Valami furcsa.
Van bennem valami vagy valaki vagy nem tudom, aki egyre hangosabban követeli, hogy CSAK az legyen, CSAK az legyek, akinek jól esik lenni.
Egy apró példa , hogy értsd:
Megyek a Pennybe, Aldiba, Lidlbe, Tescoba és mindig máshol, hogy egy helyen ne tűnjön fel, mint a zugivók napi szinten vásárolom a pálinkát, vodkát, bort.
Az apámnak..
Nekem egy már fizikai tüneteket okozó “fájdalom” ez a tevékenység.
Mi nem iszunk alkoholt, abszolút nem.
Néha a másért nem is, de ezekért a dolgokért jó lenne “szektásítva” lenni, hogy azt mondhassam, hogy bocs, de nem veszek, mert mi nem érintkezünk az alkohollal. Mert nincs szükségem rá, és mert bár meg nem vetem azt, aki fogyasztja, de semmiképp sem vagyok toleráns már azokkal akik a hatása alatt elveszítik az irányítást a szájukon kigördülő szavak képzése felett.
Állok a pénztárnál a formaruhámban és fizetem a sok tömény szeszt és csak néznek az emberek. Nem, sosem számított mit gondolnak.
Magam látom, amikor ellenkező esetben gúnyos tekintettel figyeltem az alkoholt vásárlókat. Most magam figyelem, csak nem gúnyosan, hanem megszégyenülten.
Feltűnt, hogy hárítom a felvállalását annak ami vagyok.
Hogy azért szerettem volna papírt az értelmi másságomról, mert a papír mögé akartam bújni, hogy gyakorolhassam onnantól legálisan az ÉN VALÓSÁGOM, hogy mondhassam, azért vagyok “ilyen” mert hát kicsit baj van a fejemben.
De az én fejemben semmi baj nincs.
Nekem csak egy olyan “programom” van, mint megannyi sorstársamnak, amit a szülők aktiváltak bennem abban a pillanatban, ahogy közösségbe kerültem, mert onnantól már volt aki és volt akihez viszonyított. Onnantól már minden, ami én voltam az kevés volt a többi szülő gyerekéhez (vagy fikcióihoz) képest.
Pedig nincs baj a fejemmel, sem a lelkemmel, egyszerűen csak gyáva vagyok az lenni, amiben jól érzem magam, mert ott munkál az a fránya “mit okozok ezzel másoknak?” kérdés.
Nagyon jókor jött elő bennem ez az érzés, amikor is szóba került itthon egy beszélgetés kapcsán, hogy mennyire vagyunk felelősek azért, ha valaki megbántódik azon, ha önmagunk adjuk, vagy megunjuk a b@szogatást és ezt szóvá merjük tenni.
Hát semennyire…
Nekem konkrétan most van az a pont az életemben, amikor a belső kényszer pisztolyt tart a fejemhez. Vagy önmagam leszek, vagy vállalom azt teljes egészében, vagy húzzuk meg a ravaszt, mert ez így már nem folytatható tovább.
Amikor anyu elvonult a dimenzióból, akkor volt egy cseppnyi ( óceánnyi csepp) megkönnyebülés bennem, hogy többé nincs aki szégyenkezzen azért, mert az általa létrehozott teremtmény, nem üti azt a mércét, amit a társadalom szerinte elvárna. Hogy a meg sem történt céges vacsorákon, nem lehet büszke egyszem utódjára, nem emelkedik felül a nagy átlagon, nem tud semmivel előrukkolni ami miatt ne érezné magát kevesebbnek a többitől, legalább a gyereke lett volna “VALAKI” akire mutogatva azt mondhatja, hogy “ez legalább jól sikerült”.. hát nem… neki nem sikerült..
Nekem sosem volt ilyen kényszerem, én pont leszartam a többi sztáranyut és kölkét, abszolút nem fért bele a világomba azt, hogy akár azt a kettőt egymás mellé állítsam kik érkeztetésére hivatott voltam a NAGY TERV szerint, nem hogy még más alapokról indulókkal vessem össze.
Soha ennyire nem éreztem azt, hogy ELÉG! MOSTANTÓL AZ VAN vagy az nincs, amit én nem AKAROK!
És van itt még valami.
Azzal, hogy mások mit mondanak, gondolnak rólunk nem tudunk, de nem is kell semmit kezdeni. Én ezt az egy dolgot nagyon jól kezelem egy ideje, pont azóta, amióta egy ex kollégát a nyakánál fogva emeltem fel, és csak azért nem vertem meg, mert épp váltottunk. Mert hazudott. Rólam…
Emberke! Add meg a pletykásnak amit kér és meglátod nem tud vele mit kezdeni. Divatos volt itt mifelénk, hogy ha valaki egy ellenkező neművel beszélgetett, mondjuk egynél többet, akkor azzal már “dugott”… ( azért dugott, mert ezek itt annyira taplók, hogy amúgy csak dugni tudnak, ha tudnak, de szeretkezni nem, jó ez is egy elcsépelt duma már, de nem is ez itt a lényeg…)
Szóval jön a taplóbácsi és fröcsög a szája, hogy “na ezek is meg dugnak ám”…
Igen.. és akkor mi van? Dugunk…
És akkor taplóbácsi pislog… itt megáll a tudomány, mert innentől nem érdekes a dolog..
Amikor valaki fröcsög, vádaskodik, vagy kitalál dolgokat rólunk, csak olyanok között terjeszti, mint ő maga…
Ezzel nem lehet, de nem is kell semmit kezdeni.
Buzi vagy? Az..
Bármit mondd…igen…
Ott vége a történetnek..
És egyébként meg… nem mindegy?
Kinek számít a véleménye rólad?
És miért számít?
Ki az az ember a Földön, akinek Neked bizonygatnod kell, hogy Te ki vagy valójában? Én hiába mondom, hogy ne hidd el, hogy jó ember vagyok, mert nagyon nem vagyok az. De Te erősködsz, hogy az vagyok.. akkor az vagyok.
Majd mikor először mondom, hogy nem, akkor derül ki, hogy valóban ismersz vagy csak kényelmesebb volt csak a jó dolgokat akarni tudni rólam és nem meghallani a lényeget, hogy pont annyira vagyok jó mint nem jó, pont annyira erős a jingben a jan, mint a jangban a jing és pont eljött az ideje, hogy ne legyen senki, akinek a véleménye ezen a téren egy picit is számít.. mert pont a vélemények azok, amik faszán félrevisznek minket attól akik vagyunk valójában, pedig a vélemény pont olyan mint a segglyuk..
Mindenkinek van, de senki sem kíváncsi a másikéra..
😆😆😆
Nekem semmi más “bajom” nincs, mint az a program ami szarul érezteti velem magam, ha valamit úgy csinálok, ahogy nekem tetszik, és van körülöttem akinek ez nem fér bele az értékrendjébe.☺️🫢😏😆😆😆
SapphireBrush
🍁soulleaderdemon🍄 