Keresem a tanításokat abban a helyzetben, amiben épp vagyok.
A következő gondolatok cikáznak a fejemben:

– “maradj a jelenlétben és fókuszálj a mostra” ( különben megbolondulsz, de ami a rosszabb, a családod is mérgezed a viselkedéseddel. Ha meghoztad ezt a döntést, akkor csináld végig ameddig még nem jelent veszélyt a fejlődésedre)

-” senki sem kényszerít bele semmilyen helyzetbe” ( mindenre van B verzió)

-” ne aggódj a munkahelyed miatt” ( egyrészt, egy hónap távollétet terveztem, mert több irányból is az egy hónap hangzott el, míg ritmus alakul ki a napirendünkben, plusz rengeteg ügyintézés van előtted, ami a szocifóbiámnak köszönhetően plusz teher. Ha a munkahely kivet magából ebben a hónapban, akkor nem sokat ért a 27 éved…engedd el)

-” vannak Barátaid, akik sokkal nehezebb sorsot visznek évek, évtizedek óta, mégis képesek arra, hogy most téged pátyolgassanak, szedd már össze magad! ” ( Igen szégyellem is magam)
-” üzenet kifelé: UNALMAS AZ ÉLETED? VAN ROSSZABB!

Ami a legjobban bánt jelenleg az, hogy azzal a döntésemmel, hogy az idős, egyedül az ügyintézésben, vásárlásban, mindenben is életképtelen apám az amúgy is minimalista házamba költöztetem egy nehezen integrálható kutya társaságában, aki nem fogadja a helyzetet szintén könnyen, a családomnak okozok “problémát”. Igazság szerint a legkézenfekvőbb megoldás az lett volna, ha én költözöm el és elengedem a családom, legalább nekik legyen életük.
Én aki soha nem volt tétlen és a két gyerek születésével is összesen 4 évig volt távol a munkából, sosem volt hosszabb szabadságon és a 27 év alatt 1x voltam betegség és egyszer kovidos karantén miatt táppénzen, egyszerűen nem találom fel magam most itthon, holott annyi feladat lenne, aminek hónapok múlva sem érünk a végére.
Masszív hasmenés, kialvatlanság, állandó gyomorideg, étvágytalanság kínoz. Nagyon igyekszem nem nézni a holnapba.

Tegnap apu reggeli önsajnálata és öngyilkossággal való fenyegetőzésekor valami megpattant bennem és közöltem vele, hogy egy szavába kerül és kimegyek azon az ajtón, amin bejöttem. És ide nem jövök többé. Nem fog érdekelni , hogy mit tesz, felgyújtja a házat vagy sem csak a kutyát rakja ki előtte. Senki sem várja el tőlem, hogy mártír legyek. Ez a helyzet nem egy tartós beteg családtag ápolása, az én apám ugyanis nagyon is tiszta tudattal rendelkezik, mert aki fenyegetni tud az képes elleni pár órát a szeretett jószágaival, míg valaki hazaér a munkából.
Mondtam, hogy este hazavisszük ha neki úgy jobb és reggel érte megyek. Az az opció sem volt elég megfelelő. Ezek után az első éjszakát nálunk töltötte. Igazából senki sem aludt… Egyszer majd biztosan alszunk. Ma áthozott pár személyes dolgot. Enni nem eszik. Rágcsálnivaló van előtte, azzal tömi maga helyett a kutyát…és a bor… a limitált mennyiségű bor. Attól nem fáj a gyomor.

Apu nem igényel 24 órás felügyeletet, csak nem lehet hosszabb időre magára hagyni. A mi világunkban talán nem tesz kárt. Ha én nem, Józsi elég nagy visszatartó erő. Ő a bástya. Ha nem lenne, már tutira világgá menekültem volna. Februárban már szeretnék dolgozni. Ez a vágyam tart szinten agyilag. Ha nem is a megszokott vonalon, ott, ahonnan könnyebben felügyelem az én rohamosan öregedő apám.

Egy hete , hogy 6 órát őriztem az anyu itt hagyott emberruháját az éjszakában, mire a szentesti ügyelet hajlandó volt elszállítani. Mocskos megalázó szituációk sora előzte meg a pillanatot, amikor két nyomorék tepsis ember várta karba tett kézzel, hogy az általam kiválasztott ruhadarabot egymagam felimádkozom egy élettelen testre, ami már kicsi sem hasonlított anyámra. Papírok, papírok, papírok….
A fülembe cseng a telefonhívás, a szavak, az azonnal rám szakadó kilátástalanság, mert a problémát soha nem a halottak okozzák, hanem azok, akiket maguk mögött hagynak.

Ügyintézés két ünnep között? Nos ha valaki meghalni készül, legyen tekintettel a családjára, lehetőleg otthonához közel haljon meg, és ne olyan időszakban, amikor az önkormányzat telefonon tart “ügyeletet” és nem képes bebiciklizni a tésasszony, hogy nyomjon egy pecsétet, ne kelljen hetekig tárolni valakit a hűtőben. Az őrület rész majd most következik, a sok hivatali ügyintézés, amitől alapból rosszul vagyok, “kár”, hogy nincs már kovid, mert mindent lehetne intézni online.

Miközben mások szilveszteri hangulatban búcsúztatták az óévet, én az apám őriztem a házában, nehogy kárt tegyen magában. Utálom ezt a házat, megöl.
Az egész ház anyuról szól, ebben apám csak egy öreg bútordarab, ami nyilván jó mélyre van benne betonozva, nehogy megkönnyítse a dolgunk azzal, hogy önként hozzánk költözik, ami ott sem lesz zökkenőmentes létezés, a közös élet.
Mégis én nyomorék barom nem tudom megtenni, hogy magára hagyjam a bánatában vagy élete hátralévő részében, bár Apa nagyon vigyáz arra, hogy én ne menjek rá a nagy jószándékomra, a kompromisszumokat nem csak egy oldalon kell meghozni.

Reggel hazamegyünk mihozzánk, hogy szokja a klímát, visszük a kutyát is, hogy ő is szokja a többi kutyát…. Mindenki próbálkozik jól hozzáállni a kérdéshez, Józsi egy földre szállt angyallá változott, a végtelenségig empatikussá vált és segít amiben csak tud, sőt annál sokkal többet. Én viszont itt alig egy hét alatt már ott tartok, hogy nem ezt a küzdelmet érdemli a családom. És lehetséges jobb lenne ha feláldoznám magam ezen az oltáron, és itt nyomorodnék meg ennek a háznak a számomra elviselhetetlen rezgésében.
Pár éve már, hogy nem tudok itt megmaradni. Amikor az öreg kutyájuk miatt itt kellett aludjak, mikor nyaraltak, mindig halálfélelmem volt és rettegtem hogy éjszaka elvisznek a dementorok. Már egy hete nem alszom, igy a dementorok nem jönnek, de kezdek kimerülni, a saját ágyam akarom, Apa mellett, mert ő vigyáz rám.

Most imádkozom, hogy az apu fogja fel, hogy nem fogjuk magára hagyni bármennyire is erőszakoskodik érte és költözzön be a kis szobába, ami pont velünk több annál, mint egy szociális otthon, és ott lehet vele a kutya, aki a mindene. Meleg van, van étel és ott van a gyereke, veje, unokái.
Rettegek attól, hogy nem fogom tudni kezelni ezt az egész helyzetet, és én leszek aki majd előbb követi az anyámat…. Amit nem nagyon szeretnék, mert én semmi másra nem vágytam egész életemben, csak nyugalomra… asszem, hogy ettől vagyok most a legmesszebb…

Apu amúgy napról napra ha picit is, jobban van. Ha nem jut alkoholhoz , akkor megérti, hogy nincs más választása. Ha hazajövünk, az ő otthonába, itt mindenhol van elrejtve valahol egy kis lélekméreg, és megkeresi, és megmérgezi vele a saját lelkét, majd az enyémet. Öngyilkossággal fenyeget, próbál hazaküldeni, de én bátor, maradok, nem tudom mennyire akarok még egy fél napot egy halott mellett tölteni ebben a dementorokkal teli házban….
Nálunk nem nagyon lenne erre lehetősége, valószínűleg ez tartja távol attól, hogy hozzánk költözzön. Majd alakul. Vagy nem. Vagy szép szóval, vagy csúnyával, de az életnek mennie kellene tovább.

Szeretném megköszönni Mindenkinek hogy enyhített a lelkem terhén 🙏❤️

És nem tudom eléggé megköszönni Apának és a Gyerekeimnek, hogy nem hagynak magamra a rám szakadt helyzettel.🥺❤️🙏

…mindenhol hol apró, hol égbekiáltó jelek jelzik az elkövetkező eseményeket, ám mi mindig csak azokat akarjuk észrevenni, amik az abban a pillanatban nekünk kedvező történéseket jelzik…

Sokszor spontán kimondott szavak… Apró, nem akarattal, érzelmek nélkül odabökött mondatok.

Tegnap este elfordítottam a busz ajtajában a kulcsot és visszaadtam a gazdájának. Egy ideig most nem dolgozhatom, mert nem hagyhatom aput magára . Anyu itthagyta nekem ahogy az utóbbi időben sokszor ígérte, mert elege volt .

Nem tervezte a távozását, csak élt a pillanattal, mikor megnyílt az égi kapu, most átlépett. Elmaradt a dobogás…

Mi egy képmutató hazug világban élünk, ahol a problémákra szőnyeget terítünk. Kifelé hazudunk, hogy ó igen, minden tökéletes, szégyelljük a rokonok előtt, a persze tökéletes rokonok előtt, hogy a mi életünk valójában egy elcseszett színdarab, amiben a sok csecsebecse mögött ott élezik gyilkos késüket a szavak

Rossz gyermeke voltam én anyámnak, mert nem tudtam mit kezdeni azzal a belső háborúval, amit ők 56 évig vívtak az apámmal .

Ez az ő sorsuk volt. Én nem vagyok hagyomány tisztelő, nem óhajtok úgy élni mint bárki más.

Egy gyerek nem foglalhat pártállást egyik szülője mellett sem. Meghallgattam, de sosem tettem semmit, mit tehettem volna? Melyiket emeljem ki egy közösen teremtett kapcsolatból?

Elmenekültem a szüleim háborúi elől.

Ezt tette az anyu is szenteste. Előkészítette nekünk másnapra a tökéletes karácsonyt és a szenteste legmagasabb rezgéshullamján nyíló dimenzókapun át elvitorlázott egy másik dimenzióba.

Mi meg itt maradtunk.

Apám minden pillanatát azzal tölti, hogy szervezi magának az utat anyám után. Én ha esetleg eszembe jutna gyászolni, ha tudnám mit is jelent, sem tudok, mert nincs rá időm. Apu nem tudja, nem is akarja feldolgozni , hogy anyu nincs többé. Most én vagyok a soros, akit megmérgezhet a makacsságával, a fenyegetőzéseivel.

Bár ragaszkodott hozzá, hogy az élet ne álljon meg a tragédia miatt, tett róla, hogy új kerékvágásba terelődjünk.

Ha magára hagyjuk azonnal italhoz nyúl és mire visszatérünk már a földről adja az utasításokat. Így buszt vezetni nem lehet, minden pillanatban indulni kell, hogy megmentsük önmagától…

Persze jó kérdés miért mentjük meg?

Önzőségböl.

Magam miatt. Nem én vagyok, akinek a fegyvert a kezébe kell hagyjam.

A Belső Hang vezet. Változás van. Így indult a változás. Ez most a feladat és biztosan lesznek jobb napok. Magamat kell megismernem minden helyzetben. Most helyzet van. Semmi sem lesz olyan mint volt és nem is akarom hogy olyan legyen

Ha majd egyszer lesz kedvem s eszközöm hozzá, ha már lesz egy új rend az életemben kiírom magamból azt a sok éves megtapasztalást, amit nekem gyereknek lenni jelentett ebben a családban. Megmondtam az anyunak, hogy meg ne merjen halni apám előtt, mert megöl vele engem is.

Köszi anyu. Én most nem engedem utánad. Pihenj tőle egy kicsit, aztán majd megbeszélitek, mert biztosan folytatjátok majd ezt a fura kapcsolatot, amiben ez a ragaszkodós, gyilkos szavakkal díszített szeretet ölt meg.

Egy biztos, anyu olyan tehernek érezte ezt a házasságot, hogy éreztem a távozásakor, hogy a Mount Everest súlyú teher esett le a válláról és nagyon okosnak kell lenni, hogy ez a teher egy jól szervezett feladattá váljon az enyémen.

S bár a világ legócskább gyereke én vagyok, mégis úgy tartja bennem a lélek, hogy az apuról nekem kell gondoskodni, mert csak én vagyok neki. Mert az apu sem véletlenül ilyen az ö tökéletes családjának fekete báránya, ahogy én is, és én most minden karmikus kört spirálba emelek és levezetem rólunk ezt a sváb megkövült átkot, amit a családjaink újra és újra programoznak a gyermekeikben.

Anyut nagyon szűk családi körben fogjuk búcsúztatni, a világ rosszallása ellenére az ő akarata szerint . Ültetős urnában egy kezdödő élet magjával, amiből egy kis fa lesz… Hogy nem lesz nyakkendős vidám kacajjal záródó halotti tor, hát majd mindenki túléli vagy sem, de aki anyut szerette valószínűleg megérti és arra emlékszik majd vele kapcsolatban amire akar.

Tudjátok azon a napon, amikor az anyu végül elment, úgy hogy nem volt beteg, hogy vett egy utolsó levegőt és már repült is a leghumánusabb ugrás volt innen a porfészekből. Nem ágyban forgatós, demes, kemós… Nekem aznap, addig az esti telefonig életem legszebb karácsonya zajlott.

A gyerekeimmel ebédeltünk majd a sors úgy hozta, hogy megismertem két olyan magas rezgésű, bölcs és intelligens embert, akik engem “kis buszvezetőt” is emberszámba vettek, és maguk szintjére fogadtak. Olyan boldog voltam Annyiszor elmondtam apának hogy ilyen jó napom nagyon rég nem volt .. aztán egy telefon. És új élet kezdődik,aminek nehezen látni a következő lépését. De olyan sok jel utalt rá…olyan nagyon ment a felkészítés, tudtam hogy ez nem teszt lesz, hanem vizsga. Az ên vizsgám és mindenkié,aki velem kapcsolatban áll.

Sosem voltam ilyen kiszolgáltatott a környezetemnek és a munkahelyi vezetők jóindulatának és sosem okoztam problémát másoknak a privát életemmel . Most reménykedem hogy engedik a fizetetlen szabit majd a részmunkaidőt, hogy kevésbé utálnak majd meg ezért a kollégák, hogy a családom ki tud mellettem tartani , hogy tudják majd kezelni az én makacs apám, akit akkor sem tudok magára hagyni, hogy soha nem fogja felfogni, hogy ö volt aki elüldözte erről a földről az anyámat. De nem tőlem fogja megtudni. Majd ha mennie kell az ő szenvedése végén elmondja neki az anyám.

Bocsánatot kellene kérném, hogy nem egy csodálatos poszt lett az első ezen a másfajta úton. Anyuról kellett volna írnom a csupa jót. De a sok jót mindenki tudja aki ismerte. Maradjon meg így az emlékeikben. Aki meg engem ismer, tudhatja, hogy én egyben látom és elemzem magam a helyzeten, a megéléseimben, én csak most kezdem tisztán látni az elmúlt 49 évem és majd akkor írom meg az én valóságom, ha az utolsó rögzítőkötelem is elvágta az apám.

Szépséges jó mostot Neked,
ki most itt vagy Tücsi rezgésbirodalmában.
Két napja látványosan,
de amúgy pár éve már folyamatosan olyan szituációkba keveredem,
amik nagy tanításokkal szolgálnak.
Tegnap és tegnap előtt olyan szituációkba keveredtem,
amiket sokszor lejátszottam már agyban és nem tetszettek. 
Tartottam tőlük, féltem tőlük,
kellemetlennek és megoldhatatlannak,
megalázónak tartottam őket.
Aztán belecsöppentem a szituációkba.
Ott voltam, ahol nem akartam lenni,
és a szembenálló felek arrogánsak, durvák,
agresszívek, elutasítóak ( bunkók) voltak.

Megéltem őket.
Minden negatív közeledés vagy reakció esetén
a megsemmisülés érzését éreztem, ám ami feltűnt minden esetben az,
hogy nem egó fájdalom volt. Nem szenvedtem túl, nem önsajnálkoztam, nem hisztiztem. Csak mélységes csend ült rám. Volt, hogy folytak a könnyeim, de nem éreztem semmit. Nem féltem, nem pánikoltam.

A legutóbbi szituáció- annak ellenére, hogy tudtam, hogy ez lesz, mert sokszor láttam lelki szemeim előtt, de tudtam, hogy meg kell tapasztalni- olyan szinten megérintett, ami kicsit eltávolított az emberek színes csodákkal teli világától.
Kiemelt a semmibe és ott volt jó. Nem csináltam belőle “ügyet” azon kívül, hogy az átkom biztosan kiszabadult, mert nem engem bántottak, hanem a rámbízottat. Egy
védőangyal nem hagyja nyomtalan ha védencét ok nélkül bántalmazás éri, bár ezeket a lelki bántalmazások inkább tanítások arra vonatkozóan, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy az ilyen embereket távol tudjuk magunktól.

Ma reggel a buszon , munka közben megvilágosodtam.
Rájöttem arra, hogy mivel még élek, valószínűleg mindent túlélek.
Avagy teljesen felesleges aggódni egy olyan szituációtól, amit még nem éltünk meg,
vagy már van benne negatív megélésünk, mert lám itt vagyok és élek sőt…

SŐT!
A felém küldött negatívumból nem lelki fájdalmat generáltam, hanem pajzsot.
Erősebb vagyok.
Szerencsére lelkileg és nem fizikailag erősödtem meg, mert a fizikai erőm agresszióba torkolik, míg a lelki erőm inkább intelligenciába.
Ez annyit jelent, hogy nagyon büszke vagyok magamra, hogy egy adott szituációban,
amikor valakit a büdös kurva anyjába kéne küldeni, tudok dobni egy mosolyt,
meg tudom köszönni , hogy ott lehetettem és megélhettem a negatívumokat amiket vagy akarva vagy akaratlan felém küldtek és ki tudok menni a szituációból kisebb sokk burokban, ami igazából megvéd a mélyebb sérülésektől.

Az egyetlen oka az intelligenciám annak, hogy nem publikálom a szituációkat.
Nem félek senkitől, bárki bizonyíthatja velem szemben, hogy milyen tudatszinten létezik, mert megnyilvánul a kommunikációja milyenségében.
Az mindegy, hogy mit mond, az nem mindegy, hogyan mondja.
Egy intelligens ember lehet diplomás vagy alapszinten sem oktatott, tudja, hogy mit hogyan kell közölni. Milyen hangszínben, milyen nyomatékkal, éllel….
Ebben a világban az intelligenciát egy szinten említik a tudással, holott az intelligencia nem a tudás mértékét, hanem a helyes használatát jelenti.
És hogy mit jelent a helyes használat?
Annyit tesz, hogy felismered a szemben álló ember rezgéstartományát és próbálkozol az ő szintjén kommunikálni. Illetve ha túlságosan eltér a tiédtől, akkor minimalizálod a kommunikációt, mert értelmetlen.
Ez az intelligencia.

Most már tudom mit jelent önmagamnak lenni.
És most már büszke vagyok arra, amivé lettem.
A pozitív és negatív hatások megélése által.