Mivel orvos által soha nem igazolt szociofóbiám van nem nagyon megyek be “új” boltokba. Csak a megszokott üzletekben vásárolok, vagy multikban, ahol nem számit az ember. Én vagyok az a fajta lény, aki azért bojkotálta a Tescot mert nem tudta használni az önkiszolgáló pénztárt, de ma már azokat a helyeket részesíti előnyben, ahol nincs kiszolgáltatva a pénztárosok formaegyes sebessége miatti konfliktusnak.
A virág vásárlásomra is kihat ez a fóbia, mert nem megyek be sehová, hiába sóvárgok a kertészetek mellett elhaladva a busszal, hiába olcsóbb és jobb minőségű a növény egy ilyen helyen, nekem probléma az új helyre belépni Így marad az Aldis kiszárított cserepes növény.
Idén volt egy kis csavar a történetben, mert egy utasom a szeretem járaton történetesen épp egy kertészeti áruda alkalmazottja volt és mert a Kisnagylányom pünkösdi rózsára vágyott és a hölgy mondta, hogy náluk van, hát betértem oda, ahonnan nehéz nem virágokkal felpakolva kijönni.
Betértem,majd újra betértünk a Kismenyemmel és vettünk pár növénykét Tücsökfalvára. Bár a tulajnak látszó férfiember kicsit sem volt barátságos, a hölgyek azok ,így valószínűleg visszatérő vásárló leszek ott .
Még nagyon kezdetleges a kertem, még alig van virágom, de nagyon jót tesz a lelkemnek már az is, ha a kevésről gondoskodhatom. Mert meghálálják a szépségükkel. Az én virágaim azon kevés élőlény közé tartoznak,akik miatt érdemes előbb kelni vagy később feküdni egy fárasztó munka után,mert szeretettel viszonozzák a rájuk fordított időt.
A pünkösdi rózsa Tavaly vett tátikaSzél ültette miniAldis árvácska Nemtudommik a kertészetből ablakládában. Nagyon jól mutatnak benne.🤗A Mama szegfűje átmentve hozzánk egyenlőre a cserepében.Aldis virágok, már a boltból kifelé menet meg kellett locsolni őket egy literes ásványvízzel, megadva az esélyt a teljesen száraz földű virágoknak
A francia levendula,az itt záporvirág néven futó,nálunk napvirág, és a szalmarózsa német címkés, hát kicsit gáz, hogy idáig fuvarozzák meghalni őket, de talán megmaradnak.
A zöld és abordó kövirózsákHarmadik éve cserèpben kint telelő szegfűkPár cserèpben figyelő szamóca A három éves páfrányok, amit anyuéktól hoztam mert elnyomta őket a borostyán A túlélö labdarózsa… két társa tavaly kiszáradt 😶HaranglábakŐket idén vettem a kertészetbenA gyönyörű árnyékliliomokA futós vinkaA fagyás után életre kelt hortenziák A Mama fája a japán juhar Baba vadgesztenye.. nálunk született ❤️
És végül van pár nagyon gyenge minirózsa tő tavalyról…
Persze vannak félig elszáradt fenyők, szép vadgesztenye, is de mindenkinek most nem jutott hely…majd legközelebb ❤️
… gondolkodtam, hogy megosszam a “páp” mai véleményt az őt körülvevő világról, de úgy gondoltam, hogy édsanyám nyomdokaiba lépek, ha már az ő lelépés előtti tüneteit produkálom és jegyzetelem mindazt a szépséget amit kapok az édes jó apámtól. Semmi értelme ugyan , de ha megérem egyszer azt a pillanatot, hogy valamelyőnk a másik fájának ássa a gödröt, majd mellékelem mellé azokat a csodálatos szavakat, amelyek annak az embernek szánt, aki az ételt, a tiszta ruhát elé teszi .Nem nézem el, neki többé a csúnya szavakat, hanem kondicionálom magam vele. Nyilván nem egózom tőle, nem érint meg, nem foglalkozom vele, nem rögzítem belém, csak elteszem, ha esetleg egyszer dönteni kell majd, könnyebb legyen.
A lényeg az, hogy a pápuapó folyamatosan jelzi, hogy –inkább– haza akar menni, hogy “hagyj magamra” mert “amúgy is szarsz rá, hogy mi van velem“…
Szóval rájöttem, hogy nem az én büntetésem apám, hanem mi vagyunk neki a büntetés.. HAHAHAHA…meg is érdemli, hogy szenvedjen tőlünk, hogy ne érezze jól magát, mert megölte az anyámat. Szegény anyu.. néha szégyellem, hogy nem mentettem meg ettől a csodától, amit olyan lelkesen vett neki az anyja a nyolc lábú nyulakkal, mert a férfi szívéhez az gyomrán keresztül vezet az út ugyebár… Na ezért kell szervezkedni a gyerek mellé társat, hogy majd az unokáink szívjanak a mi döntéseink miatt ( hahaha).
Tudni kell, hogy apu igazából képes magát ellátni (kiveszi a kaját a hűtőből, de titokban, mintha lopnia kéne, meg simán megissza a borát, de azt is lopakodva, mintha anyu terrorban tartotta volna), csak egy cseléd kell mellé akit ugráltathat… akit baszogathat, csesztethet, fikázhat, megalázhat …Mivel nekem sok idő és negatív megélés átjárkálni hozzájuk, hogy átvigyem az ételt amit majd a kutya eszik, meghallgassam a szitkokat, azt, hogy milyen szar a világ, meg milyen tahó paraszt vagyok én, összekaparjam a földről, ha megleli az eldugott alkoholt, (ráadásul egyedül nem is tudok emelni a térdem miatt), meg megzsaroljon valamivel, sokkal egyszerűbb ha hazajöhetek és mindezt a nekem szánt szent átkozódást itt gyűjtöm be, majd szépen kipakolom a virágaim és az állatkáim között dalolászva.. Nekem kell, hogy itt legyen az “öreg” mert nekem így kényelmes, neki meg úgysem jó sehol.. Szóval önző dög is vagyok, de még csak most leszek az igazán…
ÁM MA miközben hallgattam, amit jobban járt volna, ha nem mondd ki, rájöttem, hogy itt a vége és innentől bizony nem érint meg mint “ember” és bár semmi nem változik látszólag, egyvalami igen, nem ő lesz az első a feladataim között és bizony minden nap szembesülni fog azzal, hogy élet igenis vidám és szép, és élni fogok, énekelni, táncolni akkor is, ha ha falra mászik attól, hogy más boldog.
De ha meglátom, hogy bántani meri a mama fáját, akkor viszont menni fog innen. A mama fája szent és sérthetetlen, az emlékét csak én bánthatom, de elmúlt bennem minden “fájdalom” már vele kapcsolatban. Az a kis fa gyönyörű és nemes a szív és kéz, ami gondozza . ❤
Tegnap rájöttem, vagyis szembesültem vele, hogy én mindenben a rosszat, a negatívumot látom, ami velem kapcsolatos, de ha másokról van szó, akkor csak a jót. Ma már sikerült megállítani a dünnyögést bennem ( ebben tutira az apámra hasonlítok 😛 ) és kicsit szégyenkezni magam előtt, hogy tényleg ennyire fasz vagyok.
De most úgy érzem, hogy megfordult a kocka és elég volt a megaláztatásból. Ennél tényleg sokkal több vagyok, és már tényleg senkinek nem érdekel a véleménye. Amikor kicsit felkapaszkodom, akkor szokott a család visszanyomni, de most az sem érdekel. Elég volt..
Tegnap olyan voltam mint az anyu….liftezett a gyomrom az idegtől ( csak én nem ittam rá frontinos pezsgőt) nem tudtam elfeküdni, mert megfulladtam volna. A vérnyomásom alig volt 89/ 47 ..mondom na b@szdmeg, itt van a vége? A végén még nem kap az agyam oxigént aztán jön a demencia. ( végülis ez sem rossz, attól nem én fogok szenvedni, hanem a család, akik tuti nem fognak úgy küzdeni velem mint én az apámmal… szóval itt most állj és minden legyen JÓ !)
Mindennek örömére megérkezett a csomagom, amit a Kert és Otthonbolt Webáruházból rendeltem pár hete ( mivel Németországból rendelik jó sokat késett) a FoxPost automatába. És mivel megfogadtam, hogy mindenben a jót látom, megvicceltek “éngemet” megint a Teremtés Mennyei Kocsmájában…. Megyek oda az automatához, nyílik az ajtó és lám…nem tudom kivenni a csomagot, ugyanis azt konkrétan úgy rugdoshatta be a kedves futár, mert nem fért be. És beragadt… Az amúgy törékeny árút jelző szalag is utalt rá, hogy nem kéne feszegetni. Kurva nagy szerencséje van a futárnak, hogy nem sérültek a fa házikók, mert külöben golyói nélkül maradna. Nem vagyok feljelentgetős, nem fogok írni a FOXPOSTnak, de bekaphat a faszt azt ilyen nyomorék, akik szó szerint berugdos egy csomagot az amúgy kisebb fakkba mint a csomag.. IME A KÉPEK:
Apámtól nem fakadtam mostanában sírva, pedig volna miért, de ettől a látványtól komolyan összegyűlt a szememben a könny. Meggondolom, hogy rendelek-e egyáltalán valamit a FoxPost-os automatába eztán… Egy kis méhecske lakás és pillangó ház volt benne, már csak ők hiányoztak az idei “felesleges kiadások” listájáról a sok madárházikó mellől… Mert én nem ruhát veszek ha bántomba shoppingolok, hanem ilyen cuccokat meg virágot… ez van. Hogy minden legyen jó, ha a vége jó:
100 napja az új életünkben, avagy ez már nem új és úgy gondoltam 99 napig, hogy nem is élet. Aztán tegnapelőtt feldobott egy kihagyhatatlan ajánlatot a mi “energiagyógyítónk” és mivel tegnapelőtt kikiabált belőlem a HANG, hogy hahó ébredj, mert mindketten (sokan, az egész Világ) itt döglünk meg, mert én bizony egy olyan falakkal körülvett dobozba zártam magam, ami percről percre egyre szűkebb és nem sok hiányzott már, hogy összenyomjon, ezért újból megajándékoztuk magunkat egy bars kezeléssel, de ennek az asszem harmadik kezelésnek az ajándékairól még nem nyilatkozhatok, mert idő mire minden letisztul bennem, viszont annyit hadd mondjak el elöljáróban, ha nem mentem volna el tegnap, ma kicsit máshol ért volna a reggel…
100 napja vállaltam egy feladatot amiről annak ellenére, hogy tegnap tetőzött a konfliktus a házban továbbra is az a véleményem, hogy még mindig feladat és nem tehetem le addig a pillanatig míg a Belső Hang nem mondja, hogy MOST. Dolgom van ezzel a helyzettel. Hogy a környezetemnek mennyi dolga van ezzel végülis nem tudom, de az elmúlt három évtizedben egy percig sem éreztem úgy, hogy lenne értékem a családban és most van az a helyzet, amikor kiderül, hogy van vagy nincs és mehetek anyám házába élni az apámmal, mert többet ér a családnak a nyugalom mint én. Nem kell itt szépíteni semmit.
Amióta itt van az “Öreg” azóta még több toleranciát, még több önuralmat, még több elengedést, még több elfogadást tanultam. Egyik részről rendkívül sajnálom, másik részről viszont nem, mert jócskán rászolgált a kiszolgáltatott helyzetére. Sajnálom, mert mindent összevetve jó apa volt, csak az idő , az atomerőmű nyomása és az ebből következő alkoholizálás kisavazta belőle azt amiért valaha felnéztem rá.
Szégyellem, de hazudnék ha azt mondanám hiányzik az anyu. Szoktam rá gondolni, de nem hiányérzetem van, hanem baromira sajnálom, hogy még mielőtt élhetett volna ( apám nélkül amit annyira vágyott) elment.
Most van az első “ünnep” amikor senki asztalánál nem kellett kötelezően enni, amikor nem kell senki vitáját hallgatni, amikor nem mentünk gyomorideggel sehova, hanem vagyunk csak és mindenki csinálja azt ami neki tetszik a pihenőnapon.
Nem rossz dolog vendégül látni a családot, vagy vendégeskedni, de anyunak már teher volt és nagyon sokat veszekedtek és előttünk is ezt tették. Gyűlöltem éppen ezért az ünnepeket. Pont egy utasom, egy nagyon kedves fiatalember említett tegnap, hogy épp családi ebédre megy ahol beszélgetni kell a semmiről, és mennyire szeretne inkább ő és a családja valahol wellneselni inkább. Furcsa, hogy nekem mindig az volt a vágyam, hogy nagy családom legyen és nagy zajos, zsivajos együttevéses nevetéses ünnepeket legyenek, de ahogy ment az idő, akárhol voltunk, mindenhonnan menekülni kellett haza a mi kis csendes világunkba. Abba a csendesbe, amibe most belecsöppent egy papa és egy kutya, akik – ha nem is szándékosan- de jól felforgatták látszólag az életünket. Azért látszólag, mert igazából az egyetlen probléma az az , hogy a papa nem érti, hogy ebben a házban mindig csendnek kell lennie. Én már megtanultam, bár nagyon nehezemre esett, mert én a zenés, zsivajos életet szerettem, de Apa huszoniksz éve ragaszkodik a saját “csendjéhez” a nap 24 órájában. Ezt nem tudom most biztosítani és ebből adódik a konfliktus közte és a papa és köztem és mindenki között.. De mindenképp elgondolkodtató, hogy akkor én és az én világom hol van ebben a huszoniksz évben? 😀 Ugye… ez van. Az én világom a busz… ott ücsörgöm, hallgatom a zeném magamban és nem zavarok senkit 🙂 Ezért van, hogy mivel most nem vagyok a buszon, mert haza kell járnom, minimális az énidő, és fogy az energia. És ezért is jó, hogy megtapasztaltam ezt az bars technikát, mert ha hitetlen lennék is ott vannak a változások amik minden ilyen kezelés után új kapukat engednek nyitni a fejlődés spirálján…
Tegnap– a 99. nap -volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy összecsomagolom a papát , kutyákat macskákat és elmegyek. Túl nagy teher ez a családomnak. Látom, hogy nem bírják, de nekem nincs olyan opcióm, hogy “válasszak”, mert akit ilyet kérne tőlem, nem választható.
Jóban-rosszban…. Vajon ha megbetegednék számíthatnék-e a családomra? Vagy én is teher lennék, mint a papa? Vajon mit tanultunk ebből a helyzetből?
A tegnapi konfliktus egy bars kezelés után közvetlenül ért. Pont akkor, amikor nagy nehezen lebontottam a falakat, mert ha nem bontom le, akkor észrevétlen bekebelez a depresszió… Tudvalevő, hogy aki azt mondja, hogy beteg, nem beteg, a beteg ember nem ismeri fel időben a betegségét, a diagnózist már a tünetek állítják fel. Nekem most is, mint mindig szerencsém van, mert a tünetek időben felébresztettek, talán sikerült, sőt nem is talán, hanem sikerült is megállítani a rombolást bennem. Sikerült felülkerekedni az elkeseredésen és a pánikon. Sikerült megállítani a helyzetből adódó önpusztító folyamatot. Elcsendesedtem. Nem kérdezek, nem vonok felelősségre, nem aggódom. Nem veszem fel mások feladatait, de teszem a dolgom, amit nekem szánt a Sors másokkal szemben. Nem harcolok. Nem akarok… csak engedek, megengedek, hagyom, had történjen ahogy kell. Csak jól történhet. Nem kell mindig sem beleírni, sem beleaggódni a holnapba. Most van.
100 nap .
Apám apja a most divatos “nárcisztikus” személyiség volt. Apám is az. Erőszakos, agresszív, makacs. Egyetlen (hazudok, mert kettő) élőlényt “szeret” , a kutyáját és az egyik én kutyám. A szeretete is agresszív. Halálra eteti őket. A kutyák esznek, és kihányják…és esznek és kihányják.. próbálnak túlélni. Mi meg takarítunk, meg főzünk, hogy legyen mit kihánynia a kutyának.
Megfejtettem, hogy egyre kevésbé vagyok toleráns az agresszív emberekkel szemben. Sehol sem viselem el őket, és ha apám majd egyszer elmegy ( és én még élek, legalább egy picit please !!!) akkor nem lesz több olyan emberszerű lény az Univerzumban, akinek elnézem azt, hogy így viselkedjen velem!
Én egyszerű lélek vagyok.. semmi másra nem vágyom, csak nyugalomra. És tegnap óta van elég energiám ahhoz, hogy ne vegyem fel azt a kesztyűt amit elém dobnak. Felesleges.. Ahogy ezt felismerik, hogy hiába dobálják, nem kardozunk tovább, abbahagyják. Én sem számolom tovább a napokat. Az élet-és benne mindenki– megy tovább.
63 napja az új kötelezően szabadon választott életünkben és 6. napja a Minden mindegy projektben 🙂 Azon gondolkodom, hogy meddig fogom még számontartani a hétfordulókat december 24 óta? Van-e még értelme itt írásba fektetni a megváltozhatatlant, semmi extra nincs a helyzetünkben, a mindig vágyott többgenerációs együttélés csodáját élem épp, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy ebben itt igazából senki sem önként vesz részt, és valójában senki sem boldog ettől.
Az embernek van elképzelése egy nagy boldog családról, ahol vidáman zajlik az élet, csak nálunk senkinek nincs vágya a vidáman zsibongó nagy közös létezésre, mert mindenki magának való, saját kis világba fordult introvertált létező. Hát jól megteremtettem ezt is 😀 A Papa köszöni jól van. Minden napra jut valami keresetlen szó számomra, és meg vagyok döbbenve attól, hogy nem érdekel. Nyugodtan mondhat amit akar, jó szava nincs, a pocskondiázása meg nem érint meg. Azon vagyok, hogy kialakítsunk neki egy udvarkapcsolatos szobát, ahonnan nyugodtan ki tud menni amikor akar, és a kutyákat is tudja rendezni ki-be, bár tartok tőle, hogy ahogy más kérésembe is belekakkant, úgy az sem fogja érdekelni, hogy ne engedje ránk a kutyáját hajnali kettőkör, mert minden változtatás azért zajlik, hogy mindenkinek legyen privát szférája, és a másikét tartsa tiszteletben.
Ez a projekt teljesen felforgatja a házam, kezdek kicsit feszült lenni attól, hogy amit annyira szerettem és számomra teljesen jól működött most megint változtatni fogjuk és bár lesz benne praktikum egyre szűkebb az a tér ami a rendelkezésemre áll.
A legjobb jelenleg az életemben az, hogy februárban már újra dolgozhatom és bár bánt, hogy másoknak miattam nem jó, de örülök annak, hogy másik vonalon közlekedem, kicsit kikapcsol, elvonatkoztat és a kedvező időbeosztás lehetővé teszi, hogy Apu ne maradjon napokig “egyedül” bár abszolút nem tart igényt a társaságunkra. Kerüli a beszélgetést, nincs mit mondania, ha mégis van, az csak arról szól, hogy nem kell már sokáig itt szenvednie nálunk. Nem viseli el ha bármilyen ház körüli munkának áll az ember, mert nem tud benne részt venni, mert nem bírja már a munkát, de más se végezze, mert veszekedni kezd és megsértődik. 🙂 Ha dolgozni megyek is megsértődik, hogy nem unom-e még, és minek megyek. Ha napközben haza tudok ugrani, akkor minek jöttem haza. Ha nem jövök haza, nem eszik. Igazából nem tudok jót tenni, így teszem amit én látok jónak.
Nekem annyira furcsa, hogy tud így viselkedni egy szülő a gyerekével. Ebből is látszik, hogy nem érdemlek én “jobb” bánásmódot. Ha az idős ismerőseim, utasaim nézem, annyira mások, senki nem bántott engem ennyit, mint a szüleim. És az a megdöbbentő, hogy ahogy ment az idő, az anyu elkezdett már kompenzálni, már próbált más lenni, már próbált közeledni hozzám, valahogy simítani a sok kritikát és elégedetlenséget amit az én életem nekik jelentett. És erre az aput szépen beintegrálja az én megszólt világomba, hogy megtanulja megbecsülni az általuk “szarnak” vélt világot.
Nem értem honnan van bennünk ennyi empátia meg erő, hogy annak ellenére kedvét keressük, ahogy velem bánik. Hihetetlen mennyire nem ismerem sem őt, sem önmagamat. De nem ismeretem eddig azt hiszem a közvetlen családom sem, mert érnek még meglepetések..mindenféle formában.
Az biztos, hogy mi sokkal többet teszünk apuért, mint amit magamból kinéztem és szabályosan meglepődöm magamon, hogy milyen szépen tudok szólni hozzá akkor is, ha b@szogat.
🌲🍄🌲
Nekem sokat jelent, hogy közel a tavasz. Megvettem az első madárházakat a KERT ÉS OTTHON webáruházból és Apa feltette őket nekem a fára. Remélem beköltöznek majd a kismadarak ❤ Ezek cinege odúk, de rendeltem harkály odút és veréb hotelt is, és szeretnék majd lepkeházat, méhecske lakot is, minden fámra lesz szerelve valami, ami nem csak hasznos, hanem szép is. Ezek a dolgok feldobnak és elfeledtetik velem, hogy ha jól belegondolok nagyon elcseszett lett az utolsó életem is itt a Földön.
Semmi, amiben emberekkel kell kapcsolódnom, nem úgy alakult, ahogy a lelkem vágyta. Nem tudtam megteremteni az igazi otthont, az otthon melegét és nem tudtam olyan családot “létrehozni” ahol mindezt örömmel fogadták volna, ahol engem örömmel fogadtak volna. Baromi balfasz vagyok én , nekem soha nem szabadott volna megszületni emberként.
Ez van. A lényeg, hogy itt a tavasz és lesz talán nyár meg ősz is… ha nekem karácsony többet nem is… Hatalmas tanításokat, megéléseket, ráébredéseket hagyott nekem itt ajándékba az Anyukám…
…avagy 59 napja az új életünkben és második nap az új projektben, aminek neve: MINDEGY MI VAN, AZ VAN…TEHÁT lehetnénk akár boldogok is !
Tegnap ugye beleuntam magamba és az egészbe ami velem történik. Nyüsszögésre semmi okom inkább a pánikra lehetne, mert minden ami velem most történik egy (rohadt) kérdéssor eredménye, ami többször is megfordult a fejemben már.
A MI LENNE HA kezdetű kérdések vagy teremtették vagy már tudtam, mi lesz és kérdések formájában szoktattam magam a gondolathoz… VAGY én vagyok ilyen fasz(a) csaj, hogy kimondok dolgokat poénból, ( ...á tuti, hogy apu ránk marad meg ilyenek) és bejönnek… Nem is értem, hogy a lottónyereményes poénjaim hol maradnak a megvalósulással? Hol a taxi amivel megyünk a sok pénzért, a fotelem, a sok utazás ahol sokat lehet megélni és fotózni, a nyugalom, amit úgy tűnik pénzért sem adnak, az új térdem, hogy járni tudjak? Ezek mind a sok nyereményből lesznek… 🙂
Ma hajnalra virradólag érdekes álmom volt. Rövidke életem alatt másodszor volt pozitív töltéssel bíró álmom. Eddig csak rémálmok vagy nagy tanítások jöttek az éjszakában, illetve kétszer volt ugyanaz az érdekes képsor, amiben egy hatalmas űrhajó takarta el az eget és tett minket mozdulatlanná, mindkétszer ugyanúgy nézett ki , mindkétszer ugyanazt a belső izgatottságot váltotta ki, ami nem volt félelmetes inkább megnyugtató.
Ma hajnalban viszont arra ébredtem, hogy a kertemben ezerszínű virágok nyílnak, és éppen fotózni készültem azzal a felkiáltással, hogy itt annyi csoda van, hogy minden nap meg tudom örvendeztetni vele a kedves barátaimat a Facebookon…pont egy érdekes talajtakaró növényke közül kikandikáló sárga rózsaikreket fotóztam le, amikor megszólalt a 2:45-ös ébresztő. Ritka, hogy mindenki más hallja csak én nem, főleg az ritka, hogy egyáltalán alszom… Szóval valami lehet tényleg változhatott bennem, mert örvendetes képsorokkal hálálta meg nekem a Felsőbb Én az éjszakai regenerálódás folyamán…
Tegnap megint a Louise. L. Hay : Éld az életed jól MOST című hanganyagát hallgattam -ezzel kompenzálva a papa “már nem tart sokáig” monológját. Jó esett a lelkemnek…érdekes, hogy több mindent hallottam most ki belőle , mint amikor a busz padlóján fekve hallgattam a pihenőidőmben a nyáron. Már senkit nem akarok magammal cipelni az én megéléseim útján, és talán a legnehezebb és utolsó feladatot is- a gyerekek elengedését, avagy önállóságukban nem korlátozását– jól teljesítem.
Érzem, hogy ahhoz, hogy valóban az lehessek aki vagyok, minden eddig megélt eseményt meg kellett tapasztaljak belülről. Annyiszor elmondtam az utóbbi időben, hogy annyira lapos és unalmas, magányos az életem, hogy nem csodálom, hogy így alakult végül, valószínűleg rádöbbentett minket anyu váratlan távozása, hogy az élet nagyon kiszámíthatatlan és addig kell valakit szeretni, amig ott van, mert hiába locsolgatja majd az emléket őrző japán juhart az udvarban, korántsem ugyanaz, mint megölelni valakit, aki megosztotta volna velünk az élete rezdülését, aki viszont ölelne, aki viszont szeretne, akinek szüksége van ránk.
Pozitív megerősítésekkel indult a napom.. Valóban annyira mindegy minden, hogy akár lehetne jó is. Teszem a dolgom, ahogy tudom. Tele lettem tervekkel. Érdekes megfigyelés, hogy vajon miért van az, hogy ha valamit véglegesnek érzek, főleg, hogy még jónak is, és élhetőnek is, akkor azt szét kell bombáznom. Például… volt egy félszobám, ahol szoktam pihenni..most becuccoltattam a papát… Volt egy kis nappali-étkezőm, amiből konyha étkezőt kell csináljak, mert a szeretett zárt teraszomból egy közvetlen udvar kapcsolatos szoba lesz a papának, ahol kedvére ugattathatja a kutyával a tévét*. Akkor kiköltözik a félszobámból, de abból gardrób lesz a nem létező ruháinknak. A régi konyhácskámból meg előszobás bejárat… pedig mindent úgy szerettem már ahogy volt.. Vajon lesz nyugalom valaha vagy tényleg én vagyok a káosz angyala és én vonzom az állandó változást a nyugalomra ácsingózásommal?
(* a papa kutyája nézi a tévét és mindent megugat ami agresszió szerinte..plusz az XXX LUTZ reklámot, amit még a kutya sem visel el )
És most megyek és buszt mosok..nekem az a kikapcsolódás, főleg ha tudom, hogy olyan kolléga jön utánam, aki értékeli is, ha valami tiszta és szép.
Pénteken elértem egy újabb mélypontot. Persze nincsenek már olyan mélypontjaim, ahol nincs legalább egy pislákoló mécses. Az “új” járatomon (igen, amit elvettem mástól az én spontán és jó döntésem miatt) nyugalmasan telik az este a telephelyen, mert egymagamban lehetek, és van idő gondolkodni az élet nagy dolgain két (busz)szőnyeg mosás között.
Nyolc hete, hogy örökbefogadtam az apám. Nem volt más opció. Nem azért, mert bárki véleménye érdekelt volna ez ügyben, vagy tartottam volna a megjegyzésektől, ha azonnal egy szociális intézménybe dugom, talán életemben először nem érdekel senki, egyszerűen sosem tennék olyat, ami nekem rosszul esne…
Csak egy dologgal nem számoltam. Itt nem rólam van szó. Én nem vagyok olyan mint a szüleim. Én végtelenül alázatos ember vagyok, aki sehol nem akar útban lenni, aki nem akar probléma lenni, akinek nem kell semmi csak évi szinten egy mázsa szotyola, pár zsák kukorica meg széna, macska és kutya táp meg víz …hogy etetni tudjam az állataim meg öntözni a virágokat ..semmi több. Se ruha, se kaja, se figyelem, se pénz, se program…
Engem úgy “neveltek” hogy soha nem mondhattam ki azt a szót a szüleim felé, hogy NEM. Nem hazudhattam ( de egész jól ment) de hazugságban éltünk. És nem bírom tovább ennek a súlyát. Nem akarok tovább önmagamnak is hazudni.
Most hogy a papa is a házban van, olyan szinten kell egyensúlyozni a család és közte, amit nem bírok már. Túl nagy kérésnek érezem hogy adják fel a megszokott életüket, vagy legalábbis értsék meg mi miért van másképp most.
Nálunk eddig mindenki ragaszkodott a saját kis nyugalmához, csak egy valamit nem vettek észre. Ehhez én mondtam le az enyémről. Nyilván nem kívánta tőlem ezt senki, viszont én annyira próbáltam kerülni a konfliktusokat, hogy lehetséges, hogy azzal tartom szinten.
Mire lett volna egy helyem a házban, ahol pihenhettem volna, ahol a kutyáim nem zavarnak senkit, beköltözött az apám a kutyájával, aki éjjel is aktív és ugat. Bár partnernek látszik mindenki a családban, mégis folyamatos a feszültség papa negatív hozzáállása és a kutya viselkedése miatt. Ez a feszültség hozta felszínre az én eddig szerepköröm valóságát.
Úgy gondolom végtelenül szomorú, hogy egy közösségben egy ember feláldozza magát a többi nyugalma érdekében és pont arra kellett rádöbbenjek, hogy ezt az egész szituációt arra szánta a Sors, hogy ezen most jól “elgondolkodjak”.
Talán az utolsó pillanatban próbálja tudatosítani bennem Apa, hogy nem vagyok egyedül ezzel a teherrel, de Ő sem vette eddig észre, hogy a papa nélkül is én voltam, aki (ön)feláldozta a valóságát, de most attól tartok, hogy ezzel a felismerésével ő is túl nagy súlyt vesz a vállára. Engem is próbál cipelni a saját terhei, vállalásai mellett, míg én meg cipelem a családot és az apámat.
Apu harcol a helyzettel, de belül sejti, hogy nem fogjuk a házában magára hagyni és ezen kívül egy opció van, ahol nem lehet vele a kutya. Mindettől függetlenül nem valószínű, hogy megváltozna a viselkedése, bár okos mégsem tartja kontroll alatt a gyilkos szavait. Volt némi rálátásom arra, hogy mit művel anyuval. Anyu annyira menekült volna, de ahogy én sem, ő sem tudta magára hagyni, mert egyikünk sem viszi szívesen a “gyilkos” címet.
Pedig apám a gyilkos Mindent megöl a benne forró keserűség , csak saját magát nem, mert száz körömmel ragaszkodik benne az élet.
Vannak jobb napok. Most, hogy tavaszodik – amit nem hittem, hogy megélek– és többet vagyunk kint, .ő is kijön, próbál segíteni, de nem bírja, amitől újra ideges lesz és ha ideges engem bánt, mert a többieket nem zavarja látványosan a morgása.
Ha nem vagyok otthon nem eszik rendes ételt. Ha otthon vagyok harcolok vele, hogy egyen. Direkt csinálja, Anyuval is ezt tette. Ha jobb a kedve nem köt belém, de rendszerint dünnyög valamit, amiről úgy gondolja, hogy bánt vele. Elengedem a fülem mellett, nem veszem fel, de a negatív rezgés eltalál olykor és akkor olyan gondolatokat hoz a felszínre, amik miatt rettenetesen szégyellem magam.
Eddig azért rettegtem, hogy apu miatt elveszítem a családom. Most rájöttem, ha apu vagy bármi más miatt elveszítek valakit, sosem tartozott hozzám. A megváltozott időbeosztásom miatt van aki eltávolodott. Már nem esek útba nincs bennem érdek. Vannak akik kitartanak. Őket sem értem, mert igazából nincs bennem már semmi, amit adni tudok másoknak. Csak a nagy ürességem.
Nincs bennem sok érzelem. Figyelem az aput, keresem benne azt az apát, aki mindent megtett valaha a lányáért. Hova tűnhetett el belőle a szeretet? Valamikor 8 éves koromban az anyu megölte benne. Azóta csak egyensúlyozott. Miattam. Korán felnőttem és nem volt esélyem sem megismerni , valójában kik is voltak a szüleim.
Apu kimondatta velem, hogy mivé lettem ebben a majdnem ötven évben. A társadalmi megítélés szintjén egy nulla vagyok. Semmit nem tudok felmutatni, most már a munkámban is csak egy “probléma” lettem.
De emberileg, emberileg nagyon magas szinten lehetek, mert annak ellenére ,hogy lassan nem marad semmi emberi érzelem bennem, végtelenül empatikus vagyok, aki akkor is nyom egy jó éjt puszit az utóbbi 8 hétben 10 évet öregedett apja homlokára, ha ő előtte tankkal zakatolt át a lelkemen. Tudom, hogy azért teszi, hogy ne fájjon úgy a búcsúzás. Nem tudja, hogy nem fog, de addig sok víz lefolyik még a Dunán.. …és lassan megöl a szégyen azért, mert nem marad belőlük más bennem csak a az értelmezhetetlen életem és a csend.
Olyan érdekes megélni, hogy minden kérdésemre megjön most a válasz. Hogy mennyire jól látom én a világot, hogy minden úgy van,hogy érzem, ahogy a belső hang mondja. De az is érdekes, hogy nem számolok még azzal, hogy mások körülöttem változhatnak. Hogy lehet, hogy egy -egy szituációban ők is találnak tanítást. Míg tegnap úgy hittem magamra vagyok hagyva, ma van társam a bajban, de míg tegnap nem akartam hinni, de tudtam, hogy csak egy kód vagyok, mára tudom, hogy csak egy kód vagyok… Nem csak én, mások is változnak és olyan jó, hogy van remény arra is, hogy aki. tegnap hagyott megszakadni, aki tegnap nem ölelt az ma kezét nyújtja és felemel. Igaz olyan is van, aki elfordul, mert probléma egy megrogyott asszonyt, anyát támogatni… Nem haragudhatok semmiért. Minden ami felém jön a saját életem teremtése, és én igyekszem, hogy jobb legyen. És igyekszem mindenkit elengedni, aki menni akar és hálás lenni azért, hogy volt .. És igyekszem örülni azoknak, akik még maradnak akkor is, ha már mást nem tudok adni, csak magamat
Reggelente kétféle hangulatban indulhat a napunk. Vagy csak gyomorideg alapszinten, ( ez akkor van amikor a Papa relatív jó hangulatban ébred, azaz elfogadja, hogy éjjel nem sikerült meghalnia, pedig nagyon akart) vagy gyomorideg és totális közönybe meneküléssel, sok kérdőjel és visszafogott átkok között. ( ez meg akkor van, amikor a Papa összetéveszt a Mamával és elhord minden szarnak, fikázza a helyet amit én otthonomnak hívok, és összehasonlító elemzést végez a szigorított börtön és a neki biztosított életkörülmények között- továbbra is az italon van a hangsúly- a börtön javára…)
Az utóbbi napokban ez utóbbit játsszuk. Én vagyok a szar. Vagy én vagyok, aki anyámat képviselem, vagy anyám és a gyerekkorában elszenvedett sérelmeit okozóit. Lényeg, hogy én vagyok, akit próbál arra ösztönözni, hogy vessek véget a szenvedésének, ami neki ez az értelmetlen élet. (amióta a rákból gyógyult, azóta folyamatosan amortizálja magát, és a környezetét, (pont 25 éve)… mások szívesen éltek volna még negatívumok, és mások lelki terrorizálása nélkül, de őket meg elviszik a felsőbb-Én látszólag idő előtt)
Ilyenkor elgondolkodom, hogy vajon mit is tanít ez a helyzet nekem?
Meddig bírom nem felvenni a sértegetést, meddig bírom durvább visszaszólás nélkül ( ma már nagyon rezgett a léc) meddig bírom elviselni a házamban a feszültséget, és meddig bírja a családom?
Vajon a Papának célja-e , hogy mindenki kinyírjon, vagy csak önmagát akarja velem kinyíratni? Mert elmondása alapján ahhoz gyáva, hogy önmagát nyírja ki… én meg lehet gyávaságból nem hagytam magára? Nem így érzem, én inkább lehetnék büszke arra, hogy annak ellenére, hogy tudtam mit vállalok, mégis ezt az utat választottam. Kérdés ugyan, hogy meddig és mikor döntök másképp, mikor lesz erősebb az ÉN élni akarása az állandó halállal való szembenézésnél, ami a Papával együtt a házunkba költözött.
Elgondolkodtatott az is, hogy lehet a gyávaságunknak tart tükröt? Mert én minden helyzettől fosok már, minden változásból a negatívumot vettem eddig észre, és gyáva vagyok menni az álmaim után.
Szerencsére én egyik szülőmre sem hasonlítok, remélem örökbe fogadtak, mert ha bármelyik negatívnak megélt tulajdonságát észlelem magamon, azonnal kivonulok a családom életéből, mert én nem fogom ilyen megélésekkel tesztelni őket, mint amit a Papa itt művel velem/ velünk…
Bizonyára neki is nagyon rossz ez az egész. Nem ismeri fel és nem is fogja, hogy a saját teremtése, hogy társa nélkül maradt. Idős is, más helyen kell élnie, ki van szolgálva de egyben ki is van szolgáltatva. Értem, hogy neki sem könnyű. Értem a nézőpontjait, de nem osztom őket. Értem, hogy unja az egészet, de nem én vagyok a kulcs számára. Ha megértené az egész 82 évet, akkor dönthetne itt lent a sorsáról, de míg tanulnia kell és tanítania a lényével, addig fent dönt az ÉN.
Most itt tartunk… egy hét múlva már újra a munka frontján kellene helyt állnom, amitől majdnem annyira tartok mint attól, hogy itthon kell maradjak az én dimenziókapus, egykor vidám és magas rezgésű, most sötétségbe boruló kis putrimba, aminek kapuját soha többé nem lépheti senki, aki a halállal kokettál…
Mit kell tanulnom a helyzetből? Mi a tanítás? Mit nem látok még? És vajon a Papának mit tanít a 25 év, amit a Halállal fekve és ébredve tölt? Vajon miért azok élnek tovább, akik nem akarnak és miért azok mennek el, akiknek annyi tervük van még?
Vajon akit a Felsőbb én kisegít a rákból, miért nem hálát ad, miért nem válik jobb emberré? Vagy ha ennyire meg akarnak halni, miért nem szállnak fel arra a vonatra amit először, majd még sokszor küldenek önmagukért? Mert gyávák szembenézni mindazzal, amit majd akkor látnak, amikor lepereg előttük A FILM? Így is úgy is le fog…aztán lehet visszajönni, és újrakezdeni… De remélem ez egyszer nem egy helyre kerülünk.
Azt hiszem én kezdek bátor lenni. És kezdem szeretni az életet.. És hálás vagyok mindenért, ami örömöt okoz, és megköszönöm, de nem kérem már azt ami nem. És kezdek megtanulni kiállni önmagamért. És megtanulni azt mondani NEM, ha az IGEN veszélyt jelent mindarra, amiért küzdöttem. És kezdem érezni mit jelent ha valaki tud szeretni és mit, ha tudna, de nem képes rá, hogy legyőzze a saját egóját, ami megtiltja neki, hogy jól érezze magát, hogy szeressen, hogy hálás legyen, hogy adjon, hogy elfogadjon.
Nincs bennem semmi érzés a hálán kívül, amit azok iránt érzek, akiknek jó a közelébe lenni, akik lehet többszáz kilométerről is, de velem vannak. Nem fájok, nem félek …csak megfigyelek, megélek.
Erről szól a most az ötödik hét végén az “új’ életünkben.
Holnap a Plútó újra belép a Vízöntőbe. Nem vagyok asztrológus, de tudom, hogy pont ahogy azt is érzékelem, hogy igazsága van annak, aki azt(atat :p ) állította, hogy a “világot” különböző jelképek, szimbólumok irányítják – a kedvenc könyvrészletem is utal rá, hogy a felsőbb Szelfünk, az Őrzők, a Vezetők, a KinekMik is hitünk szerint jelenik meg, de ha hiba van a korlátokban és nincsenek akkor megmutathatják akár a jelképek széles skáláját, a fraktálok mandaláit is, tehát miért ne lehetne jelentősége a bolygók ( merthogy azok is “jelképek”) bizonyos állásai az emberek által “kitalált” ismétlődésekben, és az ahhoz kapcsolódó különböző “programok”, emberi jegyek erősödésében. Így amikor elém került a Plútó tavaly, amikor kis időt a Vízöntőben töltött, érezhető volt valamiféle “változás” az energiákban, olyan “szabad vagyok” érzés, illetve a Szabad akarok lenni bármi áron , akár a végletek árán is.
Megfigyeltem, hogy az utóbbi hónapokban, minden szavam teremtő volt. Amikor a buszon belém kötött az az ember, megmondtam nekik, hogy ha nem vagyok ide elég jó, akkor majd lesz helyettem más. 😉 És lám… 27 napja van nálunk másfajta élet, és 27 napja minden, amit dühből, keserűségből vagy csak alap felelőtlenségből, kijelentettem, bejött. Nyilván nem az én dünnyögésem miatt lépett le tőlünk az Anyu, az , hogy az Aput nekem ajándékozta elég jó poén volt a részéről. Még mindig ezen “nevetünk”.
Posztoltam, hogy az access bars kezelés energiái milyen általam felfedezett változásokat okoznak bennem, mint például a halálfélelem elmúlása, a jövőtől való félelem, a negatív kommunikáció megszűnése, és most felfedeztem még valamit. Az elengedés, illetve az egómentes visszalépés tudatosságát….
Mit jelent esetemben ez a fajta “kegyelem” velem szembe, hogy képessé váltam arra, hogy ne legyek fontos (ne akarjak mások számára fontos lenni) , hogy ne akarjam, hogy tartozzak oda, ahol nem látnak szívesen? Hogy ne zavarjon, hogy mások mit gondolnak, hogy ne legyen gyomorgörcsöm az emberek gondoszságától? SZABADSÁGOT.
Fura helyzetben vagyok, mert az új élethelyzetben kénytelen voltam egy tájékoztatás elejéig felvenni a kapcsolatot a “rokonsággal” akiknek amúgy halvány lila fingjuk nincs arról, hogy mi hogyan éltünk az elmúlt 49 évben. Úgy gondolom, hogy nekem azon kívül, hogy tájékoztattam őket, nincs velük több dolgom, de ők nem így gondolják… félreértések elkerülése végett senkivel semmi bajom, mert nem is ismerem őket és szeretném ha ez így is maradna. Ezen nincs mit magyarázni. Nincs mit mondani, Apu nem óhajt senkivel beszélni, én meg nem erőszakoskodom vele. Én sem óhajtok..
Másik vonalon is van egy konfliktusforrásom, érdekes módon az úgynevezett “családi” kapcsolatok, amik jönnek-mennek itt körülöttem, mindig hoznak nekem feszültséget. És ezt a feszültséget sikerült most elengednem.
Van bennem egy olyan gondolat is, amit mindenképp meg fogok osztani, és ami megint ellenem fordíthat pár embert, aki magára veszi ( de amúgy nem zavar). Amikor még mindkét szülőm élt, akkor többször elhangzott a “könnyű neked” megjegyzés. Valóban így volt, nekem mindig mindenkinél könnyebb volt minden. Most, hogy egy főre csökkent a szülők száma, feltűnt, hogy én másképp élek ezzel, mint azok, akik szerint könnyű nekem. Én például nem süllyedtem bele az önsajnálatban, hanem léptem egyet. Tiszteletben tartom az emlékeket, amennyire ez lehetéséges, de nem válok a rabjukká és nem fájok bele minden rezgésbe, ami felemelkedik olykor egy-egy emlék láttán, hanem megköszönöm őket és megyek tovább.
Igen könnyű nekem, mert én tudatos vagyok és léptem egyet fel. Megtanultam a távozó Lélektől egy nagyon fontos dolgot. ÉLNI KELL AZZAL A LEHETŐSÉGGEL, HOGY EMBERKÉNT VAGYUNK JELEN. Élni a pillanatot, és mindent úgy alakítani, ahogy nekünk jó. És nem kell, hogy összenyomjanak az emlékek, nem arra vannak, hogy korlátokat építsünk belőlük, és még akkor is egy sablont kövessünk, amikor a sablont létrehozó, már nem fog szégyenkezni az miatt, hogy az ember végre képes azzá válni, amivé mindig is szeretett volna.
Hihetetlen, hogy az ember milyen erővel képes tönkrevágni mások életét azzal, hogy elvárásokat támaszt felé, a ” csak neked akarok jót” felkiáltással, miközben csak arról szól minden, hogy nekem ne legyen már kényelmetlenségem abból, hogy a gyerekem önmegvalósítja magát..
Hát van mit tanulni még… Az én gyerekeim közül talán a Fiam kevésé szerencsés, mert Ő több elnyomást kapott a mi mintáink által, mint a Lányom, akit már nem faragtunk bele egyik családi sablonba sem. Szerencsére a Kisfiam ( a 25 éves) is sikeresen lerázta magáról a láncaim és remélem a gyerekeikre nem pakolják majd rá, mert amíg én leszek úgyis levagdosom róluk.
A Plútó a lélek szabadságának forradalmát hozza el…
Érzem, hogy nem lesz mindenkinek zökkenőmentes ez a váltás, de azt is, hogy szerencsére nekem, akinek amúgy könnyű minden, nekem már sikerült minden körülmények között azzá lenni, aki vagyok. Ha jó…ha nem…ha tetszik, ha nem, és boldog vagyok, hogy már senki rosszalló tekintete nem érint túl mélyen. <3
Pár hétköznapiság itt a végére:
Amikor a sebészetről ellátás nélkül kipattintottak minket, akkor felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi fog történni velem, hogy kénytelen lesz bemenjek a szakrendelésre… Hát a minap sikerült – máig nem jövök rá, hogyan– hozzáérnem a kazán kályhacsövéhez. Éreztem, hogy forró, azt jólvan… Aztán behólyagosodott…aztán lett belőle egy jó mély seb. Aztán úgy döntöttem, hogy leszarom. Olyan helyre nem megyek be megnézetni, ahol már belépéskor rátámadnak az emberre… Pedig befizettem a TBm a minap, mert hát épp nem vagyok biztosított … Az égésre igazából semmi sem jó, már nincs aki merkurokrómot lopjon nekem a kórházból, az jó volt mindenre…kellett rá egy laza fedőkötés, mert minden ami hozzáér leszedi az épp begyógyulni látszó felső réteget… aztán lehet az lesz a vége, hogy levágják a kezem. Legalábbis ebben a tudatban nőttem fel, hogy mindenért mindent le fognak vágni 😀
Ezen a fizetésnélküli szabadságon is elgondolkodtam. Mert hát ugye én a helyzetem poklából nem láttam előre, hogy esetleg lehet olyan opció is, hogy a Papa beintegrálható előbb mint egy hónap (én már azt is láttam magam előtt, hogy két évet itthon terelgetem az aput, aki minden nap sokkol valami újabb ötlettel, hogy épp milyen halálnemet kellene nekem számára megoldani, mert hát ő amúgy elmondása alapján gyáva itthagyni a bolygót. ) Azt mondták sokan, hogy menjek táppénzre. Én aki életben egyszer meg egy karaténos akcióban voltam olyanon… ( meg a két terhesség alatt, de akkortájt még Ikarussal repkedtünk és kirázta volna belőlem a gyereket, ha szülésig abban himbálózom) Másrészt olyan fura nekem a háziorvos, hogy nem is mertem volna feldobni neki, hogy egyébként idegkimerült vagyok a helyzettől mert nem voltam az. Szar dolog ha az ember már nem akar hazudni. ( nem mondom, hogy nem tudok, profin tudok, de nincs miért) . A fizetetlen szabit engedélyezték, február 1-től újra aktív állományban vagyok és megyek dolgozni bármi áron, mert ez a rend(em).
Nekem ez a 28 nap nagyon nagy tanítás minden szinten. Először is… eddig is tiszteltem azon kedves Lélektársaim, akik otthon vannak, mert beteg vagy sérült gyermeküket nem tudják másképp segíteni. Biztosan más a tudata annak, hogy ez nem ideiglenes, illetve egyenlőre nincs más opció és ezért feladják, mert kénytelenek a munkájuk, vagy másképp kell álmodniuk a vágyaikat. Tudom, hogy ha a cégem elköszönt volna tőlem vagy én azt a utat választom elsőre, akkor én már nem mentem volna akkor sem vissza ha megoldódik bármilyen módon a helyzetem. De igy, hogy igazából nincs rám szükség itthon 24 órában, nekem így nagyon megterhelő, hogy nem dolgozhatom.
Ám a munkával kapcsolatban is mások lettek az érzéseim. Én konkrétan csak azért dolgozom, mert vannak még ott páran akik fontosak számomra. De amióta nincs a helyijárat még nem dolgoztam olyan járaton, ahol úgy éreztem volna, hogy “otthon vagyok”. Ennek az az oka, hogy olyan járatokra ülök, ahol van már “rend” és ezek a “rendek” szemben állnak az én rendemmel. Nekem ez teher. Én nem szeretem ha olyan helyzetekbe hoznak kollégák, amikkel nem értek egyet.. megállón kívüli le és felszállítás, megálló kihagyás, ne állj be időben, ne csináld ezt, nem így nem úgy… 27 ( márciusban 28) éve vagyok buszvezető, már szeretek úgy dolgozni, ahogy én látom helyesnek. Elmagányosodtam, kirekesztődtem onnan, ahol benne sem voltam. Ha személyi változások lennének bizonyos posztokon, én elhagyom ezt a hajót azt hiszem végleg. Van akinek tartozom azzal, hogy jól végzem a munkám. Ameddig van aki ezt értékeli addig van értelme számomra. A helyijáraton az utasok értékeltek. Azon a fordákon viszont ahonnan most el kellett jönnöm Apu miatt volt olyan járat, ahol nem örültek nekem és ennek hangot is adtak. Nyilván ezek pont a hazai , faluból induló vagy áthaladó járatok. Most örülhetnek az utódomnak. Lám az Úr meghallgatta őket is. 🙂 ( nem vagyok cinikus, tényleg nem, de van nálam nehezebb ember is a cégnél 😀 😀 😀 ) Ahová menni fogok, nos ott meg a kolléga nem fog nekem örülni…pont ezért nem, mert önkényesen hoznak szabályokat magunknak, az utasoknak mert a váltó kollégáknak. Én ehhez már öreg vagyok, de most nem vagyok olyan helyzetben, hogy válogassak. 😦 Ha lennék sem lenne opcióm. Majd egyszer… Szóval mindig van egy sötét pötty a nagy fehérségben . Hol én vagyok az máséban, hol mások az enyémben… ezért van egyensúly 🙂
Apu elvan… rosszul érinti, hogy kezdi magát jól érezni nálunk. Mivel az ital limites- néha megzsarol, vagyis próbál– ezért több hely jut az ételnek és elkezdett eszegetni jobban, mint az utóbbi időben otthon evett. Közben jelzi, hogy hozzunk neki arzént, vagy csavarjunk a mennyezetbe kampót, készítsünk neki ki éles kést, meg ilyenek, de mindenképp mi vigyük el a balhét helyette, mert ő gyáva 😀 😀 … a naptárban karikázza a napokat és visszaszámol… idestova 25 éve.. mantrázik és meditál mint egy buddhista szerzetes, hogy vigyék el őt is, de asszem az anyu jól becsukta az orra előtt a kaput… 🙂
Arra konkrétan nem emlékszem, hogy melyik alkalomból, de a idén tavasszal/nyáron kaptam a Gyerekektől egy cserép gyönyörű Azaleát. Kicsit megijedtem, hogy mi lesz a növénnyel majd itt nálam, mert tudom, hogy ez a fajta virág is kényes.
Ez a bolti verzió, az enyém fehér …
Az imádott minirózsáknál már megtapasztaltam az “üzleti érdeket” mert amikor az át vagy kiültetésére került sor, akkor szembesültem vele, hogy valójában nem kis bokor a rózsa, hanem csenevész szálakból összetákolt látványosság, ami lassú halálra van ítélve gyökérzet nélkül.
Ennyi erővel vehetnek vágott virágot is, gyönyörű szegfűt, amit imádok, még sincs sosem a vázában, mert itt a faluban bűn vázában tartani a temetői koszorúk ékét (pont mint a krizantémot) mondjuk én pont leszarom, hogy itt mit illik, csak nem is jutok hozzá a sokféle színben termesztett szegfűkhöz. / Legutóbbi pesti sétám során megálltam egy virágos bódé előtt és csak úgy gyönyörködtem az ezerszínű cirmos virágokban 🙂 Mivel a munkám egész napra távol tart az otthontól, nem tudom beszerezni, máskor meg nem megyek a városba, így vagyok rendszerint virág nélkül. Aldis rózsacsokor szokott olykor-olykor hazatérni velem. /
Imádom a szegfűt ❤
Sosem fogom megérteni az emberek gondolkodását a világról. A tisztelt hagyományok inkább korlátolt gondolkodást teremtenek, a lehetőségek beszűkítését, milyen dolog már azért megszólni valakit, mert szegfűt ajándékoz? A mai világban örülni kellene annak, ha valaki még kap valamit. A “rózsa” az a minden, azzal lehet csak kifejezni bármit is, a szegfűt a csórók veszik.. Mi a középréteg meg gerberát vette, mert “ciki” volt szegfűt adni… ( Édes jó Istenem, bár csak a szépséget látnák meg az emberek, nem pedig egy “ember” által értékesnek tartott virág mögött legyen csak érték. Ez pont olyan mint az ékszerek… Az arany pont olyan ásvány, mint a többi… Csak egyszer valaki adott neki “súlyt”… a többivel szemben értéket kapott. Semmivel sem nagyobb az értéke mint bármilyen más ásványnak itt a bolygón. Mindennek a maga helyén van meg az értéke, de egyik sem helyettesítheti a másikat.)
Az Azalea is elvirágzott és gondoltam átültetem. Akkor derült ki, hogy a gyönyörű bokor négy darab megerőszakolt kis növény bezsúfolása volt a cserépbe. Kaptak négy kisebb cserepet és kint töltötték a nyarat az árnyékban. Mint 4 minibokor , kicsit sem esztétikus formában. Nem tudom meddig fognak élni itt, mert nálunk nem ideálisak a körülmények. A házban nincs fény. Se hely. Vagy meleg van vagy hideg…
Ajj én annyira szeretem az őszt! Nagyon szeretem az őszi reggelek hűvösét, egy meleg itallal a kezemben, jó meleg takaróba bugyolálva ülni a teraszon és várni, ahogy a párás ködös fényében felkel a Nap.
Nagyon szeretem az ősz színeit, az illatát, a virágok, fák új életre kelését a nyár melege után még a téli elvonulás előtt. Szeretek ősszel utazni, nem bánom a rövidülő nappalokat, mert szeretem az esték gyertyafényes hangulatát. Mindent szeretek az őszben…de legfőképp azt, hogy minden évben, amikor átlépem a szeptember küszöbét, egyre hálásabb vagyok, hogy egy újabb ősz lehet az enyém.
🍁soulleaderdemon🍄 