves koromra kialakult bennem az igény arra, hogy ha valaki szeretne valamit, azt közölje és ne hozzon olyan helyzetbe, amiben nem ad lehetőséget arra, hogy döntsek a saját életem pillanatairól.
Ez van.
Kezdem úgy érezni, hogy kívánok már sokáig semmilyen közösség része lenni,mert a magamfajta ott nem tud más lenni csak kapcarongy.
Akármilyen életét is éltem a múltban úgy érzem elég sokat vezekeltem a bűneim miatt , elég volt ebből. Nincs tartozásom már senki felé.
Huszonévig féltem a változástól, aztán bekövetkezett és azóta folyamatosan változik minden körülöttem. Már nem félek. Nem biztos, hogy rossz a változás, mert minden új helyzetben van valami, ami vagy tanít vagy ajándékot hoz. Amit rossznak ítélünk meg, abban van a legtöbb tanítás, az mozdít, az kényszerít arra, hogy elfordítsuk a váltót és a vonatunk ne fusson tovább körbe – körbe, hanem új tájak felé vegye az irányt. Ami jó, az ajándék. Az ajándékok rövid ideig tudnak energiát adni, az ajándék mindig egy megtett út végén hoz lélegzetvételni időt, majd újabb feladatok jönnek újabb tanítások az újabb apró ajándékok előtt. Amikor majd átmegyünk a hídon, nem az ajándékokra leszünk büszkék, hanem mindarra az útra, amit megtettünk értük …
Úgy érzem átmeneti állapot , hogy itt áll ez a busz és én dolgozhatok rajta ..
180 nap mérföldkőnek számít az új életünkben. Nagy út, rengeteg munka és könny és csalódás van ebben a 180 napban, de van benne rengeteg megélés, tanítás, önismeret. 180 nap alatt ha minden oké lenne, akkor egy többgenerációs család modell bizonyítaná, hogy igenis tud együtt élni több generáció. Mivel én olyan társadalmi rétegből érkeztem, ahol a szüleim generációja az a generáció, akik majdnem szó szerint kib@szták a gyerekeiket a házaikból, a tehetősebbek inkább vettek számukra lakást, házat, csak békességes és nyugalmasságos életet éljenek nélkülük, és örüljenek a hazatérő gyerekeiknek, -.de jobban annak, ha mennek-, így mi nem tanultuk meg azt, mit is jelentett a régi világban a több generáció együttélése. / Nyilván sokan élnek együtt most is, nyilván nem mindenkit tessékeltek ki 7 kilométeren kívülre, nyilván mint mindenben vannak kivételek, távol álljon tőlem, hogy általánosítsak /
Mit köszönhetek a 180 napnak?
– A JELENLÉTET
Sokszor megjelenik a kérdés a Faszbukon, hogy
TE HOVA REPÜLNÉL, HA MEGTEHETNÉD?
Én mindenféle – és itt jön a másik ajándék :AZ EGÓzásMENTESSÉG– rosszérzés és önsajnálat nélkül jelenleg semmilyen úti célt nem tudnék megjelölni. Ezen gondolkodtam egész reggel, hogy mi az oka annak, hogy igazából sehová nem vágyom. Az egyik oka az, hogy a JELENBEN kivitelezhetetlen. A papát nincs kire hagyni, nem azért, mert nem tudna ránézni a Gyerek, vagy egy idegen pénzért, hanem mert senkit nem teszek ennek ki. Ha hozzánk jön valaki, az nem azt a papát látja ugyan akit én minden nap, hanem azt a papát, aki nagyon is tudja, hogy kell viselkedni ha idegen jön a házhoz. Nem is nagyon érti az idegen, hogy nekem mi a problémám, hiszen a papa kedves és vicces. Nekem amúgy semmi problémám nincs, mi lehetne? Az egész Földbolygó jelenleg a teljes elbutulás illetve értékrendváltást állapotában van és így vagy úgy mindenki részesül belőle. Vagy a családban, vagy az ismerősei között vagy a munkahelyen ( ó persze nálunk nem… nálunk van az összes normális ember, pont most tettem fel reggel a kérdést, hogy melyiknek mennyit és ki fizet azért, hogy teljesen tönkrevágja azt ami eddig ha nem is zökkenőmentesen de működött , döbbenet ) A másik oka, hogy a fizikai állapotom zéró szinten . A kezem a kovid óta egyre intenzívebben eszi az ekcéma, (a bőrgyógyászatra- ha el akarnék menni- legközelebb decemberre van időpont. Minek? Totálisan felesleges decemberben odamenni egy most tomboló problémával. A háziorvos olyan nagy ember, hogy egy tök üres rendelőt üzemeltet, mert nem lehet odamenni, hogy elnézést problémám van, hanem időpont.. időpont, időpont, időpont…. Megb@szhatják az időpontjaikat, mindenki, aki akkora király lett a kovid alatt, hogy képtelen ellátni a feladatát ha kint vár a sor… Még a magánszférában is időpont van, mert a jó orvosok telítettek, ott is több hónap a várakozási idő. Vicc, hogy csak akkor látnak el TALÁN, ha baleset ér, amúgy mindegy. Nyilván ez a cél, hulljon a férgese… ) a térdem teljesen rottyon, alig bírok menni, szerencsére a buszon ülve nincs bajom, csak fel ne kelljen állni. Ha elindulok tudok gyalogolni, csak lejtő ne legyen, mert nem tudok lefelé menni, sem lépcsőn, sem lejtőn. Ide jutottam, így hova mehetnék repülni, nyaralni? Sehová. Eszemben sincs. Öntözgetem a Hortenziáimat. És maximum majd leszökünk pár este a Balcsira naplementét nézni. Még a kajakozás is necces, mert nem tudok kiszállni egyedül. Így jártam. Ha majd eladom anyuék kicsi nyaralóját talán lesz annyi pénz belőle, hogy kicseréltessem a térdem, de mivel magamra sose költenék pénzt, majd elteszem a hamvasztásomra, mert ha nekem nem is ültet senki sem majd fát vagy dobnak bele egy pocsolyába, mert azzal munka van, ki kell fizessék a gázt, amivel porlasztják az ember, és az is egy vagyon. ( hahahaaaaaa)
AMÚGY abszolút jelenlétes vagyok. ÉS EZT POZITÍVUMNAK ÉLEM MEG. Látom mik a feladatok és sorban mennek is szépen a dolgok. Semmi hosszútávú terv nincs, mert anyu hirtelen távozása megtanított arra, hogy nem kell előre tervezni, akkor kell élni amikor ugyanott ébredünk ahol lefeküdtünk. Nem mondom, hogy nem szerepelnek tervek szépen elhelyezve bennem a következő teremtési tervek között, de egyik sem olyan, hogy ne lennénk meg nélküle, ha nem valósul meg. Őszintén mondom jó dolog nekem a JELENLÉT. Eddig aggódtam a holnap miatt. Már nem aggódom. Most van. Már megszóltak a kollégák, hogy minden nap tankolom a buszomat, pedig 99 %-ban egyedül dolgozom vele. Minden nap az utolsó nap itt. Ha holnap úgy döntök, hogy elég volt én rendet fogok hagyni magam után, mert számomra ez a fontos. És ebben a 180 napban a papa folyamatos ellenállása a jó és segítő szándékomnak, a folyamatos lelki terror, a pocskondiázás, a minden jószándék ellenére való elégedetlenség megtanított arra, hogy nem kell senkinek nézni az érdekeit, mert a beled kidolgozhatod valakiért, ha az a valaki nem képes értékelni semmit. Nem én vagyok a teremtője az állapotának, hanem ő maga. És a papával töltött 180 nap alatt a helyére került az ÖNÉRTÉKELÉSEMmert SENKI, tényleg SENKI nem értékeli azt ami teszek, viszont én egyre inkább büszke vagyok rá, hogy lehet a következő pillanatig lehet még sok napig vagy hónapig, évig ( bár ez utóbbi ilyen alacsony kalóriabevitel mellett kétséges) minden megtettem ami tőlem telt, sőt..azt hiszem sokkal többet is. És büszke vagyok Apára hogy még nem hagyott itt a szarban, hogy időt (sok sok időt) munkát és pénz nem sajnált, hogy MIATTAM a papa életét megkönnyítse az új helyzetben. Az, hogy nem értékeli a papa? Azzal majd elszámol a híd másik oldalán… de egy biztos, ha én meghalok engem SENKI az úgynevezett rokonságból ne merjen megközelíteni a túloldalon.. akkor sem ha minden és mindenki egy.. mert gyűlölöm a fajtám… Korlátozott látószögű, gonosz, önfejű svábok vagyunk, ilyen nyomorék program nincs még egy a Földön komolyan… Csak tudnám mire olyan büszke mind,… mindegy is..
Amúgy a papa nincs túl jól, nem eszik, csak iszogat, de azt sem eleget. Erőszakolni nem lehet a kaját, rengeteg rágcsálnivaló van körülötte, de a főtt kaját elutasítja. A sütiket eddig ette, most az is a kutyákban köt ki. Kényelmes, nagy, most már klímás szobája van, ahol lehetne boldogabb. Most az a baja, hogy ha megy a klíma nem nyithat ajtót és a kutya nem tud kedvére kibe járni.. Nem jöttem rá, hogy direkt csinálja, vagy kezdenek neki elmenni otthonról. 180 nap az fél esztendő. Ahogy indultunk nem hittük, hogy a papa még létezni fog emberi formájában “ilyen sokáig”, de az alkohol mindenképp jó tartósítószer, mert sem a kovid, sem a kaszás nem viszi el azokat, akik felesküdtek rá. Téves következtetés azt hinni, hogy bárki a halálát várná itt rajta kívül. Ő sem, mert akárhányszor érte jön az anyja, mindig “üres kézzel” távozik. Eddig négyszer volt itt a mama, hogy elvigye a középső kisfiát. Nem győzöm kifüstölőzni a házat az ilyen látogatások után. Anyu a volt szomszédasszonyához járkál. Hozzánk nem jött még. Valószínűleg apu miatt. Pedig megnézhetné néha a hortenziákat és a kis fát, ami neki lett ültetve.
…a 180 nap alatt rájöttem, hogy bár vannak néha az élettel összeegyezhetetlen gondolataim, én jó ember vagyok….
és végül a reklám helye.. Boszorkányos SpiróÉn a füstölőimet az ILLATMÁNIA oldalról rendelem.. jó áron sokféle füstölő kapható egy napos szállítási határidővel. Imádom, ahogy nyitom a csomagautomatát és füstölő illat terjeng benne. 😀 Szóval ide csak a feltölteni vágyó vagy szeretettel érkező rezgéstöredékek jöhetnek Tücsökfalvára, mert mindig magas a rezgés, de őrök állnak a mindig nyitva lévő az a dimenziókapuban és kifüstölik azt, aki nem idevaló 😉
165 nappal Édesanyám hirtelen távozása , és 150 nappal a haláleseti és hagyatéki ügyintézés elindítása után a mai nappal lezárult az ügyintézési procedúra.
Nézőpont kérdése, hogy ez a 150 nap sok vagy kevés. Inkább szerencsés vagyok , hogy csak ennyi, de ha azt nézem, hogy Anyu bankja mennyire rugalmatlan, akkor sok. Mivel nem az ügyintézőn múlott ( mert ő nagyon aranyos és segítőkész volt) nem panaszkodom. Vége.
Reggel gyújtottam Anyu fája mellett egy mécsest és két füstölőt… Sűrűn szoktam, de vasárnaponta és ha valami konkrétan vele kapcsolatos, akkor mindig. Ő volt a család ügyintézője, nem veszem át ezt a szerepet. Itt a vége. Mindenki intézze a maga dolgát. Meg persze az enyémet..😁
A lelkileg nehezebb rész az még hátra van, az ingóságok összecsomagolása, az emlékek méltó helyének kialakítása, az ingatlan sorsa és a Papa mindennapi negativitásának közömbösítése elég kemény feladat marad, de hát pont tegnap állapítottam meg, hogy amíg teheti az ember nem él, amikor meg korlátokkal veszi tele magát, mert ezt diktálja a lénye, akkor meg úgy érzi, hogy halott.
Életemben először érzem, hogy kockázatot vállaltam, és nem tudni mi lesz a vége ennek a történetnek. Apám ezelőtt 30 évvel , amikor lehetőségem lett volna megvásárolni a házat, ami a szomszédjukba állt azt a kijelentést tette, hogy ne merjek a közelükbe költözni, örülnek ha jövök, de jobban ha megyek. Most – ha akkor mégis megveszem a házat- semmi változás nem lett volna az életünkben, csupán annyi, hogy 5 métert sétálok napi 30x, hogy megmentsem önmagától. Ez utóbbi is elég nagy hiba volt… megmenteni. Nem hagyni, hogy kivégezze magát, beleírni a sorsába azzal, hogy a nyakamba veszem és cipelem és ezzel kockára teszem a kapcsolatom a párommal és a gyerekeimmel. De ott a másik oldal… ha ez a történet rombolja le a várunk, akkor nem állt stabil alapon. Akkor nem kár érte… Egy biztos, én többet várat nem építek. És az is, hogy ha a családom kivet magából, akkor elmegyek és nem jövök vissza soha többé. Lezárok mindent és mindenkit és eltűnök a világ szeme elől, mert elbuktam. Újra és újra és újra…
Most innen megyünk tovább. Nem gondolkodom a holnapon. Locsolom a virágokat és etetem a kecskét…tekerem a kormánykereket és csak a Lajos láthatja a könnyeimet.. abszolút lényegtelenné váltam az Isten/ Teremtő/ az EGÉSZ számára ebben a földi világban. Kiüresedtem. Vége(m).
Egy nagy tanulság a hagyatéki ügyintézés után:
Aki még él és netán van családja, az tegyen már rendet az életében, hogy ne hagyjon maga után szart. Legyenek a papírjai egy helyen és legyen tiszta minden, legyen korrekt az örököseivel. Ne a közjegyzőnél tudják majd meg, hogy mennyi adósságot halmozott fel vagy azt hogy hány helyről jönnek majd még az utódai és a lehetséges örökösök. Azt hiszem ideje megírjam a memoárom, régen is volt feljegyzésem arról, hogy mire lehet számítani ha feldobom a gumipapucsot… Ezzel legalább annyit érünk el hogy egy dologgal kevesebbért utál minket majd a család…
Régi vágyam vált valóra, amikor a minap felfedeztem, hogy fecskék repkednek az udvaromban, bár aggodalommal töltött el, hogy a nyitva hagyott garázs ajtaján is berepülnek.
A magasan futó tetőgerendán felfedeztem egy fészket és a fészekből kikandikáló csepp fekete fejecskét. (a képen épp nincs itthon)
Először pánik fogott el, hogy a zárt ajtó feletti apró résen hogy fognak közlekedni a fecskék ( gondolom, mint eddig, mert a fészek nem épül fel magától) aztán nagy pakolásba fogtunk, hogy a kocsi átkerülhessen a másik garázsba, ne legyen a fészek alatt kitéve a fecskekakinak 😆 ( és ne legyen vita ebből is, mert ami nem hiányzik ide pont a feszültség. Van belőle lízingelve mindenki számára bőven) Aztán Apát motiváltam a tavasztól őszig nyitva hagyható fecske-ablak kivágására az ajtón. Apa jó ember és a jó emberek szeretik a fecskéket így kivágta ..
Szóval bár a garázs is beázik mégis védett kis zugot választottak a kismadarak maguknak Tücsökfalván. És végre nekem is van fecském 🥰🤗🥰 Olyan megtisztelő, ha egy kis állat lakhelyet rendez be a közelünkben. Kevésbé igaz ez a patkányra, pedig ők is be vannak rendezkedve a szalma alatt 😛
Zajlik a papa szoba projekt. 87%-os készültségi fokon. Nem megy gyorsabban, a Fiúk dolgoznak, közben egyetemre járnak, mindenki ki van merülve a hirtelen jött feladatok sokaságától, de a cél energiát ad.
Jelenleg 6 négyzetméter területen van, az ajtó a spejzba visz .Ezt a kis zugot magamnak csináltattam tavaly. Itt laktak a gyerekjátékok és a mesekönyveim. És itt tudtam pihenni, elvonulni amikor elfáradtam a világ dolgaitól. Körülbelül kettő hónapig volt itt a kis kuckóm, azóta a papa lakja. A ház közepén van ez a szobácska, nincs ablaka sem ajtaja.Mögötte van a spejz az összes konyhai cuccommal, mert igazából mini konyhám van, semmi nem fér bele. Főleg most, hogy ajtót kellett vágni rá, hogy legyen bejáratunk nekünk is ha elkészül a papa szobája, mert ott volt a bejárat.Zajlik a szigetelés az új helyen.A leendő szobája 17 négyzetméter, háromszor akkora mint a hely ahol most van. Itt van ablak és közvetlen udvarkapcsolat, hogy a kutyákat majd ki – be tudja engedni magához, ahogy most is napi ötvenszer. Lesz mozgástér, levegő, fény…ajtó, ablak privát szféra és a lényeg, hogy a kutyák is kényelmesen elférnek akkor is, ha nem akarnak a papa közelében lenni. Mert nem akarnak… de nekik sincs más opció.
A papának nem tetszik ez a helyzet (sem). Az ő nézőpontja szerint kilakoltatjuk, kizárjuk az életünkből azzal, hogy az amúgy folyosóról nyíló, a mellékhelységhez közelebb eső ( tehát nem késik el ha siet) kényelmes nagy szobába kerül a zajtól nem védhető, szellőtlen lyukból, amin keresztül nem tudok szabadon átjárni a spejzomba. Volt egy igazán csendes elbeszélgetésünk ezzel kapcsolatban. Éppen meg volt sértődve, mert útban állt az építkezési területen és nem akarták megütni véletlenül a tetőléccel és megkérték, hogy álljon arrébb. Ezen felhúzta magát és közölte, hogy inkább máshol lakna, mert itt ő mindenkinek útban van. Ekkor tartottunk a 139. napon, és időszerű volt újra elmagyarázni neki, hogy 139 napja megállás nélkül dolgozunk azon, hogy őt beintegráljuk a családunkba annak ellenére, hogy mindent elkövet azért, hogy ez részéről semmiképp ne következzen be. Nyilván már változott valamennyit, azonban arról nem tud leszokni, hogy a kutyákat ne parancsolja be a házba, akik aztán öt perc múlva visítva vonyítanak, mert kint kellene már ugatniuk a kapuban az utca összes kutyájával… Elmondtam a papának, hogy itt bizony nem fognak bent lakni a kutyák a télig, nem jöhetnek be, mert térdig járok a homokban és a csomókban hulló kutyaszőrben. A papa, aki minden nap megsértődik azon, hogy nem adok neki munkát, amit amúgy nem tud elvégezni, mert gyenge mint a harmatos libafos, nem óhajt összesöpörni vagy a kutyagumit összeszedni az udvaron, ez is rám marad… igazából semmit nem csinál, amivel könnyebb lenne az élet vele… Szóval szépen elmondtam újra, hogy nem börtöncella készül számára, hanem a szabadság és NEKEM szükségem van arra, hogy a saját házamban szabadon mozoghassak, legyen szekrényem , mert most egy pici szobába vagyunk zsúfolva és kupacban vannak a dolgaim, hogy a papa ruháinak legyen helye. És ha tetszik ha nem, ez így lesz. és mivel meg sem próbálja jól érezni magát idestova 25 éve, teljesen mindegy, hogy a a kis lyukban dünnyög, vagy a 17 négyzetmétert dünnyögi be. Tudom, hogy sokkal komfortosabb lesz és ha nem is fogja bevallani, akkor is jobb lesz neki úgy. Biztosan fel kell még majd fognia, hogy nem jöhet be a kutya onnantól hozzánk ( csak az enyém, mert ő 12 éve bent van velünk, de ő sem velünk alszikéjjel, mert van helye és mert csámcsog és horkol.)
Vissza van a festés, az álmennyezet, az elektromosság, a bútorok, a tévé antenna stb…ennyi az ára a szabadabb légzésnek és a kevesebb konfrontációnak.
Talán most, így 20 héttel anyu halála után tudtam elfogadni a saját döntésem, hogy apám hazahoztam. Mindenki elfáradt , belefáradt.
Minden negatívum ellenére most is azt mondom, ami az elejétől fogva megtapasztaltuk, hogy nagy hatással van ez a helyzet a családunkra. Megtapasztaljuk önmagunkat és egymást.
Vannak olyan megtapasztalásaim, amik megerősítenek az érzéseimben a családommal kapcsolatban. Igazából nem csalódtam, mert mindenki úgy reagál, ahogy számítottam, talán Apáról nem hittem, hogy ennyi tolerancia és szeretet van benne, mert elég nehezen mutatta eddig ki (irányomba), bár a tolerancia már erősen inog benne, többször is elhangzott az utóbbi időben már, hogy ha nem működik együtt a papa akkor mennie kell. Ezzel semmi gond nincs, talán annyi, hogy a papa innen a jelenlegi állapotában velem együtt menne. Ezt kell mérlegelnie a családnak. Én nem fogom magára hagyni. Képtelen vagyok rá, pont mint az anyám. Sokszor elkeseredem, sokszor elfog a pánik, mikor felfedezem , hogy ugyanazok a motívumok szerepelnek az életemben, mint az anyuéban. Nekem még nem kellene meghalnom, még van sok írni s fotóznivaló, még nyílnak a virágok, még vannak akik szeretnek annak ellenére is, hogy mostanság nincs energiám a kommunikációra, nem nyitok senkire, nem érdeklődöm, csak hangtalan ölelem a világot és szavak nélkül sugárzom át a hálám, hogy köszönöm, hogy vagytok!
A helyzet nagy tanító, de koránt sem tragikus. A tragédia az, hogy az ment el, aki még élt volna és az maradt, aki meg sem próbál örömöt találni a napjaiban. De az én életem koránt sem tragikus. Időm sincs arra, hogy gondolkodjak. A hétköznapokon dolgozom, vagy 15 óráig vagy 19:15-ig. Minden nap hajnali 3-kor kelek, szendvicsket készítek apának és ha Merci itthonról megy az egyetemre akkor neki is, aztán ellenőrzöm, hogy a papának van-e bora a hűtőben, lefőzök neki vagy 4 adag kávét, közben apának is adok egyet, mert ő is kel… kitöltöm a papa felesét , adok enni a macskáknak, mert ők mindig ennének… Ha tudom, hogy napközben nem tudok hazajönni akkor kiteszem a szénát a kecskéknek és a kukoricát a pipiknek…és már 4 óra, ki a buszhoz, és indul a nap.. Ha haza tudok ugrani, akkor a telepen alvó kocsimba be, onnan a boltba, onnan haza, a papának friss pékárú, de ő már evett állítása szerint, gyógyszerosztás, aztán én gyors megfőzök, kimos a gép egy adagot és máris dél vissza a buszba és műszak végéig munka van.. Ha este végzek akkor már kicsit kimerült vagyok, ha nem akkor tudok a papának sajtos rudat sütni úgy három naponta, mert fogy… Öntözés és egyéb házimunka.. fürdés…és azt sem tudom hol vagyok.. ( bezzeg a 142 nappal ezelőtt lófaszt nem csináltam..lusta dög voltam és motiválatlan) A papa csak hétvégén fürdik, teljes ágyruha cserével mert ruhát sem hajlandó cserélni fürdésig, és mindennek dohány szaga van. Ha tudom, akkor titokban cserélem a ruháit míg kimegy…ha nem akkor csak fürdéskor. Egyedül már nem tud ki be szállni a kádból így azt is segítséggel teszi, dünnyög, de nincs vita ezen. Szót fogad. Apa szokta megfodrászolni. Ha nincs a papán az idegroham, olyan mint egy kisgyerek. Normális kaját nem akar enni, úgy kell beleimádkozni a levest, húst nem eszik ( a kutya mindenképp jól jár) inkább rágcsál egész nap. Kekszet, puszedlit és a sós rudat, arra a fröccsöt…és a napi 10 kávét… szerintem a koffein tartja szinten az amúgy nem mérhető pulzusát.
142 napja pörgés van… most merültem ki.
A klíma a buszon megint megfújta a jobb tüdőm felett az izmokat, még köhögni is fáj. Nem gondolkodom, nem tervezem, viszont nagyon örülök mindennek, ami kedves és szép. A virágoknak, az örömöt hozó képeknek, a jó zenének. Egyre inkább értékelem az élet szép oldalát. Locsolgatom a virágaim még akkor is ha el sem bírom épp a teli kannát, ücsörgöm a kecskéknél és hagyom, hogy a Lajos beleakassz a szarvait a combomba játszásiból. Körülöttem annyi a tragédia, annyi a beteg ember, annyi a negatívum, hogy nekem egyszerűen nem lehet probléma a saját döntsem, hogy ameddig erőm engedni gondoskodjak arról az emberről akit apámnak választottam 50 emberi évvel ezelőtt. Ha elfogy az erőm, ha nem bírom már akkor segítséget fogok kérni, de addig míg bírom nem tehetem meg vele, hogy magára hagyom, akkor sem, ha kifelé nem tud mást kommunikálni csak fájdalmat. Ez az ő keresztje, ezt nem viszem helyette egy centit sem, majd lerakja ha eljön az ideje, nekem csak annyi a feladatom, hogy nem nyomorodom bele. A családom, nos a családom ugyanúgy kiszolgálom huszoniksz éve, mint az apám. A családom ezt nem tudom mennyire látja, vagy érzi át, de kürülbelül annyi a különbség köztük és apám között, hogy ők nem bántanak a szavaikkal, de ugyanúgy elfogadják a gondoskodást. Nem hiszem, hogy joga lenne bárkinek engem válaszút elé állítani, hogy ők vagy apám… Nyilván van egy határ és amíg kezelni tudom , addig ez a felállás marad, és a papa be fog állni a sorba, mert tudja, hogy nincs más választása. Vagy beáll vagy elköszön a kutyától és bevonul egy szociális intézménybe, ahol nem teszik a hűtőbe a bort, ha elfogy a másik, nem öntik ki a pálinkát a reggeli dohány mellé és nincs ott vele a családja, akit épp most nem becsül. Nem mondom, hogy nem keseredem el azon, hogy Apa egyre nehezebben viseli a papa értetlenségét. Hogy nem okoz pánikot bennem annak a pillanatnak a lehetősége, hogy döntenem kell és nem lehet jól dönteni. De hiszem, hogy ahogy eddig is, ezután is velem lesz az Univerzum és a maga idejében minden úgy fog történni ahogy kell , mint ahogy eddig is úgy történt, akkor is, ha vannak benne olyan motívumok amik fájdalmat okoznak sokáig. Minden helyzetben van valami, ami okkal van ott és minden helyzet épp egy másiktól “ment” meg.. így vagy úgy…
A mai feladataim teljesítése közben elautóztam a mezei margarétával díszített pipacsmező mellett és eszembe jutott, hogy anyunak egyetlen dolgot lehetett úgy vinni, hogy nem akarta kifizetni , a virágcsokor amit úgy szedtem neki. És mindig szedtem. Pipacs, margaréta és az eltéphetetlen szárú szarkaláb… Mire hazaértem alig maradt a pipacson szirom, de anyu mindig örült és a vázába rakta. Most magamnak szedem a virágot… Az anyu fája mellé nem lesz virágcsokor téve vázába, ez nem temető… Ez az élet… itt csak élő dolgok lehetnek, mert Szepes Marika néni megmondta és a csúnya urnafalon kicsit sem díszes kemény márványtábla is mely méltatlan hozzá , azt hirdeti, hogy AZ ÉLET ÖRÖK… És valóban.. az élet örök , örök tanulás a végtelenségbe…
Én hálás vagyok az anyunak, hogy mégis meglépte ezt. Az apámnak, hogy megismerhetem magam és a környezetem általa… Apának, hogy minden baromságom ellenére képes mellettem kitartani, a Gyerekeknek, hogy nem fordultak el, az Úton társaimnak, a Lelkem testvéreinek, az egy rezgésből származóknak, azoknak, akik itt vannak velem minden nap és tartják bennem a lelkeket, akik minden nyomorom ellenére kitartanak, nagyon hálás vagyok és nagyon köszönöm, hogy nem vagyok egyedül. Majd egyszer valahogy mindenkinek egyenként meg fogom hálálni.
Legyen szép estétek…és legyetek egészségesek, mert az az egyetlen kincs a világon!
100 napja az új életünkben, avagy ez már nem új és úgy gondoltam 99 napig, hogy nem is élet. Aztán tegnapelőtt feldobott egy kihagyhatatlan ajánlatot a mi “energiagyógyítónk” és mivel tegnapelőtt kikiabált belőlem a HANG, hogy hahó ébredj, mert mindketten (sokan, az egész Világ) itt döglünk meg, mert én bizony egy olyan falakkal körülvett dobozba zártam magam, ami percről percre egyre szűkebb és nem sok hiányzott már, hogy összenyomjon, ezért újból megajándékoztuk magunkat egy bars kezeléssel, de ennek az asszem harmadik kezelésnek az ajándékairól még nem nyilatkozhatok, mert idő mire minden letisztul bennem, viszont annyit hadd mondjak el elöljáróban, ha nem mentem volna el tegnap, ma kicsit máshol ért volna a reggel…
100 napja vállaltam egy feladatot amiről annak ellenére, hogy tegnap tetőzött a konfliktus a házban továbbra is az a véleményem, hogy még mindig feladat és nem tehetem le addig a pillanatig míg a Belső Hang nem mondja, hogy MOST. Dolgom van ezzel a helyzettel. Hogy a környezetemnek mennyi dolga van ezzel végülis nem tudom, de az elmúlt három évtizedben egy percig sem éreztem úgy, hogy lenne értékem a családban és most van az a helyzet, amikor kiderül, hogy van vagy nincs és mehetek anyám házába élni az apámmal, mert többet ér a családnak a nyugalom mint én. Nem kell itt szépíteni semmit.
Amióta itt van az “Öreg” azóta még több toleranciát, még több önuralmat, még több elengedést, még több elfogadást tanultam. Egyik részről rendkívül sajnálom, másik részről viszont nem, mert jócskán rászolgált a kiszolgáltatott helyzetére. Sajnálom, mert mindent összevetve jó apa volt, csak az idő , az atomerőmű nyomása és az ebből következő alkoholizálás kisavazta belőle azt amiért valaha felnéztem rá.
Szégyellem, de hazudnék ha azt mondanám hiányzik az anyu. Szoktam rá gondolni, de nem hiányérzetem van, hanem baromira sajnálom, hogy még mielőtt élhetett volna ( apám nélkül amit annyira vágyott) elment.
Most van az első “ünnep” amikor senki asztalánál nem kellett kötelezően enni, amikor nem kell senki vitáját hallgatni, amikor nem mentünk gyomorideggel sehova, hanem vagyunk csak és mindenki csinálja azt ami neki tetszik a pihenőnapon.
Nem rossz dolog vendégül látni a családot, vagy vendégeskedni, de anyunak már teher volt és nagyon sokat veszekedtek és előttünk is ezt tették. Gyűlöltem éppen ezért az ünnepeket. Pont egy utasom, egy nagyon kedves fiatalember említett tegnap, hogy épp családi ebédre megy ahol beszélgetni kell a semmiről, és mennyire szeretne inkább ő és a családja valahol wellneselni inkább. Furcsa, hogy nekem mindig az volt a vágyam, hogy nagy családom legyen és nagy zajos, zsivajos együttevéses nevetéses ünnepeket legyenek, de ahogy ment az idő, akárhol voltunk, mindenhonnan menekülni kellett haza a mi kis csendes világunkba. Abba a csendesbe, amibe most belecsöppent egy papa és egy kutya, akik – ha nem is szándékosan- de jól felforgatták látszólag az életünket. Azért látszólag, mert igazából az egyetlen probléma az az , hogy a papa nem érti, hogy ebben a házban mindig csendnek kell lennie. Én már megtanultam, bár nagyon nehezemre esett, mert én a zenés, zsivajos életet szerettem, de Apa huszoniksz éve ragaszkodik a saját “csendjéhez” a nap 24 órájában. Ezt nem tudom most biztosítani és ebből adódik a konfliktus közte és a papa és köztem és mindenki között.. De mindenképp elgondolkodtató, hogy akkor én és az én világom hol van ebben a huszoniksz évben? 😀 Ugye… ez van. Az én világom a busz… ott ücsörgöm, hallgatom a zeném magamban és nem zavarok senkit 🙂 Ezért van, hogy mivel most nem vagyok a buszon, mert haza kell járnom, minimális az énidő, és fogy az energia. És ezért is jó, hogy megtapasztaltam ezt az bars technikát, mert ha hitetlen lennék is ott vannak a változások amik minden ilyen kezelés után új kapukat engednek nyitni a fejlődés spirálján…
Tegnap– a 99. nap -volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy összecsomagolom a papát , kutyákat macskákat és elmegyek. Túl nagy teher ez a családomnak. Látom, hogy nem bírják, de nekem nincs olyan opcióm, hogy “válasszak”, mert akit ilyet kérne tőlem, nem választható.
Jóban-rosszban…. Vajon ha megbetegednék számíthatnék-e a családomra? Vagy én is teher lennék, mint a papa? Vajon mit tanultunk ebből a helyzetből?
A tegnapi konfliktus egy bars kezelés után közvetlenül ért. Pont akkor, amikor nagy nehezen lebontottam a falakat, mert ha nem bontom le, akkor észrevétlen bekebelez a depresszió… Tudvalevő, hogy aki azt mondja, hogy beteg, nem beteg, a beteg ember nem ismeri fel időben a betegségét, a diagnózist már a tünetek állítják fel. Nekem most is, mint mindig szerencsém van, mert a tünetek időben felébresztettek, talán sikerült, sőt nem is talán, hanem sikerült is megállítani a rombolást bennem. Sikerült felülkerekedni az elkeseredésen és a pánikon. Sikerült megállítani a helyzetből adódó önpusztító folyamatot. Elcsendesedtem. Nem kérdezek, nem vonok felelősségre, nem aggódom. Nem veszem fel mások feladatait, de teszem a dolgom, amit nekem szánt a Sors másokkal szemben. Nem harcolok. Nem akarok… csak engedek, megengedek, hagyom, had történjen ahogy kell. Csak jól történhet. Nem kell mindig sem beleírni, sem beleaggódni a holnapba. Most van.
100 nap .
Apám apja a most divatos “nárcisztikus” személyiség volt. Apám is az. Erőszakos, agresszív, makacs. Egyetlen (hazudok, mert kettő) élőlényt “szeret” , a kutyáját és az egyik én kutyám. A szeretete is agresszív. Halálra eteti őket. A kutyák esznek, és kihányják…és esznek és kihányják.. próbálnak túlélni. Mi meg takarítunk, meg főzünk, hogy legyen mit kihánynia a kutyának.
Megfejtettem, hogy egyre kevésbé vagyok toleráns az agresszív emberekkel szemben. Sehol sem viselem el őket, és ha apám majd egyszer elmegy ( és én még élek, legalább egy picit please !!!) akkor nem lesz több olyan emberszerű lény az Univerzumban, akinek elnézem azt, hogy így viselkedjen velem!
Én egyszerű lélek vagyok.. semmi másra nem vágyom, csak nyugalomra. És tegnap óta van elég energiám ahhoz, hogy ne vegyem fel azt a kesztyűt amit elém dobnak. Felesleges.. Ahogy ezt felismerik, hogy hiába dobálják, nem kardozunk tovább, abbahagyják. Én sem számolom tovább a napokat. Az élet-és benne mindenki– megy tovább.
…mivel nagyon keveset alszom és nagyon sokat próbáltam egyensúlyozni – teljesen feleslegesen, de hát mint tökéletes mérleg mi mást is tehetnék- nagyon nagyon elfáradtam és megérkeztek az első testi tünetei a megváltozott helyzet feletti lázadásomnak. Mivel nem engedhetem meg magamnak a fizikai amortizáció gyorsulását a Belső hang, a Felsőbb Én Szelf, az Őrzők, a bennem lakó Isten 😛 tegnap csodát tett a hülye agyammal és hirtelen kiemelt önmagamból, szembe fordított azzal az “énnel” aki mint Sziszüphosz egy bazinagy (a múltbéli összeharácsolt nyomorúságos túldramatizált balfaszságokból kreált) sziklát görget a hegy csúcsa felé, abban a reményben, ha felér vele végre leteheti ezt a terhet, de mire felér a kő nyilván visszagurul, magával sodorva engem is és kezdődik minden elölről. Ennek semmi értelme.
Én ezt a múltgöngyöleget már régen megfejtettem. Egy feladatsor volt az adott tudatszinten elkövetett legjobb döntések folyamata, akkor is a legjobbak, ha most nagy f@szságnak tűnnek. Mindig csodálkozom azon, hogy nem kaptam igazolást arról, hogy értelmileg fogyatékos vagyok, mert nagyon messze állok a társadalom azon szintjétől, ahol a “normális” embereket jegyzik. Őszintén mondom, hogy beszerezném a sárga könyvem, de ennek egyetlen akadálya miatt sajnos nem élvezhetem az “”előnyöket” amik a fogyatékossággal járnak, mert ahhoz, hogy ezt igazolják, kell egy orvos, nekem évi szinten az az egy alkalom, amit az üzemorvos kitesz bőven SOKK… Így kénytelen vagyok elviselni a normális emberek közötti létezés kicsit sem felemelő pillanatait és nem élvezhetem a békénhagyás és a mai világ nagy “látszatelfogadásával” járó nyugalmat.
Szóval. Felébredtem pedig nem is aludtam. Apám játszik velem. Eljátssza az elesett öregembert, közben nagyon is toppon van én figyel. Figyeli mikor miért lehet megsértődni, puffogni, megtagadni az ételt, megharagudni, belekötni, elégedetlennek lenni. Jó tükör.. ha tetszik, ha nem kurvára hasonlítok az apámra, mert én is ezt csináltam évekig.. Semmi sem volt elég jó, és mindenki hibás volt, csak én nem.
Aztán mikor jött a nagy spiro rezgés, akkor a paci másik oldalára kerültem.. Én voltam a hibás mindenért. Az egóm jót szórakozott az önpusztítás lassú halált okozó programján, és én meg kellett, hogy állapítsam, hogy milyen nyomorék is már ez a program, amit én itt mint Z73657292-es próbaverziós humanodroid futtatok, lassan öngyilkolok a virtuális infúzióval bekötött negatív frekvenciákkal.
És mivel nem vagyok hatékony, mivel már majdnem rájöttem, hogy lehet lecsatlakozni erről a nyomorék rendszerről, idevarázsolja nekem édesanyám az ő távozásának gyorsítóját a drága férjét, gyereke apját, hogy az én csodálatos önmegismerő, felemelkedő, fényt termelő, másokat segítő rezgésemre sötét fátylat borítson és elzárjon a földiélet legfontosabb táplálékától a FÉNYtől.
HÁT NEM.
Ezen pár apró megvilágosító gondolatfoszlánytól felpaprikázódva ébredvén a nem alvásból új projektet kezdeményezek, mert beleuntam, elfáradtam, elkezdtem nem emészteni az ételeket és csúnya sebes heges lett a fejem, pontosan mint sok sok éve, amikor is szintén mérgező kapcsolódásom volt.
Azon elhatározásra jutottam, hogy nem engedélyezem nekem a negatív rezgést befogadni. Amikor ezt eldöntöm, mindig megjelenik valaki, aki mint kedvenc növényem borostyánom rámtekeredve igyekszik minden irányból megfojtani a saját negatív teremtésével, de kértem életemben először egy jó kis sikosító védelmet a felsőbb Én energiahalomkupac Istenfoszlányától, hogy aki nem építkezni jön és fejlődni vágyik, hanem lehúzni akar, mert a mocskában unatkozik egyedül, az csússzon már le rólam, mint vizes szappan a kövön , és keressen a másokon fogást, mert én megfogadtam, hogy a közeljövőben nem halhatok meg, mert nem kívánok azzal a hajóval eltávozni innen, amin bármilyen, magát engem rokonnak tartó létező emléke utazik, én egy másik hajóra vettem jegyet, pontosan arra, ami jó messzire elkerüli a földi dokkot, egy olyan dimenzióközi hajóra, amiről majd én is segíthetem az utazókat, de nem kell elhagynom többet, mert az örök utazás örömére vágyom és leszek segítő azon hajó fedélzetén, ami ide-oda szállítja a lelkeket a saját választásuk szerint 🙂
Nem hibázhatok többet… Nincs több ejtőernyő a hátizsákomban… Nem ugorhatom többé… Nézőpontot váltok. Megint. Egy olyan nézőpontot, amiből mindig látszik a FÉNY!
Egyre könnyebb a lelkem! Még a végén hálás lettem azért, hogy a jól megérdemelt “megélési tudatosság” szintjén végre nyílvánosan utasítottak el valahonnan, és meg tudtam tapasztalni azt az érzést, amikor rádöbbenek különböző olyan igazságokra, amik megrekesztenek a bőség vonzásában, a spirituális fejlődésben, a megélések mélységében.
Mindig rettegtem ettől a szituációtól, mert megalázónak éreztem,pedig az életben a legegyértelműbb iránymutató, ha valahol nem kell ott lennünk.
Ahol azt mondják NEM, ott nincs dolgunk. Menni kell tovább.
Mindennek oka van. Számomra a NEM elég egyszer. Nem erőlködöm.
Rossz férfi lennék a női nem szemszögéből, mert nekem az első NEM is elég ahhoz, hogy befejezzem amit elkezdtem.
Mint nő nyilván sokszor eljátszottam –illemből, ami a legjobb korlát ami létezhet- hogy “jaj nekem kell” és vártam hogy tukmálják tovább,hogy nagy kegyesen elfogadhassam, de Apában emberemre találtam,mert olyan mint Michelle az ellenállástól: csak egyszer mondja el 🤣🤫
Rájöttem még valamire.
Ha bőségre, gyarapodásra vágysz az életben, bármilyen területen, akkor olyan emberekkel vedd magad körül akiknek van az, ami neked kell. Anyagi bőség, tudás, egészség,…
Nem azért, hogy neked adják, hanem azért, mert ők nem lesznek irigyek a sikereid, a fejlődésed, a haladásod láttan, segítenek instrukciókkal, a példájukkal.
Életem során sokszor voltam olyan helyzetben, hogy szégyelltem amin van .
Szégyelltem , hogy az vagyok aki, mert ciki voltam. Ciki volt a munkám, az anyagi helyzetem, a gondolkodásom, aztán most világosodtam meg ezen a téren is, hogy nem velem van a baj, hanem azzal, hogy olyan emberek előtt szégyellem magam, akik irigyek csupán arra ami vagyok
Uff.
Én annyira tudok örülni mindenki csodájának, hogy szerencsére vannak olyan ismerőseim, barátaim akik szívesen megosztják a fejlődésük, a gondolataik, a csodáik, a tudásuk, mert tudják, hogy egy tulajdonság már biztosan nincs a programokban, az irigység.
🙏🙏🙏
A szegénységet teremtő ember irigy azokra akik tehetősek, így esélytelen a bőség számára, mert elítéli magában mindazokat, akik boldogulnak segítség nélkül is. Én is voltam ebben a szakaszban, de hála sikerrel tovább tudtam innen is lépni és minden szinten beindult a gyarapodás. ( Derékban látványosan is)🤣
Hálás vagyok !!!
❤️És köszönöm Mindenkinek aki velem tart az úton!❤️
🍁soulleaderdemon🍄 