Alig kettő hónap után saját döntésre visszatérek a kevésbé kedvelt vidéki indulással kezdő járatokra 🥴
A magánéletemben /ami itt nyilvánosan zajlik 🫢/ felmerült feladatok miatt kellett elhagynom januárban a másik járatot, ahol jól megvoltunk a kollégámmal. Sosem kaptam hibásan vagy piszkosan a buszt és működött a kommunikáció is , sajnálom hogy így alakult, de jelenleg máshol is szükség van rám, még ha nem is így látszik olykor.
Az utóbbi két hónapban próbáltam tisztán tartani a buszt ahová váltottam, ám elég fárasztó úgy dolgozni, hogy ezt csak én érzem fontosnak. Hamus műszerfalat takarítani, piszkos szőnyeget, bogaras szélvédőt pucolni minden hajnalban új feladatnak tűnt, ehhez nem vagyok hozzászokva.
Mi régimódinak számító sofőrök fontosnak tartjuk, hogy minden utas elégedett legyen a busz tisztaságával, sajnos a fajtánk kihalófélben van, és kevésbé népszerű a kollégák körében . De az utasok mindig megjegyzik ha valami szép, esztétikus…
Mivel elég nehezen mozgok a stresszevés miatt visszatért kilóktól és a térdem rohamosan romló állapotától ,néha nagyon rosszul esik, hogy nekem nem járt hajnali négykor a tiszta busz és munkakezdéskor a felmosóval rohangálok a telepen. Ebbe lehet lelkileg belefáradni, pont olyan mint mosatlan edényeket találni éjfélkor a mosogatóban
Ez az egyetlen oka volt annak, hogy elvállaltam a nem szeretem járatot, mert a következő nagyobb változásig egyedül dolgozom vele, magam tudom csak okolni ha nem olyan valami, amilyennek szeretném.
Ma dolgozom utoljára a mercivel . Hozzám hűen lemosdtam , felmostam kimostam a szőnyegeit, megtankoltam és hálás vagyok hogy ilyen busszal is dolgozhattam, bár nekem a credo közelebb áll a ❤️- emhez.
Iszonyú fáradt vagyok. Annyira vágyom a nyugalomra, annyira vágyom a csendre, a békességre, a jó szóra… Jó volt ezen a fordán is dolgozni, mert voltak pozitív megélések, jó volt sokat otthon lenni, de van hogy nem szabad kihagyni egy lehetőséget, ha szembe jön akkor sem, ha több a negatívum benne egyenlőre, mint az ami mellette szól. Most így döntöttem a belső hang támogatott ebben. Más meg már rég nem érdekel.
Szenteste óta 94 nap telt el. Szenteste anyutól megkaptam élete nagy szerelmét ajándékba. Ha még nem unnánk a témát, juhuhúúú ez az ÚJ ÉLETÜNK az üdv a szar döntések klubjában című csoportban. Egyre nehezebben kommunikálok kifelé, fulladok a hányinger és a gyomorideg érzésétől 94 napja, és nem tudom megszüntetni, mert mire én elfogadásba emelkednék addigra a család omlik össze és újra magamra veszem a felelősség terhét, hogy miattam szar a világ, de őszintén mondva már unom ezt a szerepet is és egyre kegyetlenebb módon tör fel belőlem az én igazságom.
A papa… A papa köszöni szépen nagyon el van. Amióta a verbális erőszakot nem tudja már kint alkalmazni, azóta visszább vett. Vagy lehet, hogy nem vett visszább csak senkit nem érdekel a dünnyögése. Nem tudni, hogy szándékosan-e vagy a leépülés jegyeit mutatva itt-ott próbálja az ellenkezőjét csinálni annak amit megbeszélünk. Fizikailag gyengül, szeretne hasznos lenni, de semmit nem tud csinálni, de dühíti ha más csinálja. Megtörte, hogy társa nélkül maradt, biztosan nagyon rossz neki ez a helyzet, de sem a régi otthonába való visszatérést nem említi, az intézménybe vonulás gondolata a kutyája miatt nem opció számára. A kutyával való törődés kimerül abban, hogy tömi bele az ételt, ami nem a kutyának van szánva, de nem figyel arra, hogy a kutya hagyjon minket mondjuk éjjel aludni, és ebből van talán a legtöbb konfliktus a család és közte. Bennem nincs konfliktus csak hatalmas tanulságok.
A család A családom most érte el a tűréshatárt. Innentől nem tudni, hogy hogyan tovább. A papa addig lesz itt – az állapotától függően- míg nekem van akkora értékem (szeretnek vagy van érdekük bennem) hogy miattam tűrik a helyzetet tovább. Ha feláldozható leszek, akkor a papa megy vissza a házába valószínűleg velem együtt. És ezt az “érzést” nem tudom megmagyarázni. Még nem jött el az ideje annak, hogy a másik választható opciót válasszuk és ennek az az egyszerű oka is van, hogy mérlegre tettem a szerepem a családban. Jelenleg még nem vagyok benne biztos, hogy a papa távozása mit hoz ebbe a közösségbe. Visszaáll a múltbéli rend, amiben egymás mellett élünk tovább vagy folytatjuk ezt az újnak ható együttélést? Mert az érkezése elég nagy változást hozott az emberi kapcsolatokban, legalábbis köztem és a családom között és pozitív irányban. Jelenleg sokkal nagyobb a “szeretet- rezgés”, az összetartozás érzése, a “mi vagyunk egy család” , ami eddig elveszett a munkába temetkezésben. A mama hirtelen távozása rávilágított arra, hogy ha teljesen véletlenül nekünk még van kit szeretni vagy van aki elfogadja tőlünk a szeretetünk, van kiről gondoskodni, aki ezt viszonozza, akkor tegyük meg, mert lehet holnap nem lesz. De a mama távozása arra is rámutatott, hogy ha valakivel nincs már meg a harmónia a kapcsolatunkban akkor ne legyen semmi olyan érdek, ami miatt vele vagy a közelébe maradunk, mert rést üt a pajzsunkon és megbetegít vagy elmenekülésre kényszerít.
A minap el kellett vinnem a papát a hagyatéki tárgyalásra. Semmi más kívánságom nem volt, csak annyi, hogy ha már rajtam maradt az ügyintézés terhe ( és mert szociofób vagyok, ami elég szélsőséges viselkedést vált ki belőlem az ügyintézőktől függően) hogy ha lehet normális közjegyzőt fogjunk ki, mert a régi kicsit zord és morcos volt, és nagy szerencsénkre olyan kellemes ( ha lehet ezt mondani egy hagyatéki tárgyalásra) légkörben zajlott az egész és olyan empatikusan kezelték a papát és a poénjait, hogy nagyon hálás vagyok. Végre jól tudok kérni az Univerzumtól. Ha már nem tudom megúszni ezeket a dolgokat legalább legyen zökkenőmentes az emberi tényező. És így lett.. Még visszavan egy nagy kör és lezártnak tekintem életem azon szakaszát, ahol meg kellett felelnem bárkinek is. Apunak nem volt abban a kategóriában akinek meg akartam volna felelni, mert amikor buszvezető lettem, akkor ő elhatárolódott tőlem. Nem fogadta el soha. Anyu tudott bennem megfelelési kényszert generálni, Az ő viselkedése tett engem ilyen “lelki nyomorékká” de nem vádolom ezzel, őt meg az anyja tette azzá, gondolom kötelességének érezte ezt tovább adni.
Én nagyon igyekszem nem megnyomorítani a gyerekeim életét, vannak még motívumok amik nem jók, de rajta vagyok az ügyön, hogy ezeket eltüntessem. Akkor lesz minden a legnagyobb rendben. Apu és anyu kapcsolatában apu volt az az eszköz aki megteremtette a lehetőséget, hogy az anyu kiemelkedjen abból a közegből amibe született. Nem sikerült neki végül. Az utolsó éveiben oda húzott vissza. A “rokonai” sosem fogják érteni én miért zárkóztam el tőlük.. de nem is kell. Aki 50 évig nem volt fontos számukra, 50 év után sem legyen. Számomra sem azok.
Én. Nekem furcsa érzéseim, megéléseim vannak. Vagy tudatosan és/vagy védelmi okokból nem tekintek előre, már terveim sem nagyon vannak. Megfogadtam, hogy nem panaszkodom, hiszen minden ami van az én döntésem eredménye. Megérdemlem, ha szarul érzem magam emiatt. Teszem a dolgom. Egyre kevésbé érint meg érzelmileg a külvilág, bár érzem az embereket, rájöttem, hogy mindenki akivel dolgom van az részem, egy bennem rejlő motívum felnagyított darabja, amit meg kell értsek, és ha megértettem akkor vagy semlegessé válik vagy eltűnik a világomból.
Hamar túl kell lépjek a belső feszültséget generáló részeken, mert megbetegítenek. Itthon próbáluk a házat a legkisebb konfliktus okozó elosztásba rendezni, ez idő és költség, közben változások lesznek a munkahelyen is, ami inkább pozitív egy kisebb negatív folttal. Holnap elköszönök attól a járattól és rajta pár új kedvessé vált utastól, ami kisegített a nehéz helyzetben. Újra vidéki telephelyes leszek (ami kevésbé biztonságos nekem ) de “busztulajdonos” egy kis időre, ami azt jelenti, hogy a saját szabályaim (végre az előírások szerint) dolgozhatok. Nekem ez nagyon hiányzott az elmúlt 28 évben. Mert mindig mások határoztak meg a szabályokat, és én nem mindhez tudtam igazodni. Tudom, hogy nem fog sokáig tartani ez az állapot és azt is, hogy még magányosabb leszek eztán, de biztosan kell nekem ez a csend ahhoz, hogy újra halljam a belső hangot és hagyjam, hogy vezessen végig az akadályokon, hogy folytathassuk az utunk tovább.
Hogy vagyok? Jól… Hazudok? Nem… Tényleg jól vagyok. Jó, fizikaileg nem nagyon, mert vannak bajok, de mindenkinek van valami baja így 50 körül.. Lelkileg meg, nos hagyom a dolgokat megtörténni, úgyis az van, ami meg van írva. Én még szerencsés is vagyok. Körülöttem sokkal több/nagyobb problémával is élnek emberek. Mégis képesek nevetni, örülni, ölelni, szeretni. Alakulok.. mindig…nem vagyok olyan mint Magyarország, mert én tényleg előre megyek. 🙂 (szar poén volt, de most ennek volt az helye) El lehet engedni mindent. És mindenkit..
Nem sikerült jól ez a poszt most, de azért megosztom. Mást akartam írni másképp, de ez lett belőle.
A minap két vidám úriember utazott hazafelé velem az éjszakás műszakból, akiket a spirituális világ rejtelmeivel fárasztottam 🙂 Az egyik úr inkább szkeptikus volt ( tágra nyílt pupillákkal inkább fosott a témától 😛 , a másik viszont nagyon vevő volt rá. ( Előbb utóbb minden vonalon belefut valaki a nagy bölcsességeimbe, és már nem volt hiába a munkába menetel, bár lehetséges, hogy ők nem így érzik 😀 )
Valahogy szóba került, hogy HA ÚJRA 35 évesek lehetnénk…akkor mi is lenne. Nos visszapörgettem az idő kerekét, és 35 évesen már nem nagyon tudnék változtatni a jelenen, de egyetlen dolgot mindenképp megváltoztatnék, illetve a tegnapi naptól meg is változtattam, ha késő már, ha nem.
!NEM SZÓLNÉK( nem aggódnék) TÖBBET BELE A HOLNAPBA!
Ugyanis az összes elb@szottnak látszó (mert az is) / döntésem azért született, mert előre stresszeltem dolgokon. A legpitiánerebb történések, mikor valaki előre szervezkedik, hogy elkerüljön valamit, amit úgysem tud. Ugyanis a lapokat a Felsőbb Én Szelf programja “forgatja”. Egyszerűen megfogalmazva a SORS, ami nem más, mint az a “vállalás” amit az egésztől különváló Lélek teljesít ebben a fizikai világban. SENKI nem kerülheti el azt, amit vállalt, csak annak van A PROGRAM(ja) felett hatalma, aki ismeri azt.
Sokan ismerik azt az érzés, amikor a holnapba megbeszélnek egy találkozót, hirtelen felindulásból elkövetik ezt a nagy hibát ( nekem az 😀 ) és ahogy közeledik az időpont, már hidegrázás kerülgeti őket, és mint az igazmondó juhász, különféle hihetőnek ható hazugságokat próbálnak kitalálni, miért is nem aktuális a dolog. Aztán kamuznak egy nagyot, szénné égett fejjel várva a hatást, mire megszólal a másik fél, hogy amúgy pont akarta jelezni, hogy neki sem jó, de ha már Te lemondtad milyen ember is vagy, hogy nem tartod be az ígéreted.
A változást mindig a fejlődés táplálja. Minden változás “jó” mert minden változás mozdít, cselekvésre ösztönöz. Akkor is, ha ez a változás egy tragédia. Aki egy tragédia után még mindig ugyanabban a testben ébred, annak dolga van azzal a helyzettel amit maga köré teremtett, és mindenki másnak is, aki ennek a helyzetnek a szemtanúja, fültanúja, megélője vagy csak hallott róla, mert a szomszéd testvérének ismerőse hallotta, hogy valakivel történt.
Azon is gondolkodtam, hogy miféle dolog ez a KARMA? Ha valaki “bűnös” az attól válik azzá, hogy önmagát elítéli. Hiába van a földi igazságszolgáltatás, ha én úgy gondolom, hogy amit elkövettem arra szükség volt és újra megtenném teljesen felesleges a büntetés, mert nem éri el a célját. Büntetni azt kellene, aki érti, hogy miért, őt meg már nem kell, mert elég ha érti… Tehát ha én valakit megölök ebben az életemben akkor ha engem a következőben ezért megölnek nem sokra megy velem az Univerzum, mert az ÉN nem tudja, hogy amúgy azért lett kipattintva, mert ő is ezt tette, bár egy gyilkosság karmikus visszacsatolása nem egy gyilkosság lehet, hanem azok fájdalmának megélése, akiket ezzel a tettel megérintettünk, DE ha azt nézzük, hogy minden SORSSZERŰ azaz eleve elrendelt és kikerülhetetlen akkor a KARMA mint olyan nem létezik. Ha nekem ölnöm kell, az sorsszerű és ölni is fogok.
Maga a “büntetés” nem is létező dolog az Univerzumban. Mert minden tanítás. A “büntetést” magát az ember találta fel. A társadalmi normáktól ( amiket megint az ember hoz létre) való eltérés az ellenőrzés alatt tartott egységből való kiválás “ellen” van a büntetés, mert aki nem igazodik az veszélyes, mert aki nem igazodik az többféle valóságot képes látni egy idő után és ez az ember alkotta egységre veszélyes, viszont a fejlődést sosem az egység produkálja, hanem azok akik nem hajlandók elfogadni, hogy egy út van csak, a kitaposott… Még mindig a fán lennénk ha nem lett volna egy két renitens, aki lemászott onnan… ( nem hiszek az evolúcióban, mert hülyeség… nem voltunk sosem majmok, egy jól programozott, de nem hibamentes rendszer termékei vagyunk, olykor lehetséges is észlelni ha zavar támad a Teremtésben…De vicces, ahogy az ember keresi a teremtése útját módját, nem fogja megtudni az igazságot, mert ahogy kitudódik le fog állni a vetítés és vége ennek a mozinak.) Tehát azt hiszem nem hiszek a KARMÁBAN sem. Inkább hiszem, hogy minden úgy van ahogy lennie kell. És nem kell elébe menni a történéseknek, mert lemaradunk a lényegről a nagy átszervezésben, a végeredmény meg úgyis ugyanaz. Minden meg kell élni a maga idejében. A fájdalmat is, de az örömöt, a hálát is. A megélések nyitják az újabb kapukat. Amíg egy megélés-terv mögött nincs pipa, addig az újra nem nyithatunk. Van aki egész életében egy kapu előtt áll, mert az összes energiáját arra pazarolja, hogy erővel nyitogasson kapukat, de akármit tesz, mindig ugyanaz előtt fog állni. MIÉRT VAGYOK EBBEN A HELYZETBEN? MIT KELL MEGTAPASZTALNOM? MIT KELL MEGÉLNEM? A kérdést elég feltenni a válasz megjelenik, az egy dolog, hogy sokszor nem merjük kimondani. Pedig a valóság útja az egyetlen ami járható, ha olykor kicsit pokolinak hat is.
Bundáskenyér, citromos tea…tegnap vágytam rá és nem vette el az étvágyam a jövőből érkező képsor, ami a mostban a nyugalmunkra tör, de a jövőben szépen elférünk majd egymást mellett… Meg is sütöttem és jót ettem belőle ! A Papa is megetette vele a kutyákat, mert addig nem fogyott míg ki voltak csukva, hogy ne zavarják meg az étkezést. Nem harcolok már senkivel. Mindennapos felesleges vita. Mindenki azt csinál, amit akar. Tudom, hogy nem kerülhetem ki a konfliktusokat, de azt is hogy nem kell beléjük dögleni. Ma van 84 napja, hogy megtapasztaljuk, milyen volt édesanyám élete az utóbbi hónapokban, években. Valószínű, hogy nagyon sokat tanultunk már ebből és még mindig van mit. Ha nem lenne ez az itthoni helyzet ez a sok feladat, aminek soha nem érünk a végére akkor most azon aggódnék, hogy vajon meddig lesz munkám , mit keveregnek- kavarognak a Nagyok, mikor mondják, hogy vagy átmész más cégekhez vagy viszontlátásra. Belegondolok, hogy annyira sorsszerű volt eddig is minden. Egyvalami viszont biztos, és ez igaz mind az itthoni mind a munkahelyi változásokra: CSAK AZT TESZEM AMIT A LELKEM HANGJA, A BELSŐ HANG UTASÍT! Mert egyetlen igaz út, a SORS, a Felsőbb ÉN által vállalt program van, amit minden áron teljesíteni kell. Ugyanis nincs más út. HA AZ EMBER MEGTAGADJA ÖNMAGÁT– avagy a saját programjából kilépve mást akar- EGY MÁSIK PROGRAM FOGJA IRÁNYÍTANI, AMI NEM Ő. A mi világunkban mindent PROGRAM irányít, úgyhogy ha megjelenik Morpheusz, hogy kivigyen ebből jól vigyázz, mert nem kivisz, csak átvisz, egy másikba.. AZ LÉGY AKI VÁGYSZ LENNI, amit a Belső Hang diktál. HA gyógyítani, tanítani segíteni érzed hivatva magad, tedd azt! Ha ölnöd kell? Ölj… Nem tagadhatod meg, mert bármi is vagy másokhoz úgy teszel hozzá a megélhetőséged által és így fejlődik tovább az EGÉSZ a mindenki mindenkinek megélése és ezáltal megértése és elfogadása által.
81. nap… a minden mindegy projekt bebukott így csak félárvaságom tartom számon, igaz nem tudom minek, mert semmi értelme számolni a napokat…Főleg nekem, aki amúgy sincs túl jóban a számokkal.
A Papa még meg van sértődve az én igazságom kissé vulkanikus kitörése miatt. Nincs, mert nem lehet hozzászokva ahhoz, hogy a lánya mint egy őrült ordibál vele, mert soha nem emeltem fel a hangom míg anyu élt, de mióta nincs köztünk már harmadszor hozza ki belőlem az állatot, pedig nálam ez nem új dolog, szoktam ilyet csinálni régen, üvöltöttem már kedves utassal, kevésbé kedves kollégával is. Nem mondom, hogy méltó egy spirituális úton baktató fényhozóhoz az ordibálás, de még mindig szerencsésebb mintha nem szólok többet semmit. Képes vagyok a halálos közönyre is.
A családom csendben de nem tétlenül figyeli hová fajulnak a dolgok. Miattam nem avatkoznak még közbe, mert mérlegelnek szerintem, hogy mi árthat nekem jobban, az, hogy apám kiemeltetem a családból és sorsára hagyom egy intézményben ( mert én nem megyek be látogatni, ez biztosan így van, mert képtelen lennék szembesíteni magam ezzel) vagy az ahogy küzdök vele nap mint nap.
Azért elég nagy tanítás, hogy rám még a családom sosem figyelt ennyire és valahol mélyen igen jól esik, mert sosem éreztem a figyelmet és szeretetet (?) még így. ❤ ( lám ehhez is ennek kellett történnie, nyilván minden tragédia mögött van egy esély a változásra)
Mivel a Papa meg van sértődve, nem eszik normális kaját. Tegnap korán lefeküdt (sztrájkol) nekem meg bűntudatom volt, mi lesz ha reggelre nem ébred fel, mit fog gondolni a világ, miféle ember vagyok én, hogy a kiabálok az apámmal ( aki azon dolgozik, hogy megszüntesse maga körül az életet) és ezzel átűzöm dimenziókapun.
Este lefekvés után rémálom volt. Apa rázott fel belőle… A régi lakásunkban volt a szobában és magamra zártam az ajtót. Apám közeledett, tudtam, hogy bántani akar és ütöttem a falat, hogy valaki segítsen a szomszéd szobából, és ordítottam volna, csak nem tudtam, nem volt hangom….ebben a nagy erőlködésben sikerült megébredni . Gondolom a 81 napos küzdelmem energialenyomata … nem gondolkodom amúgy ezen, csak nincs jó hangulatom. Ehhez még társul a munkahelyi totális fordulat, ami megint csak bizonyította egy-két ember “emberségét” és intelligenciáját.
Reggel hoztam a Papának reggelit, hátha eszik… evett… de már a vacsorát hiába főzöm, megissza a borát és elfekszik. Egyre többet alszik és egyre kevésbé kommunikál velünk. Engem büntetni próbál a viselkedésemért, de igazból amiért kiakadtam rá, azon nem változtatott, ha bármit szól is hozzám, abból árad a gúny vagy a gyűlölet. Ezt nem tudom megérteni ez olyan csapás, amit soha nem gondoltam volna róla. Apámnak én voltam az élete értelme . Miattam nem váltak el a válságuk idején ( akkor kellett volna) de amikor részeg volt én voltam aki minden baja okozója volt. Én voltam akinek a “hülye buszozása miatt” mindenkinek haptákba kellett állnia, hogy a “hülye gyerekeire” vigyázzon, mert nekem a munka volt az első. Amikor részeg volt, anyám parasztpicsa volt, én meg ribanc. De mégis ezek ellenére állítólag szeretett. Nem tudom miért is vagyok meglepve, hogy nem tudom mit jelent szeretni… vagy miért kerestem görcsösen valakit, aki szeret, aki igaziból szeret… egyáltalán az milyen ha valakit igaziból, érdek nélkül szeretnek. Én csak úgy tudok, de nem tudom hogy engem szeret-e valaki csak úgy… ezt nem tudhatom, mert nem tudom mihez viszonyítani. 😦
Az én esetem nem egyedi.. Máshol, másoknak sokkal rosszabb. Borzasztóan rosszul esik, amikor nekem támadnak, hogy örülj, hogy él az apád, mert annak akinek nem, annak bezzeg milyen szar. Örülönék, ha élne az apám, mert akkor mi is élhetnénk. De ő rég nem él.. csak vegetál. És én most eldöntöttem, hogy felülemelkedem ezen. mert ez az egész történet most arra jó, hogy elveszi a figyelem a céges változások terhéről és nem öl meg az ami a munkahelyen zajlik épp… Mert ha nem volna elég ami itthon van, akkor az van, hogy én nem azért, hogy másokkal kicsesszek olyan fordára ( napi feladatok összessége) kértem magam februártól, – ha lehetséges volt megoldani- ahol haza tudok ugrani ránézni a papára elé tenni a reggelit, a gyógyszereket… mivel ez megoldható volt, sajnos csak más ember mozgatása árán, meg is oldották. Nekem tökéltes volt az a megoldás. Annak nem akivel megcseréltek. Ez azóta is bánt, nem akartam senkinek rosszat. Nekem tetszett az amit kaptam helyette. Nem bántottak azok a kollégák sem akikkel együtt dolgoztam. Ám közben a másik falubeli járaton hirtelen üresedés lett, pont azon, aminek nem szeretem a járatait, mert hazai vonal. Mégis amikor megkérdezték, hogy elvállalom-e HA az üresedés fennmarad, én igent mondtam. Egyetlen egy okból azon kívül, hogy haza tudok ugrani a papát rendezni … 28 év után először lehetne “saját buszom”, ami azt jelenti, hogy 90%-ban én dolgozom vele egyedül. Nekem ilyen sosem volt. Én mindig második, sokadik voltam. Tudom, hogy ha áprilisban úgy is lenne, hogy lenne egy buszom , nem sokáig lesz így. Valami újra történni fog és én leszek aki alól majd kiveszik a járatot a buszt vagy az életet de nem baj, mert egy picit lehetek én is egyedül, ahol nem kell senki előtt szégyenkezni ha valamit esetleg elcseszek, mert csak magammal tolok ki… annyira jól esne egy kis nyugalom. De magát azt amit most csinálok vagy csinálhattam volna a jövő hónaptól azt nagyon sajnálom, mert nem szeretek az erőműbe menni, mert engem ott nem szeretnek, ott én “csak egy nő” vagyok és egy nő soha nem lesz jó buszvezető ebben a férfivilágban….
Nem akarok már többé szomorú lenni. Nagyon sokat változtunk mindannyian. Sokkal erősebbek vagyunk de egyúttal sokkal gyengédebbek is vagyunk egymással. Én végtelenül toleráns ember vagyok, de a hiénákat nem viselem. Nem viselem a rosszindulatot és elég kontrasztos, de a tudatosságom agresszióban nyilvánul meg azokkal szemben, akik belegázolnak a becsületembe. Azt mondtam eddig, hogy apám az egyetlen akit elfogadok mint verbális bántalmazót mert idős megkeseredett ember, de már őt sem. Senkinek nincs ehhez joga. Sem neki, sem a kollégának, sem az utasoknak… sem embernek, sem isteneknek.
Én egy boldog ember vagyok. És ezt nem veheti el tőlem senki, nem is értem, miért adom fel mindig.!
Egy átlagos nap, ami nem munkanap Puruttyafalván. Papa is korán kel, mint Anya, aki készíti a reggelit a családnak. Mindig frissen szokta, mert ha egy éjszakát áll a hűtőben, az már nem olyan finom másnap. És ő ha nem szívesen enné a tegnapit, másnak sem csomagolja oda. Apa fürdik, a Nagylány várja a sorát, ma mindenki útnak indul, csak Papa és Anya a Papa már az öregedésbe induló B oldalas leánya maradnak meg a kutyák, macskák…
A Papa megitta a reggeli kávét, majd letolta a rövidet. Jár neki. Igaz kevesli, megalázónak hat, hogy nem maga dönti el miből mennyit vesz magához, de sokkal erősebb a bóditó pillanat vágya, mint az egó sértődése, az mindig kicsit később ébred, bő másfél óra múlva… Vidámnak látszott, mint minden reggel. A korai időpont miatt elvonult a szobácskájába, Anya fáradtan dőlt vissza a párnájára, hogy ha nem is alszik már, de pihenne még egy kicsit.
Talán másfél óra telt el. Kint már világos volt, a fekete rigó hímje, a gerle és a sok cinege reggelt köszöntő éneke hallatszott be a házba.
Anya a konyába indult, hogy Papának teát melegítsen és kivigye az asztalra a sokmindent is amit a hűtő rejt,amit amúgy maguknak sosem vett meg, hogy a Papa kedvére válogathasson. Éppen a teával fordult, mikor a Papa megszólalt:
“- Ezt a szart meg vagy vidd innen vagy dobd a kutyának!” – mutatott a tömlős sajttra.
“- Ne edd meg Papa ha nem szeretnéd, de azért nem dobom a kutyának,mi szeretjük.” – mondta Anya
“-Mi a picsának veszel sajtot ha nem eszed? Minek teszed ezt ide? Mondtam hogy ez a szalámi is egy nagy szar! Nem kell.” – dünnyög a Papa tovább.
“- Jó, ha nem kell, van ott más azt egyed, de nem kell mindent fikázni, nem rossz szándékkal van előtted.. Mondd meg mit hozzak a boltból azt hozom, de nem mondasz semmit.” – mondta a lánya egy mély sóhaj kiséretében. “- Megmondtam már, arzént, meg sült fácán combot…nem kell nekem semmi úgyis közel a vég.” . A Papa nyers volt és cinikus és nem fejezte be a dünnyögést. És Anya, aki egyébként tudatosságot gyakorol elveszítette a kontrollt az egoja felett. Hirtelen fájdalmat érzett a szívében, hasogatott a lelke mélye, és hiába próbálta meggyőzni magát, hogy a Papa csak a saját belső tehetetlenségét vetíti ki rá, nap mint nap megalázva a szavaival, és hogy biztosan nem direkt csinálja, hisz a feleségével sem direkt csinálta, és természetesen mindenki más türelmetlen és hibás, csak a Papa nem. Ő az áldozat. Ő az akinek- szerinte- rég nincs értelme az életének és csak küzd ellene, miközben minden rezdülésébe görcsösen kapaszkodik.
Jó a programja… Tudja jól, hogy depresszív, és hogy segítségre szorul, de nem megy el, nem lehet elcibálni őt egy orvoshoz, mert őt senki nem fogja leszedálni, ugyan hogy szekálná akkor szét a családját, aki kedvét keresi, hanem emlékszik eme tevékenység örömére?
A Papa tovább dünnyögött Anyában elszabadult a keserűség és mint egy vulkán kitört. Ordított, és mindent amit meg talált fogni a földhöz vágott minden egyes cinikus megnyilvánulása után a Papának.
“-Mondd meg miért csinálod ezt velem? Miért bántasz nap mint nap a szavaiddal? Miért nem veszed észre , hogy mennyire igyekszem, hogy jól érezd magad, miért nem segítesz? Mit akarsz még? Meg akarsz ölni engem is, mint az anyám? – kiabálta vérben forgó szemekkel miközben megszakad a szíve az idős megrogyott ember láttán, aki mégiscsak az apja. Az Öreg csak ült… “-Mik kiabálsz? Neked zárt osztályon a helyed! Mit kiabálsz? Csak annyit mondtam, hogy nem kell a sajt. Nem lehet megmondani? – mondja szarkazmussal a hangjában. – Meglehet, de nem így….. Nem értem mit vétettem én Teneked? Nem teszek semmi mást csak igyekszem mindent megadni a családomnak! – kiabálta a Lány a dühtől összeszorította a kezeit és igyekezett nem maga ellen fordítani a haragját, mert a Papát soha sem bántaná, hiszen nem így nevelték. Nem ezért ütötték vágták, hogy ne legyen alázatos rabszolgája a szülői önkénynek.
Erre a Papa cinikusan elhúzta a száját…ez a mozdulat egy késszúrás volt. Kegyelemdöfés. Kiszakította a Lányából a lelket….
A Papa nem demes… a Papa nem fogyatákkal élő, nem sérült, semmi baja azon kívül, hogy idős és utálja az életet. A Papa depressziós hullámok áldozat, amit alkohollal kezelt, annyira jól sikerült, neki, hogy a végén a felesége is vele tartott.. Frontin + pezsgő…ez volt a napesti menü, hogy elviseljék egymást. De a Mama szíve nem bírta tovább. Most a lánya jön … vagy nem… vagy megtanul a lány kiállni önmagáért, és mérlegre teszi mi is a fontos számára, vagy jön a rák és bekebelezi, és a Papa majd csak nézi és cinikusan elhúzza a száját majd megtömi a pipáját dohánnyal, a kövér kutyáját jutalomfalattal és elégedetten pöfékel a halált várva, aki már háromszor eljött érte mégsem vitte el soha. Mert a Papa őt is elüldözte…
Anya, akinek már lassan a B oldal forog elcsendesedett. Nem fog ebbe belerokkanni, megkeményedik és minden Papát aki az útjába kerül le fog dózerolni. Minden Papát, aki nem becsüli, aki csak az érdeket látja benne, aki nem azért segít rajta, ha látszólag úgy is tűnik, hogy boldogságot adjon, hanem azért, hogy még több bőrt lehúzhassanak róla. Ez az Anya többet nem fogja felemelni a hangját, nem kiabál és nem kérdezi meg, hogy mit is csinálhatna jobban, mert mindent a legjobban csinál és sokan még ennyit sem tennének másokért mint ő úgy, hogy ő, semmit nem várva érte cserébe, csak annyit, hogy hagyják végre békén élni. Ez az Anya megtanulta, hogy senkitől semmit nem várhat, és ha önmagáért nem teszi meg más nem fogja megtenni helyette azokat a lépéseket, amik a Önmagához vezetnek, a csodához, amit ebben az életében sikerült megismernie. Igazán lehetne jobb is magához. Mert megérdemli. Lehetséges, hogy addig lesznek ilyen Papák míg vannak olyan Lányok, akik nem képesek kiállni önmagukért.
Pedig tegnap olyan szép volt minden.. Sütött a Nap, és a Papa este, mikor Anya elköszönt tőle jó éjt puszit nyomva a homlokára, mint minden este, azokon az estéken is, amikor bántja, kezet csókolt. Olyankor felébred a remény, hogy sikerül emberségesen , szeretetben leélni azokat a napokat, heteket, hónapokat és éveket, amik még meg vannak írva a Sors Nagykönyvében, ám minden reggel megöli ezt a reményt és plusz egy lépéssel közelebb hozza a távozás időpontját, mert így nem érdemes élni. Vagy dönteni kell…
77 nap az új életünkben és a 20 nap a mindegy minden projektben…
Újhold van.
Azt nem tudom milyen jelentősége van annak,hogy ez az Újhold a Halakban teszi tiszteletét.
Számomra jelenleg annyira mindegy minden, az Újhold elég csendessé tesz, de ha valaki nem tiszteli ezt a csendet akkor egy pillanat alatt agresszív vérfarkassá változom és átharapom a torkát.
Tegnap a Pennyben álltam két ráérős kedves idős hölgy között a kasszánál akik fikázták az előttük vásàrló házaspárt, majd a pénztárost míg az elszalad egy hiányzó vonalkódért. Olyan rossz volt, majdnem megfulladtam tőlük. Egész nap a buszban ücsörögtem és tanulságos műsztorikat olvastam a faszbukon, amiket ki nem állhattam addig, míg rá nem jöttem hogy azért olvasom, mert nagyon ki vagyok éhezve egy pozitív sorsfordulatra, de tudomásul kell vegyem, hogy olyan itt már nem lesz, mert az egész életem egy nagy hazugság, amiben folyamatosan azt hazudom nekem, hogy van esély arra, hogy másképp legyen.
Nincs.
Sosem lesz pozitív(abb) az én életem, nem lehet az, mert nem vagyok képes jobban teremteni.
Persze hálás vagyok mindenért. Nekem mindenért annak kell lennem, mert a nagy tanítások azt mantrázzák örüljek annak ami van, legyek hálás. Aztán jól van minden ahogy van, minden amiben valójában lassan tényleg semmi nem marad nekem amit szeretek, csak az emberek akiket (ki)szolgál(hat)ok. Marha jó ez. Sokáig azt hittem, hogy mindent én csesztem el, hogy az én depresszió ellene küzdelembe csömörlött bele körülöttem a világ, aztán kiderült, hogy nem is foglalkozott velem senki. Nyilván meg lehet unni ha valaki állandóan szenved. Pont úgy küzdöttem a mindennapok szürkeségében mint az apám. Annyi talán a különbség-még-köztünk, hogy ő bár tudta, hogy az az állapot amibe került nem tőle függ, hanem valószínű valami okozza, nem is próbált ebből kikecmeregni, hanem bűnbánat nélkül önsajnálatba merülve szépen gyilkolta a környezetét. Olyan érdekes, hogy például amíg hárman éltek a kutyával, a kutya erősen allergiás volt minden ételre. Nálunk ugyan itt a papa neki, aki tömi mindennel ami nem neki való, többek közt a csirkehússal is, amire allergiás, a kutya mégsem mutat allergiás tüneteket. Még… Mivel nálunk még van “életrezgés” . Arra a környezetre, ahol a szüleim éltek én is allergiás vagyok. De ezt a részt már elengedtem. Más majd biztosan nagyon boldog lesz ott.
Az Újhold kimondatja az igazságot. Nem szépít..úgy csupaszon, semmi smink, semmi jelmez . Elég kegyetlen. Hiába akarok hazudni magamnak. Felesleges. Elcsesztem az egészet.
Ma a reggel kimondatta velem , hogy nem vagyok az anyám és itt most meg is húzom azt a vonalat, amin nem fogok többet átlépni.
77 napja ügyintézek. Anyu bankja folyamatos probléma maradt , a biztosító, (ahol nem is voltam, mert minek míg nincs meg a hagyatéki) és a hagyatéki van vissza, de mivel én kib@szott szociofóbiás vagyok és nem tudok viselkedni kiszolgáltatott helyzetben mert megsértődöm vagy bőgök a feszültségtől, kurvára megvisel ez az egész hercehurca.
Én nem vagyok az anyám és nem vagyok hajlandó az ő feladatait átvenni például az apuval kapcsolatban sem. Velem rosszul járt mert vannak határaim, amiket senki kedvéért nem fogok átlépni. Kezdem magam nagyon rosszul érezni és ez a helyzet fogja megtanítani nekem végre kimondani azt az egyszerű szót hogy NEM. Nem vagyok senki szolgája, kapcarongya, ügyintézője, ahogy nekem sem akarja senki levenni ezeket a személyes terheket a vállamról. De azt vettem észre, hogy kezdek úgy viselkedni mint az anyu, aki egyfolytában valamit intézett. Én mindent tök minimalista módon oldok meg, nekem nincs ezer bankom, nincs ezerfelé biztosításom én nem szoktam váltogatni, mert nem bírom az ilyen hercehurcát, most meg egyfolytában csak ki-be a hivatalokba, a boltokba, a gyógyszertárba… hát nem.
Egyszerűen fizikai képtelenség mindent megoldani egyszerre. Azt vettem észre hogy én eközben már megint nem létezem. Ezekben az ügyintézésekben semmi sem rólam szól. A napjaim kiteszi a mindenki más utáni, a mindenki másért folyó feladatok elvégzése. Mire mindent megoldok már este van. Másnap kezdődik elölről. Én ehhez nem vagyok hozzászokva és nem is akarok.
Nekem az is nagyon kényelmetlen, hogy a papának meg kell vennem a bort. Ott tolom a kocsiba a kommersz bort naponta és ez olyan gáz, hogy napi szinten ég le a pofámról a bőr. Miért kell nekem ez a sok megalázó helyzet? Mivel vonzom én ezt be? Vagy mit vétettem még amiért még nem kaptam meg a karma csókját? Kit szóltam még meg, kit bántottam meg, jelentkezzetek és büntessetek aztán hagyjatok már egy kicsit légyszi most már élni. Pont most jött ez a sok szar, mikor már majdnem sikerült “életet adnom az értelmemnek”.
Az összes ami én vagyok, ami nekem maradt belőlem az a kevés pillanat, amikor a busz mozog alattam, abban a pillanatban amikor megállok végem van. Akkor csak az van, hogy azonnal haza itt lenni a stagnáló semmiben a romhalmazban, amiben lassan mindenhol apám lepakolt dolgaiba botlom, az ő igényeit lesve és persze nem megfelelve. Ahol a kezdeti ígéretek passzív tagadásba fulladnak, ahol egyre jobban nehezedik és mélyül a csend.
Kurva rossz, hogy közben érzem, neki is rossz. Szar lehet itt lenni koloncnak. Nem kolonc amúgy hanem “teher”… Nem édes teher, hanem kötelesség. Édes teher akkor lenne, ha volna olyan intelligens és felfogná, hogy nem a Bettyke vagyok, akinek eddig adagolta a lélekmérget, hanem a fogyatékos lánya, az aki nem lett orvos, tanár, vagy stewardess “csak” egy buszsofőr amit soha nem fogadott el, és próbálna kicsit jobb kedvet hazudni, hogy az állandó világfájdalommal ne gyilkolja meg az amúgy is küzdő gyerekét…
Én vagyok a hülye gyáva hős, aki nem vállalta be az önző gyerek nyugalmas szerepét, és nem hagyta a saját teremtésébe belefulladni. De tudom úgyis (és mindenki tudja) ez a vége csak addig párszor beledöglök, szétb@szom a családom és lesz okom rá hogy én is ócskán végezzem majd, mint ahogy tervezi magának az apám.
Az Újhold azt is kimondatta velem, hogy nem lenne megoldás ha a papa holnap nem lenne már itt, mert mi szépen visszasüllyednénk abba a közönybe, amiből anyu távozása billentett ki minket. Abba a világba, ahol jódolgunkban nem tudtuk értékelni azt a csodát amit egymásnak kellet volna, hogy jelentsünk az elmúlt több mint kettő évtizedben, mert csak most szembesültünk azzal, hogy milyen mikor egy pillanat alatt minden megváltozik, milyen rövid is az élet.
Hát ennyit a tizenegyedik hétfordulóján az új életünknek, amit nem mi akartunk, de jócskán van részünk a teremtésében. Így jártunk.
A mai nap legfontosabb dolga mégis az, hogy sikerült venni 3 bála szénát a Lajosnak és kedves Lujzikájának, mert nincs annál frusztrálóbb érzés, mint az ha valaki ránk van szorulva és nem tudjuk megadni neki azt amire szüksége van. Őszintén…elég szomorú azért, hogy a gondoskodást még egy kecske is jobban értékeli, mint az, akit szeretettel látunk, de mindent elkövet, hogy megingasson ebben az érzésben bennünket. Milyen jó, hogy amúgy a szeretet nem függhet semmitől, így nem csoda, hogy előbb szakad meg annak az embernek a szíve, akinek semmibe veszik a szeretetét, mint azé, aki nem képes értékelni azt.
Legyen szép, jól teremtő mostotok. Tücsimami újholdas irományát olvashattátok. Még eljön az idő hogy én is fejlődöm annyit, hogy arcom és hangom adom a gondolataimnak. Addig jó Nektek míg nem 😀
Mindig mindennek az okát kutatom, mert érteni akarom. Érteni akarom, hogy mi miért van, pedig elfogadni kellene , hiszen mindig minden úgy van, ahogyan lennie kell. Ha a Sors(om) könyvében visszalapozgatok -vállalva a szembesítést a saját döntéseimmel- akkor láthatom, hogy honnan indulva és megérkezve milyen döntések egymásutánisága hozta létre a most állapotát, ám nem a döntéseken van a hangsúly, hanem azt nehéz tudomásul venni, hogy AKI MEGHOZTA EZEKET A DÖNTÉSEKET -CSAK- ENNYIRE VOLT KÉPES.
Akárhogy erőszakolom magam, én ennyire vagyok képes. Ezt a programot sorsolta nekem a gép, és ezzel kell dolgozzak, míg élek. Legyek bárhol, bárki, tegyek bárhol bármit, egyszerűen nincs más út, nincs más opció. Hiába sóvárogtam gyereként mindig más életébe, és hiába volt, aki szívesen lett volna én, mindenkinek a saját útján kellett járni, mert esélytelen volt másnak lenni, mint amiknek teremtődtünk a programunk által, illetve a képességeink által.
Nem mondom, hogy nem lehetséges felülírni az a programot, hiszen a spirituális világ gyógyítói és tanítói pontosan ennek a programnak a felismerését és a kiaknázását próbálják megtanítani a változni vágyókkal. Van egy keret, amiből nem lehet kilépni. Van a fizikai testnek egy korlátja… Az értelmi képesség nem a lélek programja, hanem a test(agy) adottsága. Ahol a test “hibás”, ott a program változás nélkül fog lefutni, mivel nem lesz meg a változtatás szándéka sem. Változni csak az tud, aki tudatában van a határainak és annak, hogy valószínűleg nem ismeri még a saját képességeit sem, vagy túl sokan túl sok blokkot telepítettek az évek során a tudatába és nem képes hozzáférni a saját valóságához, így mások besugárzó programját teljesíti a sajátja helyett. Lásd a szülők berögzített mintái (életeken át, amiben nem hiszek, mert minden csak mozi…de nyilván a program futtatja az emlékeket is, amiket el lehet venni, de adni is lehet hamisakat, hiszen sokan elhiszik a családi történelmüket, és ennek akár utána is tudnak járni, de én hiszem, hogy minden tárgyi bizonyíték ellenére csupán a jelen van a megtanult múlt motívumainak emlékké formált lenyomataival, így ha tetszik bármikor kreálhatunk a gyerekeinknek más jelent egy fiktív múlt tudatba ültetésével, pont ahogy hol hősök, hol gyilkosok voltak elődjeink a nagy háborúk idejében… de ez a jelenben most azt hiszem lényegtelen. NEKEM.)
Azt mondtam sosem fogok befásulni semmibe, mert én kemény vagyok. Hát a sosem teremtő erő…elfáradtam. Nincs kedvem az emberek világához. Túl sok érzést és érzelmet, gondolatot, véleményt, ellenállást és kilátástalanságot szívtam magamban az utóbbi 75 napban.
Elfelejtettem, hogy “empata” vagyok és a legrosszabb, ami velem történhet, hogy kontroll nélkül engedem magamnak érezni mások érzéseit egy adott esemény vagy helyzet kapcsán. Az sem lenne baj, ha érzem, csak elsősorban a saját érzéseim kellene figyelembe vennem és arra törekednem, hogy ne boruljon fel az egyensúly, mert ha elkezdem mások érdekeit a sajátom elé helyezni egyszer csak azt veszem észre, hogy nullára esik az energiaszintem és egy nagy vödör szarban lebegek, mert érdekes módon a “normális” emberek mind kihasználják azokat, akik törekednek arra, hogy körülöttük másoknak jó legyen. Hát ez is marha jól sikerült… A nagy alázatosság szépen háttérbe szoríttatta velem az ÉNt és elfogyott az energia. Megint…
Igazából teljesen jól élhetnénk a megváltozott életünkben is, ha én nem hagyom, hogy szegény apám látszólagos halálvárása kiszippantsa belőlem az életenergiát. Ő profi abban, hogy kokettál a Kaszásszal , de olyan erős életösztön van benne, hogy amit a Halálnak ad energiát, azt másoktól szedi el… a sajátja köszöni pont elég arra, hogy minden reggel mosollyal a kis csontsovány arcán ébred, örül nekem majd átváltozik zombivá és elkezdi pocskondiázni maga körül a világot, mert ha másra nem is, arra mindenképp akar emlékezni, hogy semmi sem jó… ezt már pár éve profin míveli és pont ezzel zavarta el ebből a világból az anyut.
Szegény anyu, ha bármiről is eszembe jut , egyetlen érzés van bennem vele kapcsolatban, hogy nagyon nagyon szeretett volna még élni…sajnálom őt. Nem magam, én nem az önsajnálók társaságában vagyok jegyezve, akik az eltávozott családtagjukat holtukig siratják, hanem inkább azt látom, hogy aki távozott vajon időben tette, vagy előbb….vagy inkább később. Mert azok a földi embernek látszó energiagombócok, akik másokon élősködve elvesznek, és már nem tanít a létezésük csak rombol, nem valók a földi világba, mert elveszik az energiát azoktól akik még építenék azt.
Nem csak a papa ilyen energiarabló, aki nem talál semmi már ebben a világban, hanem én is éreztem, hogy ilyen leszek mint ő, ha nem erőszakolok magamba valami életcélt. Érdekes szembesülni azzal, hogy mennyire erős bennem az ellenállás és mennyire nem fogom fel, hogy nem szabad felvennem mások belső harcát, főleg nem kell hagynom, hogy az én energiámat ellenen fordítva saját magam kényszerítsem arra, hogy feladjam az egészet, amiért megküzdöttem.
De nálunk nem kimondottan a papa jelenléte okozza a problémát. Ő csak rávilágított arra, hogy legnagyobb gond az, hogy én nem teszek meg értem semmit, amit megtehetnék, csak azt figyelem, hogy körülöttem mindenkinek jó legyen. Elveszett ebben a nagy figyelésben az ÉN lényege és nem csoda, hogy nem találtam életcélt azon kívül mások kiszolgáló egysége legyek.
Elfáradtam…
A jelen helyzetben is majdnem sikerült már megtalálni egy egyensúlyt, amiben talán lett volna valami remény arra, hogy fel tudom építeni benne azt a ÉN- PROGRAMOT ami valójában szívesen lennék, de megint felborulni látszik a “rend” és úgy tűnik mindaddig fel is fog, míg nem tudok kiállni egyszer magamért.
28 éve, hogy a Gemenc Volán alkalmazásába kerültem mint autóbuszvezető. Erről már nincs mit írni mert minden évben írtam már róla. Azóta már nem tudom mi a cég neve- az utolsó emlékem még a Volánbusz, és szeretem a munkám. Nem panaszkodom. Úgy tűnik olyan nem lesz soha, hogy ne legyen valami konfliktus. Vagy nekem nem fekszik egy forda, vagy én nem fekszem jól a fordának,vagy útban vagyok valakinek vagy épp engem kiáltanak ki minden bajuk okozójának, pedig én nem lebzselek az iroda körül, a 28 év alatt most vagyok először rászorulva a jóindulatra, de mindegy is, mert ritka, hogy ha minden klappol. Tehát az új tanításnak köze van a 11. napos “MINDEN MINDEGY” projektemhez. Mert minden úgy van jól ahogy van.
Én ma ünnepelek… mert megérdemlem.
Azon kevés ember közé tartozom, aki azt a munkát végzi amit szeret. Igen könnyű nekem.
A választás mindenki előtt ott van, hogy ki mit és hogyan lép, nos ezt a 68-as szám, avagy 68 napja vagyunk az új életünkben, amiben anyukám a saját boldogságát előtérbe helyezve kilépett a fizikai dimenzióból, hogy édesjóapám hagyatékba hagyva számomra megtanítson engem arra, hogy mikor valakinek észt osztok bármiről, először nagyon nézzek magamba és figyeljem meg, hogy én valóban megélés útján vagyok ilyen okos vagy csak flegmán lenézem a lépésképtelen embereket, hogy én másképp csinálnám, mert nem igaz.. pont annyira balfasz vagyok mint bárki más, aki nem képes egyensúlyt teremteni az ÉN érdeke és MÁSOK érdekei között.
Tegnap a Papa úgy tért ki a reggeli elől, hogy közölte, hogy este van. A reggeli kávé és a limitált (ez fogja a sírba vinni, hogy nem ő szabja határait, amik nincsnek) pálinka azért a reggeli rutinjában lecsúszott, viszont onnantól a reggel fél 7 este fél hét lett és ezen képes volt összevitatkozni. Ráhagytam. Sütöttem neki ( amit két naponta sütök, egy kiló liszt- másfél kocka vaj- egy nagy vödör tejföl , egy sütőpor só és sajt érzésből) sajtos rudat mert egész nap azt rágcsál az édes kekszek mellett…igy éhen nem hal, a kutyák is dagadnak rendesen, nem érdekes, hogy ha nem esznek a kutyák még szalonnát is reggelire, mert a Papa a levesen kívül mindent az asztal alá juttat a kutyáknak. MIközben ő éjszakát tartott nappal – csak 9-ig, mert akkor más volt a mese– én átbillentem ezen az egészen.
Délután már nem szóltam Apának semmit amikor hazaért a munkából, hogy a Papa mivel próbálja őszíteni a hajam, mert nem érdekel. Őszintén szólva engem nagyon tudott bántani EDDIG, ha valaki miattam megsértődött. A Kisfiam tudta ezt nagyon jól csinálni, a világból ki lehet kergetni azzal, hogy valaki megharagszik rám minden jószándékom ellenére, de aztán megtanultam MOST, hogy aki megsértődik nem tolja a kistalicskát (ezt szokta nekem is mondani Apa mikor épp duzzogtam valamiért, hát látom, hogy volt honnan örökölni ezt a puffogós magatartást, amit a Papa produkál, mert én is ilyen VOLTAM-de már nem , és a Kisfiam is ilyen VOLT, már neki sincs engedélyezve).
Ma a 28 éves napomon, az új életem 68. napján a 11. minden mindegy amúgy napon jövök haza a munkaközi szünetemben, hogy reggelit tegyek a morcos papa elé, amikor megpróbál belém kötni, hogy kutya előtt nincs kaja és éhesek ám a sajtos rúddal gömbbé hízlalt kutyáim is. És ma először nem sértődtem meg azon, hogy neki amúgy sosem lesz semmi elég jó, mert szar az egész élet már vagy 81, 7 éve. És mosolyogtam, mert ma vagyok 28 éves a VOLÁNos életemben és nem vágok eret, hogy a dagad kutyáim a napi fél kiló sajtos rúd mellett csak 3 órával a megszokott után kapták meg a kutyakonzervnek nevezett ipari hulladékot, meg a Papa tányérjáról a tegnapi túrós sütit, a 800 forintos túróból, mert amúgy a Papának jó a nyugdíja, fussa arra, hogy a gömbé hízlalt kutyákkal etessük a drága kaját, amit amúgy megettünk volna mi is.
Annak idején sokszor osztottam az észt arról, hogy a BOLDOGÁG NEM FÜGG A KÜLSŐ KÖRÜLMÉNYKETŐL mert minden attól függ, hogy mi itt a fejünkben mit gondolunk egy-egy helyzetről. Hát amióta a Papa itt lakik én már nem gondolok semmit semmiről. Viszont megtanultam, hogy észt akkor osztok majd, ha lesz miből. Aki nem éli a helyzetet ne papoljon. Én most tanulom és a legjobb tanító a saját apám lett, hogy mit jelent a tudatos létezés, mit jelenet kívül maradni egy negatív hullámon, mit jelent mindent és mindenkit azon a helyen kezelni, ahová saját magát helyezi a viselkedése által a mi világunkban.
SZÓVAL A LÉNYEG, HOGY: Minden szinten sokat jelent nekem ez a 28 év autóbuszvezetőként. Nagyon hosszú út és szerencsés vagyok, hogy része lehettem.
Ahogy talán azért is szerencsés vagyok, hogy hol ugyan kicsit rosszabbul, de viszonylag mégis inkább jól kezelem az utóbbi 68 napban kialakult helyzetet, mert több irányba is fejlődést hozott mind a fizikai világhoz való hozzáállásomban, mind pedig a Lélek csodálatos útján ebben a gondolat teremtette dimenzióban.
Röviden ennyit.. a papa és a kutyák ettek, illetve az utóbbiak biztosan, az ebéd kész én meg visszamegyek az ÉN másik világomba , a buszba, ami most a második otthonom és ünnepelem tovább ezt a szép időszakot, aminek remélem még egy ideig nem lesz vége.
( az első buszom a néhai CJF-055.. valamikori BY-50-00)
Borzasztóan bánt, hogy a kialakult helyzetem okozta járatcsere miatt a kolléga még mindig orrol rám és ennek minden szinten hangot is ad, csak oda nem megy , ahol végülis ezt a csere kérést jóváhagyták…Én biztosan nem fogom kérni, hogy állítsák vissza, ha visszaállítják addig maradok, míg nem találok mást. Mivel azon a vonalon nem láttak szívesen a kedves erőműves utasok, mert nem ütöm a szintjüket, meg az azon a vonalon száguldozó többi kedves kollégáét és én “lassú” vagyok, nekik nem szívesen ülök vissza olyan járatra, ami azon az útvonalon közlekedik.
Azon gondolkodtam, hogy miért van az, hogy hagyom, hogy az apukám úgy viselkedjen velem, ahogy viselkedik. 66 napja a kedvét keresem, ami teljesen spontán jön. Nem gondolkodom azon, hogy mit tegyek, teszem a dolgom, mert ez a dolgom. Egy percig nem kételkedtem a döntésem helyességében, tudom, mert az a programom, hogy kötelességem biztosítani számára, a meleg szobát, a meleg ételt a tiszta ruhát, rendezni a gyógyszereit, ügyintézni helyette, mert ő ezekre a dolgokra nem volt rászorulva, mert anyu mindent megcsinált helyette. Mindattól függetlenül teszem ezt, hogy semmit nem értékel, ritkán köszöni meg, inkább mindent megszól.
Emlékszem, amikor anyu panaszkodott, hogy “apádnak semmi sem jó”, meg hogy “bármit mondok neki, belémköt” és akkor én mindig kihátráltam ebből, hogy hagyja akkor rá és ne foglalkozzon vele, akkor anyu azt mondta, hogy ha nem beszél hozzá, akkor meg azért dünnyög meg fenyegetőzik. És én nem értettem, hogy ez miért baj, mit foglalkozik vele, hagyja… Hát már értem. Bocs anyu…Már mindegy, mert Téged már megölt. Megöltek a csúnya szavak.
Arra is emlékszem, hogy ha olyan sztorival találkoztam, amiben valaki olyan kapcsolatban élt, amiben bántalmazták mindig az volt a véleményem, hogy én nem tudnék így élni, és biztosan otthagynám a francba bármi áron azt, aki bánt. Erre tádám, és tessék. Itt van az apu, akivel nem éltem már idestova 33 éve, előtte sem sok közös tevékenységem volt a szüleimmel, mert utcagyerek voltam, ők meg munkásemberek, akkor találkoztunk, ha ettünk vagy helyre kellett igazítani … talán kisgyermek koromban voltam vele többet, mert sokszor mesélt este és énekeltünk a takaró alatt, erre mindig volt idő, és arra is, hogy mesélt a gyerekkoráról, amikor rosszalkodott, meg arról, hogy az apja nem szerette őt csak a testvéreit. De valójában csak ennyit tudok róla. Azt, hogy anyuval milyen volt a kettejük kapcsolata, hogy mennyi volt a zökkenő benne, hogy mi zajlott az utóbbi években, hogy mi volt a végszó azt már én nem láttam. Csak azt tudom, hogy pont azt kell most megéljem, amit anyunak a vége felé.
És azt is tudom, hogy mindent meg kell éljek, amiben olyan véleményt alkottam másokról, amivel akár meg is bánthattam volna őket, ha tudnak róla, mert én ugyanolyan program vagyok csak mint mindenki más, aki nem képes önmagát mindenki más elé helyezni, inkább belepusztul abba, amit feladatának érez. Érdekes, hogy pont a járatcsere az első olyan kérés, amivel másnak okozok kellemetlenséget, pedig semmi más oka nem volt, mint az, hogy sokkal több időt tudjak a folyamatosan szavakkal bántalmazó apámmal tölteni, hogy ne a Lányom legyen kitéve ennek a helyzetnek minden nap, amikor távol vagyok, mert a másik járaton több napot töltök távol . Megvádoltak azzal, hogy én most pénzt vettem el a másik embertől. Pont leszarom a pénzt, nekem dolgoznom KELL, mert az tart életben. Nem kell senki pénze. Nagyon remélem, hogy ez a konfliktus mielőbb elcsitul, és mindenkinek jó lesz, mert több súlyt már nem hiszem, hogy vinni akarok.
Olyan egy idős szülőt pátyolgatni mint a terhesség utolsó időszaka. A végeredmény ugyanaz. Nem lehet megúszni sem a szülést, sem pedig a halálba kísérés tényét… Nem marad bent a gyerek, ki fog jönni, ahogy nem marad a papa örökké itt, mert vagy ő vagy én fogok menni innen. Tehát nincs más út, aminek kell az be fog következni.
Nagyon nem mindegy ugyan, hogy miképpen szüli meg az ember a gyerekét, hogy jók-e a körülmények, hogy minden flottul megy -e közben, ahogy az sem mindegy, hogy valaki elalszik otthon, vagy épp mint anyu átlibben két ajándékcsomagolás között a dimenziókapun, vagy egy kórházi vagy szociális helyen ágyhoz kötözve, hugyban, szarban felfekvésben, rákban vagy bármi más betegségben méltóságát vesztve… Nem mindegy. Látni sem mindegy. De hogy hiába ép az esze, mégis arra játszik, hogy mindenképp megöljön mindenkit aki szeretettel próbálja szebbé tenni a napjait, heteit éveit, ami még neki feladatául marad, ezt nem tudom hova tenni.
Az tudom, hogy minden úgy van, ahogy kell, hogy legyen. Azt is tudom, hogy nagyon sok jó Ember van körülöttem, meglepően sok a szociálisan érzékeny ember, de meglepődtem azon is, hogy mennyien közönyösek. Nagyon érdekes, hogy most, hogy anyu már nem segíthet nekem az ügyintézések terén én is meg tudom oldani, igaz még erősebb bennem a távolságtartás minden hivatalos dologgal szemben. Azokkal szemben, akik megérintették a lelkem nyitottabb lettem, nincs bennem semmi szégyenérzet már a saját kis fogyatékos gondolkodásom miatt, viszont atombiztos falakat építek azokkal szemben, akik rezgése nem kedvező számomra.
Néha elkeseredem azon, hogy minden amit nagyon szeretek kicsúszik alólam. Amiről elmondom, hogy ez jó, ezt szeretem így, az megszűnik vagy magam kell feláldozzam mert valaki másnak nagyobb szüksége van rá. Még keresem, hogy én mivel is érdemlem ezt ki? Mert ez biztosan karmikus csavar, mert ha nem az lenne, akkor bármi áron kapaszkodnék beléjük. De úgy érzem, hogy minden amiről most le kellett mondanom, a jól megérdemelt büntetésem. Remélem az életről nem kell majd lemondani.. De ha mégis, akkor ne legyetek miattam szomorúak, mert úgyis találkozunk még.
Hiszen minden és mindenki egy… ( ez elég gáz, ha a dünnyögő papát nézem..azonnal fejezzük már be ) 😀 😀 😀
63 napja az új kötelezően szabadon választott életünkben és 6. napja a Minden mindegy projektben 🙂 Azon gondolkodom, hogy meddig fogom még számontartani a hétfordulókat december 24 óta? Van-e még értelme itt írásba fektetni a megváltozhatatlant, semmi extra nincs a helyzetünkben, a mindig vágyott többgenerációs együttélés csodáját élem épp, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy ebben itt igazából senki sem önként vesz részt, és valójában senki sem boldog ettől.
Az embernek van elképzelése egy nagy boldog családról, ahol vidáman zajlik az élet, csak nálunk senkinek nincs vágya a vidáman zsibongó nagy közös létezésre, mert mindenki magának való, saját kis világba fordult introvertált létező. Hát jól megteremtettem ezt is 😀 A Papa köszöni jól van. Minden napra jut valami keresetlen szó számomra, és meg vagyok döbbenve attól, hogy nem érdekel. Nyugodtan mondhat amit akar, jó szava nincs, a pocskondiázása meg nem érint meg. Azon vagyok, hogy kialakítsunk neki egy udvarkapcsolatos szobát, ahonnan nyugodtan ki tud menni amikor akar, és a kutyákat is tudja rendezni ki-be, bár tartok tőle, hogy ahogy más kérésembe is belekakkant, úgy az sem fogja érdekelni, hogy ne engedje ránk a kutyáját hajnali kettőkör, mert minden változtatás azért zajlik, hogy mindenkinek legyen privát szférája, és a másikét tartsa tiszteletben.
Ez a projekt teljesen felforgatja a házam, kezdek kicsit feszült lenni attól, hogy amit annyira szerettem és számomra teljesen jól működött most megint változtatni fogjuk és bár lesz benne praktikum egyre szűkebb az a tér ami a rendelkezésemre áll.
A legjobb jelenleg az életemben az, hogy februárban már újra dolgozhatom és bár bánt, hogy másoknak miattam nem jó, de örülök annak, hogy másik vonalon közlekedem, kicsit kikapcsol, elvonatkoztat és a kedvező időbeosztás lehetővé teszi, hogy Apu ne maradjon napokig “egyedül” bár abszolút nem tart igényt a társaságunkra. Kerüli a beszélgetést, nincs mit mondania, ha mégis van, az csak arról szól, hogy nem kell már sokáig itt szenvednie nálunk. Nem viseli el ha bármilyen ház körüli munkának áll az ember, mert nem tud benne részt venni, mert nem bírja már a munkát, de más se végezze, mert veszekedni kezd és megsértődik. 🙂 Ha dolgozni megyek is megsértődik, hogy nem unom-e még, és minek megyek. Ha napközben haza tudok ugrani, akkor minek jöttem haza. Ha nem jövök haza, nem eszik. Igazából nem tudok jót tenni, így teszem amit én látok jónak.
Nekem annyira furcsa, hogy tud így viselkedni egy szülő a gyerekével. Ebből is látszik, hogy nem érdemlek én “jobb” bánásmódot. Ha az idős ismerőseim, utasaim nézem, annyira mások, senki nem bántott engem ennyit, mint a szüleim. És az a megdöbbentő, hogy ahogy ment az idő, az anyu elkezdett már kompenzálni, már próbált más lenni, már próbált közeledni hozzám, valahogy simítani a sok kritikát és elégedetlenséget amit az én életem nekik jelentett. És erre az aput szépen beintegrálja az én megszólt világomba, hogy megtanulja megbecsülni az általuk “szarnak” vélt világot.
Nem értem honnan van bennünk ennyi empátia meg erő, hogy annak ellenére kedvét keressük, ahogy velem bánik. Hihetetlen mennyire nem ismerem sem őt, sem önmagamat. De nem ismeretem eddig azt hiszem a közvetlen családom sem, mert érnek még meglepetések..mindenféle formában.
Az biztos, hogy mi sokkal többet teszünk apuért, mint amit magamból kinéztem és szabályosan meglepődöm magamon, hogy milyen szépen tudok szólni hozzá akkor is, ha b@szogat.
🌲🍄🌲
Nekem sokat jelent, hogy közel a tavasz. Megvettem az első madárházakat a KERT ÉS OTTHON webáruházból és Apa feltette őket nekem a fára. Remélem beköltöznek majd a kismadarak ❤ Ezek cinege odúk, de rendeltem harkály odút és veréb hotelt is, és szeretnék majd lepkeházat, méhecske lakot is, minden fámra lesz szerelve valami, ami nem csak hasznos, hanem szép is. Ezek a dolgok feldobnak és elfeledtetik velem, hogy ha jól belegondolok nagyon elcseszett lett az utolsó életem is itt a Földön.
Semmi, amiben emberekkel kell kapcsolódnom, nem úgy alakult, ahogy a lelkem vágyta. Nem tudtam megteremteni az igazi otthont, az otthon melegét és nem tudtam olyan családot “létrehozni” ahol mindezt örömmel fogadták volna, ahol engem örömmel fogadtak volna. Baromi balfasz vagyok én , nekem soha nem szabadott volna megszületni emberként.
Ez van. A lényeg, hogy itt a tavasz és lesz talán nyár meg ősz is… ha nekem karácsony többet nem is… Hatalmas tanításokat, megéléseket, ráébredéseket hagyott nekem itt ajándékba az Anyukám…
🍁soulleaderdemon🍄 