Nos nagyon egyszerű volt a szituáció. Kevés ember áll közel hozzám, mert az idők folyamán ugye többször utaltam rá, hogy nekem igazából már fogalmam sincs arról,hogy melyik szerepkörben mi a feladatom (mások szerint) de többnyire az nem szokott tetszeni, ami mások szerint az, mert abból egy valami hiányzik. Én
Történt az a múlt héten, hogy elmaradt egy összefutás, mert a másik félnek kevésbé fontos ez a pillanat. Most jöttem rá, hogy az alapvető probléma velem az, hogy nekem is volnának ” igényeim” ( amik nem elvárások) másokkal szemben és mivel kevés kivétellel egyirányú a dolog, én ezen olykor egóztam kicsit.
Hálás vagyok, hogy felismertem a problémám gyökerét, megoldást meg már amúgy is tudom.
Csütörtököre olyan fáradság ért el, hogy nem tiltakoztam, amikor a Kollégáim felajánlották a szállításom az otthonom és a munkahely között. Nem csak lelkileg, már fizikailag is rottyon vagyok, ennek ellenére teszem a dolgom, mert nincs más opcióm. Illetve lenne. Mindig van, csak az ember hisz abban, hogy van ahol még számít, van ahol hiányzik vagy még van akinek lenne hozzá egy jó szava, ahol szükség van arra amit ő tud, amit megélt, megtapasztalt. Nagy tévedés ez részemről.
Ha “szoknék” csúnyán beszélni, akkor azt mondanám, hogy a lófaszt van rám szükség. A világ olyan ütemben fejlődik, hogy az én generációm tudása, az én megélésem, az én tapasztaltom már nem jelent semmit, nem jelent megoldást, nem követendő.
Az új generáció már nem illemkockák között nevelkedett, míg mi tágra nyílt szemmel hallgattuk elődeink történeteit, megoldásait bizonyos helyzetekre, vagy tűrtük anyánk “bezzeg a mi időnkben” kezdetű kissé olykor irigyen hangzó véleményeit az újdonságok által már megkönnyített életünk miatt, a mi megtapasztalásinkat már senki sem kéri, s nem is fogadja, helyettünk ott van az internet és minden kérdésre a válasz. Mondhatni nincs ránk szükség..
Én egész életemben vágytam azt, hogy része lehessek a világnak, ám a világ nem akarta, hogy hozzá tartozzam, mert bár mindenki egyedi, de a csordaszellem hamar bekebelezi az azonos érdekű embereket és mivel én az egyediségem nem adtam fel a közösség érdekiért, nem tudtam azonosulni semmilyen érdek körüli gyülekezéssel.
Az “új” életünkben bekövetkező változások egyre inkább arra kényszerítenek, hogy hallgassak.
Elég szomorú, hogy 50 év tapasztalta, munkája és a spirituális út tanulási, önmegismerési és az egész világmindenséget elfogadó létezésemben oda kellett jutnom, hogy a fizikai világ hallgatásra kényszerít. Illetve nem látok más opciót, csak azt, hogy itt lényegében idegen emberekhez szólok nap mint nap, mert akik a közelemben vannak nem vágynak a kapcsolódásra velem.
Valamit mindig elcseszek. Talán, hogy nincs kontrollom és azt mondom mindig, ami bennem van. Félreértés ne essék, ez nem mások hibája, de nagyon nehezen és sokáig tartott nekem elhinni, hogy az enyém sem.
A legnehezebb dolog számomra elfogadni, hogy mindaz ami én vagyok nem kellhet, nem elég oda, ahová olyan szívesen adnám.
Azóta vagyok tanácstalan és zavart az emberi kapcsolatok terén, amióta megszakadt egy hosszú, gyermekkorban kialakult és két évtizedig tartó mély barátság, aminek a végén a másik fél kimondta, hogy “csak a kedvemért” vett részt az álmaimban, mert nem akarta elveszteni azt a rajongást, figyelmet, szeretetet, amit felőlem kapott, de lényegénben mindegy is, hogy kitől kapja- avagy ÉN MAGAM sosem számítottam, csak az amit nyújtok.
Innentől fogva, nem tudom, hogy aki tőlem bármit is elfogad, az valójában miért teszi és a folyamatos kétely miatt állandóan loholok a szeretteim után, állandóan fárasztom őket azzal, hogy “nem rontottam-e el valamit” vagy “mit tehetnék”, és közben nem veszem észre, hogy meguntak és elegük van ebből az energiából, ami belőlem árad.
Szóval nagyon elcsesztem mindent. És most ott tartok, hogy vissza kellett lépjek, mert ha kérdezek, vagy valamihez hozzászólok mindenki ingerülten és egyértelműen úgy válaszol, hogy ha nem lennék fogyatékos észrevenném, hogy épp nincs arra szükség, ami az én zavartságom sugároz.
Sokszor eszembe jutott, hogy segítséget kellene kérnem szakembertől, de elvetem az ötletet, mert úgy gondolom, hogy inkább legyek magányos és bolond, mint kényszergyógykezelten hasznos tagja ennek a világnak. (mert a legegyszerűbb dolog valakit, aki problémás kiiktani, mint megérteni, hogy mi mennyit teszünk ehhez hozzá, hogy valaki ilyenné válik 😉 Erről eszembe jutott, egy megtörtént eset, ahol egy nagyon képzett hivatali dolgozót a saját kollégái (kolléganői) addig zaklattak míg súlyos pszichés állapotba nem került, majd a munkavégézre alkalmatlanná nyilvánították, elfordult tőle a családja és megtagadták a gyerekei…. visszafordíthatatlan a folyamat. )
Mindent összefoglalva azért szerencsésnek érzem magam, hogy mielőtt valaki nagyon megorrolt volna rám, sikerült hátra lépnem. Még tettem egy utolsó kísérletet, még próbáltam közel maradni, de az egyértelmű jelzések most pihenőre tettek. Hálás vagyok hogy ezt minden hiszti nélkül sikerült elfogadni. Jó, szoktam sírdogálni , de már csak ha nem lát senki. Bizonyára fogok találni magamnak olyan elfoglaltságot, amihez nem kellenek társak, nem kellenek emberek és mindig lesznek akik a sok sületlenségem is örömmel fogadják !
… nem tudom, hogy hol veszítettem el a fonalat az emberi kapcsolatok témakörében az Élet Egyetemén, de több irányú visszajelzés után úgy döntöttem,hogy elhallgatok és hátra lépek egy lépéssel.
Amit mondok hülyeség, amit kérdezek, hülyeség, amit érzek hülyeség, amit látok, ami egyértelmű, ami nyíltan zajlik azt rosszul látom.
Nem tudom, hogy hogyan kell jónak lenni, hogyan kell megfelelni, hogy mit szabad tennem, mondanom, kérdeznem ezért úgy döntöttem,hogy nem csinálok többet semmit. Nem beszélek, nem kérdezek, nem kérek… Válaszolok ha kérdeznek, segítek ha kérik, de nekem nincs többé sem kérésem, sem kívánságom, sem vágyam senki felé… elnézését kérek, ha problémát okoztam azzal, hogy megpróbáltam a magam egyszerű módján része lenni ennek a világnak.
De jó hallgatni…mert elkezdtem látni, hogy miképp zajlik a világ, és elkezdtem megismerni benne azokat, akiket eddig a hangomtól nem láttam teljes valóságukban. Hálás vagyok. Szeretem megélni a világot az igazi valóságában. Benne az embereket a valódi énjükkel.
❤️
(🤗nem tűnök el ..itt vagyok és ott vagyok és maradok🤗)
…nem nagyon izgatott ez az opció, mivel lusta voltam aktiváltatni az E személyim így csak személyes megjelenés után lehettem volna szájbertagja a Digiverzumnak.
Engem viszont két dologtól ráz a hideg, az egyik a bárminemű ügyintézés, a másik meg a telefonálás. ( Itt jegyezném meg, keresem azt a kedves és kevésbé kényszermosolygós pszichiáterem, aki ad arról papírt, hogy pszichés okokból nem veszek fel telefont. Ez alól egyedül a cégem azon vezető vagy fölém rendelt illetve munkatársi jogviszonyban lévő egyedei kivételek, akik tisztességes kommunikációra képesek az alatt és mellettvalóikkal szemben. Mivel emberi sorsunk maximálisan érdekorientált, és mert nem vagyok őrült, tudom hogy mely hívásokban van érdekem, a többi viszont frusztrál..ennyi)😆
Hogy mégis DigiTücsiMücsi lettem annak az az oka, hogy bazi balfasz vagyok és egyszer Budapestre , ma meg dolgozni mentem el az irataim nélkül. 🙃
A budapesti pillanat elég tanulságos és mélyen elgondolkodtató volt, hogy ki milyen szinten kezeli a problémát, és valójában mi a probléma. Első körben elcsesztem, mert megosztottam az aggodalmam Apával, midőn leszállva a troliról a jól megérdemelt koffeinmentes – igen! mert nem az a kibaszott szívdobogás hiányzik, hanem, hogy együtt üljünk egy kávéillatos rezgésben…- kávénkat megigyuk a Jászain a Mekiben, hogy nincs meg a kártyatartóm.
Apa relatív higgadtan, de mégis rosszul reagálta a helyzetet. Mert mit tudok tenni? Ha kiesett a zsebemből, akkor kiesett…de lehet benne sem volt. Jól elcseszte a pillanatot és megállította az időt ez a bejelentésem.
Rá is jöttem, hogy nem az a probléma, hogy minden kártya benne figyel, hanem Én… -jó, hogy a Fiam otthon volt és hogy közel lakik ( igen, papucsos otthonka távolságban, mégsem járok át.Nincs otthonkám ..🤟) és megtalálta a kijelölt helyen.
Kávé lett, meg tanulság…Mivel elég dagadt vagyok és olyan szűk a farmerem, mint egy jó visszérharisnya, abból semmi nem esik ki,mert mozdulni sem tud… egyszerűen hallgatni kell, ha bajom van, és nem leszek probléma. Lesz kávé, meg jó hangulat, max belül esz a rossebb, hogy mi van ha…
Erre ma reggel megyek be a szolgálati helyre, hogy iszom egy kávét , viszem a kis fahéjas tejem, nyúlok a zsebembe, nincs kártya..nincs lové …
Jó dühös lettem, a családot immár nem avattam be, nem bírja már el a lelkem a lecseszést, a kioktatást, a degradáló stílust. Lehetséges, hogy megunták a fájdalmam, lehet bármi, hogy miért nem lehet engem elfogadni a fasz döntéseimmel, vagy a hülye vágyaimmal, hogy tartoztak valahová, nem kell segíteni, megoldom vagy elengedem.
Sejtettem, hogy kiesett a vállfára fektetett nadrágból. De azt megfogadtam, ha hazamegyek és ott lesz, akkor megyek vissza a Kormányablakba és megcsináltatom azt a szart, mert egy dolog biztos nálam van, akkor is ha nem használom arra amire eredetileg teremtették, a mobil ..
Így bevonultam, kb 7,5 perc alatt kész és innentől a kártyák zárolva a szekrényben. Nem kell ..nem hagyom el…ha a mobilt hagyom el, semmihez sem férnek hozzá nélkülem..így akkor ez rendben.
Ja hogy akkor most ki fog használni a Rendszer? Mert eddig nem azt tették amit akartak ugye? Itt jelzem a kioktatásra készülőknek, hogy ha majd ültetik be a mikrochipet, én leszek az ELSÖ! És akkor telefon sem kell 😉
Ja..igen… A csendet tanulom. Hogy fogjam be. Mert olyan lesz a holnap, amiben én már csak statiszta leszek. De sosem hittem volna, hogy nem fog fájni, ha társszereplő helyett csak egy probléma leszek ..nem az én problémám…fájjon másnak.
A troli beállt a megállóba, mi felszálltunk és a busz hátuljába húzódtunk. Egy kettes ülés volt szabadon a végén, mögöttünk egy talán velem egykorú, kedves arcú, olyan mesebeli tündéranyu tekintetű néni nagy cekkerrel…
A busz még várta az indulást, egyszer csak rengeteg galamb repült a megállóba. Láttam, hogy magokat esznek. Mondtam is Apának, hogy valaki magot szórt a galamboknak.
Ó, rokon lélek lehet, egyszer így télvíz idején én egy fél reklámszatyor szotyit etettem meg a Szent Gellért tér galambjaival míg vártam a Mercit az egyetemről.
Ahogy boldogságos hangulatban figyeltem az ajtó üvegén át a csipegető madárkákat, a néni (aki lehet Malvinka volt a Kincskereső Kisködmönből), rám mosolygott, majd jelölve elmutogatta hogy ő eteti a galambokat, mert sajnálja őket ebben a hidegben ..
Aztán a busz innentől minden megállóban megállt, mert ő nyomta a gombot, és amikor nyílt az ajtó, kidobott rajta egy jó bögrényi takarmányt, amire menetrend szerint érkezett is a csipegetők csapata.
A néni többször rám mosolygott és én-mintha négy éves kislány lettem volna,- csillogó szemekkel biztatóan és lêlekkarjaimmal magamhoz ölelve mosolyogtam vissza.
Apa szerint bolond volt a nő, szerintem meg csak olyan mint én… A troli tele volt szórva árpával ( talán, mert nem búza és nem is zab volt) nem tudom a sofőr sejtette-e mi történik hátul, de olyan jól esett a lelkemnek, hogy része lehettem ennek az apró, tündér arcú kedves néni csodájának, hogy eltörpült mellette minden, ami azután következett ❤️
Tegnap dühös voltam, mert megint felültem egy “pletykára” ami nem kis mértékben fogja befolyásolni a hangulatom, ha bejön… Persze szél zúgtalan nem indul, és ismerve a benne szereplő emberkéket (vagyis nem kevés megtapasztalással mögöttem az emberek lelkének és elméjének programjai témakörében) nem is olyan hihetetlen, hogy emberek a saját jónak képzelt érzéseik vagy anyagi stabilitásuk miatt kicsesszenek másokkal azzal a felkiáltással, hogy “én csak neked akarok jó”.
Tegnap a Telihold támogatásával dühös voltam magamra azért is, mert annyira szerettem volna MÁV-os lenni és most, hogy az vagyok lassan másfél hónapja, kezd ködbe veszni a március elején betöltendő 29 évem a Volánnál… Nem így képzeltem azért… De mit nekem képzelet…Az viszont bizonyos, hogy ha a jogutód semmibe fogja venni a konzervatívok hűségét, akkor én fél lábbal már nem is vagyok itt. —> DE MIÉRT EZEK AZ ÉRZÉSEK?
Tegnap este a Lajosbirodalomból ( idetévedő bekukkantó még itt nem járt lélektársak kedvéért, Lajos egy -illetve bocsánat -A KECSKE) az ablakon át látom ám, hogy apu egy zseblámpával a kezében ( bent égett a lámpa szerintem az összes helységben) kutatást végez. Ahogy beértem kiderült, hogy engem keres, mert fáj a gyomra és kell neki fájdalomcsillapító. Majd elkezd úgy tenni mint aki szédeleg, majd nehéz légzést is produkál mellé… Mint frissen gyógyult “infarktusné” nagyon képben vagyok már a tünetekkel, és azért megkérdem, hogy nem kellene-e bemenni az ügyeletre. Persze tiltakozás és neki csak gyógyszer kell, kap , plusz egy gyomorvédőt – a bor ivása mellett és kajamentes sztrájk esetén ugyan tök mindegy- majd bekísérteti magát a szobájába. Még itt is jelzem, hogy beviszem az ügyeletre, ha rosszul van, mert nem fog az én lelkemen száradni ha valami komolyabb baja van, mint amit a masszív alkoholfogyasztás, az ételmegtagadás és az életutálat egyben okoz. Elutasítja és kiküld….menjek ki, nem kell itt nézzem, reggelre úgyis meghal. Mondom rendben…
Egész éjjel ültem… 21 órától 24-ig a hálószobánkban az ágyban, majd kimentem az étkezőbe és ott ültem 3-ig… Füleltem, mikor kell segítség, vagy most mi fog történni. Olyan gyomorgörcsöm lett, hogy hiába volt minden fájdalomcsillapító azt hittem megfulladok menten. Gondolat gondolat hátán.. magam előtt láttam anyut, ahogy ott fekszik a padlón és körülötte mentősök csomagolnak, aztán azt, hogy mi lesz ha apám ez egyszer betartja az ígéretét és reggel nem jön ki, hogy kaját vigyen a kutyáinak. Nem mentem be hozzá éjjel, mert a kutyák elkezdnenek ugrálni az ágyán és amilyen nehezek ha ráugranak a mellkasára, még a végén csontját törik…
Csak ültem és gondolkodtam, hogy mi a franc van itt? Mit kell tenni, mi a jobb? Ha akarata ellenére elvitetem? Az influenza miatt lezárt kórházban pár nap és tényleg meghal. Mit tesznek egy 82 éves lázadó beteggel? Aki erőtlen, de ahhoz elég erős, hogy kitépjkedje az infúziót? Láttam én … Ne merüljünk bele. Tudom, hogy apu szervezete elkezdte feladni az alkohol miatt.. egyszer mindennek vége és ennek is lesz, de nekem miért kell ehhez asszisztálni?
Próbáltam felkészülni a legrosszabbra, erre elkezdett az agyam tovább gondolkodni, hogy mit kell tenni, hogy kell tenni, nem emlékszem mi volt anyu távozásakor, tudom, hogy tettem a dolgom, de zárolja az agyam az emlékeket. Nem akarom én ezt újra. Miért kellett nekem megszületni? MIT AKAR NEKEM TANÍTANI EZ A HELYZET?
Aztán reggel három lett, megfőztem a teát, kitettem a kutyák kajáját , hogy ha apu felkel tudja nekik majd adni, megcsináltam a Merci szendvicseit , tettem magot a cinkék etetőjébe és 24 óra fentlét után elindultam a buszhoz. Majd ha lesz egy kis szünet hazajövök és szembesülök a tényekkel.
Apa jött értem és hazahozott. Itthon minden ahogy volt… Apám reggel szépen felkelt, semmi gyomorfájdalom, sem szédelgés, már hiányzik a napi borból, a kutyák ettek én meg összeomlottam. Szétfolytam mint a hígszar az árokparton…
Annyira fáradt vagyok, annyira utálom ezt az egész helyzetet és annyira nincs kinek elmondani ezt, aki nem fog ítéletet mondani a döntéseim miatt. De mit számít már mások ítélkezése?
Ahogy itt ücsörgöm az udvaron , vagy 15 füstölő léleknyugtató és harmonizáló, simogató füstjében, rájöttem, hogy mi a baj, miért vagyok dühös, miért ölöm meg magam lassan a gondolataimmal és azokkal az érzésekkel amik belőlem áramolnak.
Azért okoz fájdalmat ez a helyzet , és az összes helyzet, amiben más emberek is szerepelnek az életemben, mert nem vagyok képes természetesnek és hozzám méltónak érezni a döntéseim, a gondolataim. Mert folyamatosan szégyellem magam már magam előtt is a gondolataim miatt, mert szégyellem, hogy utálom ezt az egészet, és szégyellem, hogy nekem nem okoz örömöt, hogy az apám itt van, az az apám ,akiről azt hittem, hogy ismerem semmi szeretetet nem képes adni nekem, és hogy már én sem érezek semmi jót iránta , csak fájdalmat, undort és csalódottságot.
És szégyellem, hogy ötven éves koromra egy magányos ember lettem, aki elbujdokol a személyes kapcsolatok elől, mert érzi, hogy mindenki más szeretettel van a körülötte lévő világgal szemben, csak én vagyok ilyen nyomorék, akit gyerekként sosem öleltek meg, sosem mondták, hogy szeretik és nem tanultam meg mit jelent az, hogy jól szeretni, hogy szerethető lenni.
Nagyon fáradt vagyok és nagyon csalódott és elegem van. Nem akarok itt lenni. Nem akarom ezt csinálni és utálom magam, hogy mindezek ellenére én megfőzöm reggel a teát, összesöpröm a kutyaszőrt, cserélgetem az ágyneműjét a kutyák miatt, és naponta 5x megkérdezem az apám, hogy mit hozzak neki, és ő 5x elmondja, hogy neki semmi nem kell… semmi nem jó… csak arzént akar, meg kés a mellkasába meg azt, hogy az én kezembe legyen az a kés, mert ő ehhez is gyáva.
De tudod…én vállalom a döntéseim. És nem viszem be apám az ügyeletre amikor épp kedve van azzal sokkolni, hogy reggelre meghal, mert nem fogom elmondani, hogy már egy éve tudatosan építi le magát, és gondosan mérgezi a szervezetét a borral, amit nem lehet megvonni tőle, és elutasít minden segítséget és tett róla, hogy én már soha se tudjam meg, milyen az, ha egy gyereket szeretnek a szülei… és ha reggelre tényleg meghal, akkor én nem halhatok vele, hibába is akarja már két évtized és hat év óta ezt ..
Már magamtól sem bírom el a vádaskodást, hogy nem vagyok hajlandó teljesen feláldozni az ő oltárán azt, ami én vagyok.
És én már nem akarok inkább senkit soha többé (meg)szeretni, hiszen az én szeretetem tele van aggodalommal és megfelelési kényszerrel, és próbálkozással és nagyon akarással hogy én is okosan , jól legyek része mások életének, de én vagyok aki végül képtelenné teszi magát arra, hogy része legyen, mert NEM TUDOM, hogy HOGY KELL SZERETNI és NEM TUDOM, hogy HOGY KELL RÉSZE LENNI MÁSOK ÉLETÉNEK ÚGY, hogy ne legyek benne sokk, hogy ne szólaljak meg, ha nem kérdeznek. Hogy ne csak tárgy legyek, hanem része lehessek az örömöknek is…
Mert a szüleim életének nem lehettem része… és soha annyi gyomorgörcsöt nem éreztem még, mint az utóbbi 5 évben, amióta apám masszívan elkezdett inni… Én nem akarok meghalni még… akkor sem, ha nincs miért élnem.
Mit tanít nekem ez a helyzet?
Önmagam elfogadását az összes döntéssel,amit hozok és annak az elfogadását,megértését, hogy mások hozzám fűződő kapcsolatát nem befolyásolhatom, mert minden törekvésem ellenére nem rajtam múlik. Én meg mást nem tehetek,csak elfogadhatom ,hogy a gondolataimmal és az érzéseimmel együtt vagyok az, aki… És ha egyedül maradok,akkor sem tehetek semmit, nem tudok más lenni,mint amivé lettem.
Napok óta indulok neki majd vetem el , hogy összefoglaljam újra ugyanazokat a gondolatokat, amiket már eddig is szinte minden posztomban. Nem tudom miért teszem, miért kell kívül lássam őket. Azon már nem is gondolkodom, hogy miért kerül ki belőlem minden a nyilványosságra. Talán mert azok, akik körülöttem élnek, már unják őket. Minimalizáltam a jelenlétem a Facebookon és csak 24 órát vannak fent az aktuális posztjaim. Ebben a világban mindaz ami én vagyok, nem érzi szükségét annak, hogy megmaradjon az utókornak egy olyan felületen, ahonnan a létezése óta több negatívum szivárog ki, mint az emberi létezés összes idejét együttvéve. 2004 óta rendszeresen posztolok, és törlöm… nem fontos honnan jövök és az sem hova tartok. Semmi sem fontos. Az életnek ha van értelme, akkor nem lehet több, mint megismerni azt a “programot” ami induláskor betápláltunk és ha szerencsénk van, a megismerése után lehetőségünk van felülírni vagy végleg törölni azt.
Amióta csak 24 órás vagyok a Facebookon az algoritmus nem nagyon tol elém semmi olyat, ami nem fontos. Nagyon ritkán nyomok “lájkot” és azt jól meg nézem mire, hogy nehogy azt higgye, hogy érdekel engem amitvel épp sokkolni akar. Nem nyitok meg oldalakat, nem kommentelek olyan helyen, ami nem tűnik valóságosnak. Talán így nem érzem, hogy mennem kell. Az ismerőseim számát tudatosan csökkentem azokra, akik napi szinten interakcióban vannak velem. Adok lehetőséget a leskelődésre ismeretlenül is, de már nem minden posztom osztom meg ott, amit itt a WordPressen írok, szerintem igy van jól… Nem érulom magam, nem vagyok én tárgy, és már nem vágyom senkihez sem tartozni, elfáradtam. A jelen helyzet, amiben apám elviszi az összes energiám azzal az idegen és cinikus viselkedéssel, amit felém sugároz, nem jut erőm azon aggódni, hogy igazából nem vagyok sehol sem “jegyezve”.
Apropó az apám. Egyik reggelre arra ébredtem, hogy Józsi finoman ébresztget, mert megint “rémálmom” volt. Az első részében anyut láttam, aki tárgyilagosan kisebb megvetéssel közli, hogy “apád haldoklik”, amire én reagálok, hogy tudom. Ebben semmi titok nincs, az utóbbi évek masszív alkohol fogyasztása szétbaszta a szervezetét és beérett a gyümölcs. Mit tehetnék? Most nézem, ahogy napról napra fogy és engedi el az életet, vagy el is vitethetem a kórházba, ahol napokat sem fog élni, mert az egyetlen, ami neki fontos, a KUTYA nem lesz vele… Apám itt tartózkodása végül áldássá lett számomra. Rájöttem, hogy minden, ami miatt stresszeltem nem elég fontos, mert van annál rosszabb is. Például az, hogy rám nincs szükség. Még apámnak sincs rám szüksége, csak “valakire” akit bánthat. Nem engedi magát szeretni, mert nem tudja viszonozni. Kezdem érteni, hogy miért nem tudok jól szeretni?! Hogy is tudnék, ha nem tudom hogy kell.
Az ember – főleg, aki egész életében szolgált– elég rosszul viseli, hogy mindaz, amit megélt, megtapasztalt, nem kell senkinek. Nem kérnek belőle, nyűg a jelenléte, teher. Apám ellátásra szorulttá tette magát anyu halálával. több mint 5 évtized alatt megszokta, hogy kiszolgálják, hogy mindent elébe tesznek, hogy következmény nélkül lehet valakit érzelmileg terrorizálni, hogy egy-egy ittas állapotban elkövetett bűn után elég pár napnyi puncsolás és feloldozást nyer. Anyu elment. Emlékszem, ahogy Józsi minden alázatát bevetve próbálja aput kisegíteni a kezdeti sokkból. Apám nem fogadta el sem tőle, sem tőlem a segítséget. Mivel senkim sincs a párom és a gyerekeimen kívül, így nekem kell döntéseket hozni. A tisztesség mint ami bármit is “úgy kíván” ott elbukott, ahol a távoli rokonság hirtelen számonkérésbe billent az érdeklődésből. 50 év ismeretlenségből ugyan ki meri azt állatani, hogy bármivel is elszámolni valóm lenne, kicsit sem ideális életemből és a jelen helyzetben hozott döntéseimről?
Rohadt fáradt vagyok. A feladat tart jelenleg egy lépéssel mindig távol az összeomlástól. Apu egyre inkább engedi el az életét, neki mindent az anyu jelentett, de nem tudott egyensúlyt teremteni és nem tudta elfogadni a felajánlott segítséget az alkoholfüggőség rendezésére, így először anyut “űzte el”, majd saját magától fosztja meg az életet.
Nekem nagy szerencsém, hogy abszolút realista vagyok és mindezen helyzet és minden helyzet engem egy magasabb tudatossági szinten ért. Bár az emberekkel való kapcsolatom minimálisra csökkent, nem adom fel a megéléseim megosztását azon kevesek felé, akik még találnak ezekben az írásokban bármit is, amivel a saját útjuk, céljaim, programjuk megismerését tudják segíteni.
Amikor visszatekintek az életemre, találok olyan pontokat, amiket nagyon nehezen tudok megbocsájtani magamnak. Az ilyen az, amikor félelemből tartottam fent kapcsolatokat, a másik szeretetkoldusságot. Én egy nagy szeretet kurva voltam mindig is. Annyira vágytam a szeretetre, az elismerésre, hogy bármire képes voltam érte. Szó szerint bármire. Most, ha a tükörbe nézek, akkor borzasztóan szégyellem, hogy ötven éves létemre még mindig én vagyok, aki tukmálja a figyelmét, a szeretetét , és nem veszi észre, hogy nincs rá igény. Mert ha valami egyoldalú, arra nincs igény. Ahol csak nyelik vagy kelletlen elfogadják, ott igazából nincs ennek értéke.
Egy kicsit sírdogáltam ezen, aztán elfogadtam magam, hogy ennyire futotta. Tudod milyen rossz, amikor leéled az életed felét és akkor jössz rá, hogy a környezeted ostobának tart? Hogy amit képviselsz az nekik test és lélekidegen, hogy te “furcsa” vagy és “bolond” és nincs semmid ami értéket képviselne számukra?
Már rájöttem, hogy nem baj, ha az úton nem azok jönnek velünk, akikkel mi mennénk. És az sem baj, ha a fáradság miatt, már senkivel nem vágysz menni sehová. Eljön annak az ideje , hogy az ember elkezd hálás lenni minden olyan pillanatért, amiben valaki felé küld egy mosolyt, egy ölelést, egy integetést, egy pár jó szót úgy, hogy nem vár érte semmit. Egyszerűen csak azért adják, mert belül érzik, hogy neked ez jár és nekik ez jó.
Egyvalami biztos, én többet ember nem leszek, mert nekem nem sikerült megtanulnom, hogy kell annak lenni. Nem áll jól ez a szerep, Nem tudok mit kezdeni vele. Minél jobban átérzem a LÉNYEGET, annál kevésbé tudok vele azonosulni. Nem szégyen kimondani, hogy az Univerzum Egyetemén, az “ember” szakon sajnos megbuktam. Újra… és nem veszem fel többet ezt a tárgyat. Biztosan van más út is aa fejlődésben, vagy egyszerűen elfogadja az EGÉSZ, hogy van olyan kis Lélektöredéke, aki ugyan végigcsinálta, de nem tudott azonosulni a feladattal. 🙂 Valamikor, nem is oly régen, azt mondtam, hogy engem nem lehet megtörni. Nos az utóbbi év nagyon is megtört. Egyre többet vagyok csendben. Egyre jobban üdvözlöm a magányt, egyre jobban becsülöm azon kevés EMBERT, aki minden küzdelmem ellenére kitart mellettem, de egyre nagyobb az űr köztem és azok között, akik vállalt szerepével végképp nem tudok azonosulni. Így van rendjén. Már nem félek a magánytól. Már megtanultam az előnyeit annak.
Találtam egy nagyon jó idézetet a Facebookon Márai Sándortól:
Nem tudom mi lesz, ha nem lesz az apám már velünk. Cseppet sem érzem, hogy megkönnyebbülést hozna, ha nem látnánk már szenvedni, ha nem keresném többet benne azt az “apát” akire másképp akarok emlékzeni, ha nem próbálnám már feledni a cinikus mosolyát, hogy szánalmasnak tart. Nem lesz könnyebb az út nélküle, mert nem lesz aki elfeledtesse velem, hogy amúgy az én életem, amióta nem tudok szolgáltani, mert nincs a magamfajtára már igény, semmit sem ér.
“Egy napon csendes lesz az ember. Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát. Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdelme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg… Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette.” -Márai Sándor-
🍁soulleaderdemon🍄 