Érdekes, hogy az emberek igyekeznek mindent megragadni amivel ki tudják magukat (és egymást) mozdítani egy beragadt helyzetből, reményt sugározni, motiválni, én ilyennek gondolom a számoknak, a jelképeknek, a bolygóknak, az asztrológiának, a lélektudományoknak , sokmilliószoros napoknak ésatöbbi tulajdonított jelentőséget
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy kitaláció, hanem nekem innen ,az én nézőpontomból, így látszik. Nem tudni, hogy általunk van jelentősége, megfigyelés által lett jelentősége, belső üzenet, vagy egyszerű emberi találmány mindez a nagy “ kik vagyunk, minek vagyunk, honnan vagyunk, ki a főnök” kutatásban.
Napok óta visszatérő motívum a kilométerórán, az órán, a rendszámokon, a menetleveleken, sorszámokon a 222-es szám. Mindig feltűnik, ha tripla vagy annál több egymásutánállása van. Elkezdtem olvasni mit írnak a “nagyok” de a Belső Hang azt mondta ideje a saját megéléseimet is belevinni .
Így a 222 nekem a pozitív, jó irányt, a támogatottságot, a kreativizmust, a jó irányt, a lelkesedést, a hitet, a nyugalmat jelképezi. Mindegy hányszorosan… Ma -is- szuper napunk van sokszorosan!
…avagy 59 napja az új életünkben és második nap az új projektben, aminek neve: MINDEGY MI VAN, AZ VAN…TEHÁT lehetnénk akár boldogok is !
Tegnap ugye beleuntam magamba és az egészbe ami velem történik. Nyüsszögésre semmi okom inkább a pánikra lehetne, mert minden ami velem most történik egy (rohadt) kérdéssor eredménye, ami többször is megfordult a fejemben már.
A MI LENNE HA kezdetű kérdések vagy teremtették vagy már tudtam, mi lesz és kérdések formájában szoktattam magam a gondolathoz… VAGY én vagyok ilyen fasz(a) csaj, hogy kimondok dolgokat poénból, ( ...á tuti, hogy apu ránk marad meg ilyenek) és bejönnek… Nem is értem, hogy a lottónyereményes poénjaim hol maradnak a megvalósulással? Hol a taxi amivel megyünk a sok pénzért, a fotelem, a sok utazás ahol sokat lehet megélni és fotózni, a nyugalom, amit úgy tűnik pénzért sem adnak, az új térdem, hogy járni tudjak? Ezek mind a sok nyereményből lesznek… 🙂
Ma hajnalra virradólag érdekes álmom volt. Rövidke életem alatt másodszor volt pozitív töltéssel bíró álmom. Eddig csak rémálmok vagy nagy tanítások jöttek az éjszakában, illetve kétszer volt ugyanaz az érdekes képsor, amiben egy hatalmas űrhajó takarta el az eget és tett minket mozdulatlanná, mindkétszer ugyanúgy nézett ki , mindkétszer ugyanazt a belső izgatottságot váltotta ki, ami nem volt félelmetes inkább megnyugtató.
Ma hajnalban viszont arra ébredtem, hogy a kertemben ezerszínű virágok nyílnak, és éppen fotózni készültem azzal a felkiáltással, hogy itt annyi csoda van, hogy minden nap meg tudom örvendeztetni vele a kedves barátaimat a Facebookon…pont egy érdekes talajtakaró növényke közül kikandikáló sárga rózsaikreket fotóztam le, amikor megszólalt a 2:45-ös ébresztő. Ritka, hogy mindenki más hallja csak én nem, főleg az ritka, hogy egyáltalán alszom… Szóval valami lehet tényleg változhatott bennem, mert örvendetes képsorokkal hálálta meg nekem a Felsőbb Én az éjszakai regenerálódás folyamán…
Tegnap megint a Louise. L. Hay : Éld az életed jól MOST című hanganyagát hallgattam -ezzel kompenzálva a papa “már nem tart sokáig” monológját. Jó esett a lelkemnek…érdekes, hogy több mindent hallottam most ki belőle , mint amikor a busz padlóján fekve hallgattam a pihenőidőmben a nyáron. Már senkit nem akarok magammal cipelni az én megéléseim útján, és talán a legnehezebb és utolsó feladatot is- a gyerekek elengedését, avagy önállóságukban nem korlátozását– jól teljesítem.
Érzem, hogy ahhoz, hogy valóban az lehessek aki vagyok, minden eddig megélt eseményt meg kellett tapasztaljak belülről. Annyiszor elmondtam az utóbbi időben, hogy annyira lapos és unalmas, magányos az életem, hogy nem csodálom, hogy így alakult végül, valószínűleg rádöbbentett minket anyu váratlan távozása, hogy az élet nagyon kiszámíthatatlan és addig kell valakit szeretni, amig ott van, mert hiába locsolgatja majd az emléket őrző japán juhart az udvarban, korántsem ugyanaz, mint megölelni valakit, aki megosztotta volna velünk az élete rezdülését, aki viszont ölelne, aki viszont szeretne, akinek szüksége van ránk.
Pozitív megerősítésekkel indult a napom.. Valóban annyira mindegy minden, hogy akár lehetne jó is. Teszem a dolgom, ahogy tudom. Tele lettem tervekkel. Érdekes megfigyelés, hogy vajon miért van az, hogy ha valamit véglegesnek érzek, főleg, hogy még jónak is, és élhetőnek is, akkor azt szét kell bombáznom. Például… volt egy félszobám, ahol szoktam pihenni..most becuccoltattam a papát… Volt egy kis nappali-étkezőm, amiből konyha étkezőt kell csináljak, mert a szeretett zárt teraszomból egy közvetlen udvar kapcsolatos szoba lesz a papának, ahol kedvére ugattathatja a kutyával a tévét*. Akkor kiköltözik a félszobámból, de abból gardrób lesz a nem létező ruháinknak. A régi konyhácskámból meg előszobás bejárat… pedig mindent úgy szerettem már ahogy volt.. Vajon lesz nyugalom valaha vagy tényleg én vagyok a káosz angyala és én vonzom az állandó változást a nyugalomra ácsingózásommal?
(* a papa kutyája nézi a tévét és mindent megugat ami agresszió szerinte..plusz az XXX LUTZ reklámot, amit még a kutya sem visel el )
És most megyek és buszt mosok..nekem az a kikapcsolódás, főleg ha tudom, hogy olyan kolléga jön utánam, aki értékeli is, ha valami tiszta és szép.
…mivel nagyon keveset alszom és nagyon sokat próbáltam egyensúlyozni – teljesen feleslegesen, de hát mint tökéletes mérleg mi mást is tehetnék- nagyon nagyon elfáradtam és megérkeztek az első testi tünetei a megváltozott helyzet feletti lázadásomnak. Mivel nem engedhetem meg magamnak a fizikai amortizáció gyorsulását a Belső hang, a Felsőbb Én Szelf, az Őrzők, a bennem lakó Isten 😛 tegnap csodát tett a hülye agyammal és hirtelen kiemelt önmagamból, szembe fordított azzal az “énnel” aki mint Sziszüphosz egy bazinagy (a múltbéli összeharácsolt nyomorúságos túldramatizált balfaszságokból kreált) sziklát görget a hegy csúcsa felé, abban a reményben, ha felér vele végre leteheti ezt a terhet, de mire felér a kő nyilván visszagurul, magával sodorva engem is és kezdődik minden elölről. Ennek semmi értelme.
Én ezt a múltgöngyöleget már régen megfejtettem. Egy feladatsor volt az adott tudatszinten elkövetett legjobb döntések folyamata, akkor is a legjobbak, ha most nagy f@szságnak tűnnek. Mindig csodálkozom azon, hogy nem kaptam igazolást arról, hogy értelmileg fogyatékos vagyok, mert nagyon messze állok a társadalom azon szintjétől, ahol a “normális” embereket jegyzik. Őszintén mondom, hogy beszerezném a sárga könyvem, de ennek egyetlen akadálya miatt sajnos nem élvezhetem az “”előnyöket” amik a fogyatékossággal járnak, mert ahhoz, hogy ezt igazolják, kell egy orvos, nekem évi szinten az az egy alkalom, amit az üzemorvos kitesz bőven SOKK… Így kénytelen vagyok elviselni a normális emberek közötti létezés kicsit sem felemelő pillanatait és nem élvezhetem a békénhagyás és a mai világ nagy “látszatelfogadásával” járó nyugalmat.
Szóval. Felébredtem pedig nem is aludtam. Apám játszik velem. Eljátssza az elesett öregembert, közben nagyon is toppon van én figyel. Figyeli mikor miért lehet megsértődni, puffogni, megtagadni az ételt, megharagudni, belekötni, elégedetlennek lenni. Jó tükör.. ha tetszik, ha nem kurvára hasonlítok az apámra, mert én is ezt csináltam évekig.. Semmi sem volt elég jó, és mindenki hibás volt, csak én nem.
Aztán mikor jött a nagy spiro rezgés, akkor a paci másik oldalára kerültem.. Én voltam a hibás mindenért. Az egóm jót szórakozott az önpusztítás lassú halált okozó programján, és én meg kellett, hogy állapítsam, hogy milyen nyomorék is már ez a program, amit én itt mint Z73657292-es próbaverziós humanodroid futtatok, lassan öngyilkolok a virtuális infúzióval bekötött negatív frekvenciákkal.
És mivel nem vagyok hatékony, mivel már majdnem rájöttem, hogy lehet lecsatlakozni erről a nyomorék rendszerről, idevarázsolja nekem édesanyám az ő távozásának gyorsítóját a drága férjét, gyereke apját, hogy az én csodálatos önmegismerő, felemelkedő, fényt termelő, másokat segítő rezgésemre sötét fátylat borítson és elzárjon a földiélet legfontosabb táplálékától a FÉNYtől.
HÁT NEM.
Ezen pár apró megvilágosító gondolatfoszlánytól felpaprikázódva ébredvén a nem alvásból új projektet kezdeményezek, mert beleuntam, elfáradtam, elkezdtem nem emészteni az ételeket és csúnya sebes heges lett a fejem, pontosan mint sok sok éve, amikor is szintén mérgező kapcsolódásom volt.
Azon elhatározásra jutottam, hogy nem engedélyezem nekem a negatív rezgést befogadni. Amikor ezt eldöntöm, mindig megjelenik valaki, aki mint kedvenc növényem borostyánom rámtekeredve igyekszik minden irányból megfojtani a saját negatív teremtésével, de kértem életemben először egy jó kis sikosító védelmet a felsőbb Én energiahalomkupac Istenfoszlányától, hogy aki nem építkezni jön és fejlődni vágyik, hanem lehúzni akar, mert a mocskában unatkozik egyedül, az csússzon már le rólam, mint vizes szappan a kövön , és keressen a másokon fogást, mert én megfogadtam, hogy a közeljövőben nem halhatok meg, mert nem kívánok azzal a hajóval eltávozni innen, amin bármilyen, magát engem rokonnak tartó létező emléke utazik, én egy másik hajóra vettem jegyet, pontosan arra, ami jó messzire elkerüli a földi dokkot, egy olyan dimenzióközi hajóra, amiről majd én is segíthetem az utazókat, de nem kell elhagynom többet, mert az örök utazás örömére vágyom és leszek segítő azon hajó fedélzetén, ami ide-oda szállítja a lelkeket a saját választásuk szerint 🙂
Nem hibázhatok többet… Nincs több ejtőernyő a hátizsákomban… Nem ugorhatom többé… Nézőpontot váltok. Megint. Egy olyan nézőpontot, amiből mindig látszik a FÉNY!
Pénteken elértem egy újabb mélypontot. Persze nincsenek már olyan mélypontjaim, ahol nincs legalább egy pislákoló mécses. Az “új” járatomon (igen, amit elvettem mástól az én spontán és jó döntésem miatt) nyugalmasan telik az este a telephelyen, mert egymagamban lehetek, és van idő gondolkodni az élet nagy dolgain két (busz)szőnyeg mosás között.
Nyolc hete, hogy örökbefogadtam az apám. Nem volt más opció. Nem azért, mert bárki véleménye érdekelt volna ez ügyben, vagy tartottam volna a megjegyzésektől, ha azonnal egy szociális intézménybe dugom, talán életemben először nem érdekel senki, egyszerűen sosem tennék olyat, ami nekem rosszul esne…
Csak egy dologgal nem számoltam. Itt nem rólam van szó. Én nem vagyok olyan mint a szüleim. Én végtelenül alázatos ember vagyok, aki sehol nem akar útban lenni, aki nem akar probléma lenni, akinek nem kell semmi csak évi szinten egy mázsa szotyola, pár zsák kukorica meg széna, macska és kutya táp meg víz …hogy etetni tudjam az állataim meg öntözni a virágokat ..semmi több. Se ruha, se kaja, se figyelem, se pénz, se program…
Engem úgy “neveltek” hogy soha nem mondhattam ki azt a szót a szüleim felé, hogy NEM. Nem hazudhattam ( de egész jól ment) de hazugságban éltünk. És nem bírom tovább ennek a súlyát. Nem akarok tovább önmagamnak is hazudni.
Most hogy a papa is a házban van, olyan szinten kell egyensúlyozni a család és közte, amit nem bírok már. Túl nagy kérésnek érezem hogy adják fel a megszokott életüket, vagy legalábbis értsék meg mi miért van másképp most.
Nálunk eddig mindenki ragaszkodott a saját kis nyugalmához, csak egy valamit nem vettek észre. Ehhez én mondtam le az enyémről. Nyilván nem kívánta tőlem ezt senki, viszont én annyira próbáltam kerülni a konfliktusokat, hogy lehetséges, hogy azzal tartom szinten.
Mire lett volna egy helyem a házban, ahol pihenhettem volna, ahol a kutyáim nem zavarnak senkit, beköltözött az apám a kutyájával, aki éjjel is aktív és ugat. Bár partnernek látszik mindenki a családban, mégis folyamatos a feszültség papa negatív hozzáállása és a kutya viselkedése miatt. Ez a feszültség hozta felszínre az én eddig szerepköröm valóságát.
Úgy gondolom végtelenül szomorú, hogy egy közösségben egy ember feláldozza magát a többi nyugalma érdekében és pont arra kellett rádöbbenjek, hogy ezt az egész szituációt arra szánta a Sors, hogy ezen most jól “elgondolkodjak”.
Talán az utolsó pillanatban próbálja tudatosítani bennem Apa, hogy nem vagyok egyedül ezzel a teherrel, de Ő sem vette eddig észre, hogy a papa nélkül is én voltam, aki (ön)feláldozta a valóságát, de most attól tartok, hogy ezzel a felismerésével ő is túl nagy súlyt vesz a vállára. Engem is próbál cipelni a saját terhei, vállalásai mellett, míg én meg cipelem a családot és az apámat.
Apu harcol a helyzettel, de belül sejti, hogy nem fogjuk a házában magára hagyni és ezen kívül egy opció van, ahol nem lehet vele a kutya. Mindettől függetlenül nem valószínű, hogy megváltozna a viselkedése, bár okos mégsem tartja kontroll alatt a gyilkos szavait. Volt némi rálátásom arra, hogy mit művel anyuval. Anyu annyira menekült volna, de ahogy én sem, ő sem tudta magára hagyni, mert egyikünk sem viszi szívesen a “gyilkos” címet.
Pedig apám a gyilkos Mindent megöl a benne forró keserűség , csak saját magát nem, mert száz körömmel ragaszkodik benne az élet.
Vannak jobb napok. Most, hogy tavaszodik – amit nem hittem, hogy megélek– és többet vagyunk kint, .ő is kijön, próbál segíteni, de nem bírja, amitől újra ideges lesz és ha ideges engem bánt, mert a többieket nem zavarja látványosan a morgása.
Ha nem vagyok otthon nem eszik rendes ételt. Ha otthon vagyok harcolok vele, hogy egyen. Direkt csinálja, Anyuval is ezt tette. Ha jobb a kedve nem köt belém, de rendszerint dünnyög valamit, amiről úgy gondolja, hogy bánt vele. Elengedem a fülem mellett, nem veszem fel, de a negatív rezgés eltalál olykor és akkor olyan gondolatokat hoz a felszínre, amik miatt rettenetesen szégyellem magam.
Eddig azért rettegtem, hogy apu miatt elveszítem a családom. Most rájöttem, ha apu vagy bármi más miatt elveszítek valakit, sosem tartozott hozzám. A megváltozott időbeosztásom miatt van aki eltávolodott. Már nem esek útba nincs bennem érdek. Vannak akik kitartanak. Őket sem értem, mert igazából nincs bennem már semmi, amit adni tudok másoknak. Csak a nagy ürességem.
Nincs bennem sok érzelem. Figyelem az aput, keresem benne azt az apát, aki mindent megtett valaha a lányáért. Hova tűnhetett el belőle a szeretet? Valamikor 8 éves koromban az anyu megölte benne. Azóta csak egyensúlyozott. Miattam. Korán felnőttem és nem volt esélyem sem megismerni , valójában kik is voltak a szüleim.
Apu kimondatta velem, hogy mivé lettem ebben a majdnem ötven évben. A társadalmi megítélés szintjén egy nulla vagyok. Semmit nem tudok felmutatni, most már a munkámban is csak egy “probléma” lettem.
De emberileg, emberileg nagyon magas szinten lehetek, mert annak ellenére ,hogy lassan nem marad semmi emberi érzelem bennem, végtelenül empatikus vagyok, aki akkor is nyom egy jó éjt puszit az utóbbi 8 hétben 10 évet öregedett apja homlokára, ha ő előtte tankkal zakatolt át a lelkemen. Tudom, hogy azért teszi, hogy ne fájjon úgy a búcsúzás. Nem tudja, hogy nem fog, de addig sok víz lefolyik még a Dunán.. …és lassan megöl a szégyen azért, mert nem marad belőlük más bennem csak a az értelmezhetetlen életem és a csend.
Olyan érdekes megélni, hogy minden kérdésemre megjön most a válasz. Hogy mennyire jól látom én a világot, hogy minden úgy van,hogy érzem, ahogy a belső hang mondja. De az is érdekes, hogy nem számolok még azzal, hogy mások körülöttem változhatnak. Hogy lehet, hogy egy -egy szituációban ők is találnak tanítást. Míg tegnap úgy hittem magamra vagyok hagyva, ma van társam a bajban, de míg tegnap nem akartam hinni, de tudtam, hogy csak egy kód vagyok, mára tudom, hogy csak egy kód vagyok… Nem csak én, mások is változnak és olyan jó, hogy van remény arra is, hogy aki. tegnap hagyott megszakadni, aki tegnap nem ölelt az ma kezét nyújtja és felemel. Igaz olyan is van, aki elfordul, mert probléma egy megrogyott asszonyt, anyát támogatni… Nem haragudhatok semmiért. Minden ami felém jön a saját életem teremtése, és én igyekszem, hogy jobb legyen. És igyekszem mindenkit elengedni, aki menni akar és hálás lenni azért, hogy volt .. És igyekszem örülni azoknak, akik még maradnak akkor is, ha már mást nem tudok adni, csak magamat
… már nem csodálkozom azon, hogy az anyám átlépett a kapun és itt hagyta az álmait. Inkább azon csodálkozom,hogy nem előbb vitte el a keserűség.
Én nem hiszem hogy ilyen sokáig fogom vinni ezt a terhet. Azt, hogy mindig én állok félre, hogy mindig én lesem ,hogy másoknak jó legyen, és másoknak akkor sem elég jó…
Mert semmi sem elég jó…
Mert nem vagyok elég. .
Nem vagyok jó..
Remélem ha mégis újra kell születnem ezen Bolygón, és élve születek, azonnal lemond rólam majd az anyám és ismeretlen lesz az apám és ha egyetlen dolog lesz, amire emlékezhetek, az legyen, hogy úgysem leszek soha elég jó, így soha senkinek ne akarjak megfelelni ..
… érdekes, hogy sosem volt ennyi hétköznapiság a blogomban, csak azóta írok a mindennapi kínjainkról ( ez nem igaz, nyilván minden szuper) amióta a “Sors” igy alakította az életünk. Bár írom, hogy a Sors, de nem hiszem, mert annyira nyilvánvalóvá vált, hogy magunk teremtjük a világunkat és bele az összes megélnivalót, hogy még szenvedni sem tudok úgy mélyből, mert nem tehetem.
Én, aki a könyveket az utolsó fejezet utolsó 10 oldalán kezdi, olyan vagyok, mint egy elfuserált mozigépész, aki a NAGY FILM szalagjait véletlenül összekeveri és a végét előbb fűzi be, mint ami sorba következne. Egyszer pont a Keserű méz című filmet néztük asszem francia nyelven, hogy mindenképp olvasni kelljen, és 5 tekercsen volt a film, és harmadik után az ötödiket fűzték be, így kicsit előre szaladtunk a történetben. Nos én is előre látok megint és tudom, hogy most mi miért így alakult mindattól függetlenül, hogy magunk teremtjük a holnapot a tegnapnak összecsomagolt anyagból….
Már szinte biztos vagyok benne, hogy nem létezik ez a világ sem, csak egy jól szerkesztett program, ami újra és újra teremti magát az új megtapasztalásai által és az idő sem több mint eszköze annak, hogy létrejöhessen benne a sokdimenziós világ, a múlt, a jelen és a többirányú jövő a mindenkori jelent megtapasztalásaink kivetítéseként.
Na de nem erről akartam írni. Ma van fizetés nap és mivel én a hazugság lenne táppénz helyett a fizetésnélküli szabadságot választottam ( minden hozzáértő ember ellenzése ellenére) ma nem kell várjam a munkabérátutalást.
TUDOM, hogy sokan vannak így, és azt is, hogy zömmel nem saját elhatározásból, hanem a ” SORS” kegyetlensége folytán vannak olyan helyzetben, hogy nem jön a számlájukra munkabér. Nekem ez az érzés új. Tragédia. Soha nem voltam kiszolgáltatva senkinek anyagilag, akkor sem éreztem így amikor elcsesztem az életem és elborított minket az adóság.
Az én döntésem volt abban a helyzetben, aminek nem lehetett látni a végét, vagyis én nem láthattam, lehet mások, akik már voltak ilyen helyzetben látták. Nem dolgoztam egy hónapot a munkahelyen, helyette itthon napi 24 órában próbáltam megérteni, hogy miért teremtettem magamnak és a környezetemnek ezt a helyzetet.
50 éves vagyok és van egy 82 éves apám, aki nem mutat felém semmi kötődést. Bölcs ember, aki most felvette a felejtés álarcát és úgy tesz, mint aki nem emlékszik semmire. Pedig emlékszik, ez a legnagyobb baja. A memóriánk nagyon jó, ez az egyetlen, amit sikerült jól megteremtenie a Tervezőnknek, hogy emlékezzünk mindenre, hogy aztán az emlékeinknek nevezett programból nagyon jól össze tudjuk rakni, hogy mit is ez az egész “ÉLET”… olyan szépen látszik, és annyira nem kölcsönöznek hozzá szavakat, hogy mindezt úgy adhassuk át, hogy általa többen is ébredhessenek. Valahogy immunisak vagyunk arra a tudásra, ami hozzáférést enged a Tervezés és a Teremtés tudatosságához.
Szóval az anyu több hónapja teremtette magának a “megszabadulást” az apámtól, de szerintem nem igy képzelte. Én ezekből a jelekből annyit érzékeltem, hogy többször volt látomásom, hogy az úton, amin a kis házukhoz juthatunk jön egy mentőautó, majd egy fehér furgon. Mindig elállt a lélegzetem mikor meghallottam a mentő hangját, és láttam, hogy arra megy, amerre lakunk. Mégis nagyon messze voltam , amikor ez a mentő valósággá vált azon az úton… Hirtelen elkezdtem látni, hogy ezt az egész helyzetet mivel vonzottam be. Nem volt kétséges, hogy miképp döntünk, nem volt kétséges, hogy nekem kell most -megint, mindig- helyt állnom, mert egyke vagyok és már nem is kérdéses, hogy miért lettem egyke és miért is akarok minél messzebb kerülni mindenkitől aki magát nekem rokonnak vallja. Milliószor megjelent a gondolataimban, amikor azon Barátaimra gondoltam, akik önként vagy nem önként vállalt rabságban vannak , mert ápolniuk, gondozniuk kell a gyermekeiket, akiket magukra hagy az állam, a világ, hogy én nem lennék erre képes, én ennél sokkal önzőbb vagyok, nekem ez a fajta “rabság” egyenlő lenne a halállal és erre megteremtem magamnak a helyzetet, amiben valójában nincs is nagyobb probléma, csak egy ember, aki kokettál a halállal, aki minden nap elmondja, hogy semmi értelme itt lenni, akiben csak a kutya felé van némi érzelem, de már a kutyát is gyűlöli, mert a kutya is engem szeret.
Én magamról soha nem hittem, hogy képes vagyok feladni ( ha részlegesen is, bár az első nekifutásban még a felmondás is játszott kétségbeesésemben) az egyetlen dolgot, ami mindenen képes volt átsegíteni, a munkámat. De nem lehet elmenni az mellett, hogy naponta elmondtam, hogy nem érzem jól magam a munkában, hiába vagyok elfogadva vagy megtűrve, az a világ ami maradt (a helyijárat után) nem az én világom. Nem tudtam megbecsülni a relatív kényelmes munkát, és beleteremtettem ezt a “problémát” amit csak az idő fog megoldani, mert a döntésem , hogy az idős szülőm ameddig képes vagyok rá magamnál tartom, olyan mint a gyerekvállalás, hogy hiába nem lett olyan a gyereked, amilyennek megálmodtad, nem viheted vissza, ez a “teher” ha édes ha keserű addig vivődik, míg vagy magától nem rakódik le vagy nem lépsz feléd, és nem rakod le magad a saját egészséged érdekében.
Ebben az egy hónapban- ami vagy 10 évet öregített rajtam– egyszer sem jutott eszembe, hogy azért van itt az apu, mert bárkinek el kellene számolnom azzal, hogy miért nem nyomtam be egy otthonba, ahol rövidebb idő alatt le tudta volna szervezi az útját ki ebből a világból, mint itt, ahol amennyire lehet igyekszem rávenni az étkezésre, a tisztálkodásra.
Meglepődöm magamon, hogy mekkora türelem van bennem, és azon is, hogy nagyon ritkán borulok ki, akkor is csak magamnak teszem, hiszem senkit nem “vádolhatok” a helyzetért, csakis magam.
Azt is tudom, hogy ez a helyzet a kis családunk összetartó erejét teszteli. Vajon a többiek mit tanulnak ebből? Én már tudom, hogy nem fogok megöregedni és magam a gyerekeimre hagyni. Ebben már biztos vagyok. Én nem leszek ilyen “teher”, mert ha én a saját apám annak érzem az életemben, mert az alig megszerzett szabadságom most tőle tettem függővé, és nem fogom fel, hogy senki nem tudja azt elvenni, ami már az enyém, és bármikor dönthetek úgy, hogy elmegyek innen és magára hagyom az egész világot, de nem teszem, mert még bírom, mert van aki velem együtt viszi ezt a terhet, és ha úgy hozza a sors, hogy mégsem segít senki, akkor annak is megvan a maga tanítása számomra.
Most itt vagyok fizetés nélkül… Kiszolgáltatott helyzet. Soha nem volt így, most van. Nem érzek semmit, csak megdöbbenést, hogy képes voltam így dönteni. Átléptem a határaim és bár borzasztóan érzem magam, mert újra ott tartunk, hogy nem tervezhető a holnap, mégis végtelenül büszke lehetek, hogy egyáltalán képes voltam rá, tartson ez a helyzet bármeddig. És el kell fogadjam, ha esetleg a döntésem terhével egyedül maradok. Úgy érzem, hogy ennek ellenére soha nem maradok egyedül. És talán ez a legnagyobb tanítás számomra most, hogy tudjam elfogadni azok jelenlétét akiknek szükségük van erre a megtapasztalásra, amit rajtam keresztül teremtett nekik a felsőbb én. ( Gondolok itt az egyetlen családomra is, akik még kitartanak, mindegy is meddig. Bizonyára mindenki úgy tesz és dönt ahogy neki a legnagyobb tanítás lesz az életében)
Örülök, hogy újra dolgozom , de most sem azért ahogy eddig sem, hogy fizetéskor pittyenjen a telefon, hanem mert szükségem van az emberekre, akik fogadják a köszöntésem, a hülye poéjaim, a balfaszságom, a fáradt és meggyötört fejem, mert ott érzem, hogy nem vagyok értéktelen. Nekem ez számít, hogy adhassak, és az egyetlen hely –még itt az internet névtelensége előtt, ahol vannak akinek tetszik amit itt kreálok-, ahol értékelte valaki , hogy adtam magamól valamit, az a munkám volt.
Ha valakit sehol nem értékelnek, és önmagát nem tudja feltölteni egyfajta “jó” önértékeléssel, az elhervad, kiszárad, mint egy magára hagyott virág és elpusztul. Ez van. Vannak már olykor gyomorgörcstől mentes pillanatok és nagyon igyekszem, mert szeretném, ha az önmegsemmisítő folyamat, a betegség, nem találna rám , és ha egyszer mennem kell innen, magam dönthessek itt “lent” tudatosan erről és ne más.
Tegnap este a hatodik hetes “hétforduló” alkalmából, illetve a tartósan velem maradt fullasztó, tüdőösszenyomó, gyomorgörccsel kötött házasságom alkalmából, és mert nem próbálok emlékezni, inkább csak sajnálom nagyon, hogy pont Ő ment el, akinek voltak álmai és tervei és szerette ( volna, mert várta, vágyta) az életnek azt a nyugalmasabbik részét, amiből az utóbbi években már alig jutott, gyújtottam egy gyertyát és hálát adtam a Mindegyminek, hogy én még itt vagyok, és megpróbálhatom tartalmasabbá tenni a hátralévő időt, mindegy is, hogy az mennyi.
Pontosan egy hónapja léptem ki a rendszerből egy kis időre és negyedik napja vagyok benne újra. Ha lehet fokozni a gyomorideget, akkor az megtörtént már az első munkanapom előtt, miután tartósan belém költözött a lelkiismertfurdalás azért, mert van akinek miattam most rossz. Elgondolkodom amúgy azon, hogy én az utóbbi 28 évemben( ha megérem itt a március 1-et, a nem is tudom épp már melyik cég alkalmazásában) mennyi áldozatot hoztam már, és álltam félre, illetve nem vágytam semmit, nehogy valaki elől elvágyjam a “jó” dolgokat. És most, hogy segítségre szorulok ( ami még sosem történt meg) – amit megint csak szégyellek- és van is aki segít, és ezért viszont nagyon hálás vagyok, úgy érzem, hogy összeomlik a világ.
Most önző módon magamról írok először. Furcsa volt visszaállni a munkába. Vannak akiknek egy havi távollét természtes, nekem nem. Olyan, mintha évek estek volna ki. Rögtön világgá kellett menjek –egészen Kaposvárig- amit így utólag végülis nem bánok, mert egy viszonylag új busszal dolgozhattam, amivel tényleg öröm és kevésbé fáradságos a munka.
Mától viszont visszatérve az őskorba, valaha szebb napokat látott Mercedes alattam a paci, én jobban szeretem a Credot ( akollégák közül sokan nem így érzik) mert szerintem sokkal jobb vele lavírozni a közúton. Pont azon “szórakoztam”, hogy mire megszokom a helyem, jön valami ami miatt egy új közegben leszek váltó, avagy az utolsó ember… Ez van. /Itt jönne az a rész, hogy a drága jó kis helyijáratom, de nyilván ott volt a lehetőség átmenni a másik céghez, ám valaha még számított nekem a “hűség”./ Így én maradtam. Egyszer nekem is lesz buszom és járatom.. 🙂 és nem leszek újra “problémás”…
Dolgozni jó. Hiányoztak az emberek, akiknek számít egy “jó reggelt”, egy tiszta busz vagy egy mosoly..
Itthon minden más. A Papa elvan. Szerintem én túldramatizálom a helyzetet, nem vicces, de vicc, hogy én vagyok, aki még belül harcol és pánikol.
Sokáig azt hittem, hogy Apu elvárja, hogy olyan legyen minden, mint Anyuval volt neki. De nem vár semmit. Néha beszól valamit, amivel úgy érzi gyilkolhat, de rájöttem, hogy megszokás ez nála. Anyuval szemben ezt alkalmazta, de lehet nem neki szánta, csak belső harcokat folytat az Úrral, meg az Édesanyjával, aki nem jön érte a megbeszélt minden éjszakában…
Amúgy elvan . Ha nem vagyok itthon nem eszik, de azt kamuzza, hogy evett. Ha itthon vagyok, akkor én vagyok Ursula nővér, aki erőszakos és akarata ellenére rábírja az evésre. Amúgy egész nap sajtos rudat eszeget és azzal tömi a kutyákat, így azok szanaszéjjel hányják a házat a sok sütőporos cucctól, én meg kétnaponta sütöm az utánpótlást egy kiló lisztekből.. Az alkolholról nem esik szó… Apu nem buta, tudja, hogy milyen opciók vannak, ha elszabadulna a pokol. Én nem szeretném, ha oda jutnánk. Anyu távozása után nagyon sokat öregedett, de ahogy megy az idő úgy szedi talán össze magát. ( a rokonaira még mindig nem kíváncsi. Mondtam neki, hogy hívjuk fel őket, és beszéljen velük, mert engem zaklatnak és én hamarosan mindenkit letiltok, mivel nem telefonálok senkivel, csak céges ügyben vagyok hajlandó felvenni a telefont.)
A családom nem panaszkodik a helyzetre. Nem akarnak bántani ezzel. Nekem sem kéne panaszkodni. Nincs is mire, de azért küzdök minden levegővételért még. Biztosan nekik sem könnyű, de én vagyok a legfeszültebb. Apa szinte minden nap jelzi valamilyen formában, hogy “NEM VAGY EGYEDÜL”, ami arra enged következtetni, hogy láthatja, hogy mennyire nagy rajtam a súly, a logisztika, a szervezés, hogy minden flottul menjen, és nagyon sokat segít, ami miatt megint csak pánikolok, mert nagyon sok a munkája és féltem őt ❤
A Merci is itthon van még, vizsgaidőszak van az egyetemen, ő is részt vesz a Papafelügyeletben és hála sokszor kiveszi a kezemből a “mit főzzek ma” terhét. És számíthatok a Nagyfiamékra is, így tényleg nem vagyok egyedül, csak én annyira megszoktam, hogy magam vagyok, hogy nem nagyon tudok segítséget sem kérni, sem elfogadni úgy, hogy ne érezzem magam miatta rosszul.
Emberileg mindannyian sokat változtunk a “tragédia” megélése óta. Kiben mit okozott. Sokkal inkább egymásért aggódunk, mint azon kesergünk, hogy Valaki már nincs velünk. Sokkal erősebbek lettek a kötéseink a szeretett emberekkel. Én úgy érzem, hogy figyelmesebbek és türelmesebbek lettünk , mert megéltük a hiányt. De nem ülhetünk bele ebbe a hiányba. Bárkit is veszítünk el fizikailag, lélek szinten nincs hiány, nincs űr… Ott vagyunk az EGÉSZBEN és tesszük a dolgunk, mert aki maradt, annak még van. És elég szomorú, ha a valaki a hiányra hivatkozva megül és nem mozdulva várja a halált, azt helyett, hogy az helyett is élne, aki már nem teheti meg. Mert ez a feladat… tenni, megélni, részt venni, kiállni benne önmagunkért, és kiállni mindenkiért és mindenért akit szeretünk. Megélni, örülni, mindenben meglátni a jót, és nem beleülni a rosszba, csak tudni, hogy mi az ami NEM és mi az ami IGEN. Tudni hogy mit akarunk s mit nem. És nem hagyni, hogy mások kívülről ránk erőltessék azt ami NEM.. mert minden ami NEM az csökkenti a frekvenciánk, aztán egy szép estén nem lesz elegendő, hogy itt maradjunk ebben a játékban.. Nekünk még játszani kell tovább! Ez a feladat..
Sokszor vagyok hálás. Egyre többször. Sőt, szerintem semmi más érzés nincs bennem már csak hála.
(Nem.. most ne gyere te is azzal, hogy de igen, mert van benned szeretet meg, meg keserűség is bizonyos emberek viselekedése miatt, mert hát ugye fájdalom.. dehogy.. nincs bennem semmi, csak HÁLA , mert a hála sokkal nagyobb érzés mint a szeretet, mert a HÁLA olyan mint az EGÉSZ.. a MINDENSÉG.. a HÁLA magába foglal minden “pozitív” érzést… és nem tud megnyilvánulni benne semmi ami nem jó. A HÁLA a lélek üzemanyaga, csak az érezhet hálát, akiben/ amiben jelen van az EGÉSZ, akiben/ amiben meg akarja önmagát ismerni, tapasztani, növekedésre ösztönözni az Isten.)
Amikor hálás vagyok, nekem muszáj kifejeznem valahogy. Szavakkal, érintéssel, mosollyal, legritkábban tárgyakkal, de muszáj elmondanom, hogy nagyon hálás vagyok, és ez olyan magas frekvencián “zajlik” bennem, hogy néha úgy érzem, hogy szétpukkanok, mint egy túltöltött lufi…
A hála érzése az, aminek okát nem nagyon kell kutatni, magyarázni, csak élni, megélni, megköszönni…A legmagasabban rezgő energiát hozza át a Létezésből, és a legmagasabb csúcsokig képes emelni.
Mivel vissza kell rázódnom a szürke hétköznapokba, amit az utóbbi lassan hat hétben a Papa fest ezer színűre, egyre többször kell megfordulnom az emberek olykor szürke világában, ahol vegyes fogadtatásban van részem.
A meglepően “negatív” hozzámállás először furcsa volt és szívből kezdtem megbánni, hogy nem mondtam fel január elsejével a munkahelyen, mert nem tudtam, hogy ekkora probléma a létezésem ott, de aztán hirtelen hálát kezdtem érezni azért, hogy vannak ilyen őszinte emberek, akik ki tudják fejezni a nemtetszésük, mert hozzásegítenek ahhoz, hogy útnak induljak, vagy éppen pont ne és elgondolkodjak azon, hogy valójában én hova sorolom magam ebben a rendszerben és vajon mennyire mérvadó ebben az ilyen emberek véleménye. Egyáltalán mérvadó -e bárki véleménye az utasokén kívül, akiktől a legtöbbet kaptam és akiktől lehet pont ezért kell időszakonként mindig ideiglenesen elköszönni.
Szóval nincs másom, csak a hálám.. Hálás vagyok az Anyunak is azért, amiért eddig inkább keserűséget éreztem. Hálás vagyok Apunak, hogy feldobja az életünket azzal, hogy itt van, mert eléggé betunyultunk, belelaposodtunk az állandó egyirányú “mozgásba” az éjjel-nappal dolgozásba és a ritka szabadnapok semmittevésébe. Apu már nem túl aktív, de egész életben pörgött , sosem ültek le, mindig tevékenykedtek, és ennek a pörgésnek a rezgése valahol beépült a világunkba és végre sok hónapnyi punnyadás után újra fejlődésbe indult. Hálás vagyok a fáradságért, amit este érzek, mert azt jelenti, hogy ma sem voltam tétlen. Hálás vagyok azért, mert képes vagyok úgy dönteni, ahogy a Belső Hang diktál. Hálás vagyok Mindenkiért, aki velem tart az úton. Hálás vagyok azért, hogy erős vagyok, hogy kitartó vagyok, hogy képes vagyok felállni, hogy nem ások már gödröt, hogy nem vagyok már önsajnálkozó, hogy legyőztem a depressziót, hogy tiszta a lelkem, hogy tisztán látom a világot, hogy képes vagyok teremteni, fejlődni, megbocsájtani, hogy megtanultam a csendet, hogy vannak akik szeretnek és én is képes vagyok mindenre amit a HÁLA bennem megteremtett. Hálás vagyok a negatív tapasztalatokért , mert azok visznek előre. Hálás vagyok a gonoszságokért, mert tudom, hogy milyen nem lettem. Minden, ami van, értem van. És és minden rezgésemmel a MINDENÉRT / benne a MINDENKIÉRT/ vagyok. És hálás vagyok, hogy ezt most leírhattam ide!
A minap olvastam egy cikket arról, hogy milyen szemét dolog magyarázat, illetve a lezárás lehetősége nélkül kilépni emberek életéből, avagy nem illő dolog a “ghostingolás”. A ghosting egy olyan jelenség, mely során egy ember úgy szakítja meg a kommunikációt, hogy egyszerűen csak felszívódik, nem ad magyarázatot a másik félnek. Az elébb csörög a mobil és nem ismert szám, de mivel most épp az utolsó fizetetlen napjaim töltöm és kereshetnek nem ismert számról, hát felveszem és a több mint 33 éve látott rokon kéri rajtam számon az apám, az elérhetőségem és hogy kötelességem a család tájékoztatása azon családé, -akik megtagadta apám amikor az elköltözött a jobb élet reményében ezelőtt 44 évvel a szülőföldjéről– akik sosem látogatták meg, csak egyszer mikor a rákkal küzdött és azt hitték belehal.
Elmondtam, hogy hagyjanak minket békén, van nekem elég feladatom most nem fér bele a rettegés a telefoncsörgésől. Nem ismerjük egymást. Én értem, hogy rokonság meg van még élő testvére aki most nagyon aggódik, de eddig sem apám tartotta a kapcsolatot, hanem anyám, illemből. Belém nem szorult illem, és éppen jó úton haladok a mindenre kiterjedő rosszérzésem elengedésében. De nem, nem értik. Én tartsam tiszteletben a mindenkit , de engem nem tart senki, mert ez a viselkedés részemről elfogadhatatlan.
Szóval próbálsz magyarázattal szolgálni, hogy kösz, de apu nem kíván kommunikálni, van telefonja, de nem veszi fel és nem is hív senkit fel. Tehát nem akar, nem is érdekli, nem fogom erőszakolni, nem vagyok az anyám. ( Aki mellesleg nem szerette a rokonokat, egyedül az unokahúgát, akit előttem mindig piedesztálra emelt, és nem volt rest mindig elmondani , hogy bezzeg ő… bezzeg ő, veled kapcsolatban kislányom nincs igazán mire büszkének lennünk… :) )
Annyira bírom, hogy szegény anyu megpróbált a rokoni összejöveteleken büszkének lenni ránk és hát nyomta nekem itt a telefonba az unokanővérem, hogy én azt mondok amit akarok, mert ellenőrizhetetlen, anyám ezzel szemben mást mondott és mivel ő a hiteles, ezért ne mondjam már.. Én meg mondom, hogy fejezzük be ezt a beszélgetést, mert oda jutunk, hogy akkor sem fogok jelezni, ha nem lesz ki miatt aggódniuk már, bár szerintem az apu túléli az összes rokont azért és, de egyik sírja felett sem fog már könnyeket hullajtani, mert nem fogunk tudni róla, mert én bizony simán ghostingolok egyet és eltűnök a világból, mert nyugalmat akarok, immár bármi és bárki vesztesége árán. N Y U G A L M A T A K A R O K!
Telefon a kukában…
Pedig én megpróbáltam szépen elmondani, hogy majd én keresek mindenkit ha van bármi amit megosztanék. Nem fogadják el. Akkor miről beszél a pszichológia, miért nem lehet lelépni magyarázat nélkül, ha a hiába akarsz lezárni valamit, nem hagyják? Miért van az, hogy aki önmaga, azt megölik azzal, hogy nem teheti, hogy úgy él, ahogy neki jó, mert amúgy mindenki másnak ezt jóvá kellene hagynia, de mivel más a rend, mások a szokások, nyugodtan vagdosd fel az ereid, mi akkor is ragaszkodunk a mi kívánságaink beteljesítéséhez.
Reggelente kétféle hangulatban indulhat a napunk. Vagy csak gyomorideg alapszinten, ( ez akkor van amikor a Papa relatív jó hangulatban ébred, azaz elfogadja, hogy éjjel nem sikerült meghalnia, pedig nagyon akart) vagy gyomorideg és totális közönybe meneküléssel, sok kérdőjel és visszafogott átkok között. ( ez meg akkor van, amikor a Papa összetéveszt a Mamával és elhord minden szarnak, fikázza a helyet amit én otthonomnak hívok, és összehasonlító elemzést végez a szigorított börtön és a neki biztosított életkörülmények között- továbbra is az italon van a hangsúly- a börtön javára…)
Az utóbbi napokban ez utóbbit játsszuk. Én vagyok a szar. Vagy én vagyok, aki anyámat képviselem, vagy anyám és a gyerekkorában elszenvedett sérelmeit okozóit. Lényeg, hogy én vagyok, akit próbál arra ösztönözni, hogy vessek véget a szenvedésének, ami neki ez az értelmetlen élet. (amióta a rákból gyógyult, azóta folyamatosan amortizálja magát, és a környezetét, (pont 25 éve)… mások szívesen éltek volna még negatívumok, és mások lelki terrorizálása nélkül, de őket meg elviszik a felsőbb-Én látszólag idő előtt)
Ilyenkor elgondolkodom, hogy vajon mit is tanít ez a helyzet nekem?
Meddig bírom nem felvenni a sértegetést, meddig bírom durvább visszaszólás nélkül ( ma már nagyon rezgett a léc) meddig bírom elviselni a házamban a feszültséget, és meddig bírja a családom?
Vajon a Papának célja-e , hogy mindenki kinyírjon, vagy csak önmagát akarja velem kinyíratni? Mert elmondása alapján ahhoz gyáva, hogy önmagát nyírja ki… én meg lehet gyávaságból nem hagytam magára? Nem így érzem, én inkább lehetnék büszke arra, hogy annak ellenére, hogy tudtam mit vállalok, mégis ezt az utat választottam. Kérdés ugyan, hogy meddig és mikor döntök másképp, mikor lesz erősebb az ÉN élni akarása az állandó halállal való szembenézésnél, ami a Papával együtt a házunkba költözött.
Elgondolkodtatott az is, hogy lehet a gyávaságunknak tart tükröt? Mert én minden helyzettől fosok már, minden változásból a negatívumot vettem eddig észre, és gyáva vagyok menni az álmaim után.
Szerencsére én egyik szülőmre sem hasonlítok, remélem örökbe fogadtak, mert ha bármelyik negatívnak megélt tulajdonságát észlelem magamon, azonnal kivonulok a családom életéből, mert én nem fogom ilyen megélésekkel tesztelni őket, mint amit a Papa itt művel velem/ velünk…
Bizonyára neki is nagyon rossz ez az egész. Nem ismeri fel és nem is fogja, hogy a saját teremtése, hogy társa nélkül maradt. Idős is, más helyen kell élnie, ki van szolgálva de egyben ki is van szolgáltatva. Értem, hogy neki sem könnyű. Értem a nézőpontjait, de nem osztom őket. Értem, hogy unja az egészet, de nem én vagyok a kulcs számára. Ha megértené az egész 82 évet, akkor dönthetne itt lent a sorsáról, de míg tanulnia kell és tanítania a lényével, addig fent dönt az ÉN.
Most itt tartunk… egy hét múlva már újra a munka frontján kellene helyt állnom, amitől majdnem annyira tartok mint attól, hogy itthon kell maradjak az én dimenziókapus, egykor vidám és magas rezgésű, most sötétségbe boruló kis putrimba, aminek kapuját soha többé nem lépheti senki, aki a halállal kokettál…
Mit kell tanulnom a helyzetből? Mi a tanítás? Mit nem látok még? És vajon a Papának mit tanít a 25 év, amit a Halállal fekve és ébredve tölt? Vajon miért azok élnek tovább, akik nem akarnak és miért azok mennek el, akiknek annyi tervük van még?
Vajon akit a Felsőbb én kisegít a rákból, miért nem hálát ad, miért nem válik jobb emberré? Vagy ha ennyire meg akarnak halni, miért nem szállnak fel arra a vonatra amit először, majd még sokszor küldenek önmagukért? Mert gyávák szembenézni mindazzal, amit majd akkor látnak, amikor lepereg előttük A FILM? Így is úgy is le fog…aztán lehet visszajönni, és újrakezdeni… De remélem ez egyszer nem egy helyre kerülünk.
Azt hiszem én kezdek bátor lenni. És kezdem szeretni az életet.. És hálás vagyok mindenért, ami örömöt okoz, és megköszönöm, de nem kérem már azt ami nem. És kezdek megtanulni kiállni önmagamért. És megtanulni azt mondani NEM, ha az IGEN veszélyt jelent mindarra, amiért küzdöttem. És kezdem érezni mit jelent ha valaki tud szeretni és mit, ha tudna, de nem képes rá, hogy legyőzze a saját egóját, ami megtiltja neki, hogy jól érezze magát, hogy szeressen, hogy hálás legyen, hogy adjon, hogy elfogadjon.
Nincs bennem semmi érzés a hálán kívül, amit azok iránt érzek, akiknek jó a közelébe lenni, akik lehet többszáz kilométerről is, de velem vannak. Nem fájok, nem félek …csak megfigyelek, megélek.
Erről szól a most az ötödik hét végén az “új’ életünkben.
🍁soulleaderdemon🍄 