Akármilyen csodálatos is a többi évszak, az őszben minden boldogságom forrása ott lakozik
Nyílik a krizantém 🤗
Imádom ha itthon vagyok reggel. Az őszben az egyik legjobb a reggeli ködön átsejlő ébredő Nap sugaraiban forró teával a teraszon ülni egy meleg plédbe bugyolálva és nézni, ahogy a kismadarak birtokba veszik az etetőt🤗
Ilyenkor ősszel, amikor nem kínozza már a hőség a növényeket, még élvezik kicsit az ébrenlétet a hosszú téli alvás előtt. Mégis jó látni, ahogy párjuk már pizsamába öltözött.
Ősszel kicsit lustábban indul a reggel de vannak akik mindig nagyon várják, hogy megjelenjek a reggelivel 🤗
Mondjuk Lajosom kicsit megharagudott ránk, mert merényletet követtünk el ellene, villanypásztort kapott ajándékba, mert rendszeresen felemelte a szuper biztos kerítést és szélnek eresztette a tojástermelő szüzeket.😅
Szegény Lajos párszor megugrott a drót rágcsálása közben, most meg van sértődve és nem megy ki a kifutóba.🤫🤣
Amikor több napot itthon vagyok, mindig felmerül bennem, hogy nem akarok többet kimenni a kapun. Bár szeretem a munkám, de amióta apu itt van, a munkám sem szól másról, csak arról, hogy mikor lehet közben hazajönni, hogy megnézzem rendben van-e minden . Pedig milyen más lenne, minden nap ott lenni, ahol béke van és nyugalom. Etetni az állatokat, öntözgetni a virágokat, meleget teremteni, kuckót a családnak, mindig várni, hogy hazatérjenek az útjukról. De csak annak jó ez a háziasszony szerep, aki képes arra, hogy mindeközben megvalósítsa önmagát. Aki képes arra, hogy útnak induljon, ha menni vágyik, aki bármit is másokért úgy teszi, hogy abban önmaga is örömöt lel. Nem cselédnek lenni, hanem önmegvalósítónak.
Csak ez az ősz nem ezt hozta magával. Sehol nincs béke és nyugalom. Bár sokkal jobb minden, mint tegnap és a holnap még több jót hoz majd, ahogy a fókusz egyre inkább az apró örömökre kerül, mégsem lehet teljesen kizárni a külvilágot, és benne az embereket, akik közül még mindig többen vannak, azok, akik mások hátán kapaszkodnak értelmetlen előnyeikért. Elég a játszmákból, elég a hiányt erősítő gondolatokból. Már szeretek egyedül is lenni, hiszen minden, ami öröm számomra azon múlik, hogy akarom-e érezni ezt az érzést, vagy maradok az állandó nyavalygásban és önsajnálatban.
Ez az ősz magával hozza akaratlanul is az elmúlás rezgését és figyelmeztet arra, hogy egyre kevesebb az időm elérni a tudatosság azon szintjét, ahonnan bátran ugorhatok majd az ismeretlenbe, ha eljön az idő. Én szeretem ezt az őszt. Szeretem ezt a mai csípős, ködös reggelt. Szeretem, hogy még élek. Nagyon hosszú és kemény volt az út ehhez az érzéshez.
Apa kétszázadszor nézte meg a Top Gun: Maverick-et és én ennek legalább a feleszer vele láttam, úgy hogy nem is nézek tévét. ( közös hálószoba előnyei ötven felett)
A filmben többször elhangzik a jótanács, miszerint “ne gondolkodj, csináld” és én egyszer sem éreztem magaménak a mai nap ezelőtt két percelig, mikor rájöttem, hogy az összes feladatot az életemben attól a pillanattól éltem meg problémának, ahonnan egyfolytában a következmények lehetőségein gondolkodom.
Már az utolsó Mavericknél feltettem a kérdést, hogy minek kell nekem ezt ennyiszer megnéznem? Sosem volt Tom Cruise az esetem a vigyora mindig is irritált, ha már az eseteimet kellene latba vetnem, akkor Charlie Sheen lenne az első, a Fantom című filmben lett a szívem csücske.
Volt egy doki a sebészeten, ahogy gyakszin voltam, aki pont így nézett ki fejre, csak kicsit pocakos volt 😛 , hát nagyon tudtam szeretni a közös munkát vele, pedig egy önelégült pacák volt, akinek a kukiján valószínűleg végig rúdtáncolt a sebészet összes üdvöske nővérkéje a viselkedésük alapján, persze mint taknyosorrú tanuló szóba sem jöhettem 😛 , pedig gyúrtam rá, a másik lieblingem meg Kenneth Branagh volt a Sok hűhó a semmiért című filmben 😛 😛 😛 ( meg a Frankensteinben 😛 )
Hát na.. szóval kicsit elkanyarodva a lényegtől, összeszedem a gondolataim, mert meg akarom osztani az örömöm.
Ma oktatáson voltam- ez nem öröm, ez inkább valami kivégzése az agynak- és már odafelé menet jelezte a Belső Hang, hogy nekem ez a nap is egy TESZT lesz. Egy ideje- amióta kisebb ( hatalmas ) segítséggel visszaadtam magamnak a szabadságom – blokkolom azokat a gondolatokat, amelyek az aggodalom rezgése van.
A “de mi lesz ha” jövőbe vetített rémképhívó kérdés már nem hangzik el. Amikor eljutottam oda, hogy képes voltam elfogadni azt ami vagyok, aki vagyok, hogy nem tiltakoztam az ellen, hogy én mindig a legjobb tudásom szerint hozok döntéseket, akkor is, ha ez a döntés mások szerint rossz, onnantól fogva nem aggódom azon, hogy a viselkedésem vagy a döntéseim másoknak kárt okoznának, mert bennem a károkozás szándéka maximum egy gondolatban elkövetett gyilkosság végeredménye, azaz azon kívül, hogy pár embert már kiírtam a történelemből a gondolatok szintjén én mondhatni SOHA nem ártottam ártó szándékkal senkinek. Ha ártottam is, az tudatlanságból vagy balfaszságból adódhatott.
Ma csak ültem és néztem , hogy milyen furcsák is az emberek. Szerencsére olyan Kolléga mellett ültem, akik hasonlóképp érezhette mások megnyilvánulását, és csak néztünk és mosolyogtunk. a tudatos, spirituális utam járván először éreztem, hogy nekem nincs dolgom ezzel. Hogy még csak fel sem kell háborodnom azon, hogy valaki hülye. 😀 Nagyon elfáradok a közelükben, de nem veszem magamra a működésüket.
Sokat gondolkodtam azon, hogy hol csesződik el az ember élete, miért van az, hogy a gyermeki boldogságot megöli a felnőtt világ felelősségének súlya. Hova tűnik a boldogság? Aztán rájöttem, hogy gyerekként addig súlykolják a “tetteid következményét”, hogy nem mersz a végén kockáztatni. Nekem minden rémálmom az, hogy azok akiket szeretek megharagudnak rám. Nagyon szerettem volna nagy családot, de mégis az én lelkemen szárította el ez a nagy család a családi békét. Onnantól fogva rettegtem attól, hogy az igazságérzetem és a szeretetem tukmálása miatt elfordulnak tőlem az emberek.
Igy 50 körül már kicsit másképp gondolom. Nem tartom magam sokra, de biztosan vannak értékeim. Ha valakinek ez derogál, azt hagyni kell menni. Ha valakinek szüksége van az én őrült és “valóságomhozhű” rezgésemre akkor is marad , ha én nem akarom. Nekem minden csak jó. Az is ha megy valaki, mert egy felelősséggel kevesebb és az is ha marad, mert nagyon szeretek szeretni ❤ Igaz, hogy mindig azt mondom, hogy nem tudom hogy kell… de azt tudom, hogy én magamból ha a legtöbbet adom, amit adni képes vagyok, az már szeretet.
Az autó(busz) vezetés megtanítja az embert arra, hogy nincs idő gondolkodni bizonyos (közlekedési) helyzetekben. Nincs idő fejben előszedni a fizikaórán meg nem tanultakat, nincs idő matekozni, hanem cselekedni kell és ehhez a legtöbb amit az ember tehet az, hogy hisz magában. Hinni kell, hogy a legjobb döntést hozzuk. Akkor is, ha ezzel lehet, hogy kárt okozunk, akkor is, ha a bíróságon majd a sok szakértő hónapok alatt más eredményre jut, hogy akkor ha akkor ha…
Ha cselekedni hív a Belső hang, akkor nincs sem szabály, sem következmény, csak a cselekvés maga. Az, hogy ezt mások miképpen értékelik majd, az az ő dolguk, de az biztos, hogy ha valaki felettünk a legjobb tudásunkkal meghozott döntéseink miatt ítélkezik, az akkor is ezt fogja tenni, ha gondolkodunk és nem cselekszünk a várható következmények miatt. Mert következménye mindennek van. Nem a mi dolgunk ezen merengeni. A következmény új tanítást hoz, és ha éppen életfogytig ülünk egy börtönben miatta, nos az sem egy utolsó megtapasztalása lesz rövidke kis életünknek.
Totál örömteli vagyok most, pedig külső nézőpontból semmi okom rá. Belülről viszont nagyon is, hogy van..
Nem vagyok nagy kertész, csak olyan kontár mindenben, de a szándék a szépség megteremtésére mindig megvolt. A magam módján. Mert utánajárni, hogy mit hogy is kell már lusta vagyok. De én így vagyok mindennel. Egyedül a csirkevágást néztem a Youtube-n, amikor egy egyszer egy pipike megsérült és muszáj volt az életére törni, mert a többiek végezték volna ki. Nos akkor sem követtem a lépéseket, mert az általam humánusabb megoldások híve vagyok. ( rossz megfogalmazás, nem vagyok a tényleges gyilkosság híve, csak fejben szoktam kivégezni a számomra kártékonynak ítélet alakokat , de ott sem vizualizálom a folyamatot, csak a végeredményt.) 😀
Szóval a fókusz az “önmagam megajándékozása az örömmel” projekt keretén belül a hortenziák kiürült cserepébe vettem krizantémot a szomszéd falu kertészetében, mert mindig elmegyek mellette a busszal és csodálom a három színből egy cserébe ültetett kreációt. Vétek ezeket a gyönyörű virágokat rátenni cserepestől a betonlapú sírokra és hagyni meghalni a télben, mikor minden évben újra hajt és újra gyönyörű. Amúgy annyira igénytelen növény, nekem van olyan krizantémom cserében, amiről azt hittük rég nem él, ki volt dobva, és tavasszal láttam, hogy a téli fagy ellenére újra hajt. Így került vissza a földbe és most virágzik nekem és gyönyörű.
Szóval vagy 20 éve szeretnék krizantémot ültetni, de sosem volt ilyentájt rá pénz. Most volt. Most muszáj volt lennie, mert az a feladat, hogy örömteli legyek, és nekem a virágok örömöt okoznak. Szóval vettem. Még veszek árvácskákat a Mama fája köré, mert szerette ő is és én is az árvácskát. Anyai nagyszüleim kertjében a sövény mellett virított az árvácska, a neve kiejtése is azt a világot hozza vissza, és a reggeli párás levegő illatát a nagy szilva alatt rohadó millió szilva fanyar bűzével.
A kertben kontárkodó kutyák miatt nem nagyon lehet virágot a földbe ültetni, mert mindent kiásnak és kitaposnak, ezért az ajándékba kapott nárciszok is a cserepekbe kerültek, mert a krizantémot vissza kell majd vágni a tavasszal… Majd meglátjuk mit sikerült varázsolni és mi lesz a végeredmény. A krizantémok még nem nyíltak ki, olyan választottam, ami még bimbós… Van ideje, ha nem fagy meg, mert ma reggel bizony kint a határban deres volt a föld.
🩷🩷🩷
A nyáron kihalódott ablakláda tartalma helyett is új kreáció került egy ládába. A többiek jobb fekvésben túlélték a nyarat.
Tegnap a dió kivételével, amiről nem tudtam, hogy csak novemberben kezdik árulni, elültettük családi program keretén belül a gyümölcsfákat. Soha ilyen szép nem volt mögöttünk a föld, mint most. Apa a szíve csücske Duanjáró hajójából kistraktor lett, így nincs gaz csak gondozott föld, amiben bármi is lehet, ha az egészség és az időjárás engedi. Egyenlőre megalapozva a holnap pálinka, bocsánat lekvár és befőtt termését, a gyümölcs került előtérbe. Alma, körte, szilva , cseresznye, meggy… A barack az utóbbi idők tapasztalata miatt kimaradt.. és lesz a dió, mert azt mondják abban van a jövő…főleg ha nem pusztul meg, mint manapság a termése.. Régen nagyon szerettem volna egy nagy díszkertet. De nem volt támogatva az ötletem, így kis díszkertem van, amiben semmi sem díszes ugyan, kínlódom a Hortenziákkal, gond, hogy eltűnt és csak soká lesz újra árnyék ott és egyéb, de alakul, sokkal szebb, mint volt és látom benne jövőt.
Jelenleg a kismadarak uralják. Nyáron inni és fürdeni jöttek el, most beindult a téli etetési szezon, és rengeteg nyári vendég jött el az etetőhöz. Kíváncsi lennék, hogy miből vették észre, hogy már ki van téve az eleség. Lehet őrszemet állítanak a közelbe, hogy mikor sántikál már ki az zöregasszony azzal a szotyival. Remélem sikerül feltölteni a szotyolás bödönöket és egy újabb télre megint megnyugszik a lelkem, hogy van mit ennie a madaraknak.
Nekem a pár virágom locsolgatása és a kismadarak etetése- itatása is öröm. Amíg a panelben laktam is etettem a madarakat és bizony a cinege ott is odatalált a harmadik emeleti ablakba. Lehet a lelkük érzi, hogy valaki gondol rájuk. 🙂
Nekem az is öröm, ha a boltból hazafelé nem a rövidebb úton autózom Földvárról visszafelé, hanem eljövök a hatoson.. GPS bekapcsol, hogy mutassa merre figyel a szemfüles Yard, és ha nincs trafi és “seholsenki” akkor szépen hazarepcsizek a napsütésben a kisforgalmú úton. Ha kicsit szomorú lennék, akkor elmegyek Újvárosig a boltba, és a pályán röpcsizek.. zene és sebesség… Fura ezt nekem így most “bevallani” de valahogy van benne valami szabadság érzés. / persze igen igen.. csakis a megengedett sebességhatáron belül /
Most öröm, hogy végre kicsit ülök, és klimpírozom itt a betűket. Az is öröm, hogy tiszta lett a lap a kapcsolataim terén. Megértettem, hogy mindenkinek van vágya, magánélete és nem biztos, hogy beletartozik az örömébe, hogy megossza velem ezt. Azt sem szabályozhatom, hogy ki mit akar nekem adni magából, így én megosztom amit megosztani vágyok, fogadja vagy nem aki felé küldöm, nem az én dolgom. És elfogadok mindent, amit felém küldenek. Mert minden megosztás a bizalom jele… régen arra mentek rá a kapcsolataim, hogy elvárás volt, hogy személy szerint nekem vagy tőlem neki(k) menjen át az infó , ne a közösségi oldalról kelljen megtudni dolgokat. Mára megértettem, hogy nem lehet ilyesfajta elvárás, mert olyan barátságok mint régen nincsenek.. De lehet nem is baj. Az egónak van csak olyan vágya, hogy kisajátítson magának embereket. A mai világban a szabadság vágya erősebb, mint a hovatartozásé, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki értéktelen lenne, inkább azt, hogy senkit nincs joga az embernek magához kötni. Sem társat, sem gyereket, sem barátot. Öröm ha együtt vagyunk… Öröm ha megosztanak valamit, öröm ha vesznek a tálból amit kirak az ember az asztalra.. Öröm, hogy mindig van valaki aki szívesen csemegézik belőlünk, de még nagyobb öröm annak a képessége, hogy ezt lehetővé tesszük mindenki számára… …illetve majdnem mindenki számára. 🙂
Amire még rájöttem az az, hogy nem foglalkozom már a negatív gondolatokkal. Feltűnt, hogy mielőtt panaszkodni kezdek, megállítom. Nincs miért panaszkodnom. Tényleg nincs. Minden a maga útján halad tovább. Köszönöm, hogy eljöttél és itt vagy, ez is öröm nekem Hálás vagyok!
Mert akkor adhatod a legtöbbet a világnak, ha vidám vagy. 😉
Új nézőpontba pottyantam , itt a B oldalon tényleg nincs értelme tovább szenvedni semmitől, főleg önmagamtól meg a káros gondolatoktól , ezért újra próbára tettem a tudatosságom, és a fókuszt a vidám, vagy “rohadj meg akkor is jót szórakozom” nézőpontra helyezem.
Nem azért mert nem lep el a szar, hanem mert hazugság lenne azt mondani, hogy a körülmények miatt nem érzek soha örömöt vagy boldogságot.
Rövid posztok lesznek, és mivel jól szórakozom a képszerkesztőm maga a mesterséges intelligencia lesz. Mivel nem voltam képes megtanulni a karikatúrák világát, és szeretem a gondolatok illusztrálását kipróbáltam a Microsoft képgenerátorát, bizony az sem egyszerű egy fantáziátlan embernek, hogy megfogalmazza mi legyen a képen.
A projektem ihletői Gáborok voltak. Gáborok sirályok és tegnap, amikor az egyszem utasom vittem az erőműbe, aki történetesen utál, mert szerinte miattam rúgták ki a busz előző tulajdonosát ( ami nem igaz, de pont leszarom ki mit gondol) megjelent a szántó traktor mögött vagy 20 sirály. És nekem mosolyognom kellett Mert imádom a sirályokat. Szépek. És azért hívják őket Gábornak, mert sunyi kis szemétládák, elég számító szemtelen kis lények, és volt az ismerettségben egy ilyen emberforma, de mégis valahogy öröm látni őket. Na meg nekem a sirály egyenlő a Balatonnal…
Szóval tegnap hiába puffogott az az ember , én boldog voltam a sirályoktól..🤗
“Görcsösen kerestem helyem a Világban, millió gondolat között cikáztam, szerettem volna valaki más lenni, szerettem volna máshogyan szeretni . A baj ott van ebben, hogy nem tudom hogy kell, hogy ne öljek meg senkit a szeretettel. Hogy ne legyek teher, hogy ne legyek átok, hogy legyünk mégis a legjobb barátok. Hogy legyek jó anya, anyós, társ és ember, hogy legyek ajándék a szeretetemmel? Bölcs tanács volt hát a számomra, rávezetett engem a helyes útra, hogy magamból akkor adom a legtöbbet, ha önmagam adom, nem is kell többet. Akkor adhatod legtöbbet másnak, ha tudod az utad, tudod mi a vágyad hogyha teszel érted, tudod mi a lényeg, ezzel leszel része egy kerek egésznek. Megtaláltam magam elhoztam hát Nektek, én vagyok a fotók, én vagyok versek, én vagyok az ősz, a kertben a virágok, a buszon a sofőr, aki olykor átok, de higgyétek el, ez a szeretetem, hogy a lapjaim mindig nyitva teszem mindenki elé, de nem tukmálom már, megtanultam hála, kinek éppen mi kell, mi a boldogsága, mit kell tanulnia, mire van szüksége, válogasson bátran, s ha kedve tartja, a saját lapjait hagyja itt kinyitva. Megtanuljuk egymást helyesen szeretni, nem lesz több feszültség, nem ért félre senki. Köszönöm hogy itt vagy köszönöm, hogy látlak boldogságot hoztál a Tücsimamának.” 😆😆😆
És a másik:
“Azt kérded: “- Hogy lehet, hogy Te mindent előre látsz?” A válasz egyszerű, jól figyelj ha a Napnak háttal állsz s az árnyékod előtted, egy lépéssel a titkokba beleles, s készséggel átéli előtted mindazt, ami rád vár s ha befogadod, nem lesz meglepő, hogy mit tartogat számodra a jövő. Előre, látni, tudni nem kiváltság, csupán nézőpont kérdése, hogy magadat kívülről engeded-e látni, s ha igen legyen a kérdésed bármi a válaszokra nem kell sokáig várni.”
Kicsit rám is ült a csend az utóbbi időben. Ebben a csendben szinte az összes videót megnéztem a Youtubeon, amit Karsai Dánielről készítettek. Suhajda Szilárd hegymászása mellett a Karsai ügy a másik, ami elgondolkodtatott és végig figyelemmel követtem, pedig távol tartom magam a közélet történéseitől, persze amennyire lehet. ( ez sem túl jó, mert az összes tanítás és a minden kérdésre való válaszok kint hevernek a világban) A megrázó és roppant tanulságos hanganyagok éjszakákon át foglalkoztattak a témában, hogy meddig élet az élet és tudnék-e dönteni a sajátom vége felett, ha olyan helyzetbe kerülök? Dani végigcsinálta. Igaz nem nagyon volt más választása, s végül legyőzte a betegség, de egy pillanata sem volt hiábavaló mindazoknak, akik részei voltak ennek a kemény csatának, amit nem is önmagáért, hanem a jövő emberéért vívott és nem csak az eutanázia kérdésében, hanem rávilágított arra, hogy milyen világban élünk, hogy milyen lelkületű emberek döntenek a sorsunk felett.
Ő az utolsó pillanatáig tanította azokat az embereket, akikben még pislákol az értelem szikrája. Számára talán akkor jött volna el az ideális időpont, ha már nem tud kommunikálni semmilyen módon. Borzasztó lehet tiszta tudattal tehetetlenül várni a halált, végignézni, hogy miképp rokkan bele a környezetünk abba, amiről valójában mi sem tehetünk.
Végigolvastam mindent, amit csak a neten lehetett találni erről a betegségről. Közben egy kedves ismerősöm hasonló csak agresszív lefolyású fertőzésnek diagnosztizált bénulásban veszítette el a társát, akinek “relatív szerencséje volt“, mert a betegségből kifolyólag végig biztosítva volt számára az intézmény, ahol ellátták, de így is nagy teher hárult a családra. Mind fizikailag, mind lelkileg. Nem szeretném megtudni, de elgondolkodtatott, hogy egy ilyen diagnózis felállítása után meddig “akarnék” vagy akarnék-e élni? És ha nem akarnék, akkor vajon a család elfogadná-e a döntsem, hogy az ő szabadságuk érdekében oltsam ki az életem, amíg erőmből futja? Amikor felmerült, hogy ezt a betegséget okozhatja a stressz is akár, ahogy minden mást is, kicsit elgondolkodtam azon, hogy érdemes-e kitennie magát az embernek a saját stresszt generáló gondolatainak, vagy tényleg kapja össze magát és kurva gyorsan kezdjen el élni, mert nagyon úgy tűnik, hogy az élet ajándék. És ezzel élni kellene…ameddig ez az élet hozzánk méltó.
Elgondolkodtam azon is, hogy mennyire másképp gondolkodunk mi emberek. Hogy aki életében is mindig félreállt, hogy ne legyen útban a világnak, az valószínűleg előbb oltaná ki a saját életét ha lelki erejéből futná, minthogy másokra legyen szorulva, és azok, akik mindenkit eltaposnak, akiknek minden jár, ők mennyire nem törődnek semmivel csak azzal, hogy nekik bárki és bármi árán mindenük meglegyen.
Az eutanázia nem ismeretlen fogalom mifelénk. Bár nem lehet egy lapon említeni nyilván, de több kutyánk felett kellett döntenünk, hogy hozzájuk méltatlan állapotukban megszüntessük a fájdalmukat és a szenvedésüket. A kutyák erről nem nyilatkozhattak. Megoszlik az emberek között a vélemény arra vonatkozólag, hogy mit jelenthet egy állatnál a méltatlanság szintje? És mit jelent egy embernél? Vajon egy agyhalál állapotában lévő ember, aki csak fekszik mint egy zsák krumpli, annyi a bűne, hogy önállóan képes lélegezni, tehát “él” hol szerepel azon a listát, hogy “emberi méltóságát vesztett?” Mit is jelent az , hogy “emberi méltóság” ? Végtelen kérdés és nincs válasz. Nyilván mindenkinek mást jelent minden.
Én csak magamról tudok beszélni, magamról tudok nyilatkozni. Én rég nem élek hozzám méltón, de emberi méltóságomban nem vagyok korlátozva. Ha halálos betegséggel diagnosztizálnának, nem tartom valószínűnek, hogy képes lennék önként véget vetni az életemnek. Mert ameddig az ember a kommunikációra képes, addig tanítania kell a világot a saját példájával, ami mindegy, hogy jó vagy rossz! Mindenki akivel kapcsolatba kerül változni fog általa. Én mind Suhajda kapcsán, aki önként ment a halálba, mert neki ott volt feladata, dolga, ott kellett elgondolkodtatnia a világot, mind pedig Karsai Dani története, a betegsége alatti kitartása, küzdelme kapcsán nagyon nagy tanításokat tudhatok magaménak és oda jutottam, hogy akinek képessége van arra, hogy bármivel megszólítsa az embereket, az nem teheti meg, hogy idő előtt köszönjön el tőlük, ám ahhoz mindenkinek jogot kellene biztosítani, hogy ő maga szabhassa meg, hogy mit jelent neki az , hogy “eljött az idő”. Mi az a pont, amikor már nem tud semmit hozzátenni ehhez a furcsára teremtett álomhoz, amit oly régóta tovább álmodnak a Nagy Álmodók.
Anyu pont 294 napja távozott. Naponta gyújtok mécsest a kis kert kicsi fája mellett és felteszem a kérdést, hogy vajon amíg ő nem tette meg ezt a nagy lépést, én miért nem becsültem meg az életem? A járatok közti szünetben a vágytalanság állapotában fetrengtem és meditációkat hallgattam , hogy értelmet adjak a pillatoknak. Anyu életigenlését megmérgezte az apám. Az enyémet azért nem tudta, mert nekem olyanom nincs évek óta. A kovidos időszak alatt minden “értelmét” elveszítettem a létezésemnek, és belefulladtam az önsajnálatba. Egy beteg ember utolsó pár napjának több értelme volt , mint az én utolsó tíz évemnek 🙂 Egy-két jól irányzott jószándékú tényfeltáró kommunikáció ébresztett rá arra, hogy az út, amin ácsorgom nem az enyém, és ideje tényleg élnem, mert a birtokomban van az élni tudás képessége és minden körülményem adott ahhoz, hogy ezzel éljek is. Ha a fizikai szabadságom korlátozva is van olykor, nem akadályozhatja meg a lelkem semmi abban, hogy szárnyaljon és átadja mindazt a tudást, amivel megbízták .
Az utóbbi 3 hétben nem sok időt töltöttem az internet közelében. A Facebook színes, erőszakos világának bezárása hagyott ugyan űrt, de ezt az űrt a személyes kapcsolatok szó nélküli elvágása okozta, ami elég önző döntés volt, főleg azért is, mert egy szűk, de hűséges barátinak mondható kör alakult ki az évek alatt. Igyekeztem mindenkit megtalálni más módon, Instagrammon, Viberen, Pinteresten. Volt aki keresett engem családtagnál, blogon keresztül, egyéb módon. / Itt jegyezném meg, hogy az egyetlen fix pontom az interneten ez a blog, mert ez a blog nem a Facebookkal van regisztrálva. Ha mégis eltűnnék, mert nem tudni meddig bírom kezelni azt a fajta ingertömeget, ami ebből a platfromból árad, aki keres itt biztosan megtalál, mert a legutóbbi külső instrukciók helyesen arra ösztönöztek, hogy legyek önmagam. Itt az vagyok. Önmagam. >SOULLEADERDEMON <
Visszatértem végül a Facebookra, mert a törlésre ütemezés végén minden regisztrációm eltűnik. Nem vagyok ettől boldog. Nem nagyon érdemlem a sok mosolyt, amit az újbóli megjelenésem váltott, ki de távol áll tőlem a magyarázkodás. Elkeserítő, hogy ez a rendszer foglyul ejtett. Vegyes érzelmeim vannak ezzel kapcsolatban, de nem gondolkodom eztán ezen tovább.
Legyen szép a MOST! Köszönöm a támogató figyelmet!
Ha valami változás van , mindig adott a lehetőség valami másra, a változásra, a változtatásra, a mi döntésünk, hogy élünk-e vele.
Tegnap feltettem a kérdést, ha apu nem lenne rám szorulva, nem történt volna ez, anyu még küzdene tovább vele egy kis ideig, akkor nekem mi lenne az aktuális bajom, ami miatt folyamatosan stresszelnék?
Mert nekem mindig van miért. Illetve volt. Mert már nem keresem a fájdalmat. Nekem szembe kellett néznem azokkal a tényekkel, amikkel nem tudok mit kezdeni és tovább kellett lépnem.
Ma dolgoznom kellene, de valami csavar folytán a Margit-szigeten ülök Szent Margit néhai sírja mellett, mécsesek pislákolásában és tucatnyi füstölő tisztító illatában és írom ezeket a sorokat és bőgök..
Már nincs lezárva. Eddig kétszer próbáltam eljutni az árvíz után.Csodás idő van. Az Én időm…Géza nagyon barátságos madár A szigeten A kedvencem 🍂🍂Elemér a sáska 🍂A kolostorromSzent Margit sírhelyeMargitnál lila az árnyék liliom virága 🙏❤️Hoztam.
Nekem nincs semmim, amit adhatnék azoknak akiket szeretek, csak én magam. Ezért borzasztóan nehéz elfogadni,hogy ami én vagyok, az már nem érték ebben a világban és ezért nincs mit adni, elfogadni tőlem.
Hibáztam, mert az egyértelmű jelek ellenére ráerőszakoltam az én furcsa szeretetem azokra, akiknek nem én vagyok a választása csak muszáj elviselniük mert erőszakkal csikartam ki a figyelmüket.
Nem fogadtam el, hogy ami én vagyok nem kellhet mindenkinek. Akinek az én energiáim kellenek, azok megtalálnak. Az embereket hagyni kell választani és nem szabad megharagudni, ha nem én vagyok ez a választás. Viszont meg kellett volna becsülni azokat, akik engem választottak vagy szívesen vannak a közelemben.
Szeretek itt lenni. Megnyugtat. És feloldoz,feltölt, segít megtisztulni.
Amíg égtek a füstölők és én próbáltam elfogadni a hely szellemének útmutatását, megjelent két hölgy. Imádkoztak a sírnál, de a beszélgetésükből előkerült a Tarot és a Runa kártya üzenete. Nagyon érdekes megtapasztalás volt a keresztény egyház által szentté avatott Margit rezgése és a Tarot kártya misztikuma.
Először fordult elő velem,hogy “nyitva hagytam” a valóságom , a boszorkány ént, aki örömmel fogadta magába a misztikumot természetességgel megélők jelenlétét.
Ők nagyon nagy megélése voltak nekem. A fiatal hölgy olyan volt mint Forest Gump, az idősebb aki ismerte a Tarot titkát valami csoport tagja akik bizonyos napon(napokon) a sír körül tartják a rituáléikat. Sosem gondoltam, hogy egyszer ilyet embereket is megélhetek itt, nem csak kívancsi erre sétálók zavarják meg a mókusos, kismadaras, gyertyás, füstölős margitozásom.
A szigeten alig voltak. Szent Margit emlékhelyénél mégis összefutottam egy fiatalemberrel, aki sokáig nézte a Margitról készült festményt. Nekem furcsa is volt, hogy egy fiatal ráadásul férfi, kezében pont mint nekem, gesztenyével,egy ilyen helyen ácsorog. Remélem őt is meghallgatta a Margit képviselte szellem energiája és segíti az útján legyen bármi is az.
Margit őszi arca🙏🍂🩷🍄
Ma pont annyi időm volt itt lenni, amennyire szükségem volt. A Nagylányom három órát tölt az egyetemen, ezalatt kisétáltam a hídról, leégett egy tucat füstölő, visszabuszoztam, villamosoztam a Szent Gellért térre (mert addigra már menni nem nagyon tudtam) és indultunk haza.
Sokszor voltam már a szigeten, de soha nem jöttem el ilyen megadón.
Hiszem, hogy minden úgy történik az életemben, ahogy a legjobb. Amióta tisztában vagyok azzal, hogy bármire képes vagyok, azóta nem teszek semmi olyat, aminek ártó szándéka van másokra nézve. Hatalmas szervezése volt ez a délelőtt az Univerzumnak és szerencsés vagyok, hogy felismertem,ez a nap most rólam szólt!
Mire visszaindultunk megérkezett a szél. Egészen addig minden lépésem vigyázta, segítette a Sors!
Szóval egy átalakulóban lévő világban élünk, ahol pontosan minden úgy történik, ahogy a “tisztábban látók” jósolták.
Mintha minden a feje tetejére állt volna. Biztosan minden új korszak ezt az érzést keltette az idősebb generációkban, de párezer (ha nem millió ) év biztosan eltelt azóta, amióta a Programozók az emberi fajt a mai formájában létrehozták.
Ami eddig volt, az lassan eltűnik és jön helyette valami más, ami számunkra többnyire értékelhetetlen.
Mire is gondolok?
Az én vagy belém nevelt érték és rendek szerint érték volt régen például:
A becsület
A helyesírás, a szövegértés
A hűség
A valósághűség (őszinteség)
Az esztétika
Az olvasottság
A szakmai tudás
Ebből semmi nem maradt. De nem is jött a helyére semmi, amit meg lehetne szavakkal fogalmazni. Csak tátong az űr..
Átalakult a szépség fogalma. Elveszett belőle az esztétikum. Átalakult az ember lényege. Elveszett belőle a lélek, egyre inkább valamiféle rossz tréfának tűnik ez a világ. Igazából nem tudom megfogalmazni, hogy mivé lettünk. Látszólag elkorcsosult minden. (Nyilván nem mindenki és nem minden. Nyilván vannak akik látják ezt, de még nem tudják mit tehetnének. Egyre inkább el kell rejtőzniük, ahogy kellett évezredek alatt is annak akinek képessége volt megőrizni az adott kor szellemiségét, az értékeit, a tudását, a megéléseit, a felfedezéseit, az igazságát)
Engem személy szerint nem zavar, ha valaki például nem heteroszexuális, hanem valami épp divatos vonzódása van bármi iránt is. Nem zavar ha a Pistike holnap Paula lesz, vagy Mari néniből Pali bácsi. Hiszen semmi mást nem szolgál egy hetero kapcsolat, mint a fajfenntartást. Egy érdekközösség, amit jól kitaláltak annak idején a Programozók. Miért ne lehetne jó egy homo vagy egyéb kapcsolat, amiben nem a kötelező útvonalon járnak a párok, hanem a szabadonválasztotton, ahol nem a szaporodás érdekén alapú közösségek alakulnak ki, hanem a személyes érdek alapján, például, hogy jól is érezzük magunkat a teljes megértésében, és egymás feltétel nélküli tiszteletében. ( nem nem… a hetroban ez a mérleg igencsak inog)
Az sem zavar, hogy értéktelenné váltam az értékek értéktelenné válása miatt, csak az zavar, hogy rám akarják erőszakolni ennek a természetességét.
Engem az is zavar, hogy az emberek nem hagyják egymást boldognak lenni abban a formában, amiben boldogok képesek lenni. Hogy nem tudják tisztelni egymás értékeit. Nem tisztelik a véleményét, sőt meg sem hallgatják, csak elítélik mindenért, aztán átgyalogolnak rajta. Nem értem miért kötelező mindenkinek hülyének lenni, miért nem hagyják annak lenni, aminek lenni akar. Mindenki ,aki “korlátozott gondolkodású” találja meg a saját közegét, ahol jól tudja magát érezni és kerülje azokat az embereket, akik irritálják. Ha valakit zavarnak az alacsony rezgésű emberek, az ne ereszkedjen le közéjük. Aki szeretne fejlődni, fogadja el a tanításokat, ne támadja azt amit nem ért (még).
Ma használtam először a frissen vásárolt esernyőm, ami történetesen szivárvány színű.
Az első ember első kérdése az volt jó magyarsággal, hogy: “buzi-e vagy”, mert szivárvány színű ernyőt hordasz?!
Tényleg ekkora a baj? Nem javítottam ki a nyelvtanilag helytelen kérdést, mert a kérdés után höhöhö röhögős nyálfröcsiből lejött, hogy nem vagyunk egy kategóriában. Engedtem, hogy élvezze a szavait majd leléptem. Kell nekem ez a közeg? Ezek után a szivárvány, a színek csodája és a vidámsága, amit egy színes ernyő a borongós napba visz az fogja jelenteni, hogy én buzi vagyok? Mert akkor igen.. Az vagyok..
Nem tudom miért csodálkoznak az emberek, ha a magamfajta elkezdi a visszavonulást és elfordul ettől a világtól, feláldozva ezzel azokat is akiket kedvel. Mert ez a fajta kommunikáció, a hozzáállás ehhez a világhoz, ez az én nézőpontomból beteges gumicsontokon rágódó, mindenbe beleugató, de semmihez sem értő emberek világa, akiket semmi más nem tart életben csak a mélyükből bugyogó ostobaság. Én nem vagyok ilyen.
Csapongani fogok a gondolatok között. Elhoztam a pici laptopot, hogy tudjak írni, de nincs feltöltve az akksija, hogy ne tudjak, de marad akkor a telefon, akkor is papírra vetem mindazt, ami most bennem van. Amíg apám nálunk él, addig a téma nem fog megszűnni, mert az egész helyzet egy nagyon nagy tanÍtás és rengeteg gondolatot ás elő a mélyből, nagyon sokat tanít, és nagy segítség az önismeret, az értékrendek, a nézőpontok megélésének útján. Apám 285 napja sztrájkol. 285 napja nem tudja sem feldolgozni, sem elfogadni azt a tényt, hogy anyu betartotta a neki tett ígéretét, hogy “meglátod én fogok előbb elmenni, nem is olyan sokára, csak szegény Tücsköt sajnálom, mert kínlódhat majd veled” S lám megtette. A szegény Tücsköt meg nem kell sajnálni, mert a szegény Tücsikéből immár megöregedett Tücsök lett, aki az elmúlt 285 nap alatt megismerte önmagát, a környezetét, az egész világot.
Apu érkezése előtt depresszióból depresszióba lépkedtem. Meditációkat hallgattam és sóhajtoztam, hogy nekem milyen szar az életem. Semmit sem tettem ugyan, hogy jobb legyen, azt sem tudtam már elképzelni, hogy mi az, hogy “jobb”.
Ha választanom kellene, hogy onnan folytassam, és ne kerüljünk ebbe a helyzetbe, vagy maradjon ez a mi van, és majd lesz valahogy, akkor azt választanám ami most van. Annak ellenére is, hogy apu tegnap elvágta bennem az összes érzelmi kötést, ami hozzá kapcsolt, és amin keresztül táplálkozott belőlem. Nagyon is tudja mit mond, mit tesz mégis feszegeti a határokat mint egy gyerek. Hazudik, pedig nálunk ez bűn volt mindig, laposra is vertek miatta mindketten. Anyám szerint putriban élek és pazarlok, ám amikor szembesültem azzal, hogy ő mit teremtett maga köré, rájöttem, hogy egész életemben saját maga tükreként használt. Azt nevelte belém amitől ő nem tudott megszabadulni.
Ha apámnak nem lenne nyugdíja nem tudnám eltartani, mert látszólag ugyan nem fogyaszt semmit, de olyan dolgokat veszek neki, amire nekünk sosem volt pénzünk. A rengeteg vitamin, a sok “tápszer” az édesség, a sok rágcsálnivaló, a gyümölcsök, a pipadohány, a tömény szesz, a bor, a kutyák konzerves és egyéb tápja, ez hatalmas összeg, mi ilyen dolgokra sosem költöttünk.
Tegnap rászóltam sokadszor ugyanazért. Szépen, próbáltam érthetően elmondani, hogy mit ne… Gúnyosan nyugtázza , majd faképnél hagy kimegy. Megaláz ezzel.
A szóváltás végén közli velem, hogy ” baszd meg az álmaid” Velem a szüleimen kívül soha senki nem beszélt csúnyán. Az “istenbasszonymeg” volt a kedvenc ejnyebejnye mifelénk. A “faszomat belédverem” volt a fenyegetés, a “kitaposom belőled a gyereket” a felvilágostás.
Én hamar elhagytam ezt a fészket és most az én fészkembe beengedtem az “öreg madarat” aki semmit nem változott. Közel harmincöt év után kell azzal szembesülnöm, hogy igazából semmilyen érzelmi kötés nincs/ volt köztem és a szüleim között és hányok attól, hogy mindenhol azt propagálják, hogy az idős szülőről úgy kell gondosokoni, ahogy ők gondoskodtak rólunk gyerekekről.
Tényleg?
Mert akkor jól meg kellene verni a papát, amikor hazudik. És megverni ha nem eszik az ebédből, ha visszaszól, ha szarik arra amit mondok és leíratni vele százszor, hogy “nem beszélek csúnyán azzal, aki befogadott és ételt ad, és meleget biztosít és kimossa szaros gatyám” Vajon miért van az, hogy több eséllyel nem hagyja magára a bántalmazott gyerek a szülőjét , mint az akinek kinyalták a picsáját gyerekkorában?
Az én önismeretemhez nagyon kellenek ezek a kegyetlennek tűnő pillanatok és bár nem vagyunk egy véleményen a családdal nyilván, de nekik is jól jött.
Hogy ki mit érez, ki mit tudna feláldozni a helyzet megszűnéséért, hogy feláldoztak-e volna engem, vagy miképp állnak majd egy hasonló helyzethez, azt ők tudják, de ha egyszer vége lesz ennek, mert egyszer mindennek vége aminek volt valaha kezdete, biztosan más emberekké válnak. És lehet sok év múlva, de az is lehet soha nem fogják elismerni, hogy vannak helyzetek amiket meg kell élni ahhoz, hogy megkapjuk a továbblépési engedélyt az önmagunkhoz vezető út egy aktuális szakaszán.
Tegnap az apu elvágta az utolsó szálat, ami még érzelmet vitt hozzá tőlem.
Nem szeretem őt. Nem tisztelem. Nem gyűlölöm, de nem is szánom már azért, mert neki szar élete volt ezért legyen mindenkié szar. Egy enyhe nárcizmust sugárzó, soha bocsánatot nem kérő, a saját hibáit soha el nem ismerő ember.
Szeretett ő engem. Anyut is szerette. Csak az önsajnálat elvitte egy másik irányba. Soha nem gondoltam volna, hogy nem fog velem együttműködni, hogy nem leszünk már többet egy család, hogy nem fogadja el a szeretetet, hogy ellenáll a gondoskodásnak, hogy nekimegy a családomnak, hogy nem tudja kettéválasztani a bánatát és minket.
Nekem senki szánalma, sem megértése nem kell, de nem kell a kritika sem és arra sem kell felhívni a figyelmem, hogy neki is rossz.
Minden kommunikáció a témában oda lyukad ki, hogy szegény apám és lehetnék kicsit türelmesebb vagy megértőbb. Én nagyon is tisztában vagyok az érzéseival, azzal, hogy szar neki, hogy rossz gyerekkora volt, de ez a mai világ jó kis ürügye arra, hogy az ember ne oldja meg a problémáit, hogy a gyermekkori sérelmek mögött szépen elnyalogatja a sebeit. Hát nekem is vannak sérelmeim bőven, de soha eszembe nem jutott, hogy azért lettem olyan önbizalomhiányos nyomorék, mert erre kondicionáltak, mert nem voltam ideális gyerek, akivel a kolléganők előtt fel lehet vágni.
Mindnek szélsőséges gyereke volt, legalábbis anyu munkahelyén, nem csak én voltam fogyatékos, de sebaj, a lényeg, hogy a családban mindeki gazdag és sokra vitte, diplomás, milliomosok csak én lettem szégyene a világnak, mert boldog 25 évet vezettem az álommunkámban, az én helyijáromban ebben a rendvás és korrupt magamutogató nyomorék városban, de engem itt kevés kivétellel mindenki szeretett. Az én távoli családom az a sok utas volt, akiket szállítottam, még a legutolsó büdös cigány sem beszélt velem úgy mint a saját apám.
Tudod mit adott nekem az apám azzal amit most tesz?
Szabadságot…
Mert 50 éves létemre eljutottam oda, hogy nem hagyom magamnak, hogy rosszul érezzem magam attól, hogy egy nyomorék kurva vagyok a szemében, akit az istennel baszatott meg huszonegy éven át.
Könyvet akartok az életemről?
Ha apám nem lesz , lesz könyv. Mert akkor már senki sem tudja sem őt sem anyám bántani azért, amit velem tettek.
Van egy felszín, ahogy egy gyerek él. Van egy látszat, vannak cselekmények, minden cselekménynek van oka. Ez az ok soha nem látszik . Az, hogy mit miért tettünk, csak szakemberek tudják felszínre hozni vagy csak a tudatosságot tanuló, belső utazások mozijaiban szembesülhetünk azzal, hogy milyen hatások alakították végig az életünket. És erről KELL beszélni. Ezt fel kell hozni, ezzel szembe kell tudni nézni! Ezt el kell tudni fogadni, ezt meg kell érteni, hogy nem vagyunk okai, hogy nem rontottunk el semmit, ez az élet egyfajta rendje, hogy mindenki mindenkire hatással van. És ezek a hatások alakítják azzá, amivé lesz.
De van egy program, ami a tudatalattiban van kódolva, amit érzünk, hogy vagy teljesítettük vagy nagyon vágyunk valamire csak nem tudjuk megfogalmazni, hogy mi az. És arra kell törekednünk, hogy a saját programunk szerint éljünk. Nem könnyű, de nem lehetetlen. Sokféle módszer van arra, hogy megtudjuk kik vagyunk, kik nem vagyunk. Ilyen nekem a Bars is…
Ó, hogy ha az én és hasonló sorsú generációs társaim életének színfalai mögé pillantana a sok ítélkező ember, akkor megdöbbennének, hogy mi miért lettünk ilyen semmit sem teremteni tudó, a saját szarunkban lebegő , önbizalomhiányos sérült egyedek és miért nem tudtunk ötven év alatt csodát teremteni azzal a sok eszközzel amit a kezünkben volt.
Amikor anyu elment és beszéltem az unokatestvéreimmel-. akik már nem azok, mert nekem nincsenek rokonaim, csak a párom, a két szép gyerekem és akit ők választanak, a pár barátom, ők a családom… senki más ne is merje magát annak nevezni- ők nekem estek, hogy én valótlant állítok, amikor azt mondom, hogy apám segítségre szorul, mert függ az alkoholtól és hogy anyám nem engedi, hogy engem bárki meglátogasson, mert szégyenletes ahogy élek. Kik ezek, akik engem évtizedek óta nem láttak és elhitték amit a szüleim skypon nekik mondtak a mi kis csodás életünkről…
Én nem hazudok… bár hazudhatnék…
Akkor ölni is tudnék.., de mióta tudatomra ébredtem másban kárt nem tehetek. Még csak rosszat sem kívánhatok, mert megvalósul és szörnyű karmává lesz. ( akkor is ha nem hiszek a karmában).. Magamat sem bánthatom, mert azt hiszem, hogy van még feladatom itt a Földön. Még van mit átadni és mindig van akit érdekel. Ahhoz el fog jutni, hogy igenis vannak sorsok és vannak párhuzamos sorsok is, és sokan egy cipőben botladozunk, és bár ez nem öröm, de erőt ad , hiszen jó eséllyel mind élük még és most kezdünk felébredni a mások által betáplált személyiségünk álmából és azokká válni, akik vagyunk, mert senki nincs már aki ezt megakadályozza.
Elég szomorú, hogy eddig volt. De sosem késő új élete kezdeni, mondjuk egy másik nézőponttal kezdve, amiben egy csodálatos és szabad embernek látjuk magunkat, aki épp kezdni felfedezni maga körül ennek a földi világnak végtelen csodáit. Mert minket nem bánthat senki csak szerethet, mert mi sem bántuk senkit, csak szeretünk.
A Facebookról a figyelem átirányítottam az Instagramra. Csak kényszermegoldás, mert itt kevesebb a hír, a gumicsont, tematikusabb a szar ami még csak folyik, de mégsem nem ömlik. Nyilván innen is menni fogok egyszer, nincs garancia arra, hogy a virtuális térben maradok, de már arra sincs, hogy a fizikaiban igen, mert gond van a padláson nem kicsi. Innen- onnan elér a neheztelés, hogy szó nélkül távoztam. Nem történt szó nélkül, évek óta érett ez bennem, aki figyelt láthatta, hogy kínlódom. Megléptem. Jobban vagyok. A hiányom majd megszűnik, akit érdekelt a világom, az követője volt vagy lett az írásaimnak. Érdekes módon azok közül akik a “könyvírásra” bíztatnak egy követőm sincs 😀 ( látom a követők E-mailjét ha épp engedni a WordPress) Akkor minek a nagy duma, meg motiválás? 😀 Vicc az egész. A blogom biztosan tovább fog élni valamilyen formában, mint ezek a közösségi felületek, mert szeretem. Szükségem van rám. Önző vagyok.. de sokkal jobban érzem magam ezeken a kevésbé látható felületeken. Már semmi olyanom nincs ami másokat megajándékozhatna némi tudással, megélésanyaggal vagy fejlődésre motiváló energiával.. Csak egy egyszerű lélek vagyok a hétköznapi megéléseivel.
De nem erről akartam írni, mégis milyen kurva jól sikerült 😀 A “mesterséges világ képeiről” akartam írni, mert amióta nem csak olykor lapozom, hanem úgymond lakója lettem az Instagramnak , úgy gondolja az algoritmusa, hogy én szeretem a AI által létrehozott képeket.
Ezek a többnyire mozgó képek mind kellemes hangulatot árasztanak. Első ránézésre örömöt okoznak. Aztán valami miatt a AI elcseszi, például szakadó esős képen repkednek a lepkék.. ez ugye nem reális, de a jó megfigyelőnek mindig feltűnik, hogy túl tökéletes a “fotó”.
Első körben dühített, hogy mesterséges fotókat tolnak elém, ezzel vajon mi a céljuk? Másodikban viszont elgondolkodtam. Hiszen amikor meglátom a képet- és nem vizslatom tüzetesen– tehát az első reakcióm az egy jóleső érzés. Vágykép. Egy csodaszép, vágyott világ részlete.
Szinte mindegyik ilyen képen a Tom és Jerry megy a tévében 😀 És alatta mennek a kommentek, amiből kerül, hogy a nagytöbbség elhiszi amit lát. De akkor ez most jó vagy nem jó nekünk? Sok írásomba szerepel a “holoszoba” fogalma, amiben ugye program hozza létre a környezetet, például egy teniszpályát, és simán elhiszi az agy, hogy most ott van és játszik.
Ha a AI átveszi a képek és a szavak felett az uralmat, olyan fiktív világot teremt körénk, amilyet akar és aki nem ismerte a valóságnk hitt képeket, az elhiszi, hogy amit lát az valódi.
Vajon amit mi látunk az létezik? Vagy tényleg csak program? Ha ez utóbbi, akkor ki készítette, mi a célja ezzel? Mert az ember lelkületének függvénye, hogy szép, melegséget hozó vágyképeket, vagy a pusztulást kívánja megjeleníttetni a Mesterséges Intelligenciával. Nyilván elém nem tesz negatívumot, mert már “ismer”. Ahol a sok negatívum, onnan elmegyek, mert az én valóságomban bőven van belőle, nem kell ezt rámtukmálni.
Jó érzést hozó képek, rossz érzést keltő gondolatok. Kell nekünk egy másfajta, általunk létrehozott valóság? Vajon sikerül-e jobbat létrehozni annál, amit most hozunk létre? És mikor fogjuk fel, hogy amiben élünk, az senki másnak nem köszönhető, csak magunknak 🙂 ?
Jó vagy nem jó az nekünk, hogy valami ami nem valóság örömöt okoz? Mi lesz, ha nem akarunk többé a tanult valóságunkban élni? Elbírunk-e majd kettővel?
🍁soulleaderdemon🍄 