Nem az én generációm volt az, aki megváltoztatta az egymás iránt érzett megbecsülést és tiszteletet, hanem a szüleim generációja. Abban a világban amiben ők kamaszodtak, sokkal nagyobb volt a szabadság iránti vágy,mint a háborúkat megszenvedő szüleiké, sokkal több “suszter hagyta el a kaptafát” megnőtt az igény arra, hogy az utódok kiemelkednek a szüleik mintáiból.
A szüleim nem neveltek az idősek indokolatlan tiszteletére. Anyu sokszor szidta az anyósát, apu is ugyanígy tett az övével. Apu sosem bántotta volna szavakkal sem az édesanyját, de az anyósát és az apósát is megfojtotta volna egy kanál vízben. A saját apjáról nem beszélt. Öregapám igazi sváb ember volt. Morcos, végtelenül nyers, kegyetlen. Mosolyra képtelen, de szorgalmas, dolgos és precíz. Az ő udvara, portája rendes és gondozott volt, míg az anyai nagyszüleim háza a rendezett kupleráj képét keltette. Anyai nagyszüleim egyszerű (végtelenül egyszerű) emberek voltak.
Mindezek ellenére én felnőtt koromig tiszteletem a felnőtteket. Amikor felnőtt lettem és sorban csalódtam a különböző szolgáltatásokat igénybevéve az emberekben,akkor kezdett meginogni bennem a tisztelet nem az idősek, hanem úgy általában a különböző szakmák, majd a diplomák irányába. Mert minket még úgy “nevelt” a kommunista világ, hogy mindenkit tisztelni kell aki “jobb” “tanult(abb) nálunk.
A rendőr korrupt volt, a boltosnéni odaadta a romlott parizert, a tanár hazudott,vádolt,megszégyenített, az orvos cserben hagyott …a diplomás lenézett… Minden megdőlt arról amit belénk neveltek.
Tehát nem jár a tisztelet sem annak, aki tanult, vagy annak aki sokat megélt ha a viselkedése, a kommunikációja ezt kizárja. Nem azzal van a baj, hogy a fiatalok nem tisztelik az időseket, vagy azzal, hogy nem lenne érték az a megélési szint, amit képviselnek, hanem azzal, ahogy ezt megpróbálják kéretlenül is rátukmálni a saját utat járni vágyó fiatalokra.
Emlékszem arra anyu hogy akart megtanítani főzni. Nem együtt, nem jó hangulatban sztorizás közben, hanem csípőre tett kézzel kritikusan. Nem is vagyok hajlandó semmit csinálni úgy, ha néznek. Nagyon sok idő telt el mire a cégnél megtanultam nem meghallani a nyálfröcsögős röhögést a szerelők részéről, mikor érdeklődtem egy-egy műszaki hiba okáról. Mivel én ehhez nem értek. Engem otthon is leszólnak, ha “hülyeséget” kérdezek, pedig csak tanulni akartam.
Vajon miféle tiszteletet érdemel az az ember kortól és nemtől függetlenül, aki nem képes azt viszonozni?
Én is egy teher vagyok. És nem azért mert tukmálom a tudásom, hanem mert saját magam tukmálom oda, ahol igazából nincs rám szükség. Hogy nem vagyok képes ezt elfogadni és visszavonulni és menni abba az irányba,ahol pont ilyen őrültekre van szükség mint amilyen én vagyok.
Nagyon sokszor kerültem életemben olyan helyzetbe, ami végtelenül kellemetlen és idegen volt számomra, de ami a legmegdöbbentőbb, én hoztam létre. Én hoztam létre, de nem akarattal, hanem egyszerűen magától működik a testem, maguktól hagyják el a szavak a számat.
Ha volna olyan szakember a világon, akiben bízni tudnék, biztosan elmennék és segítséget kérnék. Segítségre volna szükségem, mert a viselkedésemben olyan motívumok vannak, melyek a genetikámban vannak kódolva, viszont ki nem állhattam őket az őseimben, és konkrétan megrémít, ahogy minden akaratom ellenére ugyanazt teszem, ugyanazt ismétlem.
Ami még ijesztőbb, hogy ezeket a megnyilvánulásokat a család sem tolerálta eddig sem. A tudatosságom nem elég. A felém küldött jelekből viszont az látszik, hogy nem fogok segítséget kapni a “hisztimre” ugyanis sokkal könnyebb valakit megszólni az idióta viselkedése miatt, mint felfedezni benne valami furcsa párhuzamot azzal ami ellen küzd és megpróbálni “elfogadni” vagy nem azonosítani ezzel. Mert nem vagyyok azzal azonos, ami ellen küzdök, hiába van bennem, akkor sem vagyok hajlandó elfogadni ezt.
Nekem borzasztóan nehéz Sors ez, hogy olyan mintákkal tarkítva kell élnem, amit mindig is kivetettem magamból, amit nem tudtam befogadni és nagyon nehéz látni, hogy míg mások büszkn viselik a szüleik jegyeit magukban és minden erőmmel küzdök az ellen, hogy olyan legyek mint ők. Nyilván nem minden fájl tartalma hibás bennem, de amire büszke voltam az örökségemben, azt nálunk senki sem értékeli, amire meg nem, azt egyenesen ki nem állhatják. Ebből következik, hogy rám itt már nem sokáig lesz szükség, mert nem bírom a feszültséget.
Én kurva sokat változtam az utóbbi két évtizedben, a sok karmikus pofon miatt a világ egyik legalázatosabb embere lettem, de nem tudok mit kezdeni magamban az apám – anyám kombónak annak a részével, ami 50 éve ellentétes azzal a rezgéssel, amit az én teremtő főlbaoratóriumi munkatársam titokban belém programozott, a SORStörő programokkal, amik olyanok mint a vírusok és minden erejükkel küzdenek az “ÉNCENTRIKUS” programok ellen amiket minden eszközzel igyekszem kiégetni, csak azt felejtettem el, hogy ha kiszedem a kétszer 50 százalék nagyját a programomból, szinte nem marad semmi.
Lehetséges, hogy ez a cél?
Gyűlölök már mindent,ami én vagyok. Nem tudom, hogy honnan van bennem a minimalizmus, honnan van bennem a jól elpalástolt anyai ösztön, honnan van bennem az, hogy azt figyelem körülöttem mindenkinek jobb legyen mint nekem, mert egyik ötven százalékomban sem szerepelt a külvilág, csak a két ÉN és a megvásárolt gyermek, aki soha nem akart semmit, mert amit akart azt büntetésből mindig elvették tőle.
Tudom,hogy valahonnan kapok energiát, mert ha nem így lenne, már nem lennék itt. Valahonnan még motiválnak, valakinek lehet még szüksége van rám, és nem csak a fizikai cselédségére, lehet valakit még egyszer érdekelni fog az, hogy én milyen bölcsességeket tudtam összekaparni az utam során, mert ha nem így lenne, nem tartana erőszakkal életben, mert ez az élet, ahol azt kell lássam hogyan vetik meg bennem a saját programja ellen foggal és körömmel harcoló lelket nem nekem való.
Ennek így semmi értelme.
Akkor voltam nagyon felelőtlen ( akkor is) amikor szuper képességek után vágytam. Tudni azt hogy mások mit gondolnak a szavaik ellenére, tudni a holnapot. Semmi mást nem hozott ez a tudás csak fájdalmat.
Sokkal jobb a tudatlanoknak, pitiáner mindennapi problémákkal harcolnak a programjuk szerint, nem tudják,hogy mit jelent a lélek halhatatlansága , azé a léleké, aki akkor sem figyelt, amikor erre a földre majdnem ötven éve annak ellenére visszajött, hogy megfogadta soha többé nem teszi. Nem teszi,mert alkalmatlan bármilyen szerep eljátszására, alkalmatlan arra ,hogy emberként éljen.
Bárkit megbántottam, kérem ne gondolja azt, hogy ez nekem jól esik. Egy rohadt program cseszi el az életem, egy program, amivel nem vagyok hajlandó így folytatni tovább!
Ismered a LÓTUSZVIRÁG PAGODÁT ? Szinte az összes megjelent Tarot és egy jóskátya útmutatását veheted igénybe, de nem csak kártyák vannak Dudus egyre bővülő csodaoldalán hanem egyéb útmutatások is a spirituális út utazóinak. Amikor a Pagoda Facebook oldalán megjelenik egy napi kártya, mindig húzok egyet és összevetem az érzéseimmel az útmutatását. A jelképek irányította világban nem meglepő, ha rendszerint párhuzamot is vélek olykor felfedezni a sorsom és lap üzente között.
Ma is húztam lapot, s mivel tegnap újabb felismeréssel lettem gazdagabb a két élmény ösztönzött, hogy leüljek a laptop elé. A császárnőt húztam, de előtte másik tarot paklikból is a császárnő jött fel a felszínre.
A Császárnő mindenfajta Tarotban az “anya”szimbóluma, a Természeté és a bőségé, mindenki úgy olvassa ahogy neki aktuális, s mivel nem látni itt a gépen, hogy fordított az állása vagy sem ( ami egy tarot esetében nem szerencsés) így a Belső Hang segítéségét kértem.
A MOSTom:
Tegnap felnőttem. Tegnap ki kellett mondjam az igazságot, miszerint én 50 éve nem tudatosan küzdök a családi minták ellen, annak ellenére, hogy mindkét szülőm a maga módján már lázadó volt a a saját transzgenerációs örökségével szemben, de egyik sem volt képes szakítani igazán velük, vagy elengedni, feldolgozni azt, így mindketten küzdöttek.
Miközben figyelem, hogy eszik meg a testem a hagyatékok, rádöbbentem hogy anyám mintája bennem él tovább és szembesülnöm kellett azzal a szomorú igazsággal, hogy pontosan azt a sorsvonalat követem amit ő, kis öröm, –ha ezt lehet annak nevezni– hogy egyik gyerekem sem fogja tovább vinni ezt, de nem vígasz, hogy én ugyanúgy fogok meghalni mint ő, csak nekem nem lesz fám, ami köré nem kell majd senkinek virágot ültetni és “problémának” tekinteni azt, hogy a mama még maradna egy kicsit, hogy szerettei között legyen.
Anyu magányos volt. Apám mindenkit elmart mellőle, én nem támogattam a harcban, amit apámmal folytatott, egy barátnője volt, neki panaszkodott meg az unokahugának, aki számomra pont olyan “mintahordozó” mint apám családja, semmiképpen nem óhajtom, hogy megközelítsenek, mert rettegem ezt a mintát, ezt a programot, amit ők sugároznak. Ez elől menekülök 50 éve. Nem is értem miért ide születtem, bizonyára nagy kihívást jelentett ennek a mintának a felismerése , megértése és korrekciója.
Tegnap rádöbbentem, hogy én is pont annyira egyedül vagyok, mint anyám volt. Nem karmikus pofon ez nekem, hanem ez a sorsprogram, amit illene megszakítanom, ha még élni akarok.
Már felismertem, hogy nem kell megosszam senkivel a gondolataim a környezetemben, nem kell hogy felmerüljön bennem, hogy bárkit segítségül hívjak, és el kell engednem mindent, ami arra utal, hogy én akarok irányítani, mert addig nem látom a valóságot meg, amíg folyamatosan ellenállok neki, és ha nem látom, nem fogom tudni érteni és ha nem értem, akkor nem tudom feldolgozni és elengedni.
Tegnap éjjel megjelent anyu az álmaimban, ma reggelre meg is jött az eső, úgy tűnik igazsága van, hogy az halott az álomban esőt jelent, de amilyen szituációban megjelent pontosan ugyanaz volt, mint az egész életemet végigkövető rémálomban, amikor fehér ruhások anyám és apám jelenlétében fecskendezik belém a felejtés szérumát, és anyám mosolyog, hogy ezentúl minden jó lesz…. ezentúl minden jó lesz, mert Te a szérumtól engedelmes leszel, mert a szérum kiöli belőled az ÉNt és onnantól te hasznos leszel a társadalom számára… Kisgyerek korom óta látom ezt az álmot. És újra megjelent anyám és a ” hagyd megtörténni, ne ellenkezz, légy jó, és hasznos rabszolgája ennek a nyomorult világnak” rezgés.
És én itt vagyok, tök egyedül… És annyira akartam, hogy ne legyek egyedül, de ezt úgy tűnik már csak álom marad. Anyám és apám ezt tervezték nekem… És ahogy anyám távozott és én jó szolgaként ezt jeleztem a “családjaik” felé, a család megpróbálta átvenni a szerepét, de köszönhetően a Belső Hangnak és a nagyon nehezen megszeretett útnak a végső szabadság felé én ezt már sikeresen hárítottam, mert előbb halok inkább meg, mint még egyszer valaki szolgálója legyek..
Ne hidd, hogy csak fizikai szolga lehet az ember. Amikor folyamatosan olyan kommunikációkba kényszerítenek, amitől gyomorideged vagy egyéb testi tüneteid vannak, az is egyfajta szolgaság, amiben tálcán kínálod fel kényszerből az energiád és a lelked. NEM. Elegem van ebből az egész programból, nem tudom mit tehetnék, már csak figyelem magam körül a világot miközben egyre jobban eszi az ekcéma a kezem, ami azóta ilyen, amióta anyu eldöntötte tudat alatt, hogy befejezi… Vajon megölöm magam azzal, hogy nem lépek innen végre le? Mert ugyan milyen sors vár rám a továbbiakban ilyen aggyal? Ilyen mintákkal? Mi leszek a családnak? Mumus vagy kolonc? Nem vagyok képes “normálisan” gondolkodni, ahhoz meg gyáva vagyok, hogy felvállaljam mindazt amivé egyedül sikerült válnom a minták nyomása ellenére, mert attól félek, hogy elveszítem azokat, akik soha nem is voltak az enyémek… Mert kinek kell egy ilyen nyomorék programmal küzdő ember?
Mert szolga nem leszek.
Soha nem leszek semmilyen közösség hasznos tagja, sem cégérdek, sem érdekbarát. Én csak szeretni akartam a világot úgy ahogy az van. De itt az is vagy túl sok, vagy nem elég.
🥵Nem emlékszem mikor volt utoljára ilyen nyár, amikor több héten át nem esett az eső. Már vásárolnom kellett olyan inget, ami nem olvad rám a buszban. mert szabályosan ájulásig forrósodik fel a testem.🥵
Mindezen- immár tartós- kínok ellenére feltűnt, hogy nem várom az őszt,🍁🍂 pedig aki ismer az engem az ősszel azonosít. Imádom az őszt, de amióta apu itt lakik számomra megállt az idő.⌛ Valamiért idén inkább tartok az ősztől.🤔 Öröm helyett összeszorul a szívem.😔
Nyolc hónapja folyamatosan pörgök, ha így folytatom akkor behozom az elmúlt közel két évtized tohonyaság miatt el nem végzett dolgaim.🤫
Azon is gondolkodtam ma, hogy valójában hálás lehetek a kialakult helyzetnek, mert olyan szinten ki voltam égve minden téren, hogy a munkámon kívül semmiben nem találtam örömöt , ültem és aggódtam a jövő miatt. Már nem.ücsörgöm, cselekszem és elmúlt a jövőn való aggódásom is.
A Bolygónkon eluralkodó káoszban felfedezni vélem a NAGY TERVet, ami élés határvonalat fog húzni az birka nép és a gondolkodók közé. És a birkák mind elvesznek . A szellemi tápláléklánc alján vegetálókat egyszerűen bezúzák.
Ezek a gondolatok játszanak most ezeken a 39-42 fokos napokon Egyszer a meleg is visszább vesz, kicsit tartok tőle, hogy milyen módon érkezik meg majd az ősz. Ha úgy mint a nyár elején a KIKben, akkor semmi gáz,mert szeptembertől már 4 hónapig karácsony 🤣
Újabb hétforduló, harminchárom hete múlt Szenteste , a nap, amikor minden megváltozott. Pont egy hete, hogy lezártam egy életszakaszt utoljára jöttem ki a földúton, ahol annyit gyalogoltam hóban-fagyban, esőben és tikkasztó hőségben. Életem meghatározó része volt az az időszak, amig a szülők ott laktak, de soha nem terveztem, hogy azon a helyen fogok megöregedeni ( mondjuk az öregedést sem terveztem, de jön ). Nem lettem boldogabb ettől, semmi eufórikus érzés, egyszerűen csak nyugalom árad szét bennem, akárhányszor elmegyek az út előtt.
Volt e héten egy posztom, amiben sikerült kicsit negatívan megnyilvánulni egy helyzetről, amiben kicsit elkeseredtem és megalázónak éreztem egy szituációt. A sok negatív gondolat magával hozott még többet és már majdnem lezuhantam a józan ész sziklájáról, az őrület mélységébe, amikor összeszedve magam szembe fordultam a beérkező gondolatokkal. Megszámlálhatatlanul sokszor jutottam már el erre a szintre , de soha nem éreztem azt ami most, hogy NEM ÉRDEKEL MÁR, hogy milyen csapást mér rám a Sors, olyannak kell lennem, mint egy haditudósítónak, félre kell tennem a félelmeim, az érzéseim és igenis a tényekből kiindulva kell elemeznem a helyzeteket, amikbe keveredem a realizmus szemüvegén át, és élni a megosztás lehetőségével, mert számomra ezt a feladatot sorsolta a Felsőbb Én csoport az induláskor.
A héten kimondtam a tényt, hogy GYÁVA VAGYOK, mert nem teszek meg dolgokat vagy mert megteszek dolgokat , mert félek attól, hogy nem tudom feldolgozni a visszautasításokat és túldramatizálom a szituációkat. Hiába tudom, hogy nem rajtam múlik egy kapcsolat minősége, mégis küzdöm érte vagy ellene. Van annak már több éve is, hogy megfogalmaztam, én minden eszközel megpróbálom a folyót tóvá változtatni. Értelmetlen próbálkozás, mert a szabadon hagyott folyó az útját járva lassan változtatja meg az útjával érintett környezetét, míg a visszatartott folyó “szenved” majd ha átszakítja a gátat mindent szétrombol amerre jár… Számtalan ilyen romboláson vagyok túl! A jó Segítők szinte láthatatlan módon segítik a víz ( energia) útját. Hogy most sikerült-e bátrabbá válnom, sikerült-e elfogadni, hogy mások érzéseit, érzelmeit velem kapcsolatban nem tudom szabályozni, hogy sikerült-e elfogadni, hogy a folyóm sebességét és útját a Sors úgy határozta meg, hogy amire szükségem van érintsem, de ne romboljam szét, hogy vizemmel öntözzék a megtapasztalásiamon át mások termőföldjét, de pont csak annyival, hogy kárt ne okozzon, nem tudom. Életemben talán először rábíztam magam a Sorsra. Szeretnék immár nem boldog, csak “nyugalomban” lenni. Szeretnék kevesebb gyomorgörcsöt, és szeretnék nem lenni negatív, nem lenni gyáva ( és nem lenni magyartalan, de pont nem érdekel, hogy ez kinek nem tetszik most itt)
Tegnap elkísértük a Nagylányt a Budapest Parkig, mert koncertre ment és míg bulizott, mi is “buliztunk” Apával, ültünk a villamoson, metrón és utazgattunk a városban. Nem volt célunk, csak megéltük a pillanatokat. Nem tudtam nem észrevenni, hogy egyre nehezebben mozgok, nem tudok gyalogolni, nem megy a lépcsőzés sem, nem kapok levegőt a tömegközlekedésen és rosszul lettem a tömegtől, a zajtól, az oxigén hiánytól, a melegtől. Kicsit elkeseredtem, hogy lassan, de biztosan el leszek vágva azoktól a dolgoktól, amit nagyon szerettem. A legfurcsább az az érzés volt, hogy elfogadtam ezt a szomorú érzést, de nem fordítottam magam ellen önsajnálatba, hanem csak éltem a pillanatokat és örültem, hogy nem kellett egyedül lennem ez idő alatt amíg várakoztunk. Ahhoz, hogy elengedjem az irányítási vágyam, ahhoz, hogy elfogadjam a helyzeteket, ahhoz, hogy kicsit nyugodtabban vegyen tudomásul, hogy hiába vezeklem én Szent Margitnál olykor , nem fogom megúszni a revansot a tetteimért, tudomásul vettem, hogy mások érzésit irányomban nem szabályozhatom, tudomásul vettem, hogy egyedül az én szándékomon múlik, hogy milyen irányba haladok tovább, hogy szenvedője vagy tudatos megélője leszek-e mindannak ami rám még vár a hídig, meg kellett élnem mindent, amit az elmúlt ötven évben megéltem. Úgy, ahogy megéltem.. Jót és rosszat egyaránt. Ettől lettem sokkal bölcsebb, mint harminc éve és ettől leszek még sokkal bölcsebb a következő harmincban, mert igen, minden távozásra vágyó megnyilvánulás ellenére nekem még nagyon sok megélni és átadni valóm van itt ezen a bolygón.
Jó lenne, ha nem kezdődne többé egy posztom se számokkal. Az azt jelentené, hogy elfogadtam teljesen az életünk megváltozott voltát, és nem tekinteném bármelyik pillanatban megszűnhető átmeneti állapotnak, mert az állandó készenlét kimeríti a szerveztem. Lényegesen “könnyebb” már az együttélés apámmal, amióta tudatosult benne, hogy el kell fogadja ezt a helyzetet, amibe került. Sokszor eszembe jut, hogy lehetett-e volna másképp, de a sok tanítást, felismerést nem kaptuk volna meg, ha nem így történt volna. Sok gondolat van bennem , sokszor kényszerítem magamra a szégyen érzését a gondolataim miatt, és sokszor keresem , hogy milyen úton nyerhetnék az önvád alól feloldozást. Nem tudom, hogy akarom-e tudni, hogy miért menekültem el a rokonság elől, csak azt tudom, hogy azért szégyellem magam, mert anyu távozása óta inkább megkönnyebbültem, mint fájdalmat éreznék azért, hogy nem érezteti többé velem senki hogy nem az lettem akinek megálmodott.
Azért szégyellem magam , mert a szabadság fontosabb számomra mint az, hogy része legyek bármilyen közösségnek, ahol megszabják miképp éljek, miképp viselkedjek, mit vegyek fel, mit egyek és milyen legyen a külsőm.
Szégyellem, de bárkit feláldozom a szabadságom oltárán, aki átlép a határon, ami már veszélyezteti azt az ÉNt, aki én szeretek lenni. Egyetlen baj volt eddig, hogy ezt nem vállaltam be. Igenis önző vagyok. Megkönnyebbültem…
Volt egy szituáció, ami kicsit már kényelmetlenné vált számomra, de volt bennem egy vágy, hogy tartozzak valahova, ahová nem tudom, hogy tartozom-e, mert valami furcsa, valami más… valami nem oké.
Sokszor eszembe juttatja a Belső Hang, hogy nem én leszek kevesebb, ha elutasítanak, hanem ők lesznek kevesebbek…, mert ami bennem van, az igenis érték és tovább kellett volna adni, mert megmentheti a jövőt…
De ha nem kell, nem kell erőltetni. ..sosem ott van az emberre szükség, ahová vágyik tartozni, hanem ott, ahová nem.
Nagyon megaláztam magam a helyzettel, de úgy kell nekem. Aki nem képes értékelni a saját értékeit, az megérdemli, hogy semmibe vegyék a próbálkozásait a “kapcsolódásra”
Tegnap azt a videót néztem a TETUBOn, amin Friderikusz beszélgetett azzal az anyával, aki meggyorsította szenvedő gyermeke távozását az Földről. Nem tudom miért dobta fel, 1993-as az ügy nem tudom azt sem, mi történt azóta Györgyivel. Emlékszem az esetre és emlékszem, hogy akkor is megosztó volt, a kommenteket olvasva azonban senki sem ítélkezik felette, én sem tenném, nem is ezért került elő ez az egész szerintem.
Én nagyon sokat gondolkodom azon mostanában, hogy miért lehet az, hogy az én látómezőmben lévő világ pontosan azt észleli, hogy katasztrófálisnak ható átalakuláson megy az emberi faj és nyilván most ezt “rossznak” éljük meg. Nem vagyok túl művelt és csak a saját érzéseimre és kevés hozzám elérő, de nem keresett hírből tudok leszűrni dolgokat, mert abszolút nem az én idegrendszeremnek és feldolgozó képességemnek való az ahogy a világ (le)kommunikálja eseményeket.
Azt mondtam, hogy talán nem is baj, hogy mi ezt is megtapasztaljuk, hogy az emberi jogoknak nevezett valami hová torzítja el a társadalmat, hogy úgy tűnik valami érdekes tudati és programbeli módosítás az embert kiemeli a megszokott minőségéből és valami újfajta fajt kezd belőle alkotni, ami képtelen lesz a szaporodásra, ami nem is baj.
Én (szamár előre) és a hozzám hasonló tudatszinten rezgő emberi létezők megdöbbenve állnak események előtt. Megdöbbenve vagyunk szemtanúi, hogy valami megváltozott a “politikában” és őrült döntések születnek, őrült szabályok, őrült módon még gyorsabb ütemben zajlik a kizsákmányolás, őrült módon kényszerítik az újabb generációkat a teljes elbutulás és 100 százalékos ellenőrzőttség száguldó vonatára, ami megállás nélkül viszi utolsó útjára az embert.
Hogy került ezen gondolatok közé vajon a Friderikusz műsora? Miért most? Sokat gondolkodom azon, hogy vajon hány idősebb ismerősöm tudna beszámolni arról, hogy gondolkodott-e már mi legyen a sorsa, hogy képzeli élete utolsó éveit, gondoskodtak-e magukról, a vagyonukról, vagy ahol több a gyermek gondoltak-e arra, hogy haláluk után is segítsék a jó viszont úgy, hogy még életükben rendezik az anyagiakat. Sokat gondolkodom azon, hogy mi történjen velem. Én elég agresszív gondolkodású ember vagyok, aki gondolatban már a fél világot kinyírta, de nem hiszem, hogy bárkit vagy magamat képes lennék megölni. Ahhoz -hogy apám idézzem – túl gyáva vagyok. Bár ha azon múlik a magam mögött hagyandó világ boldogsága, hogy én nem létezem, akkor lehetséges, hogy távozom, de csak helyet változtatok ha erőmből telik, nem dimenziót. Ha halálos betegségről lenne tudomásom, akkor viszont valószínűleg szintén távoznék, mert engem senki se kerülgessen undorral.
Ma nem sokkal 9 óra után lezárult életem egyik legnehezebb szakasza, amitől a legjobban tartottam az utóbbi években. Átadtam a szüleim múltjának kulcsait egy nagyon lelkes és az emlékeket szívesen tovább őrző embernek. Annyira lelkesen és boldogan vette át anyu sok évtizedes számomra káoszt és oxigénhiányt jelentő gyűjteményét , hogy kicsit megnyugodtam és sok évtized súlya zuhant le a lelkemről egy pillanat alatt. Apám nálunk léte sem olyan súlyú, mint az amitől most végleg megszabadultam. Ezt nem lehet elmondani, leírni ezt érezni kell, bár nem hiszem, hogy még egy ilyen hűtlen és érzéketlen ember a Földön mint én, aki mielőbb szabadult volna attól a múlttól, ami még a halála előtt megfosztotta az élettől.
Kevesen tudják megélni és magukévá tenni azt az érzést, amikor rádöbbennek, hogy néha a rossznak ítélt pillanat a legjobb, ami velünk akkor történhet!
Nem hozok példát, mert elviszi a lényeget.
Holnapután Újhold .
Mivel nem vagyok asztrológus, sem spirotudor így nem tudhatom, hogy ez a mostani Újhold a tudomány szerint hozhat- e bármit. Azt tudom amit én érzek, és én azt érzem,hogy megint a tisztánlátás van erősítve és megint szembesités folyik külső nézőpontból a saját énünkkel szemben.
Alap, a jelenlegi karakteremhez nem illő programokra hívta fel a figyelem az Őrző(k):
Fecsegek🤫
Olyan dolgokkal foglalkozom amik hatással LEHETNEK, de jelenleg nincsenek hatással az életemre 😁
Felülök a szóbeszedre😱, holott nem vagyok pletykás, mivel nincs is igazán kivel pletykálkodni ( igazából alig fél tucat ember van akivel megosztom szóban is az aggodalmaim,de lehet annyisem)
Én nem harcolni vagyok a Földön. Hanem kihozni minden helyzetből a legjobbat. Mindenkinek ezt kellene tennie. Csak az,hogy kinek mit jelent a legjobb,na az minden embernél más.
Itt van az augusztus. 🏖️ Az idei nyár kicsit másképp zajlik nálunk mint eddig, szerintem egész életemben nem voltam olyan aktív és tevékeny, mint az elmúlt hét hónapban. Ez nem rossz. Ennyi a valódi profitom abból,hogy többgenerációs családdá váltunk.
A júliust egy megállapítással zártam,ami annyit tesz:
Az emberek ritkán vagy soha nem változnak meg, avagy a csaló csaló,a tolvaj tolvaj, a jó ember jó ember marad.
Tegnap lelkesen mesélte valaki,hogy miképp cseszte át a rendszert és kockáztatta a megélhetését.🤷 Én marha meg véleményt nyilvánítottam.😔 Régóta tudom,hogy azért nem vagyok “jó” mert nem veszek részt mások kedvéért szabályszegésekben. Ez nem azt jelenti,hogy nem szegek szabályt, azt jelenti, hogy másokért nem. Önző lennék? 🤔
Úgy gondolom, hogy mindenki azt csinál amit akar, de mást nem kényszeríthet és nem is kérhet arra, hogy miatta kockáztasson. Ugyanis ez mindig egyirányú. Magamról tudom, hogy vészhelyzetben az ötletadó eltűnik. Én gyerekként voltam ilyen “felbújtó” majd az első aki cserben hagyott másokat. Ezt sokszor feldobja nekem a rendszer és szégyellem is magam, és már vissza is adta a sors, amikor a kollégák számtalanszor kihátráltak mögülem, amikor értük álltam ki. Ezek az idők elmúltak és már csak az látszik,hogy én nem vagyok “jó kolléga” az nem, hogy hányszor hagytak a szarban, amikor értük kalapolt az ember. Huszonnyolc év sok idő. Sokmindent történt itt, lesz miről írnom majd a könyvem ezen fejezetében
Tévedés azt hinni,hogy én büszke vagyok arra, hogy nagyjából szabálykövető vagyok. Az hogy valaki “becsületes” nem azt jelenti, hogy jó ember. Nem azt jelenti,hogy nem szegi meg a törvényt. Azt jelenti,hogy vállalja amit mond vagy tesz. Én is csak azt a szabályt tartom be, ami az érdekében áll, de igyekszem nem tenni olyat,hogy másnak ebből baja legyen. Ebben az egyben vagyok más mint azok akik miatt naponta konfliktusba kerülök magammal .
Nem tudom,hogy most miért lett hirtelen fájdalmas nekem, hogy megszólaltam. Mindig pofázok, mert mindig jót akarok. De olyan embernek, aki csak a saját érdekeit nézi nem szükséges a másik jóakarata .
Ma reggel rögtön kettő teszt is jött szembe (szó szerint) amire nem kéne reagálnom. Még nem döntöttem el, hogy elmondjam- e a véleményem vagy sem, viszont itt van a helye annak a posztban, amit a Nagylányom osztott meg a minap,ami éppen aktuális, örök aktuális Karinthytól:
Legyen ma is olyan napunk, amilyet szeretnénk. Vagy legalább egy kicsit…
Először is szép és jó reggelt, ma nem jelentkezett a jó Tücsimami reggel, mert korán indult a nap és most a tízórási kávé magasságában tettem le a nagy p@csám ( héééé, nem írunk csúnyán! Ki a f@sz ír csúnyán? A számítógép sablont használ, hol itt a csúnya..jaaa hogy csúnya szó? Mert a nagy p@csa az nem csúnya? Hát dehogynem…na kuss írnék! ) egy pillanatra mert MOST kell írnom. Szóval ma Olga és Liliána napja van. Valamikor volt egy Olgám, de elcsesztem,…az Olgát is, meg meg sok más nevű embert is, aki elméletileg szeretett . Sebaj…lehetséges, hogy nincs is szükségem a szeretetre, mert csak a baj van belőle…főleg ha akarom. Na de ez ez egy másik történet.
Ma reggel a Lajos és királysága etetése után, miután drága apám megkávézott, felesezett és elszívta a “de szar, hogy megint felébredtem” pipáját elindultunk, hogy utolsó látogatását tegye élete munkájába, a házba ami minden öröme volt majd bánatává lett. Kétszer futottunk neki, hogy a szobájába elhozzon pár dolgot amivel kedvére dísztheti, mind a kétszer csúnya vita és ordibálás lett a vége (részemről, amit szégyellek is, de a lófasznak ( jaj bocsi, a ló péniszének) is van vége, elég volt az alpári megalázó, megtaposó, semmibe vevő stílusból, a lelki terrorból, a nárcisztikus ( ugye milyen jó, hogy divat lett ez a szó, aztán tényleg mindenkire illik aki kicsit is semmibe veszi maga körül a többi életet) Szóval ma is nekifutottunk. Szent Margit vigyázta egykori Nyulak szigeti rezgés még munkál bennem, és minden szar pillanatban odarepítem magam a természet ölelte romok közé, hogy feltöltődjek, valamit megajándékoztam magam egy “boszorkány” karkötővel, mindegy is, hogy az vagy nem, de tartom magam az egyetlen szabályhoz, “bármit tehetek de nem árthatok vele senkinek”. Szóval tegnap újabb megélésem volt, immár elég közelről abból a leckéből, hogy bármi, amihez más embernek is köze van képlékeny. Semmi sem fix, semmi sem tervezhető, semmi sem állandó. Ebből a nézőpontból sokkal könnyebb a levegővétel. Nem akarok semmit tegnaptól, amihez bárkinek is kell a segítsége, jóváhagyása. Leszarom az egész életet…nem érdekel..Teszem a dolgom, nem érdekel az akinek ez nem tetszik. Nem a kritikát nem fogadom el, hanem nem érdekel a rosszallás, az sem, hogy másoknak mi a véleménye a döntéseimről. MIvel senki sem segít megoldani a problémám sem, mert nem tud. Nem azért mert nem akar, hanem mert nem az ő feladata, de épp ebből kifolyásilag az sem a feladata, hogy kritizáljon. És PONT. Sálálálálá….
Apám az elmúlt hét kétszer 20 perces előadásom megtekintése után kicsit alázatosabban állt a ma reggeli programhoz. Borzasztóan szar érzés lehet neki az, hogy el kellett hagynia – a saját hibájából, az alkoholfüggőség okozta problémái és az élet hétköznapi feladataiban való nulla részvétele miatt az otthonát, amit az utóbbi 10 évben utált, benne mindennel és mindenkivel- kivéve a gömbkutyát, az istennőt. Vonult a házban és lényegében semmit nem hoztunk el neki, mert mindent nem lehetett, inkább a semmit választotta. Pár kép, könyv, dísz….de minden ami anyura emlékezteti megy ki a garázsba mert kiviszi és otthagyja egy kipakolásra váró doboz tetején. Borzasztó rossz érzés egyébként elherdálni egy élet munkáját, de ennél sokkal rosszabb érzés felhalmozni egy másik helyen soha ki nem nyitandó dobozokban. Érdekes, ahogy az élet felkészített erre a pillantra. A legrosszabb rémálmaim egyike volt, hogy mi lesz ha meg kell szabadulnom attól a helytől, hogy fogom ezt kivitelezni, hogy szabadulok meg mindentől ami megköt, lehúz, amitől gyomoridegem és hányingerem van? Erre már csak a közmű óraállásianak olvasása van vissza és soha többé nem fordulok be azon az úton. Jövő héten hazaérkezik az új tulajdonos, és megtörténik ez a “soha vissza ne tekints” pillanat. Nem tudom utána mennyit engednek még élni, de nem hittem volna, hogy nem az okozza a legnagyobb problémát, hogy egy morcos öregember dünnyög minden nap valamiért a neki felépített kis (nagy) szobából a kutyaszőr és behordott homok alól, hanem az, hogy miképp szabadulok meg az anyám által már már betegesen felhamozott dolgoktól.
Apám megjegyzete, hogy nekem tényleg semmi nincs szükségem csak egy ágyra meg egy fürdőszobára. Megemlítettem neki, hogy a mosógépre is… mert én tuti nem mosok kézzel, annyi pénzem mindig lesz hogy a váltás ruhám kimossam és csak olyan városban leszek hajléktalan, hol van ilyen közmosoda…ennyi. Kell egy uszodabérlet hogy tudjak zuhanyozni, némi apró a mosógépbe és egy pár forint, hogy igyak egy jó kis mandulatejes lattét a mekiben.. KB ennyi igényem van. És én büzske vagyok a minimalizmusomra. Ennek ellenére a házam tele van szeméttel…de nem sokáig, mert már tudom, hogy miképp kell kiszelektálni azt amire nincs szükség. Anyu ruháit elvitte a szomszédasszonya, akit állítólag a szelleme minden héten meglátogat. Szerintem míg él nem kell ruhát vennie. Apu ruháit én hoztam el, ami szép és jó most mosás alatt van, mert minden penészes a zsúfolt szellőtlen ház miatt, ami használható de van belőle 100 darab meg megy a hajléktalanszállóra, mert tavaly nagyon örültek volna férfiruháknak. Hát van bőven, hogy valami jót is tegyek. Ami meg bent maradt a házban azzal az új tulaj fog majd jótékonykodni, legalábbis ez már nem az én dolgom.
Azért egyetlen dolgot elhoztam ( nyilván több dolgot is, de azok használatba állítható főként konyhai eszközök a jövő generációja számára lehet soha ki nem nyitandó sdobozban, de mindegy is)– apámon kívül- az egyetlen tárgyat, ami számomra melegséget, szó szerint fényt jelent és az tárgy lesz amitől csak akkor válok meg ha nem lesz hol lakjam esetleg , egy lámpát.
Ez a lámpa sokkal idősebb mint én, de engem jelképez ezen a Földön. Egy halovány fényt kibocsátó asztali, vagy éjjeli fénytadó.
Rajta vagy a fényképem, amit apám rakott rá akkor, amikor a kép készült. Az egyetlen tárgy, amire szeretettel nézek és az egyetlen tárgy, amiből sugárzik felém az a szeretet, amire azt hiszem már csak én emlékszem egyedül, mert akkor elveszett, amikor a szerény kis ajkai életünk, a tökéletes bakonyi rezgést felcserélték a szüleim a gazdagságot jelképező gyüttment paksi atomvilágra. ez a lámpa ott világított apám tökéletes rendben tartott íróasztalán , ahol csuda dolgokat rejtettek a fiókok… Tintákat, festékeket, tust…. Ollót, papírokat, ecseteket, nagy üveglap védte az asztallapot, alatt apám festette plakátok, fényképek…forgós szék, mellette egy nyírfából készült nagy virágtartó, a fehér törzsű fa gyönyörű volt a zöld növényekkel. Olyan más volt ott… szegények voltunk, de boldogok..aztán elmúlt és most jöttem rá, hogy én szeretek szegény lenni, mert semmire nincs szükségem ahhoz, hogy boldog legyek. Sőt, minél kevesebb szar vesz körül, annál nagyobb a boldogságom . És most kellett rádöbbennem, hogy ki is vagyok valójában és hogy igenis mindent elfogok követni, hogy csak olyan dolgok vegyenek körül, amire tutira szükségem van ahhoz, hogy boldog legyek. ÉS olyan emberek…
Őszintén mondom, hogy kezd lehullani rólam az átok… Kezd erősödni a Fény…
itt ülök kint és rálátok az anyu fájára. Kétszer akkora már mint amikor elültettük a tavasszal. Pedig nem jellemző, hogy az ültetés évében megmozdul a fa. Ez a fa nagyon is él, és nagyon is szeret itt lenni a reggeli rigófüttyben és az esti galambos fürdőzős pillanatokban. És őszintén mondom, hogy sokkal jobb, hogy itt van ez a fa, mintha egy temetőben lenne egy feliratos síremlék, amit egyszer majd egy piros címke díszít, majd ledöntik, és valaki mást tesznek oda, aki fizet… nem nem… Az élet örök, nem kell kőbe vésni, ott van fűben és fában….
🍁soulleaderdemon🍄 