Egész éjjel esett az eső.
A papa reggel megnézte a mérőpoharat, 40 millit sikerült összegyűjtenie 24 óra alatt.
Az rengeteg. Tavasztól őszig nem esett a fele sem.
Hideg van. Két napja 9 -11 fok között ingadozik a reggeli hőmérséklet, a buszon már megy a melegvíz a radiátorokban, hogy ne fázzanak reggel az utasok. Sokkal hidegebb van mint szokott lenni szeptemberben, és biztosan lesz még jobb idő.

ŐSZ VAN.

Őszinte leszek, tavaly ilyenkor nem hittem, hogy az idei őszön le tudom írni ezeket a sorokat. Elvesztettem minden motivációm az életre. Tavaly ilyenkor meditációkat hallgattam és próbáltam kapaszkodni mindenbe, hogy ne bolonduljak bele az értelmetlenségbe. Aztán 266 nappal ezelőtt , azon a szép karácsonyt váró napon az anyu elrendezte, hogy legyen értelme az életemnek.
Rám hagyta az apám.
Értelmet ugyan nem, de feladatot azt hozott rendesen ez a helyzet.
266 nap nap alatt eldőlt, hogy nálunk sosem lesz többé béke és nyugalom.
Mire apu is felszáll a háromárbócosra, már nem lesz számomra kiért itt maradni.
Addigra apámról a “gyűlölet” rám fog szállni, én és az én döntésem hozza magával a család belefáradását a helyzetbe. Így jártam. Már nem bánt a dolog.
Igazából semmi sem bánt. Megtanultam elengedni azokat a dolgokat, amik felett tehetetlen vagyok.

Eldöntöttem hát, hogy addig megpróbálkozom más nézőpontba helyezni magam és mindenben megkeresem a jót. És ma azt is eldöntöttem, hogy ez nem engedem többé, hogy elvegyék tőlem, mert aki elveszi az gyilkos.
Vajon miért veszik el egymástól az emberek az örömöt?
Miért nem látják, hogy az utolsó szalmaszálat is elvágják, ha megfosztják attól az illékony, tiszavirág életű boldogságtól, amit nagy nehezen összetákol magának az élet amúgy csodaszép pillanataiból. Azokból a pillanatokból, amit nem enged magának megélni, mert szégyelli a boldogságát mások boldogtalansága mellett.
Vajon miért kell szégyellni mindent, ami jó?

Apám boldogtalan.
Semminek nem tud örülni.
Szégyellem, de kerülöm már vele a kontaktot,
már nem fáj csak bánt, hogy mindenbe beleköt,
ami én vagyok, ami az én családom.

Apu csak velem kommunikál ha bármit szeretne,
mert a Józsitól tart, őt nem tudja zsarolni a viselkedésével, ezért két tűz közé helyezett, minden oldalról csak dünnyögés és nemtetszést tolnak rám. Megérdemlem.

Reggel ültettem anyu fája köré szép kis növénykéket.
Már lehet ültetni, már nem sül ki semmi talán, mint a nyáron.
A kertem romokban, a magaságyásaim szétdőltek, a fáim korhadnak, a hortenziák vegetálnak, az árnyékliliomokat megégette a Nap az árnyék hiányában. A minap eltakarítottam a romokat a leendő teraszom helyéről, akkor még meleg volt, észre sem vettem, hogy a nyakamat hátul szó szerint “megette” az UV sugárzás… két hatalmas “lyuk” maradt a szétégett bőr helyén. Majd meggyógyul, ahogy minden más is segítség hiányában 🙂 .

Olyan jó volt kimenni reggel a hideg ellenére is. A házban 19-20 fokot mutatnak a hőmérők, az nálunk a téli meleg, a nyári hideg Hosszúnadrág, kapucnis felső, forró tea, bundás kenyér… Az eső hozta sár miatt nem lehet kint tevékenykedni, pedig szívesen tenném. Lesz még melegebb az ősz, megjön még az az igazi “vénasszonyoknyarás” sápadt délután is és lesznek lehulló falevelek. Évek óta mennék őszi erdőbe avarban sétálva gombát csodálni, de ahogy szalad az idő, egyre kevesebb az esélye annak, hogy megvalósuljon, az egykor természetes őszi pillanatok csodája.

Boldogságot keresek.
Mindenben.
Mindenkiben, aki hagyja
Boldog vagyok, hogy esett, mert végre jó a növényeknek is.
Boldog vagyok, mert végre nincs olyan meleg és nem teszem hozzá, hogy fázok reggel, mert még van vagy 3 pulcsim, és majd felhúzom őket max egymásra, mert kabátom az nincs, mert minek.
Attól is boldog vagyok, hogy van egy cipőm, amibe nem folyik be a víz a talpán, bár nem szeretem ezt a cipőt, de utálok vásárolni, így nem lesz másik míg nem folyik bele a víz. 😀

Boldog vagyok, mert tegnap Budapesten jártam, és bár csúnya és mocskos volt a város és már nem szeretem úgy, de egy olyan nap volt, amikor nem siettünk, nem idegeskedtünk, nem vitáztunk, nem fulladtam meg a melegtől és megpróbáltam boldogságot okozni, vidámságot másokat is azzal, hogy megosztottam a vicces helyzetet (amikor is a galamb pont az én fejemre szart) pedig már régóta nehezemre esik a posztok megosztása, mert unalmasnak tartom magam és feleslegesnek a sok a dumát részemről, de tudom, hogy ez az egyetlen, ami a közösségben még ma, ebben a pillanatban itt tud tartani, mert másom, amim van már kevés..

Boldog vagyok, mert eljutottam oda, hogy csak azt teszem,
ami nekem jó, meg azt amit tennem kell, akkor is ha nem jó. Amit tennem kell, nem azt jelenti, hogy mások határozzák meg, hanem azt, amit én belül érzek.
Nekem nem jó, hogy apu velünk él, mert közel 36 éve nem élek a szüleimmel.
De ezt KELL tennem és mindegy, hogy ezzel mit veszítek.
Akkor is mindegy, ha a családom ezért elfordul és magam maradok.
Mert minden mindegy.
Addig míg posztolok addig látható hogy miképp élek, de már tudom, hogy van élet a virtuális világon kívül is és az sem baj, ha soha többé nem lesz körülöttem ember, sem állat, sem növény, sem semmi, csak én leszek és a légüres tér, mert akkor sem tehetem meg, hogy magam oltom ki az életem addig, míg nem jön a hajó és nem ereszti le nekem a létrát, mert végre indulni kell.
Addig minden ami van hozzájárul ahhoz,
hogy több legyek mint az előző pillanatban voltam.
És most boldog vagyok ettől, hogy ezt még volt erőm ide leírni.

Köszönöm, hogy láthattam egy darabot az idei őszből is.
Innentől minden pillanat ajándék nekem, legyen az bármilyen is.

Reggel három.
Készítem össze a papa reggeli indulásához szükséges cuccokat.
több adag kávé, a kupica pálinka, a tea, a gyógyszerek…
Megjelenik az ajtóban, széles vigyor az arcán, majd közli, hogy ő inkább felakasztja magát.
De jó.. most akkor azért lefőzzem a kávét vagy utána tervezte?
Reggelire akkor kötél…
Ja, hogy csomózzam meg és majd lökjem ki a sámlit…
Magyarul vigyem el a balhét mert ő gyáva. Majd leülöm… jogos. Apám mindig is jót akart nekem. A család négyötöde már bent van , akkor teljes lesz a kép, csak én máshol leszek és a másik oldalon.

Kár, hogy max. gondolatban tudnék kinyírni másokat, arra sem vagyok jó, hogy egy nap kihagyjak egy vitamint neki, nemhogy a vérnyomásgyógyszert, még hogy én kössem meg a csomót ( nem tudok amúgy fojtócsomót kötni, ha értenék a csomókötéshez akkor már egy vitorláson lennék a tengeren és szarnék mindenbe, de nem tudom azt SEM, így nem vitorlázhatok) A sámlit sem fogom kirúgni. Milyen mocskos önző dolog ez, hogy valakit arra motivál az apja, hogy ölje meg, tisztába lévén azzal a ténnyel, hogy ez egy életre megnyomorítja. Szerintem nekem karmikus kötésem van az apámmal, és ha hinnék az előző életekben és nem azt tartanám, hogy ez a buzi élet csak egy rossz álom, akkor apám tutira megölt már engem egyszer és most is erre készül. De ezzel azt hiszem elkésett.
Engem senki sem fog megölni 🙂
Kezdem külső nézőpontból nézni ezt a világot.

Tegnap este a kádban feküdtem, amikor hallom, hogy a szomszédban zajlik az “élet”.
A családfő évek óta béna, a többiek meg teljesen belefáradtak ebbe.
Amikor kicsit nyűgös vagyok elég csak balra néznem és befoghatom a pofám, mert nem az a baj ami nálunk van, hanem ami ott. Borzasztó sors és én egyszerre érzem a megbénult ember belső küzdelmét, és a feleségéét akinek azzal, hogy az egész világ magára hagyta ezzel a feladattal teljesen tönkrement az élete.

Mások fájdalma, küzdelme sokkal jobban megvisel, mint a saját nyűgöm, ami nem is nyűg csak egy újabb túra az önismeret tanösvényén.
Apám még mindig tartja a tükröt nekem.
Nagyon hasonlítok rá, hiába nem akarok.
Mindenkiben van valami örökség a nemzőiből, ha akarja ha nem. Van aki büszke erre van aki nem, de semmiképpen nem árt a tudatosság ezt erősíteni vagy épp kioldani, ami másoktól kaptunk ajándékba ( vagy átokba)
Őt is érzem, érzem a helyzetét, a küzdelmet, amit magában vív önmagával.
Nem engedi meg saját magának, hogy jól érezze magát, mert tudja, hogy bűnös anyu halála miatt. Ha most jól tudná érezni magát, akkor megtehette volna ezt anyuval is és most nem két ( gömbbé hízlalat) kutyaszerű lénnyel kellene megosztania az életét, hanem anyuval, aki még él volna.

Apropó a kutyák.
Érdekes dolog ezt megélni ,
hogy öli meg apám a kutyákat a szeretetnek nevezett valamivel.
Az ő kutyája allergiás. Csak és kizárólag neki való tápot ehetne különben nagyon nem érzi jól magát. Anyu mondhatni éveket küzdött apámmal azért, hogy ne etesse a kutyát az asztalról, mert nem győzi orvoshoz hordani. Apu szarik rá és mert ő “szereti” a kutyát, ezért minden neki szánt falat felét,( most, hogy a Tutyi kutya csatlakozott hozzá- ez is érdekes- harmadát) a kutyának adja. A kutya szarul van, én nem fogom orvoshoz hordani, mert felesleges. Ugyanis csak akkor hat a méregdrága gyógyszer, ha mellette olyan étkezést biztosítunk, ami elő van írva.
Ezzel SEM tudok mit kezdeni.
Az én Tutyi kutyám is vagy 10 kilóval nehezebb mióta a papa itt lakik és mivel szegény idegrendszere kicsit sérült, mert idióta amúgy is a viselkedése, szinte megőrül minden falatért amit kikuncsoroghat a papától, de már olyan szinten tele van a kutya, hogy a kertben ássa el ( a virágaim kárára) a kaját amit kap.

Miféle szeretet ez amúgy a papa részéről?
“Ne etesd mert megölöd vele -> nem baj akkor majd elásod”
Ez mi? Miért teszi ezt vele ha szereti?
Miért teszi ezt velem, ha szeret?
Mert neki szar.
Akkor legyen az mindenkinek?!

De mind ilyenek lennénk?
Apát felkelti a kutyám , amit apám enged be, mert apám nem bírja az én kutyám ( mert az bejöhet. Igen, mert 13 éve bent van… had legyen már úgy, ahogy én mondom, az én házam ) szóval a kutya bejön, apa- aki amúgy nem kel fel mindenáron az ágyból, ha fáradt– veszi a fáradságot, és kijön, hogy engem jól leb@sszon, mert apám- aki miattam van itt, mert én nem tudok jó döntéseket hozni– beengedte a Poppyt, aki amúgy bent lakik …
Nehogy én egy nap ne legyen lebaszva apám miatt.
Mert akkor lehet egy nap jó nap lenne?
😉

De nem írom le , hogy elegem van ebből az egészből és annak van igaza, aki soha nem nősül, nem megy férjhez, csak van és vannak haverjai, akikkel elmegy inni, enni, nyaralni, bulizni…majd hazamegy és szarik a világra. Mert ha megöregszik majd nem lesz aki rányitja az ajtót?
Mert annak akinek van családja lesz? 😀
Ugyan már…
Anyám mindig azt vágta a fejemhez, hogy ha majd ő megöregszik én biztosan bebaszom egy otthonba,- ahogy ő az ő szüleit, és erre is volt logikus magyarázat persze- mert nem akarom majd, hogy kolonc legyen a nyakamon.
Hát sajnos nem érte meg ezt az eseményt.
Nem lett kolonc..
Apám sem az otthonban dünnyög a gondozónőknek , hanem nekem jelzi reggel háromkor, hogy ha majd mindenki elhúz a dolgára,. akkor majd ő felkötni magát..de előtte majd ne felejtsem el kikészíteni a kötelet (megkötve), a sámlit, a kampót majd csavarjam be a mennyezetbe és amúgy lehet jó lenne ha ki is próbálnám előtte, nehogy úgy járjon, hogy életben marad, mert neki kibaszott szar sorsa van itt a 17 négyzetméteren, a klímás szobájában, ahol minden elé van téve, hogy legyen mit kritizálnia, ha munka közben hazalépek, hogy megnézzem minden rendben van-e Tücsökfalván..

Itt amúgy minden a legnagyobb rendben van, mert most balra néztem és bazira sajnálom ami ott van. Ott van baj, mert az tényleg tragédia. És ezer helyre nézhetek ahol sokkal nagyobb bajok vannak.
Itt tényeg minden happy!

…de azért ma már mégiscsak szeptember van és ha nem is akartam volna érezni, akkor is éreznem kellett, hogy AKKOR IS ŐSZ van és ez egy tökéletes őszi reggel.
Az egy dolog, hogy délután még tombol a nyár és tovább aszalja mazsolává a szőlőt, hogy idén nem lesz bor, viszont a magas cukortartalom miatt lesz pálinka 😀 . Nem mintha innék, de lehet kéne… akkor könnyebben elviselném a monotonítást az életemben, ami a titkok kulcsának őre apám miatt választottam, az állandó nyüglődés az élet értelmének kutatása helyett.

Most legalább van értelme az életemnek. Úgy kell nekem, hogy eddig nem tudtam élni a szabadságommal most legalább látom, hogy bármit is kezdhettem volna vele, csak nem voltam olyan bölcs mint most így visszatekintve.

Az Újholdnak szívó hatása van. Engem mindig ki akar szívni a testemből és szabadon engedni végre ebből a kelepcéből, mert nem erről volt szó, hogy tök hülye, primitív programból kell majd nekem varázsolnom valami csodát az életem második felére.

Mivel kerekedik az érkezésem évfordulója el kell döntenem hamarosan, hogy most menjek vagy a következő kerek számot célozzam és élvezzem még egy vagy több évtizedig ez a belső harcot velem.

Nem kicsit erős a kontraszt bennem, mert itt látszólag harcolok velem, apámmal, a családdal, a munkahellyel , a szolgáltatókkal, mindennel, de soha nem voltam még ilyen szabad és boldog mint most, ha arra gondolok, hogy mekkora utat tettem meg és milyen harcokból érkeztem ki győztesen, amit magam ellen vívok idestova pontosan 20 éve, amióta az internet segítségével a fizikai énemről a szellemire fordítottam a fókuszom és inkább a belső utazásokat részesítettem előnybe a hétköznapi küzdelmekkel szemben.

Ha másra nem is, de erre nagyon büszke lehetek, hogy totális álomvilágomból ébredve először az egó-én birodalmának poklain átszenvedve magam egy olyan lelki dimenzióba léphettem, ahol az egy és igaz úton tudok és akarok is járni a Belső Vezető, a Belső / Felső Én útján.

Tegnap tehát kicsit elkeseredtem azon, hogy szinte mindenkit magával ragadott a felsőbb körölben zajló “pólusváltás” hangulata, miszerint a megszokott józan paraszti gondolkodást átvette a jelenleg még követhetetlennek tűnő teljes agyhalál és kis népünk diktátorai döntéseibe fulladnak.

Én tudom, hogy nem harcolni vagyok itt és ma reggel óta, amikor is a hűvös őszi reggel némi reménnyel töltötte el a lelkem, hogy lesz még idén kevesebb mint 36 fok napközben és esetleg lesz olyan, hogy ősz mielőtt az időjárás betéved egy boltba és ijedten tapasztalja, hogy karácsony van vazze, és legyen hó legyen tél…

Nem harcolni jöttem a Földre, így ha nem baj nem tartok veletek kik mindenben a bajt látjátok…

Minden ami “rossz” egy másik rossz következménye, ami ellen rosszul harcoltatok.

Rosszul kívánunk…nem gondolkodunk, s amikor panaszkodunk bármire is megteremtjük annak ellenkezőjét, de valahogy mégsem örülünk neki, mert minden valami mással is együtt jár.

A fizikai világ a JINJANG világa, nincs se tisztán fehér, se tisztán fekete.

Ami kint a világban zajlik egy program, amit mindenáron, bármi áron és bárki árán, de le fognak futtatni.

Az már a mi választásunk, hogy részt veszünk benne, vagy jó renitens módjára csendben kievezünk a folyó szélére, hogy ne sodorjon el az ár… Majd visszább vesz az áramlat és mindig van olyan hajó, csónak, vagy csak egy rönk fa aminek a tetején megkapaszkodva szépen elevickélünk a szartenger tetején is míg le nem vonul az ár és nem lesz újra kristálytiszta a víz..

Mert tőlünk, a gondolataiktól szennyezett és attól tisztul meg.
Belőlünk fakad..
Mi vagyunk a Forrás , mi vagyunk a folyó, mi vagyunk a hajó és mi vagyunk hajó kapitánya, a matróz, az utas és papagáj is az árbóc tetején… mi vagyunk a napsütés és a vihar és semmi más feladatunk nincs ezen a Bolygón csak megtanulni , hogy mikor mik legyünk, hogy miképpen használjuk fel az erőnket , az energiánkat és miképpen maradhatunk hűek önmagunkhoz, kizárólag önmagunkhoz , mert akkor tudunk a legtöbbet hozzátenni az egészhez.

És akkoris ősz van…
És én szeretem az őszt.

Sokféle időszámítás létezik, nekem az éves ciklus az időszakos munkaalkalmassági vizsgálatok között eltelt kevesebb mint 365 nap egy szakasz, olyan, mintha egy évvel meg lenne hosszabbítva a munkaviszonyom.

Rendszerint látványosan rá szoktam stresszelni erre a mutatványra, idén a megváltozott életünk szinten tartja bennem a feszültséget, plusz azok a (lelki)sérülések, amiket magamnak okoztam így a halálos nyugalom és a halálos stressz szintje között ingázva fel sem tűnt, hogy aggódnék a “holnap” miatt, ami feszültség bennem van kizárólag annak szól, hogy a jelen egészségügyi helyzetben ki ne találjanak nekem semmi olyan bajt, amihez orvosra van szükség. Ennyi. Mert a megalázó helyzetekből most kicsit sok jutott és kezdem feladni pszichikailag az emberek világába való tartozás akaratát. (Ezt most kurvajól megfogalmaztam, szerintem értelme sincs, de szavakból csavart festékkel festett képpé lett)

Az orvosnál nem éreztem, de mérhető belső feszültség volt bennem, mert a vérnyomásom otthon mérve( idén kb egyszer sikerült megmérni🤫) gyógyszer és a meleg miatt alacsony, az orvosnál nyilván magas, de a romló szemem miatt új szemüveg ( fél havi fizetésért és még nem sikerült megszokni)a korom miatt friss labor is megvolt, ami nyilván kiváló, mert időm sincs testileg kimutathatóan szarul lenni, szóval igazából nem mondhatta a fiatal doktornő, hogy nem készültem. Nem is kekeckedett, utamra bocsátott azt jólvan.

Meg is ünnepeltem magam a Mekdönciben, de nem esett jól. Az utóbbi napokban összeszedett stressz szétette a gyomrom. 

Hogy miféle stressz?

Ki fogsz nevetni, de bennem egy fiktív világ van, amibe a fizikai világom bizonyos elemei élik az én érzékelésem és az öröklött programom szerint az életüket. Úgy reagálok mindent, hogy én ebben a fiktív világban azt a mintát tükrözzem, amit az az ember a fizikai világból, akiben valami miatt megrekedtem.

Mondok egy példát:

Volt rövid életem során két olyan “barátnőm” is,akik mindenkit fikáztak maguk körül és minket ” barátaikat” arra használtak, hogy a véleményüket helyeseljük. Én mindkét hölggyel azért szakítottam meg a barátságot, mert az én fiktív belső világomba elkezdtem ugyanazt tenni amit ők, viszont ez teljesen szemben áll velem,mert én sosem voltam pusmogós, azaz sosem érdekelt senki olyan szinten, hogy fikázzam, nem voltam sosem pletykás, nem dumálok senkiről szívesen. 

Most a belső világomban azokat a sérelmeket dramatizáltam túl, amikor engem elutasítanak, vagy nem kérnek a tapasztalataimból vagy a társaságomból és minden reakciót, szót, cselekvést, ki sem gondolt gondolatot magam ellen fordítottam egészen addig, míg ki nem égette belőlem a hovatartozás vágyát.

A fizikai életben, a családban minden ami én vagyok az hosszú ideje hülyeség, butaság, ostobaság, kevés. Nagyon sokáig rosszul esett, hogy az amit én “nyújtok”tudást az valójában senkinek nem kell.

Sokáig meg voltam zavarodva, mert én meg voltam arról győződve, hogy én egy vagány csaj vagyok, hogy nekem van némi megélésmennyiség a tarsolyomban. Apa sokkal többet tud nálam a fizikai világ dolgairól, de semmit arról ami azon túl van és az ő családjában ez férfi vonalon örökletes, hogy elég csúnyán le tudják hurrogni a nőket. Ahogy az apósom az anyóst, úgy apa engem és úgy a család többi tagja is engem, mert nálunk mindenki okosabbnak hiszi magát, pedig az én tudásom sem kevesebb csak más szögből látok dolgokat és míg én arra próbáltam tanítani a gyerekeim hogy az én nézőpontom nem az egyetlen, hanem egy a végtelenből, addig a család ( önmaguk szerint) domináns egyedei csak egy nézőpontot ismernek, ami nem az övék, hanem mindegy kié csak ne az enyém legyen ( 🤣)

Tegnapig bazira rosszul esett, hogy bármit is próbálok átadni, nem kell. Az én fiktív világomban ebbe belehaltam. És abban a pillanatban, amikor ebbe belehaltam kinyílt az ajtó a MOSTra és itt vagyok.

Lejárt a belső képzeletbeli világok ideje. Senki örökletes vagy erőszakkal rám tukmált vagy megfelelnivágyásból magamra erőltetett mintája nem kell. Nekem van egy karakterem, amit ÉN szeretek és én inkább olyan szeretnék lenni, amilyennek nekem jó.

Amikor bementem az üzemorvoshoz az az én volt ott velem, akit én szeretek, aki mindig önmagát adja és egyáltalán nem okoz problémát neki, ha ez az “önmaga” nem elég menő, nem elég kritikus, nem elég agresszív, nem elég saját nyálán csúszó szarosszájú seggnyaló, hanem pont olyan, amilyennek a Földre születése előtt a Programozóval megálmodták. Ezért lett még egy évvel meghosszabbítva a hobbim. Mert én én vagyok és nem kellett semmit mondani a fiatal dokinéni tudta, hogy ezzel a nővel itt igenis minden a legnagyobb rendben van

😉

… amikor megkérdezték egy poszt alatt, hogy találkoznál- e önmagaddal, mindig azt mondtam, hogy soha, mert borzasztó nehéz ember vagyok ( lelkileg is).

A napokban viszont semmi mást nem szeretnék, csak eltölteni pár pillanatot velem. Mert csak ő, -aki én- az egyetlen, aki (meg)értené, amit elmondani akarok, de nem tudom szavakká formálni.

Elmondani, hogy mindazok ellenére, hogy most szembesültem eddigi életemben a legjobban azzal, hogy mivé lettem, hogy mennyire nem tudom, hogy merre tovább, hogy mennyire nehéz volt ráébredni arra, hogy a magamfajtának lejárt az ideje a Földön hogy nem kell szaladni senki(k) után, mert a másik ember hozzám fűződő érzése soha nem rajtam múlik, hogy hiába hozol le csillagokat az égről annak, akinek már birtokában van a Nap, mert kevés vagy

Az egyetlen “szabály” az életben az, hogy úgy kell a(z élet )céljainkat elérni, hogy ne ártsunk vele másoknak, viszont nem feladatunk mások céljai oltárán feláldozni az életünket. Hogy azért vagyunk sok kicsi én a nagy énben, hogy megéljük mindazt amit képességünkben áll, mert többet úgysem tudunk, kevesebbet meg elpocsékolt élet.

Ha találkoznék velem, nem kellene a szó. Csak ülnénk egy padon felváltva sírnánk és nevetnénk. Csak ülnénk és ölelnénk egymást szótlan, és nem sajnálnánk egy percet sem a magunk mögött tudott pillanatokból, mert mindketten tudnánk, hogy azoktól lettünk a mai én(ek).