Indulás előtt hat perccel rosszullét jött rám Olyan mentén elájulok. Visszaballagtam a buszhoz és indult a tudatos “jól vagyok, minden oké” mantra. Dolgom van, feladat van, hazafelé megyek nincs olyan opció, hogy nem viszem haza a rámbízottakat. Nem új élmény, tudom kezelni, nyilván megállok, ha nincs más opció,de ez az utolsó lehetőség.
Nyilván nem volt gond, minden és mindenki a helyén, ráfordítottam a buszajtóra a kulcsot. Ha reggelire esetleg meghalok,akkor aki beleül majd, mindent rendben talál Nekem ez fontos. Minden úgy legyen, hogy ne okozzak gondot .
Hazasétálni egy ,a házak mögött vezető földúton szoktam. Még gondoltam rá, hogy most jó lenne ha valaki hazavinne, mert nem érzem túl jól magam. De aztán csak a földút felé fordultam
Ekkor megszólalt a Belső Hang, hogy menjek csak a hosszabb,de forgalmasabb úton haza, mert ha rosszul leszek lesz aki segíthet.( Talán). Dünnyögtem egy sort és elindultam a betonúton. Talán tíz lépést nem tettem és megállt mellettem egy autó. Egy ismerős fiatalember mosolygott ki az ablakon és megkérdezte hazavihet-e?❤️
🙏
❤️Hát köszönöm !❤️
Reggelre jól kell lenni… rám ugyan nem,de a járatokra szükség van még holnap talán.
Mindjárt 11 és nekem mindjárt vissza kell indulnom a buszomhoz. Éjjel, talán éjfél volt, amikor ki akartam paterolni a kutyákat dolguk végezni, ha már felébredtem, de nem akartak kimenni, mintha valami energia vette volna birtokába Tücsökfalvát. A kutya sem akart kimenni, a macskák is elbújtak, csak a Hold világította be az udvart a késő őszi délután öregesen baktató napfény erejével.
Felnéztem, s megállapítottam, hogy a közeljövőben lehet, hogy teli lesz a Hold, s ha nem is néztem volna rá a telefonomra, hogy az a közeljövő pont ma van, ma délután 15:53-kor lesz kerek majd indul fogyásnak.
Napok óta énekelek. Többnyire kabarékból származó zenés poénokat. Több napja elengedek mindent és mindenkit, több napja nem idegesít már, hogy vannak, akik még mindig nem hisznek nekem, pedig az “”Úr” beszél -olykor-belőlem””, de több napja nem fontos semmi sem. Elég volt a mindenből is.
Vasárnap elértem egy újabb mélypontot, mondhatnám, hogy amióta ilyen “magasan” vagyok nem voltam ilyen mélyen, de még előtte sem nagyon. Vasárnap annyira elfáradtam, hogy e jótékony fáradság utolsó lélegzetével minden vágyam, és minden másokhoz intézett kérésem a semmibe futott és elköszöntem tőlük. Porrá váltam, majd hamvaimból újra építettem a semmit.
A világ pontosan a jól kifundált program szerint halad. Megállíthatatlanul elembertelenedtünk. Figyelem miképp váltunk eszközzé, miképp lettünk a mesterséges intelligencia áldozata. Mindezek ellenére viszont az is észrevettem, hogy aki képes arra, hogy meglelje örömét a mobiltelefonja vonzáskörzetén kívül, annak van esélye még emberként végigélnie ezt az “életciklust” amit választott/ak neki. A többiek már nem emberek… kinövések a mobiljuk alján. Nem vagyunk többek csak érdekek… családérdek, cégérdek…Amig van mire használni minket, addig megtartanak, aztán ha már nem vagyunk elég mobilak, vagy nincs energiánk akkor kuka. Régen mennyit aggódtam a holnapon. Most mit aggódjak? A mindennapjaim is kinyírnak, nem kell ide jövő.
Itthon. Itthon is telik a Hold. Árnyak suhannak el a konyha ajtaja előtt, emberi alakok, macskák. Emlékszem, azon a napon, amikor anyu végül elment, 151 napja, azon a napon épp a Mátrába tartottunk, amikor az út mellett macskák néztek rám a sötétben. Csak én láttam őket. Fekete és fekete-fehér macskák. Most is egy fekete-fehér macska alakja suhan el olykor az ajtó előtt.. Mindig kilépek utána, de nem a Csiga, mert mire kinyitom az ajtót, nincs sehol. Salalalala…. Énekelek és kimondok szavakat. Kimondok dolgokat, amit rögtön rámcáfolnak, mert az okosak, a nálam okosabbak megmondták, hogy nincs igazam? NEKEM? Nekem nincs is, de aki rajtam keresztül üzent, annak mindig. Sebaj, nem nekem szólt, s kinek üzennek nem érdekel. Senki sem érdekel..és én se legyek már fontos senkinek, sem embernek se cégnek ne legyek érdeke. Semmim sincs csak fájás a testemben, de a lelkem az szabad.
Lassan teljesen szabad. Nem leszek többet kedves. Nem leszek többet csendes. Nem leszek több(et) …nem leszek kevesebb(et)! Telik a HOLD! Ma értem telik… Ma mindent feladok.. Ma mindenkit feladok… Ma mindent elengedek… Ma mindenkit elenegedek… Vége van… Mindennek is….
Apám itt van. A szobája lassan készül. Vasárnap úgy voltam, ha megint nekem jön a negatív energiáival akkor teljesítem az amúgy nem komolyan gondolt, de kimondott szavait és visszaviszem a házba, ahol anyám fogja a földön fekve látni minden pillanatban. Nem fogja elengedni ezt a képet. Ez a kép öli meg minden nap benne a holnapot. Látom, amit lát. Olykor eljön hozzá az anyja, hogy menjen vele, a jó Teréz mama, aki pont úgy hagyta itt ezt a szolgavilágot, mint az anyám. Elege volt a papából, az igazi sváb nárcisztikus bolond vénemberből aki kitagadtatta az apám, mert el merte hagyni a szülőföldjét, hogy ebben az atomvilágban szerencsét leljen. A mama elalud…még mielőtt eljött volna az ideje. A nagyapám nem sokkal élte túl őt… Apám pontosan azt tette az anyámmal, amit az apja az anyjával. Jó kis családi minta ez, szeretetlenség, a szeretetéhség, a kiszolgáltatott szolgaság és viszi is tovább szinte minden unoka ezt a sorsot. Apám retteg a Haláltól. Minden nap imádkozik érte, de feltételeket szab a Halálnak is. Csak álmában érheti, nem akarja látni ahogy belép az ajtón és meglengeti a kaszáját, majd előveszi a filmet, az élete filmját és együtt megnézik, hogy s mint is volt ez az élet. Látom, hogy fél. Sajnálom őt. De nem fogok vele menni, ahogy szeretné. Én egyedül megyek .Értem ne jöjjön az anyám, én senkivel nem megyek el. Engem csak kutyák macskák és virágok várhatnak odaát, ember egy se várjon, nincs dolgom nekem már se itt se ott senkivel. 😦 Majd eljön egyszer az én időm is, de még van pár dolog, amit szeretnék látni. Bár nem fontos már, mert tudom, hogy igazam volt. Mindenben.
Régi vágyam vált valóra, amikor a minap felfedeztem, hogy fecskék repkednek az udvaromban, bár aggodalommal töltött el, hogy a nyitva hagyott garázs ajtaján is berepülnek.
A magasan futó tetőgerendán felfedeztem egy fészket és a fészekből kikandikáló csepp fekete fejecskét. (a képen épp nincs itthon)
Először pánik fogott el, hogy a zárt ajtó feletti apró résen hogy fognak közlekedni a fecskék ( gondolom, mint eddig, mert a fészek nem épül fel magától) aztán nagy pakolásba fogtunk, hogy a kocsi átkerülhessen a másik garázsba, ne legyen a fészek alatt kitéve a fecskekakinak 😆 ( és ne legyen vita ebből is, mert ami nem hiányzik ide pont a feszültség. Van belőle lízingelve mindenki számára bőven) Aztán Apát motiváltam a tavasztól őszig nyitva hagyható fecske-ablak kivágására az ajtón. Apa jó ember és a jó emberek szeretik a fecskéket így kivágta ..
Szóval bár a garázs is beázik mégis védett kis zugot választottak a kismadarak maguknak Tücsökfalván. És végre nekem is van fecském 🥰🤗🥰 Olyan megtisztelő, ha egy kis állat lakhelyet rendez be a közelünkben. Kevésbé igaz ez a patkányra, pedig ők is be vannak rendezkedve a szalma alatt 😛
Zajlik a papa szoba projekt. 87%-os készültségi fokon. Nem megy gyorsabban, a Fiúk dolgoznak, közben egyetemre járnak, mindenki ki van merülve a hirtelen jött feladatok sokaságától, de a cél energiát ad.
Jelenleg 6 négyzetméter területen van, az ajtó a spejzba visz .Ezt a kis zugot magamnak csináltattam tavaly. Itt laktak a gyerekjátékok és a mesekönyveim. És itt tudtam pihenni, elvonulni amikor elfáradtam a világ dolgaitól. Körülbelül kettő hónapig volt itt a kis kuckóm, azóta a papa lakja. A ház közepén van ez a szobácska, nincs ablaka sem ajtaja.Mögötte van a spejz az összes konyhai cuccommal, mert igazából mini konyhám van, semmi nem fér bele. Főleg most, hogy ajtót kellett vágni rá, hogy legyen bejáratunk nekünk is ha elkészül a papa szobája, mert ott volt a bejárat.Zajlik a szigetelés az új helyen.A leendő szobája 17 négyzetméter, háromszor akkora mint a hely ahol most van. Itt van ablak és közvetlen udvarkapcsolat, hogy a kutyákat majd ki – be tudja engedni magához, ahogy most is napi ötvenszer. Lesz mozgástér, levegő, fény…ajtó, ablak privát szféra és a lényeg, hogy a kutyák is kényelmesen elférnek akkor is, ha nem akarnak a papa közelében lenni. Mert nem akarnak… de nekik sincs más opció.
A papának nem tetszik ez a helyzet (sem). Az ő nézőpontja szerint kilakoltatjuk, kizárjuk az életünkből azzal, hogy az amúgy folyosóról nyíló, a mellékhelységhez közelebb eső ( tehát nem késik el ha siet) kényelmes nagy szobába kerül a zajtól nem védhető, szellőtlen lyukból, amin keresztül nem tudok szabadon átjárni a spejzomba. Volt egy igazán csendes elbeszélgetésünk ezzel kapcsolatban. Éppen meg volt sértődve, mert útban állt az építkezési területen és nem akarták megütni véletlenül a tetőléccel és megkérték, hogy álljon arrébb. Ezen felhúzta magát és közölte, hogy inkább máshol lakna, mert itt ő mindenkinek útban van. Ekkor tartottunk a 139. napon, és időszerű volt újra elmagyarázni neki, hogy 139 napja megállás nélkül dolgozunk azon, hogy őt beintegráljuk a családunkba annak ellenére, hogy mindent elkövet azért, hogy ez részéről semmiképp ne következzen be. Nyilván már változott valamennyit, azonban arról nem tud leszokni, hogy a kutyákat ne parancsolja be a házba, akik aztán öt perc múlva visítva vonyítanak, mert kint kellene már ugatniuk a kapuban az utca összes kutyájával… Elmondtam a papának, hogy itt bizony nem fognak bent lakni a kutyák a télig, nem jöhetnek be, mert térdig járok a homokban és a csomókban hulló kutyaszőrben. A papa, aki minden nap megsértődik azon, hogy nem adok neki munkát, amit amúgy nem tud elvégezni, mert gyenge mint a harmatos libafos, nem óhajt összesöpörni vagy a kutyagumit összeszedni az udvaron, ez is rám marad… igazából semmit nem csinál, amivel könnyebb lenne az élet vele… Szóval szépen elmondtam újra, hogy nem börtöncella készül számára, hanem a szabadság és NEKEM szükségem van arra, hogy a saját házamban szabadon mozoghassak, legyen szekrényem , mert most egy pici szobába vagyunk zsúfolva és kupacban vannak a dolgaim, hogy a papa ruháinak legyen helye. És ha tetszik ha nem, ez így lesz. és mivel meg sem próbálja jól érezni magát idestova 25 éve, teljesen mindegy, hogy a a kis lyukban dünnyög, vagy a 17 négyzetmétert dünnyögi be. Tudom, hogy sokkal komfortosabb lesz és ha nem is fogja bevallani, akkor is jobb lesz neki úgy. Biztosan fel kell még majd fognia, hogy nem jöhet be a kutya onnantól hozzánk ( csak az enyém, mert ő 12 éve bent van velünk, de ő sem velünk alszikéjjel, mert van helye és mert csámcsog és horkol.)
Vissza van a festés, az álmennyezet, az elektromosság, a bútorok, a tévé antenna stb…ennyi az ára a szabadabb légzésnek és a kevesebb konfrontációnak.
Talán most, így 20 héttel anyu halála után tudtam elfogadni a saját döntésem, hogy apám hazahoztam. Mindenki elfáradt , belefáradt.
Minden negatívum ellenére most is azt mondom, ami az elejétől fogva megtapasztaltuk, hogy nagy hatással van ez a helyzet a családunkra. Megtapasztaljuk önmagunkat és egymást.
Vannak olyan megtapasztalásaim, amik megerősítenek az érzéseimben a családommal kapcsolatban. Igazából nem csalódtam, mert mindenki úgy reagál, ahogy számítottam, talán Apáról nem hittem, hogy ennyi tolerancia és szeretet van benne, mert elég nehezen mutatta eddig ki (irányomba), bár a tolerancia már erősen inog benne, többször is elhangzott az utóbbi időben már, hogy ha nem működik együtt a papa akkor mennie kell. Ezzel semmi gond nincs, talán annyi, hogy a papa innen a jelenlegi állapotában velem együtt menne. Ezt kell mérlegelnie a családnak. Én nem fogom magára hagyni. Képtelen vagyok rá, pont mint az anyám. Sokszor elkeseredem, sokszor elfog a pánik, mikor felfedezem , hogy ugyanazok a motívumok szerepelnek az életemben, mint az anyuéban. Nekem még nem kellene meghalnom, még van sok írni s fotóznivaló, még nyílnak a virágok, még vannak akik szeretnek annak ellenére is, hogy mostanság nincs energiám a kommunikációra, nem nyitok senkire, nem érdeklődöm, csak hangtalan ölelem a világot és szavak nélkül sugárzom át a hálám, hogy köszönöm, hogy vagytok!
A helyzet nagy tanító, de koránt sem tragikus. A tragédia az, hogy az ment el, aki még élt volna és az maradt, aki meg sem próbál örömöt találni a napjaiban. De az én életem koránt sem tragikus. Időm sincs arra, hogy gondolkodjak. A hétköznapokon dolgozom, vagy 15 óráig vagy 19:15-ig. Minden nap hajnali 3-kor kelek, szendvicsket készítek apának és ha Merci itthonról megy az egyetemre akkor neki is, aztán ellenőrzöm, hogy a papának van-e bora a hűtőben, lefőzök neki vagy 4 adag kávét, közben apának is adok egyet, mert ő is kel… kitöltöm a papa felesét , adok enni a macskáknak, mert ők mindig ennének… Ha tudom, hogy napközben nem tudok hazajönni akkor kiteszem a szénát a kecskéknek és a kukoricát a pipiknek…és már 4 óra, ki a buszhoz, és indul a nap.. Ha haza tudok ugrani, akkor a telepen alvó kocsimba be, onnan a boltba, onnan haza, a papának friss pékárú, de ő már evett állítása szerint, gyógyszerosztás, aztán én gyors megfőzök, kimos a gép egy adagot és máris dél vissza a buszba és műszak végéig munka van.. Ha este végzek akkor már kicsit kimerült vagyok, ha nem akkor tudok a papának sajtos rudat sütni úgy három naponta, mert fogy… Öntözés és egyéb házimunka.. fürdés…és azt sem tudom hol vagyok.. ( bezzeg a 142 nappal ezelőtt lófaszt nem csináltam..lusta dög voltam és motiválatlan) A papa csak hétvégén fürdik, teljes ágyruha cserével mert ruhát sem hajlandó cserélni fürdésig, és mindennek dohány szaga van. Ha tudom, akkor titokban cserélem a ruháit míg kimegy…ha nem akkor csak fürdéskor. Egyedül már nem tud ki be szállni a kádból így azt is segítséggel teszi, dünnyög, de nincs vita ezen. Szót fogad. Apa szokta megfodrászolni. Ha nincs a papán az idegroham, olyan mint egy kisgyerek. Normális kaját nem akar enni, úgy kell beleimádkozni a levest, húst nem eszik ( a kutya mindenképp jól jár) inkább rágcsál egész nap. Kekszet, puszedlit és a sós rudat, arra a fröccsöt…és a napi 10 kávét… szerintem a koffein tartja szinten az amúgy nem mérhető pulzusát.
142 napja pörgés van… most merültem ki.
A klíma a buszon megint megfújta a jobb tüdőm felett az izmokat, még köhögni is fáj. Nem gondolkodom, nem tervezem, viszont nagyon örülök mindennek, ami kedves és szép. A virágoknak, az örömöt hozó képeknek, a jó zenének. Egyre inkább értékelem az élet szép oldalát. Locsolgatom a virágaim még akkor is ha el sem bírom épp a teli kannát, ücsörgöm a kecskéknél és hagyom, hogy a Lajos beleakassz a szarvait a combomba játszásiból. Körülöttem annyi a tragédia, annyi a beteg ember, annyi a negatívum, hogy nekem egyszerűen nem lehet probléma a saját döntsem, hogy ameddig erőm engedni gondoskodjak arról az emberről akit apámnak választottam 50 emberi évvel ezelőtt. Ha elfogy az erőm, ha nem bírom már akkor segítséget fogok kérni, de addig míg bírom nem tehetem meg vele, hogy magára hagyom, akkor sem, ha kifelé nem tud mást kommunikálni csak fájdalmat. Ez az ő keresztje, ezt nem viszem helyette egy centit sem, majd lerakja ha eljön az ideje, nekem csak annyi a feladatom, hogy nem nyomorodom bele. A családom, nos a családom ugyanúgy kiszolgálom huszoniksz éve, mint az apám. A családom ezt nem tudom mennyire látja, vagy érzi át, de kürülbelül annyi a különbség köztük és apám között, hogy ők nem bántanak a szavaikkal, de ugyanúgy elfogadják a gondoskodást. Nem hiszem, hogy joga lenne bárkinek engem válaszút elé állítani, hogy ők vagy apám… Nyilván van egy határ és amíg kezelni tudom , addig ez a felállás marad, és a papa be fog állni a sorba, mert tudja, hogy nincs más választása. Vagy beáll vagy elköszön a kutyától és bevonul egy szociális intézménybe, ahol nem teszik a hűtőbe a bort, ha elfogy a másik, nem öntik ki a pálinkát a reggeli dohány mellé és nincs ott vele a családja, akit épp most nem becsül. Nem mondom, hogy nem keseredem el azon, hogy Apa egyre nehezebben viseli a papa értetlenségét. Hogy nem okoz pánikot bennem annak a pillanatnak a lehetősége, hogy döntenem kell és nem lehet jól dönteni. De hiszem, hogy ahogy eddig is, ezután is velem lesz az Univerzum és a maga idejében minden úgy fog történni ahogy kell , mint ahogy eddig is úgy történt, akkor is, ha vannak benne olyan motívumok amik fájdalmat okoznak sokáig. Minden helyzetben van valami, ami okkal van ott és minden helyzet épp egy másiktól “ment” meg.. így vagy úgy…
A mai feladataim teljesítése közben elautóztam a mezei margarétával díszített pipacsmező mellett és eszembe jutott, hogy anyunak egyetlen dolgot lehetett úgy vinni, hogy nem akarta kifizetni , a virágcsokor amit úgy szedtem neki. És mindig szedtem. Pipacs, margaréta és az eltéphetetlen szárú szarkaláb… Mire hazaértem alig maradt a pipacson szirom, de anyu mindig örült és a vázába rakta. Most magamnak szedem a virágot… Az anyu fája mellé nem lesz virágcsokor téve vázába, ez nem temető… Ez az élet… itt csak élő dolgok lehetnek, mert Szepes Marika néni megmondta és a csúnya urnafalon kicsit sem díszes kemény márványtábla is mely méltatlan hozzá , azt hirdeti, hogy AZ ÉLET ÖRÖK… És valóban.. az élet örök , örök tanulás a végtelenségbe…
Én hálás vagyok az anyunak, hogy mégis meglépte ezt. Az apámnak, hogy megismerhetem magam és a környezetem általa… Apának, hogy minden baromságom ellenére képes mellettem kitartani, a Gyerekeknek, hogy nem fordultak el, az Úton társaimnak, a Lelkem testvéreinek, az egy rezgésből származóknak, azoknak, akik itt vannak velem minden nap és tartják bennem a lelkeket, akik minden nyomorom ellenére kitartanak, nagyon hálás vagyok és nagyon köszönöm, hogy nem vagyok egyedül. Majd egyszer valahogy mindenkinek egyenként meg fogom hálálni.
Legyen szép estétek…és legyetek egészségesek, mert az az egyetlen kincs a világon!
😌A kukac virág nálam sosem kel ki. Úgy kell vennem ha akarok..🤔Margaréta.. pirosban .🤗Három, de lehet négy éve a cserépben éldegél… télen -nyáron..A 25 éves futó rózsa. Szegény az örök átültetés miatt sosem tud futni…😆Folyton érő 🍓 szamóca…A 🍄 🍄- ként nő a szárzeller alatt ..van itt 🍓 is… már nem emlékszem hogy kerültek a cserépbe😁Nem télálló 🍌…egy kedves utasomtól kaptam, azóta sokat nőtt és már két helyen lakik. A tavalyi tátikák…köztük van új is, nem lett jó a kép..Két éves túlélő minirózsa Rózsaszín virágú bodza…Szintén mini…A “sárga” út ami fehér…a mini erdő ami épp túl próbálja élni a nagy 🌲 pusztulást.. A gumi nem éppen ideális kerti dísz,de majd alakul…majd valami talajtakaróval körbe futtatom. Addig is beborítja majd a borostyán…A gumiban. . körömvirág. Mert azt mondták túlélő. Nálunk az előny.Az árnyéklilom.. Nyárra valamit ki kell találni, hogy árnyékban legyen Amíg megnő a kis fa,ami majd takarja a ☀️-otHortenzia…nincs fagyásnyom már.Itt isznak és fürdenek a 🐦-ak. Kis Hortenziák…alakulnak . Az alig van száron a Rhododendron 1.A másik..A juhar…a sok árvácskával ❤️A harmadik Rhododendron épp nyílik..
A teljesség igénye nélkül…pár növényke, akik segítik a haladást és rögzítik a nézőpontom, mert most erre van szükség.
Pont azon gondolkodtam, hogy most értem el arra a “szintre”, ahol nem vágyom lépést tartani a világgal. Megálltam. Nézelődöm. Eddig is ezt ettem csak aggódtam, hogy lemaradok és ha lemaradok, akkor egyedül maradok. De már nem aggódom. Ha egyedül maradok, legalább senkinek nem fogok hiányozni, ha már nem leszek. ❤
Magam miatt már nem jövök többet Budapestre, de még néha a Lánnyal feljövök, s míg a saját dolgait intézi én csak vagyok.
Iszonyú fáradt vagyok lelkileg, soha nem éreztem ilyen öregnek magam. Az izmaim folyamatosan feszülnek, mindig ugrásra készen vagyok, a kezem állandóan ökölben, éjszaka rémálmok gyötörnek egy- egy odaszólós , szavakkal késforgatós nap után.
Nem panasz ez, tény. A családban már inog az egység. Nem tudom mikor leszek édesapukástól kipattintva a világomból, de már nem is érdekel. Nem tervezek hosszú távra semmit. Azt mondják azok, akik könnyen eldobják a problémáikat, hogy mindenki azt kapja amit megérdemel. Akkor viszont ez van, ez jár a magamfajtának hiszen sosem voltam jó és hasznos tagja ennek a világnak.
Tegnap volt az első anyák napja anya nélkül. Örülök, hogy az én anyukám fizikai ruhája nem egy betonkő alatt pihen, hanem madárdalos kertben , gyönyörű kis japán juharba áttestesülve ,árvácskák gyűrűjében a virágot ontó rhododendronok között ölt új alakot.
Most éreztem először,hogy jó döntés volt ez így. Majd ha mennem kell az apám miatt, úgyis haza kell jöjjek mert a feladat meg a Lajos nem költözhet velem vidékre, akkor mindig megöntözhetem a fát. Beszélgetni nem szoktuk. Még nem tudok harag nélkül gondolni rá azért, amiért megszülettem azt a szép őszi vasárnapon. Jobb lett volna ha elvetik ezt a gondolatot, mert nem sikerült a projektjük túl jól.. nem sikerült hasznos tagját faragni belőlem a társadalomnak, a világnak…
Most megnéztem ez a nagy Budapestet .. elég volt kis időre a kül és belvilágból is …nyugalmat akarok! Csak még nem az örök formáját..
Mivel nem tartozom a műveltek sorába, mert NEM ÉRDEKEL semmi, ezért nem fogok semmilyen tanulmányt idevarázsolni a gondolataim köré vagy mögé, egyszerűen szeretném megosztani azokat a gondoltokat amik egy-egy betévedt hír kapcsán felhoznak belőlem emlékeket vagy megéléseket.
Nem nagyon értettem, hogy honnan került elő az a téma globálisan, hogy hagyjuk a gyerekeket dönteni a nemi hovatartozásukról, függetlenül attól, hogy melyik nemi státuszba születtek bele. Első és sokadik hallásra nem normális dolog ez az emberek nagy többsége szerint, hogy a megszületett Béluska Blankává változik.
Szintén sokadik hallásra sem elfogadott a homoszexualitás, sem a semmi ami “normálistól” eltér. De mi a normális? És miért az a normális? 🙂
Én kisgyerek koromban Öcsi voltam. 🙂 90%-ban fiús játékaim voltak. Voltak babáim, de nálam a babák inkább az általam vágyott család modellezésére voltak, sokat emberkéztem, legó vagy play mobil bábukkal is nagy családokat “játszottam”. De többségében fegyvereim, katonák, indiánok, gombfocim, bőrfocim, távirányítós autóm, gördeszkám volt és a fél életem odaadtam volna egy pedalos gokartért… Nem voltak lány barátaim, gyűlöltem a nőket. ( kiskoromban a felső szomszédban lakó Évike mindig püffölt engem meg az öccsét és onnatól nem barátkoztam lányokkal)
Utáltam a szoknyát. Csak kötelező kisdobos/úttörő egyenruhámhoz volt szoknyám, amúgy csak melegítőm és sportcipőm volt. Farmert csak 13 ées koromban vettem fel és akkor volt az első szoknyám is. Akkor lettem külső nyomásra fiúból lány. Elég nagy törés volt. Rögtön a ló másik oldalán találtam magam. Jó tanárom volt, egy “ribanckodó tanárnéni”, akinek falaztam, be is vezetett a nagybetűs életbe a példájával. Ha én a mostani nagy szabad szellemű világban lettem volna 13 éves, nem lett volna soha szoknyám, és lehetséges, hogy éltem volna annak a lehetőségével, hogy férfiként éljek inkább. Mert 50 éves koromra sem sikerült igazán nővé válnom, minden önerőszak ellenére sem.
Mára inkább a semleges kategóriába helyezem magam, és nem érdekel különösebben az, hogy valaki férfi vagy nő. Abszolút nem érdekel a külvilág “nemisége” csak az “embersége” de a nőkkel a kommunikációm a mai napig nehézkes.
Érdekel viszont az a kérdés, hogy miért került elő ez a “nemválasztás” körüli hercehurca, mi váltzik a “rendszerben” ? ÉS ami a még nagyobb kérdés, hogy vajon “mi” / “ki” manipulálja a PROGRAMOT.
Az emberek világában a kétneműségnek semmi más jelentősége nincs, csak a fajfenntartás. Azért “normális” az, hogy vannak férfiak meg nők mert ha nem lenne ez a felállás nem működne természetes úton a szaporodás. Mivel az ember képes az ösztönei felett uralkodni ( legalábbis egy bizonyos tudatszint felett) valószínűleg kihalna az emberi faj, ha az utolsó ember is olyan magas tudatszinten lenne, ahol képes lenne felfogni, hogy már nem képes egészséges egyed létrehozására természetes úton. PROGRAM.. minden PROGRAM és most valaki/valami manipulálja a programot, mert túl sokan “lett” és túl beteg az emberiség…rossz az irány…
Ebből a témából érkeztem meg a nagy kérdéshez, hogy vajon: – ki vagy mi dönti el, hogy mi a normális ebben a világban és miért van egyre több sérült ember, aki azért sérül, mert nem fogadják el azt aki ő valójában? – ha mindenki önmegvalósítja a programot, ami a feladata , akkor miért van mégis az, hogy egyre kevesebben érzik magukat jól az adott helyzetben amiben az “ébredés” éri őket? – miért nem tesszük azt, amit szeretnénk? – kinek akarunk megfelelni és főleg miért? – miért hisszük, hogy akinek meg akarunk felelni annak számítunk? ( az az ember aki meg akar felelni soha nem lesz több csak táplálék a ragadozók számára, feláldozható, úgynevezett “cégérdek”, ahogy nem kell , kikukázzák…)
Én most, hogy benne vagyok ebben a “papa” helyzetben látom, hogy nekem teljesen természetes dolog az ami teszek, holott azt hittem, hogy ez “kényszer” helyzet. Nem igaz, mert én semmit nem teszek kényszerből. Illetve ha mégis tennem kell, azt nagyon gyorsan rendezem, mert ha nem, akkor hajlamos vagyok nem tenni… ( például hivatali ügyintézés…nekem ez NEM.. és egyre inkább NEM és képes vagyok inkább fizetni valakinek, hogy helyettem tegye meg, mert ami NEM , az NEM. )
Van kötelességtudatom, de én döntöm el, hogy számomra mit jelent a kötelesség és amióta anyu nincs, azóta senki véleménye nem mérvadó az életem bármely területén hozott döntésekben. Megszünt a kisebbrendűségi érzésem, mert “semmilyenrendűségem” van, senkivel nem hasonlítom össze magam. Nem menő dolog senkinek megfelelni, vagy valakikhez tartozni, valakinek a faszszopója lenni, nem menő része lenni valaminek amivel nem rezgek össze.
Egyszerűen vagyok, teszem a dolgom. Azt amit én a dolgomnak gondolok és ez jó. Nem tartozom sehova… de mindenhez kapcsolódom. Olyan szinten elfáradtam embernek lenni, hogy megtanultam a csendet. És csoda is történt velem, mert semmi nem érdekel VÉGRE, mert ez annyit jelent, hogy MINDENT be tudok fogadni, mert nem korlátozza le a figyelmem egy irány. Nem akarok semmit… olyan jó érzés nem akarni semmit. Azt is megéltem, hogy ha valami nem megy, azt tényleg nem kell erőltetni.. mert azrt nem megy, mert nem jó az irány. Az az irány ami a miénk, azon minden akadály eltűnik, ha elég közel érünk hozzá 😉
..még mindig én vagyok a világon a legszerencsésebb.
Az utóbbi pár napban a maival bezárólag annyi tragédia híre ért el a környezetemből, hogy meg kellett állapítanom, hogy nekem valójában nincs is problémám csak feladataim, amit meg kell oldjak.
Sajnálatos, hogy mások tragédiája az, ami rá kellett hogy erre döbbentsen. Nem panaszkodhatom többé. Szégyenletes az is, hogy eddig tettem.
Az, hogy az én helyzetem, amit magamnak teremtettem nem tudom “kezelni”, arról csakis én tehetek. Hogy ennek az egész helyzetnek a hatása már testi betegségbe fordult, egyedül az én hibám. Most megint ott tartok, hogy rettentően szégyellem magam igyekszem nem panasszal élni többé. Valószínűleg minden okkal történik, és az okok okozatában keresendő a cél, a megtapasztalás vagy tanítás.
Mindenki mindent másképp él meg, mindenkinek van mindenről véleménye a megélései alapján. Nyilván a saját megtapasztalásaiból indul ki, és ezek alapján mond a másik emberre ítélet. Én már régen nem ítélkezem senki felett, mert minden nézőpontot egyszerre látok, de engem még meg/elítélnek azért, mert nem tudom megbecsülni ami van.
Körülöttem/ az ismerőseim között senki nem él ( ezek alapján) bántalmazó kapcsolatban, aminek szívből örülök.
És mivel senki nem él benne nem tudhatja, hogy ez milyen, és ezért pálcát tör azok felett, akik szabadulnának egy olyan kötésből, aminek már van halálos áldozata.
Nagyon könnyen mondunk ítéletet, és könnyen vetük követ a másik emberre, meglepő , hogy azok teszik, akik hiányt szenvednek egy szerintük tökéles kapcsolatból hiányzó társ, szülő vagy gyermek miatt. Mert vélhetően mindenki tökéletest tudott VOLNA alkotni HA a sors nem dönt másképp. Milyen más lett volna, ha nálunk más a sorrend a távozás terén. Siratnám itt apám, akiről csak most derült ki, hogy nem is ismerem igazán. 🤔
Nekem most kicsit sok(k) lett minden. Bloggerként szívesen osztottam meg a megéléseim, mert vannak csendben olvasók, akik nem jelzik a világ előtt, hogy hasonló a papucs amiben csoszognak mint az enyém, de olykor felbukkannak és bólintanak, kérik, hogy tartsak ki és majd minden jobb lesz. Nem csak azt nehéz feldolgozni, hogy valakink eltávozik. Hanem azt is, hogy akiről azt hitted ismered, kiderül, hogy nem. És nem tudod hova helyezni ezt a felismerést az életedben.
Anyu 128 napja fogta magát és befejezte azt a küzdelmet, amit én vettem át. Nem csak a küzdelmét vettem át, hanem a terheit is. Azt tettem, amit tennem kellett. De csak 127 nap után jöttem rá, hogy én sokkal szerencsésebb vagyok, mint az anyu, mert én nem vagyok egyedül .És arra is, hogy én nem halhatok meg még, nem betegedhetek bele abba, hogy bár nem vagyok egyedül, mert itt van velem az IGAZI CSALÁDOM, de nem tudom nem észrevenni a megvetést, amit az írásaimmal vívok ki, vagy pár elejtett mondattal, ha kérdeznek és merek válaszolni, hogy bizony nem egyszerű minden nap szembesülni azzal, hogy igazából egy végtelen nullát sikerült megszemélyesítenem az életem során, egy teljesen összezavarodott, ezer irányban megfelelni akaró, de már mindentől és mindenkitől menekülő, elengedő céltalan senkit.
Nem tudom mit kellene tennem. Talán elhallgatni örökre, tenni amit elvár a világ, aztán szépen elhamvadni, ha eljön az ideje. Talán ez lenne a helyes út.
De semmi nem változtat azon, hogy tényleg én vagyok a Világmindenség legszerencsésebb embere addig, míg van nálam egy is a 8,73 milliárdból, akinek valamiért nálam is rosszabb.
Köztudott vagy nem, de én nem vagyok tetoválás párti. Azért sem, mert a jelképek kötnek és ha valaki nem jól választ akkor bizony nehezen szabadulhat attól az energiától amit maguk köré vonzanak.
Én nagy SHEIN rajongó vagyok, mert eddig ez az első relatív kedvező áron postázó portál, ahonnan a nagy és csodálatos testemre is kapok leplet. Igen ritkán veszek ruhát, így nem baj ha az amit veszek az bírja egy darabig. A lánykám berendelt pár dolgot ami végül a mérete miatt rajtam kötött ki, így tudtam meg mekkorát rendelhetek és eddig nem csalódtam. Csak a szállítás lehetne rugalmasabb, mert nincs automatára rendelési lehetőség, a postás meg mindig olyan időben jön, amikor nincs itthon olyan Lélek, akire rá lehet bízni egy csomagátvételt. 🙂 ( A papára nem lehet, mert telefont nem vesz fel- volt kire ütnöm – de ha tudja, hogy neki kell átvennie valamit sík ideg lesz és ott dühöng egész nap a kapuban 😀 )
Szóval kisebb felesleges bevezetés után a lényeg, hogy ahogy böngésztem a SHEINen szembejött velem egy PÓK tetoválás. Nyilván nem varrja fel magát, tehát a “fasza tetkó lemoshatóóóó” egy idő után lekopik olyan mintha henna lenne, és mivel nekem a PÓK az erőállatom- hiába szerettem volna pihepuha bundást vagy tollas reppenőst “ez jutott”- és mivel nagyon szarul vagyok már lelkileg hiába a sok tréning, meditáció meg energia, gondoltam egy nagyot és rendeltem egy pókot. 🕷️
MERT ha egyszer végre szabadnak tudom érezni magam teljesen , akár bevállalnám örökre is …HA el tudom viselni magamon. Erre viszont nagyon jó egy ilyen lekopós tetkó.
Most tesztelem, hogy mégis hogy viselem .
Nálunk az egész familia tetoválást visel (rajtam kívül) így aki nem írtózik a pókoktól annak tetszik ez a jószág. Ha véletlenül vállalnék ilyet, akkor ennél a képnél kicsit azért összetettebb lenne a dolog, mert több szimbólum is szerepelne rajta, a pók potrohán mindenképp. De egyenlőre inkább a NEM felé hajlik a serpenyő, mert: – aki tetováltat az büszke rá, én inkább takarom.. – a PÓK -még-nem érzi úgy, hogy képes vagyok felemelkedni hozzá, mert kurvára le vagyok még csúszva, több önbizalom kell ahhoz, hogy együtt tudjunk dolgozni… – érzem az erejét a jelképnek már… és ez azért megdöbbentő. Pontosan az a baj, hogy a lelki rezgésszintem miatt a negatív oldal erősödik bennem, tehát nagyon gyorsan fel kell emeljem magam, mert különben átbillenek és agresszív leszek. Ennek vasárnap már jelei is mutatkoztak. Tehát senki se higgye, hogy hülyeség lenne az , amikor figyelmeztetik arra, hogy amit magára varrat az végig fogja kísérni és ha nem elég erős hozzá, akkor akár ki is nyírhatja. ( nem a “szeretlek Gizi” feliratokra gondolok, az egy minimális értelmi szint alatti szint..)
Nyilván látszik egy tetoválás minőségén is az, hogy aki varrat az milyen szinten áll, odafosnak valamit vagy ad magára és akárhogy is de megfizeti a művészt.. mert vannak művészek és tényleg jól csinálják.
Hát nem tudom… majd a felszabadulásom napján eldöntöm, addig is Majtika kopik..
Egy hét viszonylag normális –számomra már utópikus– állapot után sikeres leszállást hajtottunk végre a kilátástalanság szigetén.
Vajon mit kell még felismernem/ elismernem/ elfogadnom/elengednem magamban, amire apám a tükör?
Folyik a Papa-szoba projekt. A házam, ami anyu szerint csak egy cigányputri volt, ahová nem jöhettek a rokonok , az én kis vityillóm, amit úgy szerettem ahogy volt, jelenleg romokban. A világ legjobb beszélgetős zárt teraszából a ház legnagyobb szobája készül apámnak, akinek ez “börtöncellát”, kitelepítést, kizárást, elkülönítést jelent. Jelenleg 6 négyzetméter helye van, most lesz 17. Jelenleg nincs ablaka, most lesz kettő és egy ajtó amin napi 37x ki be járhat a kutya, az a kutya aki már menekül apu elől, mert unja, hogy kint még zajlik az élet,neki még már aludni kell mennie,mert apám eröszakolja rá az akaratát.
Minden neki szánt kényelem ellenére pocskondiázza minden szándékunk, tettünk. Nyilván a mi érdekünk, hogy olyan helye legyen,ahol a kutya nem a mi idegeinket cincálja.
A teraszom lezárásával megszűnik a bejárat,így a régi bejáratunk lett megnyitva ahol az én kis boszorkánykonyhám volt. A konyha atkerül az étkezőm nappali oldalára és nem lesz nappalim. Se terasz, se nappali , se konyha egy ideig, csak a papa szobája,hogy legyen nyugalom végre. De tartok tőle,hogy a nyugalom az elveszett.
Még mindig hoz belőlem a felszínre olyan “hibákat” amiket én követtem el mások ellen Ugyanolyan vagyok mint ő. Vagyis remélem csak voltam. Dobálom a sértő szavakat úgy, hogy nem is gondolom őket. Kontroll nélkül bántottam meg másokat. Még mindig szembesülök a saját ócskaságommal. De tanulók is. Ma sem szóltam be a csöppet sem logikusan gondolkodó elém vágó kollégának. Már megtanultam átlépni a vélt vagy valós sérelmeimen.
Megmondtam az apámnak,hogy gondolkozzon el azon, hogy mit művel, és hogy ezt tette anyuval is. Állandó sértegetés, dünnyögés, verbális bántalmazások. Biztosan nagyon rossz neki, lehet belül nem ilyen, de megtagadja a segítséget. Érzem, hogy börtönben van, az elme börtönében, magamra ismerek benne, és hálát adok a Mindenségnek azért,hogy én nem leszek már biztosan ilyen.
Mostanában sokszor eszembe jut az anyu. Sokszor, mikor egyedül vagyok ,.elmondom neki,hogy mennyire sajnálom azért amit apu mellett el kellett viseljen és hogy mennyire várta a pillanatot, hogy szabad legyen. Pont mint én.
Viszont én sokkal szerencsésebb vagyok, mint az anyu, mert engem pont a most zajló megpróbáltatások juttatnak el a végső szabadság állapotába. Azt hiszem ha ez nem történik így, ahogy történt, akkor én sosem érzem még azt a szeretetet,ami körülvesz. Azt hiszem pont ezért nem tudja a szavakból faragott tőrt a lelkembe nyomni az apám. De érzem, hogy fáradok. És egyre kevésbé látom a végét ennek a történetnek
Egy dolog viszont biztos. Ha nem lenne a családom, már se ő sem én nem élnénk.
…már majdnem megijedtem, hogy valami nagy változás van itt mifelénk, hogy minden felszültségmentesbe ment át a hét elején… de meg vagyok nyugodva, mert a papa visszanyerte eredeti állapotát, és újra bunkó velem 😀 Megsértődött reggel és azóta forrong… Neki így jó, akkor had forrongjon. Nálunk ez a rend… végre újra gyomorideg és éberen töltött gondolatmentes éjszakák jönnek. Amikor tegnap le mertem írni, hogy valami csoda folytán tükörsima a tengerünk vize, már érezhető volt, hogy a mélyben elindul valami… pedig pár napra vagyunk attól, hogy viszonylag kényelmesebb életteret alakítsunk ki neki és az általa egyetlen szeretett lénynek a Földön, a kutyájának…
De ebben a napban azért voltak jó pillanatok… például a hat új pipi, amit az Apósomtól kaptam a vásárban 🙂 Nem szeretem a vásárokat már, csak annyi időt töltöttünk, míg ő és az árus tudományosan megszakértették a pipiket, hogy nehogy ide kakas kerüljön, mert semmi keresnivalója itt még egy agresszív jószágnak… elég ami van. Három öreg tyúkom volt, de egy meglépett két napja, hajtotta a vére, átvergődött a szomszédba, ahol a két kakas azonnal beavatási szertartásban részesítette… Sajnos a zárdába igy már nem térhet vissza. Meg van rontva.. 😀 ( volt egy vörös tyúkom, egy fehér és egy kendermagos , a szomszédban meg egy kivételével csak vörös van. Nyilván a vörösnek forrt a vére, így beépült a hárembe. Nem tudnám megmondani melyik volt az enyém 😀 A biztonság kedvéért ide több vörös tyúk nem kell. ( semmilyen formában 😛 ) A legjobb kikapcsolódás a virágok ápolás mellett a pipikék között ücsörögni, és csak lenni… 🙂
Na meg a kapuban gubbasztó riadt sünike áttelephelyezése valami kevésbé forgalmas helyre is kedves feladat volt ezen a 119. napon 17 héttel a régi életünk után…
A jövő héten újra ügyintézés, mert jogerőre emelkedett a hagyatéki akármi. Már nem stresszelek rajta, csak egyszerűen utálom. Ha egyszer ennek vége lesz, akkor biztosan meglepem magam egy utazással ki az egész Univerzumból és lehet, hogy vissza sem jövök, mert nincs miért. 🙂 ( ez nem negatív rezgésű megjegyzés volt, csak tényközlés 😀 Hiszen minden a legnagyobb rendben zajlik… bebizonyosodott, hogy ennyire vagyunk csak képesek, vagy hivatottak. Tehát elfogadjuk vagy nem, csináljuk tovább a semmit vagy nem, teljesen lényegtelen. )
Ölellek Benneteket…haladunk tovább. Hátha mégis lesz valami érdekes zene még a B oldalon elrejtve …mindig vannak csodák ❤
– de ha tudja, hogy neki kell átvennie valamit sík ideg lesz és ott dühöng egész nap a kapuban 😀 ) 
🍁soulleaderdemon🍄 