…nagyon mélyen szántok…nagyon mélyen, sötétben, levegőtlen… Nem figyelem a jeleket, csak a munkára összpontosítok. Vonulok vissza a telephelyre a busszal “üresen”, egy nagy fehérség közeledik szemben a sávban. Nézem,(megint egy) kamion… nézem az út szélét…nézem a kamiont, csak nem akar visszamenni… “- Milyen jó, hogy nincs utas!”- gondolom én, mert ha meg kell halni, hát meg kell halni, de legalább egyedül. Én már mindent megtettem ami lehetőségemben volt a családomért, hogy ők ebből mit fognak fel, az már nem az én dolgom, többre úgy éreztem már nem vagyok képes. A kamion jön, én nézem, figyelem az út szélét meddig tudok lehúzódni, a fülben cseng az egyetlen normális volt oktatónk hangja, hogy “ha tanúk nélkül árokba hajtasz, Isten nem mossa le rólad, hogy elaludtál…kell, hogy legyen nyoma, hogy kényszerítettek”… Nem tudom mi a faszt csinál a kamionos…lehet meg akar ölni ez a feladata… sebaj…
Akkor egy érintést éreztem a jobb kézfejemen. Egy apró kéz melegét. És hallottam a hangot : ” Nagymami én szeretlek” , majd elkezdtem lehúzni a buszt az útpadka felé a kis kézzel a kezem fején , s közben “felébredt” a kamionos a telefonmámorból és visszarántotta a kormányt …
Valaki kiválasztott ezek szerint már Minket , a mi kis családunkat ésha eljön az idejebeköltözik majd. A Fiam 16 éves koromban láttam először és 24 voltam, amikor megérkezett, a Lányommal csak akkor beszéltem először, amikor pocaklakó volt. Megtisztelő, hogy a “nagymami” már találkozhatott az Unokával 🙂 . Ha eljön az ideje biztosan meg is jelenik a Mi dimenziónkban, lehetséges, hogy meg kellene várnom, ha már ilyen rendes volt, hogy vigyázott a “nagymamira”… 🙂
( itt jegyezném meg, hogy ha nem lesz rendben a padlás mire bármelyik Gyermekem gyermeket vállal, akkor jobb ha nem ismeri meg a nagymamit az unoka, mert csak akkor szabad találkoznunk fizikai formában is, ha azzá tudok válni amit képviselek, össze kell szedjem magam, hátha valakinek szükséges lehet még rám )
Mindig is figyelmeztetve voltam a Belső Hang által ha valami “probléma” közeledett felém, de 90%-ban nem veszem komolyan a jelzéseket. A minap posztoltam, hogy többszöri figyelmeztetés ellenére is itthon maradt a szemüvegem, ami azért is rossz, mert nem csak romlott a látásom az utóbbi időben, hanem elé rosszul reagálom a fényt, így volt hunyorgás a reggeli kanyarokon.
Tegnap jelezte a Belső Hang, hogy amúgy nem találkoztunk a busz kulcsával a hétvégén, és tán meg kellene keresni, mert hétfő reggel pánikolni fogok, ha nem lesz meg. B@sztam rá… pedig többször is jött a jel, hogy de tényleg sehol nincs, akkor mi lesz, az az egy van. És eljött a reggel. A Teremtés Mennyei Kocsmájában, a sok megnyilvánulási formánkat figyelő monitoros Angyalok már megtették a tétjeiket arra vonatkozólag, hogy milyen szintű pánikroham fog majd átfutni rajtam a kulcsok keresése közben…
A hétfő tiszteletére simán iktattam a háromórási ébresztőt és a negyednégyesnél az “amúgy nincs meg a buszkulcs” jelzésű adrenalinos doboz felrúgása után lázas keresés kezdődött . Apának nem is mertem szólni, mert akkor tutira jól felcseszem ezzel, ő meg azzal, hogy mondja a magáét és így nem jó kezdeni sem a reggelt, sem a hetet… Mindent megnéztem, még a kocsiját is…semmi. Mondtam is, hogy nagyon szuper mert fel kell hívjak valakit, hogy van-e bent tartalék busz, és bevallani, hogy ezt elcsesztem, amikor 38 perc már izzadós pánikolás után megszántak fentről és közölték, hogy a kocsi ülései alatt/mellett is jól nézzek körül még egyszer…
Abszolút lehetetlen helyen az ülés mellett alácsúszva ott figyelt, az amúgy nem kis kulcscsomó.. 😀 Kettő napig szakaszosan jelent meg előttem a “nem láttam a kulcsot, hova, mibe tetted? ” kérdés és nem volt meg az a mozdulat sem, hogy egyáltalán bezártam a buszt, vagy kivettem volna belőle a kulcsot.
MINDEN, tényleg MINDEN előre van jelezve. Mégsem tudok odafigyelni rá eléggé. Persze van, hogy igen. Vannak érzések, és én mindig általuk döntök.
Most is vannak érzéseim és kicsit elgondolkodtattak.
Én jó ideje mindent “egyszerűsítek” és lezárok. Tegnap felmerült bennem, hogy közel van az újjászületésem. Csak azt nem tudom, hogy ebben a testben amiben vagyok, vagy újra kell kezdenem, mert elcsesztem az életem megint.
Vasárnap aláírtuk a papírokat és új tulajdonosa lett a szüleim apró otthonának. Apuban ( meg bennem is) szerintem ezzel a tollvonással tudatosult, hogy ha tetszik neki, ha nem nem szabadul tőlünk már. Kicsit visszább vett ( persze ez időlegesen) a csesztetésemből, de még intenzívebben amortizálja magát. Ezzel már nem tudok és nem is akarok mit kezdeni. Olyan érzésem van, hogy lezárok.. Vége van. Mindennek.. Nagyon várom, hogy ne kelljen többet arra mennem ahol a szüleim laktak. Évek óta gyomorgörcsöm volt, ha oda kellett menni. Most akkor van gyomorgörcsöm, ha itthon vagyok. A papa biztosítja, hogy lassan kimerüljenek a telepeim. De mi lesz ha nem az enyém merül előbb, hanem a papáé? Mit kezdek az új életemmel? Vannak dolgok amik nem változnak. Még mindig loholok a figyelem, a “fontos legyek valakinek” után. De nem akarok már fontos lenni, mert abszolút értékrendváltás zajlik bennem. Semmilyen pénz, vagyon vagy tárgyi érték nem érdekel, és nincs érdekemben senki emberfia(lánya). Ma kicsit fájt még, amikor rádöbbentem, hogy lényegtelen ebben a világban, hogy ki kivel ossza meg a fontos dolgait, az a lényeg, hogy megossza. És én is így veszítettem el annó a legjobb barátom, hogy inkább az egész világgal megosztottam magam , mert a sok idegen közül mindig volt akit látszólag érdekelt, és most én jártam így, hogy akinek eddig fontos voltam már nem vagyok annyira fontos, vagy ha egózósabban akarnék fogalmazni akkor már nem vagyok “fontosabb” mint 5000 másik “idegen”. Mert néha jólett volna valakinek VALAKI lenni. De nem lehetek, mert nekem már nincs kapacitásom arra, hogy viszonozzam ezt. Nem fontos már… Sokkal könnyebb lesz elmenni, ha csak egy valakivel lesz kevesebb az ismerősök száma, és nem egy Valakivel…
183 nap telt el anyu távozása óta, és ebben a 183 napban sokkal többet éltünk mint az elmúlt 3650-ben… Ez megdöbbentő… Milyen sokra is vihettük volna, ha megmozdulunk előbb. Hálásnak kellene lennem anyunak, hogy ilyen jól kicseszett velem, és itt hagyta nekem ezt a morcos öregembert, akinek soha semmi nem elég jó, mert ezzel a viselkedéssel a világból még nem, de a posványból amiben évtizedekig ücsörögtünk jól kizavart minket. Nem tudom megérdemlem -e a földi nyugalmat, vagy csak a föld alattit, ha mégis leszek olyan helyzetben, hogy megélhetem, akkor megígérem, hogy megírom azt a könyvet, amiből akit érdekel megtudhatja mitől lettem ilyen “léleknyomorék de valójában megvilágosodottságos megéléses” Remélem Szepes Marika néni odaátról segít majd megírni.. 🙂
Akartam írni pár sort- tényleg csak pár sort – arról, hogy valójában lehetséges lenne, hogy világunk tényleg csak egy “kivetítése” valaminek egy másik világból vagy csupán egy “tanult” gondolat?
Amikor elkezdődtek a választások, megjelentek a jelöltek az utcán képek formájában, óriásplakát villanyoszlopos akasztás ( nem elég élethűen), mi meg néztük ha akartuk ha nem. Tegnap is megyek reggel a dolgom után a busszal és még mindig ott figyel a plakáton a P., amitől kezdettől fogva rosszul vagyok. Már kiderült, hogy nem neki jutott a több voks, így várható lenne, hogy lekapják onnan, mert zavaró… Elgondolkodtam azon, hogy lehet azért van kint, mert ki van fizetve x időre, mivel abszolút elképzelhetetlennek tartották, hogy nem nyer, ezért gondolom van olyan plakát is, amin rajta van, hogy “köszönöm”, de ezt már ugye nem kell ráragasztani a régire..
Ilyen terhes gondolatokkal bombáztam az agyam, amikor felmerült bennem a kérdés, hogy nekem ugyan mi közöm a P-hoz? Azon kívül, hogy egy suliba jártunk, kettőt nem szólt hozzám, és míg nem vette el a város a szeretett munkám üdvözöltük is egymást, ha szembe találkoztunk. Soha két szót nem váltottunk, mégis innen és onnan összeollóztam róla egy véleményt, ami bennem saját véleménnyé alakult és így beskatulyáztam ebbe a szerepbe és minőségbe magamban.
Itt a Földön senki sem ismer senkit!
Te sem engem és én sem Téged.
Mégis van egy nekem/ az érdekeimnek/ kedvező véleményem, képem Rólad. Ha itt a virtuális világban találkoztunk, akkor a megosztásaid(ha vannak) 30% míg az egyéb posztok alatt megjelenő hozzászólásaid(ha vannak) alapján 70%-ban alakul ki bennem egy kép Rólad. Ha valaki más is “ismer”, az hozzáteszi az ő verzióját, és összeáll egy fiktív kép.
De mi a valóság? Létezik olyan?
Hallasz valamit, és véleményeddé válik… Észre sem veszed, hogy mások -szintén hallottak valamitől kialakult– véleményét hangoztatod. Valóság-e akkor amiről beszélsz? Szerinted a tudás, amit megszereztél a valóságot adja neked? Vagy egy elavult elméletet ismételgetünk évezredek óta?
Nem megéltük, hanem megtanultuk a Földet, a földi életet, az emberi megnyilvánulást… Így vagyunk megálmodva, hogy ne vegyük a fáradságot, hogy megismerjünk magunk, embereket, a világot mert kényelmesebb elhinni mindenről azt amit a többség zeng, mert itt ez a szokás, ez a rend. De ha ez a rend akkor az egész földi lét mégiscsak egy Program, amit minden földi létező legyen az akárcsak egy gondolat, elfogad. Nem vesszük a fáradságot, hogy magunkban legyünk és megéljük a világot az állandó magyarázatok nélkül, mert azt hisszük, hogy a lexikális tudásunktól leszünk majd bölcsek? A tárgyak világa, az ember alkotta világ talán az egyetlen, ahol lehetséges “hinni” egy műszaki leírásnak (ez már egy lapraszerelt bútor esetében megdől) De minden ami élő úgy van megálmodva hogy ne lehessen teljesen sem megismerni, sem megismételni.
Én értem, hogy nem kell kételkedni semmiben, hogy az asztal az asztal és a szék az szék, hogy a sok megtapasztaláson alapuló tudományt el kell fogadni, mert így haladunk “előre” ( ?) Igazából sehová sem haladunk, csak a tudathálóba vésik a tapasztalataikat azok, akik veszik a fáradságot a megtapasztalásra. De akkor is elgondolkodtató, hogy olyan dolgokról beszélünk, amihez nem értünk, olyan dolgok/emberek felett törünk pálcát, akit lehet sosem láttunk, csak valaki mondott valamit és jobb együtt bégetni a tömeggel, mint esetleg utána járni a valóságnak. Mert amúgy van-e értelme a mi nézőpontunkból bármilyen valóságnak? Változik valamit az életünk attól, hogy rádöbbenünk, hogy Pista nem is Pista, hanem Gizi? Kizárólag az ÉRDEKEINK SZERINT zümmögünk, és az érdekeink szerint ítéljük meg a világot. De az, hogy mi az ÉRDEKÜNK azt megint nem mi irányítjuk, hanem az a személyiségminta, amit a fizikai testünkben kódolva van.
Amikor elmegyek a plakát alatt, rosszul vagyok az embertől, mert “hallottam”, hogy miket csinált. Aztán elgondolkodom és elszégyellem magam. Én is birka vagyok…ez a programom. De egy tudatosba menetelő birka, aki igyekszik odafigyelni a gondolataira, ne változzanak üres szavakká, ne skandáljam azt amit a tömeg, legyek már ennyivel másabb. Mert az összes betegség és rossz érzés bennem abból ered, hogy valaki mondott valamit és én ezt a valamit magamba szívtam és elkezdett megbénítani általa a félelem.. Én nem akarok birka lenni, inkább valami kevésbé társas madár… 😀
Azért a plakátot leszedhetnék… Mert irritál.. Azért is, mert pont azzal szembesít, ami nem akarok lenni. ( sose feledjük, hogy a fekete bárány is birka…ugyanazt a szaros füvet legeli, amit a többiek otthagynak neki..légy inkább madár…és repülj szabadon a lélek szárnyán)
180 nap mérföldkőnek számít az új életünkben. Nagy út, rengeteg munka és könny és csalódás van ebben a 180 napban, de van benne rengeteg megélés, tanítás, önismeret. 180 nap alatt ha minden oké lenne, akkor egy többgenerációs család modell bizonyítaná, hogy igenis tud együtt élni több generáció. Mivel én olyan társadalmi rétegből érkeztem, ahol a szüleim generációja az a generáció, akik majdnem szó szerint kib@szták a gyerekeiket a házaikból, a tehetősebbek inkább vettek számukra lakást, házat, csak békességes és nyugalmasságos életet éljenek nélkülük, és örüljenek a hazatérő gyerekeiknek, -.de jobban annak, ha mennek-, így mi nem tanultuk meg azt, mit is jelentett a régi világban a több generáció együttélése. / Nyilván sokan élnek együtt most is, nyilván nem mindenkit tessékeltek ki 7 kilométeren kívülre, nyilván mint mindenben vannak kivételek, távol álljon tőlem, hogy általánosítsak /
Mit köszönhetek a 180 napnak?
– A JELENLÉTET
Sokszor megjelenik a kérdés a Faszbukon, hogy
TE HOVA REPÜLNÉL, HA MEGTEHETNÉD?
Én mindenféle – és itt jön a másik ajándék :AZ EGÓzásMENTESSÉG– rosszérzés és önsajnálat nélkül jelenleg semmilyen úti célt nem tudnék megjelölni. Ezen gondolkodtam egész reggel, hogy mi az oka annak, hogy igazából sehová nem vágyom. Az egyik oka az, hogy a JELENBEN kivitelezhetetlen. A papát nincs kire hagyni, nem azért, mert nem tudna ránézni a Gyerek, vagy egy idegen pénzért, hanem mert senkit nem teszek ennek ki. Ha hozzánk jön valaki, az nem azt a papát látja ugyan akit én minden nap, hanem azt a papát, aki nagyon is tudja, hogy kell viselkedni ha idegen jön a házhoz. Nem is nagyon érti az idegen, hogy nekem mi a problémám, hiszen a papa kedves és vicces. Nekem amúgy semmi problémám nincs, mi lehetne? Az egész Földbolygó jelenleg a teljes elbutulás illetve értékrendváltást állapotában van és így vagy úgy mindenki részesül belőle. Vagy a családban, vagy az ismerősei között vagy a munkahelyen ( ó persze nálunk nem… nálunk van az összes normális ember, pont most tettem fel reggel a kérdést, hogy melyiknek mennyit és ki fizet azért, hogy teljesen tönkrevágja azt ami eddig ha nem is zökkenőmentesen de működött , döbbenet ) A másik oka, hogy a fizikai állapotom zéró szinten . A kezem a kovid óta egyre intenzívebben eszi az ekcéma, (a bőrgyógyászatra- ha el akarnék menni- legközelebb decemberre van időpont. Minek? Totálisan felesleges decemberben odamenni egy most tomboló problémával. A háziorvos olyan nagy ember, hogy egy tök üres rendelőt üzemeltet, mert nem lehet odamenni, hogy elnézést problémám van, hanem időpont.. időpont, időpont, időpont…. Megb@szhatják az időpontjaikat, mindenki, aki akkora király lett a kovid alatt, hogy képtelen ellátni a feladatát ha kint vár a sor… Még a magánszférában is időpont van, mert a jó orvosok telítettek, ott is több hónap a várakozási idő. Vicc, hogy csak akkor látnak el TALÁN, ha baleset ér, amúgy mindegy. Nyilván ez a cél, hulljon a férgese… ) a térdem teljesen rottyon, alig bírok menni, szerencsére a buszon ülve nincs bajom, csak fel ne kelljen állni. Ha elindulok tudok gyalogolni, csak lejtő ne legyen, mert nem tudok lefelé menni, sem lépcsőn, sem lejtőn. Ide jutottam, így hova mehetnék repülni, nyaralni? Sehová. Eszemben sincs. Öntözgetem a Hortenziáimat. És maximum majd leszökünk pár este a Balcsira naplementét nézni. Még a kajakozás is necces, mert nem tudok kiszállni egyedül. Így jártam. Ha majd eladom anyuék kicsi nyaralóját talán lesz annyi pénz belőle, hogy kicseréltessem a térdem, de mivel magamra sose költenék pénzt, majd elteszem a hamvasztásomra, mert ha nekem nem is ültet senki sem majd fát vagy dobnak bele egy pocsolyába, mert azzal munka van, ki kell fizessék a gázt, amivel porlasztják az ember, és az is egy vagyon. ( hahahaaaaaa)
AMÚGY abszolút jelenlétes vagyok. ÉS EZT POZITÍVUMNAK ÉLEM MEG. Látom mik a feladatok és sorban mennek is szépen a dolgok. Semmi hosszútávú terv nincs, mert anyu hirtelen távozása megtanított arra, hogy nem kell előre tervezni, akkor kell élni amikor ugyanott ébredünk ahol lefeküdtünk. Nem mondom, hogy nem szerepelnek tervek szépen elhelyezve bennem a következő teremtési tervek között, de egyik sem olyan, hogy ne lennénk meg nélküle, ha nem valósul meg. Őszintén mondom jó dolog nekem a JELENLÉT. Eddig aggódtam a holnap miatt. Már nem aggódom. Most van. Már megszóltak a kollégák, hogy minden nap tankolom a buszomat, pedig 99 %-ban egyedül dolgozom vele. Minden nap az utolsó nap itt. Ha holnap úgy döntök, hogy elég volt én rendet fogok hagyni magam után, mert számomra ez a fontos. És ebben a 180 napban a papa folyamatos ellenállása a jó és segítő szándékomnak, a folyamatos lelki terror, a pocskondiázás, a minden jószándék ellenére való elégedetlenség megtanított arra, hogy nem kell senkinek nézni az érdekeit, mert a beled kidolgozhatod valakiért, ha az a valaki nem képes értékelni semmit. Nem én vagyok a teremtője az állapotának, hanem ő maga. És a papával töltött 180 nap alatt a helyére került az ÖNÉRTÉKELÉSEMmert SENKI, tényleg SENKI nem értékeli azt ami teszek, viszont én egyre inkább büszke vagyok rá, hogy lehet a következő pillanatig lehet még sok napig vagy hónapig, évig ( bár ez utóbbi ilyen alacsony kalóriabevitel mellett kétséges) minden megtettem ami tőlem telt, sőt..azt hiszem sokkal többet is. És büszke vagyok Apára hogy még nem hagyott itt a szarban, hogy időt (sok sok időt) munkát és pénz nem sajnált, hogy MIATTAM a papa életét megkönnyítse az új helyzetben. Az, hogy nem értékeli a papa? Azzal majd elszámol a híd másik oldalán… de egy biztos, ha én meghalok engem SENKI az úgynevezett rokonságból ne merjen megközelíteni a túloldalon.. akkor sem ha minden és mindenki egy.. mert gyűlölöm a fajtám… Korlátozott látószögű, gonosz, önfejű svábok vagyunk, ilyen nyomorék program nincs még egy a Földön komolyan… Csak tudnám mire olyan büszke mind,… mindegy is..
Amúgy a papa nincs túl jól, nem eszik, csak iszogat, de azt sem eleget. Erőszakolni nem lehet a kaját, rengeteg rágcsálnivaló van körülötte, de a főtt kaját elutasítja. A sütiket eddig ette, most az is a kutyákban köt ki. Kényelmes, nagy, most már klímás szobája van, ahol lehetne boldogabb. Most az a baja, hogy ha megy a klíma nem nyithat ajtót és a kutya nem tud kedvére kibe járni.. Nem jöttem rá, hogy direkt csinálja, vagy kezdenek neki elmenni otthonról. 180 nap az fél esztendő. Ahogy indultunk nem hittük, hogy a papa még létezni fog emberi formájában “ilyen sokáig”, de az alkohol mindenképp jó tartósítószer, mert sem a kovid, sem a kaszás nem viszi el azokat, akik felesküdtek rá. Téves következtetés azt hinni, hogy bárki a halálát várná itt rajta kívül. Ő sem, mert akárhányszor érte jön az anyja, mindig “üres kézzel” távozik. Eddig négyszer volt itt a mama, hogy elvigye a középső kisfiát. Nem győzöm kifüstölőzni a házat az ilyen látogatások után. Anyu a volt szomszédasszonyához járkál. Hozzánk nem jött még. Valószínűleg apu miatt. Pedig megnézhetné néha a hortenziákat és a kis fát, ami neki lett ültetve.
…a 180 nap alatt rájöttem, hogy bár vannak néha az élettel összeegyezhetetlen gondolataim, én jó ember vagyok….
és végül a reklám helye.. Boszorkányos SpiróÉn a füstölőimet az ILLATMÁNIA oldalról rendelem.. jó áron sokféle füstölő kapható egy napos szállítási határidővel. Imádom, ahogy nyitom a csomagautomatát és füstölő illat terjeng benne. 😀 Szóval ide csak a feltölteni vágyó vagy szeretettel érkező rezgéstöredékek jöhetnek Tücsökfalvára, mert mindig magas a rezgés, de őrök állnak a mindig nyitva lévő az a dimenziókapuban és kifüstölik azt, aki nem idevaló 😉
Tegnap ünnep volt, mert az egyetlen hétköznapi szabadnapom volt. Én nagyon szeretem otthon a hajnalokat. Főleg nyáron és ősszel, mert még elviselhető a hőmérséklet, és lehet(ett) kint ülni a teraszon egy kávéval és hallgatni a madarak reggelt üdvözlő trilláját. Most terasz nincs, de még van hajnal és madárdal… meg akadt kávé is és nagyon örültem ennek a napnak. Nincsenek hozzászokva a növények a reggeli itatáshoz, mert sötétedik már a reggel, de ilyenkor hajnalban is itatok..
Azon gondolkodtam, hogy mindig is kényelmetlenül éreztem magam a műszakos munkarendem miatt, mert sokat voltam otthon akkor, amikor a társadalom aktív része dolgozott, azaz hétköznap és én ilyen dolgokból is tudtam komplexust kreálni, hogy én “lógok”, holott ledolgoztam én is mindig amit kellett, sőt többet is. ( igaz amikor középiskolás koromban a reggel 8-kor induló busszal már hazafelé tartottam az iskolából, ez nem okozott lelki problémát, valami nagyon elbaszódott bennem, mert sokkal unalmasabb ez a becsületes élet, mint az amibe bele van szőve egy kis sunyiság. Nem véletlen, hogy senki nem akar a Mennyországba menni, mikor dög unalom az élet ott , ahol mindenki olyan nagyon rendes , figyelmes, és tisztességes. ÁÁÁÁ Most jövök rá hogy lehet el vagyok átkozva?)
Ám most jórészt minden hétköznap aktív vagyok, furcsa, hogy pont a papa helyzet hozta ezt a ritmust, most hogy részese lehetnék ( lehetnék, de nem akarok már jó ideje) a munkahely mindennapjainak hazaloholok és nekem tényleg az a pihenés, ha a busz kormánya mögött várhatom az indulást. Furcsa érzés, hogy minden amiért valaha sóvárogtam, egy furcsa csavarral megérkezik az életembe és kevésbé okoz örömöt, mint akkor amikor csak sóvárogva gondoltam rá. ( ugye-ugye… azok a fránya gondolatok. Senki sem hiszi, hogy amit meggondolatlanul ismételget egyszer rászakad, aztán győzzön kimászni alóla)
Ahogy öregszem egyre kevésbé érdekel , hogy meleg van. Max nem veszek levegőt olyan sűrűn. Ma jön a klímás és iszonyú sok pénzért lesz klíma a papa szobájában , mert a féltető miatt olyan a szoba mintha tetőtérben lenne, másrészt az istenkirály kutyák miatt nyitott ajtón besétál a meleg. A papa nem mert a meleg miatt panaszkodni, de bennem a kurva empátia, hogy nekem van bent 24 fok, mert én csukom az ajtót, ablakot, redőnyt és nem jön be a meleg, neki meg a 30 fok és ott fekszik benne kurva szar érzés… Mondtam is neki, hogy lesz klímája, és csukni kell az ajtót, mert aki kutyát akar, az ugráljon majd , hogy ki-be engedje, közölte, hogy neki aztán nem kell klíma. Majd beengedi a kutyát hozzánk, hogy ne legyen melege… komolyan vicc., hogy a kutyák miatt mekkora itt a hercehurca. Közölte is a papa, hogy bármit is teszek neki úgysem lesz már semmi sem jó. Most már biztos vagyok benne, hogy engem örökbe fogadtak. Én sem anyura sem apura nem hasonlítok. Semennyire. Szerintem ha egyszer a papa nem lesz én világgá megyek. Annyira el vagyok fáradva lelkileg, hogy már csak a feladat tart életben. Nem látom a holnapot. Viszont azt megéltem, hogy eddig amikor nyüglődtem, hogy nincs értelme az életemnek, akkor az kibaszott hiszti volt, mert most van az, hogy az értelmet a feladat adja, és komolyan inkább ne legyen értelme az életemnek csak had üljek már vissza a posványomba, mert nem nekem találták ki ezt az állandó pörgést.
Ennek örömére az egyetlen hétköznapi szabadnapot azzal töltöttem, hogy a télen kivágott orgonát daráltam 8- 13:30-ig, közben ágyneműt cseréltem, főztem kicsit és sátrat kreáltam a fenyők kivágása miatt napot kapó hortenziák fölé, mert a szívem szakad ahogy megkínozza őket a Nap…
Külön posztot érdemelne, de inkább csak megemlítem, hogy a napokban felmerült, hogy vajon megvannak-e a képességeim, amiket a magaménak tudtam, és jött rá egy jó válasz. Ahogy az ember fejlődik, minden (boszorkányos) képességéhez hozzáfér, ám minél magasabb szinten rezeg, annál kevésbé valószínű, hogy ártani fog vele. És igaz. Nem ártunk.. Mert ha megfordul a fejünkben, akkor megmutatkozik rajtunk. Aztán ha ezek után még bármit akarunk mások sorsába írni, akkor tisztában leszünk vele, hogy ami velünk utána történik majd az a saját tökéletes teremtésünk. 🙂 Imádtam a szabadnapom.. A hétvégén ezer lesz a feladat és pont kerül egy hosszú történet végére is.
…a hétvégén írtam egy pár sort a hétvégi események kapcsán, aztán töröltem. Nézelődtem kicsit mások világában és borzasztóan elszégyelltem magam, mert “a mások” világa olyan szép, olyan teljes. Mivel magamból indulok ki, feltételezem, hogy mindenki olyan mint én, és én olyan vagyok mint a soraim, akkor ők is olyanok amilyenek a megosztásaik. Csupa kellem, csupa rím, csupa tartalom, csupa ritmus, csupa tökéletesség… Hiszen ha valaki nekem “ismerősöm” és az is tudott maradni ennyi éven át, akkor ő olyan lehet mint én… őszinte és bevállalós…
Le akartam írni, hogy éppen mi a pálya Tücsökfalván, hogy mi a legújabb feladat, hogy merre tartunk a projektjeinkben, aztán ahogy lapozgattam, rájöttem, hogy én nem tudok szépeket szépen írni, csak szomorút kicsit talán viccesen. Van bennem valami furcsa fájdalom, ha arra gondolok, hogy mindenki játszik egy szerepet és én nem tudok játszani. Itt van ez a felület, vagy a közösségi háló, és az lehetnék akik akarok lenni. Irigylem azokat, akik a hétköznapok posványából ki tudnak emelkedni és ha az életben nem is, de legalább a virtuális világban királyokká és királynőkké emelkednek. Igen. Lehet tényleg irigy lennék? Pedig én is megtehetném..csak akkor elveszíteném az ami én vagyok. De megéri-e ebben a világban szürkének maradni a sok színes ember között? Magányosan, egyedül hirdetni az valóságot a megannyi nézőpontok összeségéből? És megéri -e játszani, ugyan mire jó a sok lájk, a taps? Mikor a függöny lehull, ott marad az ember mögötte egymaga.. a sminkje lassan lefolyik az arcán, a jelmezt a székre fekteti.. felveszi szürke ruháját és eloson a sikátorok sötétjében mikor elcsendesült már a város.
Én nem osonok, nincs sminkem…ott egy csiga nézd! És egy felhő, egy virág.. nem kell taps, nem kell színpad sem és függöny, nem kell tíz- húsz vagy ezer lájk, semmi sem kell csak nézd a csigát.. a csillagokat…nézd a felhőket mindnek ember arca van, mind mosolyog, mind nevet. Én is nevetek.
Apák napján minden holt apa díszfényben lebegett , közben az én élőnek látszó apám a kutyának adta a reggelijét, mert ezerfelé bomló agyam elfelejtette, hogy a papa melegen szereti a rétest. Sűrű füstöt pöfékelt a pipájából és egészen a kazánházban vergődő mosógépemig követett, hogy cinikus hangnemben közölje, hogy amúgy ízlett a kutyának a rétesem. Kérdeztem is tőle fagyos higgadtsággal, hogy miért nem szólt, hogy melegítsem meg? ” Mert neked tudnod KELL, mert eddig mindig tudtad, hogy én azt melegen szeretem” Papa a király.. ha valami nem oké, akkor a kutya kapja az ebédet. Megalázó is lehetne akár, de nem okoz bennem semmit. … Anyu ezt kapta nap, mint nap és én nem emeltem ki ebből a teremtett világából, ahogy magamat sem, igy megérdemlem ezt, mert ez a feladat. Sokszor eszembe jut, hogy mit lehetett volna másképp csinálni, de senkit nem lehet megmenteni a sorsától. Engem sem. Engem szeret az apám. A maga módján, pont úgy ahogy megtanulta, de tudom, hogy szeret. Anyámat is szerette. Hogy miért bánt minket mégis? Mert szenved és a szenvedése ilyen formát ölt. Ezért nem bántom őt, igyekszem higgadtan kezelni és nem egózni azon amit tesz. Egyszer sem érte el az egóm a támadása. Mert tudom őt. Tele vagyok szép emlékekkel melyek elhalványítják a sok verést. Ő a szépre nem emlékszik, csak arra, hogy nem érdemli meg a törődést, pedig belül büszke rá, hogy egyszem lánya a nyakába vette ezt a terhet. Nem teher a papa, hanem feladat. Lehetne jobb is, de lehetne rosszabb is. Nem történhetett volna másképp, mert nem lett volna benne ennyi felismerés vagy tanítás. Ez van. Kurva nehéz, de hozzásegít ahhoz, hogy még tisztábban lássam önmagam és másokat.
Játszatok tovább, kinek mi a vágya.. legyen az ami, és mindegy mit is hisz róla a világ, úgysem számít. Ha elhisszük, hogy gazdagok vagyunk , hogy bölcsek, okosak, intelligensek, sokoldalúak, empatikusak és még el is tudjuk játszani, akkor csak azzá válunk egyszer. Én meg maradok aki voltam..
Vasárnap délután elég lett a gondolatokból amik kínoztak. Régóta küzdöm azzal, hogy nem tudom, hogy mit tehetek és mit nem mint anya, mint feleség, mint alkalmazott, mint ember. Szörnyű érzés, hogy sehol nincs RÁM szükség. Rám, mint Emberre . Csak a szolgálataimra… ezek alapján csak cselekvések vagyunk és akinek a cselekvésünkben érdeke van az velünk tart egy kis szakaszon az életünk útján. Mivel nem jutottam magammal sehová, lekapcsoltam magam a gépről. Csukott szemmel feküdtem egész nap és igyekeztem elhessegetni a felém tóduló gondolatokat.
Vasárnap este mennünk kellett fuvarba és a tükörben néztem aput ahogy ott áll az udvar közepén és integet. Aztán egy látomásom volt. Egy nagy kapu felé sétáltam vele, ahová most csak neki kellett belépnie. Ott állt mellettem és sírt. Félt. Féltett…Mi fog vele történni ha bemegy és mi lesz velem ha egyedül maradok?
Nem tudom elengedni ezt a képet. Tudom, hogy az apunak én voltam a mindene. Nem akarattal bánt. Akkor nemrég puszit akartam adni a kezére elhúzta, hogy nem adhatok arra, mert mindig azzal vert engem .. Borzasztó érzés ez, ahogy szembenéz a tetteivel és egyre nagyobb fájdalom számára a gondoskodásom, mert úgy érzi nem érdemli meg. Mégsem tud ellene tenni, hogy ne bántson. Tudom mi zajlik benne En is azokat bántom akiket szeretek, egy valami fordított dolog úgy sem érti senki meg aki nincs benne.
Mikor hazaértünk az este, nekem esett, hogy nem hívtuk fel, hogy nem jövünk időben. Eszembe sincs hívni, sosem veszi fel. Apa nem bírta hallgatni a hozzám intézett csúnya szavait és a jelenlétében először közölte a papával a miheztartást. A belét kidolgozta, hogy kicsit elfogadhatóbb legyen mindenkinek az együttélés, de nem lesz jó. Ez már nem lesz jó. És mire nem lesz a papa velünk, valószínűleg én sem leszek már itt. Legalábbis most ezt érzem. Van 5 napom, hogy rendet tegyek, hogy megszabaduljak a negatív gondolatoktól. Ha nem megy, akkor a hétvégén összepakolok és elmegyünk a papával. Visszamegyünk a házába és várjuk a háromárbócost, hogy elvigyen minket.
Első nap – hétfő –169. nap A reggel már rosszul indult. A cégnél káosz van. Egyéb okokból nem részletezhetem, hogy miről van szó, a lényeg az, hogy a nagy átalakítások rányomják a bélyegüket mind az emberi kapcsolatokra, mind pedig a munkavégzés minőségére… Ez van. Olyan szinten rosszul indultunk a napnak, hogy a nagy befelé utazásom első megállójában az aktuális halálnemeket vettem sorra…
Az utóbbi időben egyre több az öngyilkosság és ez elgondolkodtatott. Vajon milyen fokú keserűség kell ahhoz, hogy az ember lelépjen ebből a dimenzióból? Sokféle nézőpont van ezzel kapcsolatban, hogy szabad-e ilyet tenni vagy sem, de én nem ítélek el senkit, aki elhagyja a testét, csak a módját szoktam.
Tehát amikor halálnemet keresek ki van zárva, hogy más ember segítségét vegyem igénybe ( mint például a mozgó jármű elé lépés) mert jó nagy kibaszás ez a másikkal szemben. Akasztás sem jöhet szóba, mert az itt a faluban divat. Én meg itten gyüttmaradt vagyok. 😛 Fulladni nem jó ötlet, szóval ideje volna valakinek bizniszt látni abban hogy az életuntakat –miután felajánották a szerveiket– szépen elaltassák, így az ember egyszer életében valami jót is tenne…szétkapnák, elosztogatnák a szerveit és ha szerencséje van a tudata egyikben sem vonul át egy újabb szerencsétlen testébe aki próbál megszabadulni ettől a börtönbolygótól… 😀
Nem, kicsit sem vicces a dolog, de én nagyon sokat gondolkodom ezen. És mivel most nem szabad gondolkodni, most a belső takarítás ideje van egyenlőre ha nincs is újra, megint célja az életemnek, mert LÁTOM, hogy semmi sem lesz jobb, mert a szerepem sosem lesz ” az ember akit szeretünk” hanem az “ember akit használunk erre-arra” marad. Ebbe meg belefáradtam. Kiégtem…
Nyilván senki sem miattam született a Földre. Csak azt nem sikerült megtalálnom bennem, hogy én miért érzem úgy, hogy én másokért születtem, hogy szolgáljam őket.. kösz Mária néni , Te Szepes...
Kibaszott mindegy, hogy vagyok-e vagy sem. Mert csak egy eszköz vagyok, ami pótolható. Ezt érzem és nem csak bennem van a hiba, nem csak én vagyok aki “ezt akarja hinni” hanem senki sem viselkedik úgy körülöttem, hogy ne ezt érezzem. Ez van. Ezekből az érzésekből kell kijöjjek.
Tudom, hogy a becsukott facebook ajtó mögött vannak akiknek tényleg hiányzom. De csak azért mert nem ismernek. Lehet képviselek belőlük valamit, de a fogyatékos énem nem látják. De lehet így a jó.
Ezért csak öt napra jöttem ki onnan..hogy meglegyen az esélyem visszamenni. Ez a tudat egy biztosíték. Ma még…
Megyek a kecskéhez, a fizikai munka, a ganyéhordás egyfajta meditácó…. igaz a Lajos okozta seb nem akar begyógyulni, tiszta genny… de amúgy kit érdekel? Elméletileg a én lábam…
Mindig le vagyok rázva a “menj orvoshoz” dumával.
A Kislányom kötözgeti, kedves tőle, hogy eszébe jut mindig ránézni.. A Kisfiam megkérni, hogy minden rendben anya? Apa már semmit nem szól… becsukja az ajtót , amit soha nem engedett becsukni és elmenekül a tévéjébe… Végülis Tücsökfalván 20 éve semmi sem változott… nem is értem mi a baj? Ja, hogy anyu távozásakor volt egy pillanat, amikor azt hittem fontos vagyok? Minden elmúlik egyszer. De legalább volt az a pár pillanat amikor hittem, hogy másképp is lehet .
Lajcsi.🐐..lélekterapeuta🤗
Este elkezdett cseperegni az eső… Jött vele egy gondolat. hogy mostantól az ellenkezőjét fogom erősíteni annak amit érzek .. Mostantól… Kinyílt egy ajtó a Poklomon….🙏 Megpróbálok kilépni rajta.
Moon füstölők
Második nap – 170. – kedd
Az este mihelyt kijelentettem, hogy azért is csak a jó, csak a szép, azonnal összeomlott a rendszer.
Talán sikerül kicsit másképp állnom a világhoz. Lehetséges, hogy megtanultam végre veszíteni. És azt is megértettem, hogy csak a saját döntéseimért vagyok felelős és hogy én mindig jól döntök. Nem is tudok másképp. Bárhogy is van, úgy kell lennie. Ahogy elnézem a papát ezen a Bolygón egy dolog van amitől tartania kell az embernek: attól, hogy életben marad. Itt minden egy tapasztalat…minden pillanattal többek vagyunk. És mindenkivel, aki velünk tart többek vagyunk, és mindenki által aki lelép tőlünk még többek vagyunk ..csak gyarapodunk (nem csak hájügyileg 🤫) és a gyarapodásunkkal nő az Egész… Mindenki fontos és mindenki pont úgy abban a feladatban fontos, abban a játékban fontos amiben játszik és ahogy teszi… Ha mindenki egyformán tenne mindent, a tágulási folyamat megáll, s ha megáll, akkor elkezd zsugorodni majd saját magában megsemmisül. Ezt mondták a Padlás Poklának mélyén, újra és újra és mondják míg meg nem értjük,hogy mindig minden úgy van,ahogy lennie kell és azt hiszünk, amit akarunk, mégis minden úgy fog történni,hogy az Egésznek ne álljon le a tágulási folyamata, ameddig szükség van arra, hogy létezzen..
Teszt? Jó hamar próbára tett a Sors. Miközben én próbáltam a sötét jövőben a fényt keresni csak azt éreztem hogy egyetlen bástyám, váram összeomlott. Rám… Majdnem megfulladtam. Vártam, hogy ne kelljen több levegőt venni. Elég volt. Aztán elaludtam.
A vákum kiszippantott a testemből, éreztem, hogy kurvára mindegy mi történik, és azt is, hogy meg kell értenem, hogy csak a saját döntéseim az enyémek, másokét nem befolyásolhatom. Nem is kell.
Kettőkor úgy ébredtem, hogy ki vagyok pihenve. Zenét írtam a pendrivera és egy órával az indulás előtt kiültem a buszba zenét hallgatni. Kellemes az idő.18 fok van jól esik ez a hűvös.
🙏🤗
Jót nevettem, mert éppen ecseteltem a Kollégámnak, hogy a két új emberből akikkel bővült a létszám az egyik már öreg.. 50 éves. Erre megszólal, hogy mi is épp 50 évesek vagyunk 🤫🤣 És tényleg 🤣🤣🤣 Nézem a hajam tükörben,. mindig fehér hajat akartam… És tessék..a Sors festi…nincs is itt probléma 🤫🤫🤫
☺️😅😅😅😗
Ó jó dolog is történt ma… Kaptam Marcsikámnál a Gazdaboltba nyalósót a Lajosnak.. tiszta boldog és ha a Lajos boldog, akkor mi bajunk lehet?
😀 Közben elgondolkodtam ezen a Facebook világon. Kisebb zavar támadt a rendszeremben ezen a platformon. Van egy kis értetlenség bennem, mindig megzavarodom, ha valaki kedves hozzám, mert azt hiszem, hogy ez barátság. Nálam a barátság bizalom alapú, és itt a Facebookon hiányzik a bizalmi kapcsolat. Nem azt mondom, hogy nincs, inkább azt, hogy sok esetben azt hiszem, hogy van, de kiderül, hogy még sincs. Csak minden szép és jó látszólag, bár így lenne. Csak nem reális, az ember azt hiszi egyedüli nyomorék és kezdi magát szégyellni, és eltávolodik. Én most ezt érzem. Szégyellem magam azért, hogy kiadom magam, hogy megosztom a blogom , és amit ott leírok az szemben áll mindenkivel aki ott posztol. Mindenkinek tökéletes élete van, csak az enyém “feladat”. És én ezért húzódtam vissza és kezdtem el törölgetni azokat az ismerősöket, akik nem szólnak soha semmit, nem jelzik, hogy léteznének, mert a passzív jelenlét ugyanazt váltja ki belőlem mint a telefon. Frusztrál… Kicsit akadozik most a virtuális világ bennem.
Ezért is tettem fel a kérdést megszakítva a nyilvánosság felé fogadott csendem. Hogy ki miért van ott, mit gondol erről. És még egy hátsó szándék is vezetett akkor amikor feltettem a kérdést. Kiváncsi voltam, hogy kik lesznek akik válaszolnak majd. 4 nap alatt közel mindenki megfordul a Facebookon az “ismerőseim” közül és azoknak is van lehetőségük a kép alatt hozzászólni akik nem ismerősök de követnek. Fontos, hogy legyen kommunikáció, akkor is ha az ember nem érzi úgy, hogy érdemben bármit hozzá tud tenni. Amúgy sok helyen én sem kommentelek. Például olyan ismerősömnél ahol megvan az a “kör” akik mindig hozzászólnak. Mert ott idegennek érzem magam, és ostobának rendszerint. De ez az én bajom. Ha kérdés van akkor meg szoktam szólalni, ha úgy érzem meg kell.
Szeretettel gondolok amúgy Rátok ❤ Mindenkire aki tiszta lélekből tart velem. Aki nem, annak most bennem úgyis annyi 😀
Ma elég gázos hírek érkeztek a céges átalakulásunkról. Meg is jegyeztem, hogy az itthon rezgésszint mellett nekem már olyan mindegy, hogy mi lesz a cégnél. Max felmondanak. És akkor mi van? (elmegyek villamost vezetni Pestre ha nem lesz már senkim akiről gondoskodni kell)
Harmadik nap- 171.- szerda
Furcsa, hogy az ember dobálózik sokszor a szavakkal, de amikor élesedik a helyzet akkor pánikba esik. Ma fogtam fel, hogy patt helyzetben vagyok. Apa nem bírja tovább a szituációt amibe kerültünk. “Mindenpillanatos” annak a lehetősége, hogy egy pillanatban közli velem, hogy nem bírja tovább. Sosem hittem volna, hogy ilyen történhet velünk. Apa egy dolgot nem ért, hogy apu lassan de biztosan leépül. Amit csinál, tesz, beszél nem mindig szándékos. Az igaz, hogy a stílusa az… Az is, hogy nem annyira gáz még a helyzet, hogy ne tudná kontrollálni amit kimond. /Én megértem Apát. És elfogadom a döntését legyen az bármi. A szülei sem nézik ezt jó szemmel. Hát egyszer ők is megöregszenek. Vagy nem. De én azt már biztosan nem érem itt meg. Mert elfogy az energia lassan./
Mivel patkányinvázió van megint a kazánházba helyeztem ki mérget, mert megszámlálhatatlan mennyiségű állat jár be a takarmány miatt. Direkt kértem a papát, hogy ne nyissa ki a garázst, mert a kutya bemegy vadászni és meg fogja enni a mérget. A belső ajtókat direkt elbarikádoztam, mert sejtettem, hogy ez az információ sem elég erős.. Mire hazamentem a garázs nyitva a kutya bent. Az az egy szerencséje a kutyának, hogy a papa nem tudja megnyitni a belső ajtót mert be van feszülve. Különben a kutyát is temetjük.. Pedig a kutyáról van szó, a mindenről, az istenről.
Amúgy nincs jól. Egyre gyengébb, tudatosan építi le magát. Erőszakkal nem lehet, de nem is kell ezt megállítani. Ez az ő döntése. Lassan elengedem.
Egyre magányosabb vagyok. Be-be pillantok a Facebookra, nincs ott rám szükség, hiszen senkire sincs. Mindenki ott van, és senki sincs ott. Ebben a pár napban sokkal többet beszéltem emberekkel, nem nyomkodom a telefont. Viszont nem viselem el most a sötétséget, a rosszindulatot és nehezen értem, hogy ha jelezem, hogy most próbálok kimászni egy gödörből akkor legalább ebben a pár napban miért nem lehet megkímélni a szartól. Azt mondta az egyik “kedves” kollégám, hogy vegyem tudomásul, hogy mindenkinek van gondja otthon. Egy szót sem szóltam, csak egyszerűen nem volt hangulatom magamra venni a haragját amit az egész világgal szemben érez. Jogos… senki sem kéri, hogy bárki levegye a vállamról ezt a zsákot, én raktam rá.. Sőt.. idejönni sem kell. Én sem megyek levenni senki válláról a vállalását.. De szívesen meghallgatom, ha elmondaná valakinek. Mert én megbízhatónak érzem magam , a valóságom hitelessége az egyetlen amire büszke tudok lenni.
Negyedik nap- 172.- csütörtök
A digitális detox nem rossz dolog. Azon kedves ismerőseim akik válaszoltak a kérdésemre végülis hasonló okokból vannak jelen a kék arckönyvben mint én, illetve szerepelt a kulcsszó: önkifejezés (köszi Adél 🙏) ami megerősítette bennem az érzést, hogy lehetséges, hogy nem bűn kifejezni önmagam ilyen formában is.
Arra már régen rájöttem, hogy nem jó dolog a negatívumot megosztani, de hozzám tartozik. Eljutottam végre oda, hogy nem teszek fogadalmat arra vonatkozólag, hogy bármit is másképp fogok csinálni, mint amire képes vagyok. Végre. Hagyom megtörténni magam ahogy vagyok. És nem aggódom tovább azon, hogy kit miért veszítek el. Érdek világ. Az a normális, ha mindenki az aktuális lelkületéhez választja a partnereit.
☺️
Tegnap este amikor hazaértem a kutyák helyét igazgattam a papánál, amikor megcsípte valami a mutató ujjam. Jó, hogy nem a papát csípte meg, mert ő allergiás. Ezek alapján amúgy én is kezdtek az lenni . Úgy tűnik én vagyok aki a lényemmel a földi pokolban tartom a papát. De tegnap mikor jelezte, hogy csomózzak neki egy kötelet (madocsaiasan) akkor közöltem vele, hogy ezt neki kell megoldania, mert én nem vagyok gyilkos.
Az éjjel feldagadt a kézfejem, majd szétpukkadt a víztől, itt már olyan mint a Duna…apad.
Ha az ember elfogadja azt,ami van, olyan nézőpontokat fog kapni, ami még nagyobb látással és értéssel és befogadási képességgel ruházza fel és betekintést nyerhet az egész Univerzum összes titkába. Ha harcol akkor az energiája kimerül a harcban.
Ezt mondta a Mester a Padláson az egyik látszólag zárt, ám nem létező ajtó mögött ☺️😉🙏❤️
Ötödik nap-173.- péntek
A blog feliratkozói már feléig elolvasták ezt a pár sort, amikor a telefonom publikussá tette a vázlatot🤣nekik már nem lesz sokk ez az egész Nem vilagosodtam meg , nem vontam le tanulságot sem. Kicsit egóztam, aztán elfogadtam, hogy minden úgy van, ahogy kell, hogy legyen A Facebookra féltett kérdésemre köszönöm a válaszokat. A válaszok számából inkább nem vonok most le következtetést. A lényeg az, hogy amit nem muszáj csinálni, csak addig tegye az ember, ameddig jól esik neki. Ha viszont jól esik, akkor nem befolyásolhatja semmilyen külső körülmény. ☺️
Én önkifejezek tovább… Mindegy, hogy értek-e hozzá vagy sem, ebben a világban ez soha sem számított 😉🤣
Az idei nyaraláson egy hosszú útra indulok, a lelkem mélységes bugyra az úti célom. Próbálom helyre tenni magam mielőtt végzetes döntést hoznék. Ezt az önismereti és elfogadási, majd elengedési túrát akkora terveztem, amikor az Apu már nem lakik velünk, de nem lehet így tervezni. Most van az ideje, most lépek kicsit ki a virtuális világból,hogy megtaláljam magam valahol ott a Pokolban és felszínre segítsem az Ént
A virtuális világ olyan szinten tolja a negatívumot,hogy konkrétan már az öngyilkosság is megfordult a fejemben. Mivel nem tudom mi a helyes viselkedés az emberek világában, és mivel nehezen viselem azt,hogy rosszul működöm, próbálok kapaszkodókat találni, de minden kicsúszott a kezem közül. Most csendre vágyom…pár nap .. aztán ha nem oké, akkor elköszönök.
Szeretné elhunyt szeretteit újra megölelni? Akkor kérem juttassa el földi maradványait az OTP Bankhoz, majd ott feltámasztják csodatévő rendszereikkel!
Áprilisban elköszöntem az OTP banktól, ahol 27 évig voltam ügyfél. Azért köszöntem el,mert amikor az édesanyám távozott e földi porfészekből segítséget szerettem volna kérni a számlavezető fiókban,de kedves ügyintéző olyan alpári stílusban utasította el a segítségnyújtást, hogy megsértődtem.
Nyílván nem “csak ennyi” volt az okom rá. Vagy 15 évvel ezelőtt nagy szegénységben voltunk, hitel hitel hátán, amikor össze tudtam kaparni annyi pénzt,hogy a folyószámlához igényelt C hitelt meg szerettem volna szüntetni . Ezt a kérésem az Ügyintéző elutasította úgy, hogy kiabált a többi ügyfél előtt hangosan, hogy “miért akarod megszüntetni,mikor sosincs pénzetek, miből fogsz karácsonyi ajándékot venni a gyerekeidnek” . Ott álltam mint egy forró vízzel leöntött tyúk megszégyenülten. Mindezek ellenére ragaszkodtam ahhoz, hogy megszüntessem azonnal a C hitelt, hogy ne legyen többet tartozás a számlán. Akkor elméletileg a fiókvezető utasítására megszűnt.
11 évvel később,amikor egyedi mintás bankkártyát szerettem volna csináltatni a Bank megtagadta azzal az indokkal, hogy a BAR listás emberek nem igényelhetnek egyedi kártyát, akkor derült ki, hogy az a büdös kurva nem szüntette meg a számlán a hitelszámlát, hanem – 1 forint hiteltartozással fenntartva neki a jutalék tovább csilingelt. Én viszont adós voltam, sőt fekete listás adós… Ezt 11 évvel később elméletileg törölte a Bank. Ám most áprilisban amikor az incidens után egy másik fiókban megszüntették a számlám, akkor kiderült,hogy a C hitel továbbra is ott figyelt a számla mellett.
Ez vicc? Komolyan egy kis nyomorék ember pénze kell ennek a multibanknak?
Most jött a levél, hogy az amúgy április 22 óta megszűnt számla alapdíja nem lett befizetve és fizessem be. Nem vág földhöz 300 forint, de hova fizessem be? És minek? És meddig?
Miért nem lehet megszabadulni ezektől? Mi ez itt a Mennyország? Feltámadnak a C hitelek meg a folyószámlák? Nem hiszem el, hogy ezen a Földön nem lehet becsületes munkát elvárni senkitől.
165 nappal Édesanyám hirtelen távozása , és 150 nappal a haláleseti és hagyatéki ügyintézés elindítása után a mai nappal lezárult az ügyintézési procedúra.
Nézőpont kérdése, hogy ez a 150 nap sok vagy kevés. Inkább szerencsés vagyok , hogy csak ennyi, de ha azt nézem, hogy Anyu bankja mennyire rugalmatlan, akkor sok. Mivel nem az ügyintézőn múlott ( mert ő nagyon aranyos és segítőkész volt) nem panaszkodom. Vége.
Reggel gyújtottam Anyu fája mellett egy mécsest és két füstölőt… Sűrűn szoktam, de vasárnaponta és ha valami konkrétan vele kapcsolatos, akkor mindig. Ő volt a család ügyintézője, nem veszem át ezt a szerepet. Itt a vége. Mindenki intézze a maga dolgát. Meg persze az enyémet..😁
A lelkileg nehezebb rész az még hátra van, az ingóságok összecsomagolása, az emlékek méltó helyének kialakítása, az ingatlan sorsa és a Papa mindennapi negativitásának közömbösítése elég kemény feladat marad, de hát pont tegnap állapítottam meg, hogy amíg teheti az ember nem él, amikor meg korlátokkal veszi tele magát, mert ezt diktálja a lénye, akkor meg úgy érzi, hogy halott.
Életemben először érzem, hogy kockázatot vállaltam, és nem tudni mi lesz a vége ennek a történetnek. Apám ezelőtt 30 évvel , amikor lehetőségem lett volna megvásárolni a házat, ami a szomszédjukba állt azt a kijelentést tette, hogy ne merjek a közelükbe költözni, örülnek ha jövök, de jobban ha megyek. Most – ha akkor mégis megveszem a házat- semmi változás nem lett volna az életünkben, csupán annyi, hogy 5 métert sétálok napi 30x, hogy megmentsem önmagától. Ez utóbbi is elég nagy hiba volt… megmenteni. Nem hagyni, hogy kivégezze magát, beleírni a sorsába azzal, hogy a nyakamba veszem és cipelem és ezzel kockára teszem a kapcsolatom a párommal és a gyerekeimmel. De ott a másik oldal… ha ez a történet rombolja le a várunk, akkor nem állt stabil alapon. Akkor nem kár érte… Egy biztos, én többet várat nem építek. És az is, hogy ha a családom kivet magából, akkor elmegyek és nem jövök vissza soha többé. Lezárok mindent és mindenkit és eltűnök a világ szeme elől, mert elbuktam. Újra és újra és újra…
Most innen megyünk tovább. Nem gondolkodom a holnapon. Locsolom a virágokat és etetem a kecskét…tekerem a kormánykereket és csak a Lajos láthatja a könnyeimet.. abszolút lényegtelenné váltam az Isten/ Teremtő/ az EGÉSZ számára ebben a földi világban. Kiüresedtem. Vége(m).
Egy nagy tanulság a hagyatéki ügyintézés után:
Aki még él és netán van családja, az tegyen már rendet az életében, hogy ne hagyjon maga után szart. Legyenek a papírjai egy helyen és legyen tiszta minden, legyen korrekt az örököseivel. Ne a közjegyzőnél tudják majd meg, hogy mennyi adósságot halmozott fel vagy azt hogy hány helyről jönnek majd még az utódai és a lehetséges örökösök. Azt hiszem ideje megírjam a memoárom, régen is volt feljegyzésem arról, hogy mire lehet számítani ha feldobom a gumipapucsot… Ezzel legalább annyit érünk el hogy egy dologgal kevesebbért utál minket majd a család…
🍁soulleaderdemon🍄 