Háromszáznegyvenkettedik nap a csodálatos életünkben.
Hulla fáradt vagyok. Néha sajnos azt kívánom, hogy inkább lennék fáradt hulla.
Milyen érdekes, hogy tavaly ilyenkor úgy gondoltam, hogy semmi értelme az életemnek és ma is így gondolom, de teljesen más a tartalom és az energia a két kijelentés mögött.

Egy évvel ezelőtt pont azon keseregtem, hogy elszaladnak a napok úgy, hogy nem tudok értelmet adni nekik. Kurvára szendvedtem ettől. Olyan dolgokon kínlódtam, aminek most nagyon tudnék örülni 🤔

Ezen inkább szórakozom most mint sírok, de tényleg vicc, hogy ha az ember nem tud okosan “kívánni” akkor a szar kívánságai fognak valóra válni. És lám van “értelme” az életemnek, csak éppen most annak örülnék, ha inkább nem lenne.

Az idei évben még nem volt időm gondolkodni azon, hogy mi az élet értelme, viszont már kimondtam, hogy az ember életének az értelme semmi több mint amit akar, hogy az értelme legyen.🤷

Az ember látszólag szabadnak születik. Persze van egy programja és ehhez a programhoz “választja” ki (neki a rendszer) a megfelelő körülményeket, hova milyen világba szülessen és senki nem ad értelmet az életének csak terelgetni a saját elképzelései szerint, ami addig jó, míg építő jellegű és onnantól nem, ahol visszafog, korlátoz vagy tévútra terel..

Az elmúlt 342 nap alatt eljutottam oda, hogy találtam értelmet az életemnek.
Az én életem értelme semmi több, mint vanni.

Sokszor kimondtam, hogy nem vágyom (már) semmire, de ezen kimondott mondatok között üresség és keserűség volt.

Most is kimondom, hogy NEKEM SEMMI NEM KELL MÁR, de ezt most érezd úgy, hogy kurvajó, hogy nekem semmi nem kell. Nem akarok semmit, csak nyugalmat.

Egy 24 órát máshol akarok lenni, ahol senki sincs, nincs ember, sem mobil , sem térerő sem semmi csak én és nem gondolkodni csak lenni és megélni a helyet ahol megadatik nekem a “semmiben levés”.
Soha nem voltam ennyire fáradt mint most.
Nem fizikailag , hanem lelkileg.
Nagyon nehezen viselem a rosszindulatot, a negatívumok felnagyítását, rosszul viselem az agresszív viselkedést, a hangos szót, rosszul viselem azt ha valaki ostoba (ostobább mint én) és azt is ha tudálékos, ha kioktatós. Nem viselem az egoizmust, az önzőséget, a sunyiságot, egyszerűen ki vagyok éhezve a jó szóra, arra, hogy egyszer legalább egyetlen napon ne legyek szar, mert tönkretettem a döntéseimmel a családom életét.
Jogos… persze mindennek oka van.
Az utóbbi 11 hónapban többet “éltem” mint az elmúlt 30 évben.

Az utóbbi 11 hónapban többet bántott az apám a szavaival, mint amennyit vert a 14 évben  amit egy helyen töltöttünk… Ki hitte volna, hogy ennek ellenére magunkhoz veszem és próbálok gondoskodni róla, amennyire tőlem telik, pedig minden nap tesz róla,hogy megkérdőjelezzem mindazt, ami vagyok.

Baromi fáradt vagyok. Ez gondolom anyu ajándéka. Anyu nem volt gonosz ember, sosem akarta volna, hogy megéljem amit ő. De a Sors ezt akarta. Mert ha egy évvel ezelőtt nem a céltalanságban fetrengek értelmelten életem hangoztatva, hanem megpróbálom meghallani amit anyu mondani akar, akkor most ő valószínüleg épp azon kínlódna a telefonban, hogy mit főzzön 24-én délre, mikor ugye majd megyünk, és nem nekem kellene azon gondolkodni, hogy nekem már nem kell az a szent nap és bár már nálunk két hete égnek a fények, mert mindenki vágyja már a CSODÁT nekem már nem kell több családi karácsony, mert az anyuval már örökre eltávozott. Annyiban annyira benne volt az Ünnep, annyira szerette a Karácsonyt,pedig apu minden karácsonyát tönkretette az italozásával.

Csütörtökön elmentem a “Margithoz” a Szigetre.

Megmondtam neki, hogy nem akarok semmit.
csak megköszönni jöttem a mindent is…
És hagytam ott neki egy eldugott sarokban egy kis angyalt.
Furcsa, hogy ezen kis kegyhelyen mindig friss és gyönyörű virágok vannak a vázákban.

És mindig ég egy kis mécses.
Sokan is járnak oda.
Lehet egyszer eltöltök ott 24 órát, 24 csendes órát.
Nyugalmat akarok, jó szót, ha már valakinek muszáj megszólalnia a közelemben,
semmi többet.

“- Isten éltessen , névnapod van ma nem? 19-e van…”
“- Igen ma 19 van, Erzsébet napja”
“- De te Erzsébet vagy nem?”
“- Nem”
” -Akkor mi vagy? “
” -Tünde”
” -Tünde? És az mikor van?”
” -Június 1.”
“- Június 1? Akkor bekeretezem… pedig mennyi helyre felírtam, hogy ma el ne felejtsem”

Anyu Erzsébet, és Anyu született november elsején, amikor megköszöntött a “szülinapomon” .
Rá emlékezik, nagyon szerette mégis megölte a szavaival, a cselekedeteivel.
Sosem fogja feldolgozni ezt. Baromira sajnálom őt. Tudom, hogy rettenetesen szenved. És nem fogja tudni ezt már megoldani, mert blokkolja a megoldásokat, nem akarja megoldani büntetni magát. Tudom, hogy belül más. De nem segíthetek rajta. Én csak az IDŐt adom, hogy hátha mégis meg tud magának bocsájtani és akkor elmehet. És én is.

327 napja minden napom az utolsó… mindenhol..
Ritka alkalmak egyike, ha fordán lévő “javítós” járatot a fordás kocsi végzi, ha ez rám esik kihasználom a lehetőséget, hogy beszaladjak a Lipóti pékségbe kenyérért.
A madocsai kenyér mellett az egyetlen ehető, friss, ropogós héjú kenyér itt kapható a többi szinte ehetetlen, s bár nem eszem sűrűn kenyeret, ilyenkor nyilván bűnbe esek 🙂 A lényeg, hogy veszek friss kenyeret és egy lattét… papírpoharast, buszon szállíthatóst, menőt…

Ma amikor megvettem a lattém, és vártam a gyerekeket, elfogott a hála érzése.
Olyan unalmas lehet ebben a világban ezt mázas “hálás vagyok” dumát olvasni, de ez nem holmi papi prédikáció, üres semmit mondó tartalommal, hanem igazi mély, sírógörcsös hála.
Két évtizedig úgy osztottam tovább a belülről érkező tanításokat, hogy többségét nem éltem meg. A faszbuk tele van sz@rva a sok idézettel, olvassuk, bólogatunk, aztán görgetünk tovább. Persze majd hálás leszek ha ráérek, persze majd meditálok, meg gyakorlom a csendet, aztán semmi nem történik.
És akkor történik valami, amire nem számítunk. Betegség, munkanélküliség, haláleset. Amit nem vártunk, ami csak másokkal fordulhat elő. Arcul csap a tehetetlenség, felszakadnak a múlt képei, jön az önvád, jönnek sorban a figyelmeztető táblák, amik mellett nevetve suhantunk el, nem nem, velünk ez nem fordulhat elő.
Elfordulunk a fájdalom elől, megyünk tovább és megtiltjuk magunknak, hogy tanuljunk mások hibáiból.

Napok ( már hetek azok a napok) óta a Christmas FM rádiót hallgatom. Van három dal, ami meghatározta 2023 szentestéjét.. amikor ez a három dal felcsendül, akkor mindig ugyanaz a kép kerül elő, bennem, ahogy beülök Apa kocsijába, mert feladat adódott ezen a szent napon és messzire utaztunk. Apával töltött éveim legszebb karácsonya volt. Azon a napon remény született bennem arra, hogy vannak még olyan emberek, akik szépen tudnak beszélni, akik tisztelettel vannak kortól, nemtől és végzettségtől függetlenül, egy utazáson vettem részt, aminek a végét egy telefonhívás jelentette, amivel az anyu folytatta az én utazásom immár egy másik világban, talán jobb új élet reményében majd itt a Földön.

Ezen napon értettem meg azt a tanítást, amit én is csak tovább görgettem.
Hogy minden napod úgy éld, hogy úgy kommunikálj, úgy légy része a téged körülvevő világnak, hogy ez a napod az UTOLSÓ, amit itt a Földön ebben a formában töltesz.
És én azóta úgy élek.

Este elmosogatok, ritkán van szennyesruha, az állatok megetetve,a papírok rendben, búcsú videó a telefonon mindig van egy, hogy tudják szeretek Mindenkit ❤️.
Én nem lépek úgy ki a buszból, hogy ne lenne megtankolva, kitakarítva, rendben. Ha holnap reggel már nem tudom felvenni a munkát ott nem talál senki kupit, azt a buszt azonnal munkába lehet állítani bármilyen járatba. Ezen van aki nevet. Van akit zavar, de engem senki nem érdekel, egyik sem volt ott azon az estén, amikor valaki úgy távozott el, hogy nem fejezte be amit elkezdett… üres pezsgős poharak várták , hogy végezzen a másnapi közös ünneplésünk előkészületeivel és lepihenjen.
Lepihent… a hideg idő, apám mindennapi küzdelme az életének értelmetlenségével, a karácsonyvárás rezgése, a “bűvös éj” zenéje figyelmeztet arra, hogy minden nap az utolsó és meg kell élni minden pillanatát és kurvára legyen hálás az, akinek vannak még jó pillanatai, legyen az egy papírpohárnyi tejeskávé a busz kormányán, mert nagyon sokan vannak, akik még ezt sem tehetik meg és az én szeretett Barátaim között is vannak, akik lehet örülnének, ha egyszer meg tudnának inni egy kávét valahol egy papírpohárból nyugodtan, aggodalom nélkül, boldogan, nevetve…. de nem tehetik.
Ma én velük ittam a kávém..
És rájuk gondoltam.
Meg arra, hogy én milyen nagyon szerencsés vagyok.
És ha anyu akkor nem megy el, akkor én még mindig a saját sebeim nyalogatva fekszem a busz padlóján és meditációkat hallagatok az élet értelméről, meg arról, hogyan kell boldognak lenni.
Miért kell valakinek azért elmennie, hogy megtanítson másokat élni?
ÉS MIÉRT NEM TUDNAK OLYAN SOKAN MÉGSEM TANULNI SEMMIBŐL?
😦

Én nagyon hálás vagyok és ha ez volt az utolsó napom, akkor tudd, hogy szeretlek,
tudd, hogy elfogadlak, ha menni akarsz elengedlek, ha jössz örömmel fogadlak.
Tudd, hogy mindig azt mondom, amit érzek és nem akarom, hogy azért szeress, mert azt mondom, amit hallani akarsz.

Minden tanítás akkor válik igazzá, ha a megélés szintjére emelkedik bennünk. Addig csak szép szavak maradnak, melyek várják, hogy egyszer valósággá váljanak.

.

325. nap
A hétvégén apu közölte, hogy nem érzi nálunk jól magát, mert “kirekesztjük” az életünkből. Kérdeztem tőle, hogy miért érzi ezt, hiszen sosem akar (még velem sem) egy légtérben lenni velünk. Nálunk mindenki egyszemélyes életet él. A Merci felnőtt nő, külön birodalmat épít épp magának a ház elejében,
Apa vagy az egyeteme miatt nyomja a gépet, vagy alszik amúgy meg minden nap dolgozunk szinte. Mikor lennénk együtt?
Nekem 325 napja nem volt olyan napom, hogy “döglöttem” volna. Folyamatos tevékenykedésben vagyok, fel sem tudom fogni, hogy hogy lehettem én anyu távozása előtt életunt és depressziós, hol volt ez a sok munka akkor, amit valószínűleg úgy végeztem el, hogy fel sem tűnt, most viszont kényszeresen tevékeny vagyok, akkor is az udvart seprem, ha nem hullik a levél a betonszerű silány munkára, amit útnak nevezünk.
Mi nem rekesztjük ki aput jobban, mint egymást az életünkből.
Az igaz, hogy képtelen vagyok neki bármilyen “programot” szervezni. Mert nem óhajt kimozdulni. Ha udvari tevékenységet folytatok, akkor kijön és közli, hogy vagy túl meleg vagy túl hideg van ehhez és vonuljak vissza, mivel nem teszem megharagszik. Nem tudunk beszélgetni, mert mindenen felkapja vizet, saját magát felb@ssza, aztán valamit odabök, amivel szerinte bánthat és kivonul a szent gömbkutyákhoz.

Tegnap be kellett vallanom, hogy annak ellenére, hogy nem így gondoltam sokáig, de anyuval “jobban jártunk volna” mint lakótárs, mert anyu legalább megbecsülte volna mindazt amit érte teszünk. Az elmúlt 325 nap egy kemény önismereti túra a lelkem és az elmém legsötétebb bugyraiban. Lehet, hogy valaha nem voltam jó ember. Voltak dolgaim, nem voltam átlagos ember soha, okoztam sok fejtörést a környezetemnek, de az utóbbi 325 nap arra is rávilágított, hogy ki vagyok, milyen emberré lettem az 50. életévemre és milyen hiányosságaim vannak, amiket nem lenne baj, ha pótolnék, ha lesz rá lehetőségem.

Minden nap minden percében látom magam , ahogy kétségbeesve hallgatom a buszon a hosszú várakozási idők alatt a meditációkat, kétségbeesve kapaszkodom minden fűszálba, hogy értelmet próbáljak varázsolni a perceknek, amik nem munkával telnek. És egy pillanat alatt minden megváltozott, nem lett több értelme az életemnek, hanem egyszerűen nincs időm gondolkodni azon, hogy minek küzdöm itt minden nap.

Ez a helyzet holtomiglan- holtodiglan.
Nem egy választott társat, vagy egy vállalt gyereket kell “gondozni” hanem egy szülőt, akit alig ismerek, aki semmi jelét nem mutatja annak, hogy közünk lenne egymáshoz érzelmileg. Olyan, mintha egy idegen embert szolgálnék ki a szabad perceimben, azokban a szabad percekben, amiket hosszú éveken át elpocsékoltam. ( bakker)

Nem panaszkodom.
Nagyon kellett ez nekem. Jól meg is érdemeltem.
Nem tudtam élni a szabadsággal, amit évtizedek alatt építettem fel magamban. Most nincs szabadságom. Lehetne persze.
Csak pénz és a tükörbe nézés képessége kell hozzá.
De az sem tudom megmagyarázni, hogy én, aki amúgy mindenhonnan simán lelépett eddig, ahol már nem voltam boldog , most miért nem lépek le?
Ilyen nagy erővel jönnek felszínre a tanítások?
Eljön majd az idő, mikor át kell mennem a hídon, és nem lehetek tele meg nem oldott feladatokkal, és ki nem mondott igazságokkal.
Ezeknek van most az ideje.
De nagyon nehéz.
Szégyellem is magam, hiszen minden ház ajtaja mögött zajlik valamiféle küzdelem, nekem valójában mindenkihez képest sokkal jobb. Nem is panasznak szánom, csak ténynek, hogy egyre kevesebb hely van bennem a gondolatoknak, és egyre nagyobb az üresség és a csend és olykor félelem költözik belém, hogy úgy végzem, mint anyu, aki úgy élt volna még. Csak neki még volt 25 éve hozzám képest, nekem is kell az a 25, mert kivételesen én is élnék még egy kicsit, ha nincsenek is nagy terveim, de vannak aprók, amiket még volna kedvem megvalósítani. 😦
De lehet ennek van most ideje, a számadásnak és a csendnek, mert hálásnak már hálás vagyok és már szánom-bánom a bűneim is.
Apu még mindig képes tükröt tartani, még mindig képes felszakítani bennem olyan elrejtett érzéseket, amiktől szabadulva még nagyobb szabadság felé közeledik a lelkem. Olykor eszembe jut, hogy örökké ő sem él. Nagy büntetés lenne neki, ha én mennék el előbb. És mi lesz velem ha ő megy előbb , ha nem lesz kényszer arra már hogy itt maradjak. Mert egyenlőre tilos bárhová mennem, legyek élő vagy holt, apám vinnem kell. Ő az én keresztem.
Azt tudom, hogy erről a Földről aki saját elhatározásából megy el, az gyáva. Eddig mindig tiszteltem azokat, akik képesek voltak szembefordulni az egyetlen és alap programmal, az életösztön programjával, de mára megvetem őket, mert az ember lelke csak akkor képes a megtisztulásra, ha mindent, amit vállalt végigcsinál. Ha majd mehet, úgyis menni fog legyen 1 vagy 111 éves…a felsőbb én dönt, ahogy anyut is kimentette úgy mindenkit pont akkor visz el, amikor eljön az ideje.
Az biztos, ha ezt az egészet túlélem, többet nem hozok olyan döntést, amivel nem csak magam, hanem a környezetem is korlátozom. Mert az egyik legnagyobb hibám volt az elmúlt 50 év alatt az, hogy olyan döntéseket hoztam, amivel mások szabadságát is korlátoztam.

…akkor elengedem az egyetlen álmom, mert a karma nem hagyja,hogy megvalósuljon…

Ez a REND.

De ha ezen a renden múlik, hogy nem kell többé embernek lennem, és nem kell többé részt venni ebben az őrült önző játékban,amit életnek mernek nevezni, akkor elfogadom, hogy ebben az életemben megint vesztettem.🤷

  Azért vesztek, mert nem tudok másokkal együtt hazudni, azért vesztek, mert nem tudok másokkal együtt bántani másokat, azért nem kellek mert tartozni vágytam másokhoz, azért vagyok útban mert megosztanám.másokkal a boldogságom, az is baj, hogy része akarok lenni mások örömének , bánatának, akkor maradjak inkább egyedül és gondoljon mindenki amit akar rólam eztán.

Én ide erre a Földre nem jövök többet.

❤️