Eddig azért nyüglődtem, mert úgy éreztem nincsenek álmaim, vágyaim, nincs ami előre vigyen. Most, hogy kicsit megváltoztak ( nem kicsit) a mindennapok, rájöttem, hogy voltak álmaim és vágyaim, de csak akkor látszik minden, ha korlátozva van / vagy önmagát korlátozza az ember abban, hogy megvalósítsa őket.

Nem vagyok bezárva a házamba, hiszen szinte minden nap menni kell valahova.
Mégis bezártsági érzésem van, mert ezt akarom érezni, valószínűleg megint csak arra hívja fel a figyelmem a Teremtés Mennyei Kocsmájának Programfelelőse, hogy mindig az VAN, amit AKARUNK, hogy legyen.
Nagyon meredek és viszontagságokkal teli út visz el ahhoz a felismeréshez, hogy minden helyzetet magunk teremtünk, és hogy minden mindennel ( és mindenkivel) összefügg.

Panaszkodnom nem illik, mert ahhoz képest ahonnan 24-ről 25-re virradólag indultunk, relatív gyors megoldások születtek, és ahhoz képest, ami lehetett volna ebben a helyzetben, igazából minden rendben van.

Én azt teszem most már 101%-ban, amit a Belső Hangom diktál.
A tegnapi nappal elfogadtam, hogy ez veszteséget is hozhat számomra, ami nem biztos, hogy veszteség.
Oda is eljutottam ma reggel- kisebb vita árán az apuval- hogy ez az ÉN életem és ebbe nem kell beleépíteni semmi tárgyi dolgot az övéből. Azaz nekem pontosan mindenből annyi van, amennyi kell, szemben anyuval akinek mindenből sokkal több volt, mint amit valaha fel tudott volna használni. Nekem van egyfajta igénytelenségem amihez ragaszkodom és arra is rájöttem, hogy bármi áron ragaszkodom hozzá, továbbá ragaszkodom a szabadságomhoz, amit senki semmilyen formában nem vehet el. És ezért a szabadságért én bárkit bármikor feláldozok, ha nem tiszteli.

Tegnap már ügyintéztem.
Én aki egyébként utálja az ilyet, de mivel nincs aki megtegye kénytelen vagyok.
A muszáj nagy úr.
Első körben az OTP-ben próbáltam megoldást találni apu nyugdíjának a fogadására de nem jutottunk közös nevezőre az amúgy már megszokott bunkó ügyintéző munkatárssal. ( ha nem az otp online felülete lenne a legjobban kezelhető már otthagytam volna azt a buzi bankot)
Anyu bankjánál kiderült, hogy sem apu sem én nem vagyok kedvezményezett, így az apu nyugdíja mehet a postára. Érdekes az, hogy apu nyugdiját hogy tudta úgy fogadni az ex MKB, hogy apunak semmi jogosultsága nem volt a saját pénzéhez? Anyu bankjában sem voltak túl segítőkészek, pont leszarom mennyi pénze volt ,de kellett volna egy körülbelüli összeg a hagyatéki eljárás indításhoz.
Majd lekérik hivatalból… ( ezt is leszarom).
Le kellett mondjam a T-COM internetet és anyu mobil előfizetését a Yettelnél. Mindkét helyen le a kalappal az ügyintézők előtt! Komolyan jól esett a normális szó ( a bankok után főleg) majd a Kormányablak, ahol szintén nagyon segítőkészek voltak a Hölgyek és nagyon hálás vagyok azért, ahogy a legfontosabb dolgok máris megvannak. Visszavan az EON ( online próbálkozom) a Vízmű – nem tudom náluk javult-e valamit helyzet, mert katasztrófa volt régebben- van egy Digi tévé előfizetés, amit le kell mondani és hát majd állítólag hónapok múlva a hagyatéki, de vicces , hogy anyu úgy eldugta a dolgait, hogy olyanok vagyunk mint az Addams család ügyvédje Tully Alford és Dr. Greta Pinder-Schloss akik meg akarják szerezni a család vagyonát, és kutatják a házat, de mindig kicsusszannak a lefolyón … Pedig le kell adjam a dolgokat egy hét múlva… ( ejjj) Aztán van vissza még pár személyes dolog, amit le kell mondani, de remélem ennek is vége lesz egyszer.

Úgy érzem, hogy teszem a dolgom. Pont úgy ahogy tudom.
És azt is érzem, hogy igazából mélyen belül iszonyat kemény vagyok.
És tűzzel vassal megvédem azt az ÉN vagyok, mert ezt az ÉN most már nem zsarolja,
nem akarja terelni, megváltoztatni SENKI. Vége van.

SZABAD VAGYOK!

Kettő hét az “új” életünkben.

Masszív hányinger kínoz kettő hete. Én vagyok az a renitens nyomorék, aki semmit nem úgy csinál vagy érez, ahogy “kell”. Én például nem éreztem eufórikus örömöt szülés után, hanem súlyos gyermekágyi depresszió ült rám, s inkább arra lehetnék büszke, hogy még mindkettő él.

Hogy jó anya voltam- e?

Szerintem nem. De ha példa nem is leszek előttük szülőségből, lehetek tanulság, hogy milyennek nem kell lenniük. Pontosan ezeknek a tanulságoknak élem most az idejét. Őszintén örülök, hogy én nem lettem olyan, mint a minket a legcsodálatosabb napokon maga mögött hagyó anyám.

A hormonok hozta depresszióval egymagam voltam kénytelen megküzdeni, s hála a spirituális támogatásnak sikerült megszabadulnom tőle, s hála a Barsnak már halálfélelmem sincsen, pontosan ezért, mert megérdemlem végre, nem engedek a “világ” elvárásainak .

Gyász?

Itt mindenki azzal vigasztal, hogy majd odafent, hogy figyel, meg igy-meg úgy… Ez nem vígasz , ez inkább átok.

Nincs bennem gyász .

Sajnálom ha csalódást okoztam, illetve egyáltalán nem sajnálom, csak aki épp megvetni készül, annak odaajándékozom az én kis nyomorék életem, de nem azt, amit kívülről olyan szépen megplasztikázott a szégyen, hogy ” hát szegény Tündike nem tudom kire hasonlít, mert lusta, trehány és rendetlen disznó, mi nem vagyunk ilyenek, nem is értem”… “tudod kislányom én hozzátok nem hozok senki rokont, nem fogok szégyenkezni miattad” , “bezzeg az unokatestvéreid! Mind diplomás nagy házban élnek és gazdagok, te meg lusta voltál tanulni, pedig ..” hahaha… hát már nem kell szégyenkezni. . a kapu zárva marad. Kicsit sajnálom is az aput, hogy neki most ebben a szégyenben kell tovább élnie,de lehet neki ez a büntetése utolsó fázisa.

15 éves korom óta külön élek a szüleimtöl . Igaz minden anyagi támogatást megkaptam ehhez, ha nem cseszem el egy szar exkapcsolattal az elején, már milliomos lehetnék,de minek is.

Én jobban örültem volna annak ha valaki szeret. Akkor nem kellett volna szeretet kurvává lennem , nem kellett volna mindenki után loholnom, aki egy jó szót is szólt hozzám, hogy aztán kidobathassam magam mint egy kóbor kutyát.

Nincs bennem gyász … Rosszul vagyok attól,amit anyu maga mögött hagyott. Az én minimalista életembe, a putrimba, amit soha nem láthat a külvilág, amibe azért egy virágos, napos, madárka dalos sarokban új esélyt kap a megértésre ami most még halál, mert én más vagyok, mert bennem van tisztelet, ha szeretni senki nem is tanított meg a 49 év alatt, van bennem valami, aminek neve nincs, de támogat és segít megérteni ezt a furcsa, valakik által elvárásokból épített élhetetlen világot.

Apám beletörődni látszik abba, hogy egyszem lánya családjában kell élnie. Ott is hagyhattam volna , már nem élne. Nem tudom ki nevelt engem, mint egykori kulcsos utcagyereket, hogy ilyen döntéseket hozok, vagy miféle program vezérel, hogy a nehezen megszerzett szabadságom látszólag újra börtönbe zárom, úgy érzem tanítás és rengeteg tanulság van ebben most nekem , és Mindenkimnek aki most ettől a helyzettől szintén kényelmetlenül érzi magát.

Belülről jönnek az utasítások és ha azt teszem, kívül is rendeződnek a dolgok. Mintha mondaná valami ott belül, hogy “nyugi, minden rendben van!”

Úgysem tudsz mást tenni, csak amit a Belső Hang javasol, mert aki szembe megy vele, mindig akadályokba ütközik.

Igazából nem vagyok börtönben. Nézőpont problémáim vannak, ennek a helyzetnek nincs jó oldala, nem is kell belemagyarázni. Apu és köztem 32 év van. Úgy ítélem meg, hogy a minden körülmény ellenére én tisztelettel vagyok felé, a két szülőm közül inkább apás voltam, ő volt a realistább.

Anyu és köztem semmilyen érzelmi kötés nem volt, és ahogy ment az idő egyre több kompromisszumot kötött, nagyon igyekezett jó lenni hozzánk, nagyon szeretett volna hozzám tartozni és nekem nagyon sokat kellett hazudnom, hogy érezze azt, hogy ez valamennyire sikerült.

Sokáig szégyelltem, hogy bennem nincs más, csak tisztelet. Én minden héten kétszer ott ültem a teraszon és beszélgettünk, míg ők a saját szüleiket évente kétszer látogatták. Én nem mentem villamost vezetni Budapestre, mert mi lesz velük, ök eljöttek a szülőföldemről , hátat fordítottak a családnak hogy ebben a nyomorék, anyagias embereket gyártó atomwerkfabrikban a pénz rabszolgájává váljanak.

Anyu sokszor volt rám féltékeny és vagdosta a fejemhez, hogy ” te apád jobban szereted mert apád jól keres” …. Apu minimalista, alig van ruhája (mint nekem) igazából semmije sincs, mert ő csak kereste a “sok” pénzt, az összes ami neki belőle jutott az a pipadohány, meg az alkohol,amibe anyu állandó valamit akarokja, valami kellje elől menekült.

Fura egy háború,amiben apu “győzött” mi épp ezt a győzelmet szívjuk, igazából szegény se útba lenni nem akar, se élni, egyszerűen csak az a “probléma”, hogy a szűk élettérbe, amiben jól elvolt mindenki magában, most beleépítettem egy a közel 25 éve a halált váró, megkeseredett idős embert, aki most nem csak a megszokott problémájától lett elszakitva, hanem az italtól is, legalábbis ez a rész limitálva lett, mert a mi életünkbe ami biztosan nem fér bele kontrollálatlanul, az az alkohol.

Pénteken megérkezett a halotti anyakönyvi kivonat. Hétfőtől nyakamba vehetem vele a szolgáltatókat, mindenhol mindent lemondani, átírni, átvezetni…én aki utálja az ügyintézést. Borzalom. Jobb is, hogy nem dolgozom a hónapban, hála a rendes főnökeimnek. De azt hiszem az alvás hiánya és a szórt figyelem most nem lenne biztonságos a kormány mögött.

Most a házunkban relatív kezd beállni egyfajta “rend”. Olykor kimegyek a kecskeólba bőgni, de nem keresek átjárokat a túlvilágba, ezt a súlyt nem akarom Józsimra pakolni.

Borzasztó rossz érzés nekem, hogy az én feladatom a családomra is ráterhelem. Egyedül ezt nem tudom milyen áron tudnám megoldani.

Annyiszor eszembe jutott az utóbbi időben, hogy vajon én hogy fogom reagálni, ha egyszer a szüleim távoznak a Földről, vajon én is abban a táborban leszek, akik minden évfordulót.a Facebookon siratnak, de úgy tűnik én rossz ember vagyok, és végre Ti akik mindig azzal jöttök, hogy én milyen jó ember is vagyok felfogjátok, hogy tévedtetek.

Mert én csak tisztelni tanultam meg a felnőtteket! Mert én szeretni nem tudtam megtanulni ott, ahol vertek, ahol hazudni kellett, ahol pénz volt az ajándék a figyelem helyett

Nem volt rossz gyerekkorom, mert vidám, kreatív gyerek voltam. Sok barátom volt és sokan szerettek. De szeretni mit jelent? Azt csak felnőttként tanultam meg.

Most azt kellene írnom, hogy sajnálom, hogy csalódást okoztam. Meg azt , hogy lám mégsem vagyunk hasonlók. De olyan mindegy nekem már. Mindenki azt mond, mutat, gondol amit akar. Semmi sem lehet olyan mint tegnap és a holnap sem lehet olyan mint a most, de egy biztos.

Egy dolog van , amiért baromi hálás vagyok nekem. Hogy én már nem tudok hazudni. Sem önmagamnak, sem másnak. És megtapasztaltam, hogy aki képes arra, hogy felvállalja önmagát, az érzéseit, a gondolatait, a vágyait, azt minden helyzetben támogatni, vagy támogattatni fogja az a rendszer ami ezt a megnyilvánulási formát vezérli itt ebben a illozórikus világban.

  Nagyon nem kell feltennem a kérdés, hogy mi vezethet -azon kívül, hogy lehet ennyi volt megírva– hirtelen távozáshoz a földi dimenzióból, mert benne éltem gyerekként aztán meg nem kis gyomorideggel figyeltem kívülről a szüleim házasságát, és nem szerettem látogatóba menni sem oda, ahol folyamatos a feszültség.
  Hiába nem beteg valaki vagy szedi magát tele mindenféle csoda vitaminokkal, ha keserű az élete.
A lelki teher, a stressz szó szerint kinyírja az embert.
Senkit nem lehet erőszakkal benne tartani egy mérgező kapcsolatban, legyen az házastársi, baráti, rokoni, munkahelyi, mert tényleg nincs más kiút belőle csak a halál. Aki meg benne marad, annak nagyobb az érdeke ebben, mint az életigenlés, a vágy, hogy végre szabad legyen… hát én szabad akarok lenni… elegem van a “kötelezőnek mondott” emberekből…

Elgondolkodom, miközben telefonon zaklat az életembe hirtelen cseppenő rokon, hogy kell-e ez nekem? Kell-e nekem az épp átalakuló feszültségforrásom mellé valaki, aki folytatja bennem a stressz generálását, a kurva megfelelési kényszert, a “viselkedési normákat” az elvárásokat, meg minden szart, amitől nem győzöm már bármi áron is szabadulni?

Édes Jó Istenem… Azt hiszem mobilszámot cserélek, nevet, nemet, lakhelyet, bolygót váltok, miért nem lehet “éngemet” végre hagyni, hogy had tegyem a kicsit sem vágyott dolgaim anélkül, hogy valaki a saját önzőségét nyomja a nyakamba, “rokoni jogon”?

Nekem nincsenek rokonaim.. illetve vannak… A lélek rokonok…Ti…. akik közt van ki közel 20 éve már felfedte valóságát és hasonlóságát előttem, és kitart… Ti vagytok a családom, a többiek felejtsenek végre el. Épp felnővőben vagyok…

Keresem a tanításokat abban a helyzetben, amiben épp vagyok.
A következő gondolatok cikáznak a fejemben:

– “maradj a jelenlétben és fókuszálj a mostra” ( különben megbolondulsz, de ami a rosszabb, a családod is mérgezed a viselkedéseddel. Ha meghoztad ezt a döntést, akkor csináld végig ameddig még nem jelent veszélyt a fejlődésedre)

-” senki sem kényszerít bele semmilyen helyzetbe” ( mindenre van B verzió)

-” ne aggódj a munkahelyed miatt” ( egyrészt, egy hónap távollétet terveztem, mert több irányból is az egy hónap hangzott el, míg ritmus alakul ki a napirendünkben, plusz rengeteg ügyintézés van előtted, ami a szocifóbiámnak köszönhetően plusz teher. Ha a munkahely kivet magából ebben a hónapban, akkor nem sokat ért a 27 éved…engedd el)

-” vannak Barátaid, akik sokkal nehezebb sorsot visznek évek, évtizedek óta, mégis képesek arra, hogy most téged pátyolgassanak, szedd már össze magad! ” ( Igen szégyellem is magam)
-” üzenet kifelé: UNALMAS AZ ÉLETED? VAN ROSSZABB!

Ami a legjobban bánt jelenleg az, hogy azzal a döntésemmel, hogy az idős, egyedül az ügyintézésben, vásárlásban, mindenben is életképtelen apám az amúgy is minimalista házamba költöztetem egy nehezen integrálható kutya társaságában, aki nem fogadja a helyzetet szintén könnyen, a családomnak okozok “problémát”. Igazság szerint a legkézenfekvőbb megoldás az lett volna, ha én költözöm el és elengedem a családom, legalább nekik legyen életük.
Én aki soha nem volt tétlen és a két gyerek születésével is összesen 4 évig volt távol a munkából, sosem volt hosszabb szabadságon és a 27 év alatt 1x voltam betegség és egyszer kovidos karantén miatt táppénzen, egyszerűen nem találom fel magam most itthon, holott annyi feladat lenne, aminek hónapok múlva sem érünk a végére.
Masszív hasmenés, kialvatlanság, állandó gyomorideg, étvágytalanság kínoz. Nagyon igyekszem nem nézni a holnapba.

Tegnap apu reggeli önsajnálata és öngyilkossággal való fenyegetőzésekor valami megpattant bennem és közöltem vele, hogy egy szavába kerül és kimegyek azon az ajtón, amin bejöttem. És ide nem jövök többé. Nem fog érdekelni , hogy mit tesz, felgyújtja a házat vagy sem csak a kutyát rakja ki előtte. Senki sem várja el tőlem, hogy mártír legyek. Ez a helyzet nem egy tartós beteg családtag ápolása, az én apám ugyanis nagyon is tiszta tudattal rendelkezik, mert aki fenyegetni tud az képes elleni pár órát a szeretett jószágaival, míg valaki hazaér a munkából.
Mondtam, hogy este hazavisszük ha neki úgy jobb és reggel érte megyek. Az az opció sem volt elég megfelelő. Ezek után az első éjszakát nálunk töltötte. Igazából senki sem aludt… Egyszer majd biztosan alszunk. Ma áthozott pár személyes dolgot. Enni nem eszik. Rágcsálnivaló van előtte, azzal tömi maga helyett a kutyát…és a bor… a limitált mennyiségű bor. Attól nem fáj a gyomor.

Apu nem igényel 24 órás felügyeletet, csak nem lehet hosszabb időre magára hagyni. A mi világunkban talán nem tesz kárt. Ha én nem, Józsi elég nagy visszatartó erő. Ő a bástya. Ha nem lenne, már tutira világgá menekültem volna. Februárban már szeretnék dolgozni. Ez a vágyam tart szinten agyilag. Ha nem is a megszokott vonalon, ott, ahonnan könnyebben felügyelem az én rohamosan öregedő apám.

Egy hete , hogy 6 órát őriztem az anyu itt hagyott emberruháját az éjszakában, mire a szentesti ügyelet hajlandó volt elszállítani. Mocskos megalázó szituációk sora előzte meg a pillanatot, amikor két nyomorék tepsis ember várta karba tett kézzel, hogy az általam kiválasztott ruhadarabot egymagam felimádkozom egy élettelen testre, ami már kicsi sem hasonlított anyámra. Papírok, papírok, papírok….
A fülembe cseng a telefonhívás, a szavak, az azonnal rám szakadó kilátástalanság, mert a problémát soha nem a halottak okozzák, hanem azok, akiket maguk mögött hagynak.

Ügyintézés két ünnep között? Nos ha valaki meghalni készül, legyen tekintettel a családjára, lehetőleg otthonához közel haljon meg, és ne olyan időszakban, amikor az önkormányzat telefonon tart “ügyeletet” és nem képes bebiciklizni a tésasszony, hogy nyomjon egy pecsétet, ne kelljen hetekig tárolni valakit a hűtőben. Az őrület rész majd most következik, a sok hivatali ügyintézés, amitől alapból rosszul vagyok, “kár”, hogy nincs már kovid, mert mindent lehetne intézni online.

Miközben mások szilveszteri hangulatban búcsúztatták az óévet, én az apám őriztem a házában, nehogy kárt tegyen magában. Utálom ezt a házat, megöl.
Az egész ház anyuról szól, ebben apám csak egy öreg bútordarab, ami nyilván jó mélyre van benne betonozva, nehogy megkönnyítse a dolgunk azzal, hogy önként hozzánk költözik, ami ott sem lesz zökkenőmentes létezés, a közös élet.
Mégis én nyomorék barom nem tudom megtenni, hogy magára hagyjam a bánatában vagy élete hátralévő részében, bár Apa nagyon vigyáz arra, hogy én ne menjek rá a nagy jószándékomra, a kompromisszumokat nem csak egy oldalon kell meghozni.

Reggel hazamegyünk mihozzánk, hogy szokja a klímát, visszük a kutyát is, hogy ő is szokja a többi kutyát…. Mindenki próbálkozik jól hozzáállni a kérdéshez, Józsi egy földre szállt angyallá változott, a végtelenségig empatikussá vált és segít amiben csak tud, sőt annál sokkal többet. Én viszont itt alig egy hét alatt már ott tartok, hogy nem ezt a küzdelmet érdemli a családom. És lehetséges jobb lenne ha feláldoznám magam ezen az oltáron, és itt nyomorodnék meg ennek a háznak a számomra elviselhetetlen rezgésében.
Pár éve már, hogy nem tudok itt megmaradni. Amikor az öreg kutyájuk miatt itt kellett aludjak, mikor nyaraltak, mindig halálfélelmem volt és rettegtem hogy éjszaka elvisznek a dementorok. Már egy hete nem alszom, igy a dementorok nem jönnek, de kezdek kimerülni, a saját ágyam akarom, Apa mellett, mert ő vigyáz rám.

Most imádkozom, hogy az apu fogja fel, hogy nem fogjuk magára hagyni bármennyire is erőszakoskodik érte és költözzön be a kis szobába, ami pont velünk több annál, mint egy szociális otthon, és ott lehet vele a kutya, aki a mindene. Meleg van, van étel és ott van a gyereke, veje, unokái.
Rettegek attól, hogy nem fogom tudni kezelni ezt az egész helyzetet, és én leszek aki majd előbb követi az anyámat…. Amit nem nagyon szeretnék, mert én semmi másra nem vágytam egész életemben, csak nyugalomra… asszem, hogy ettől vagyok most a legmesszebb…

Apu amúgy napról napra ha picit is, jobban van. Ha nem jut alkoholhoz , akkor megérti, hogy nincs más választása. Ha hazajövünk, az ő otthonába, itt mindenhol van elrejtve valahol egy kis lélekméreg, és megkeresi, és megmérgezi vele a saját lelkét, majd az enyémet. Öngyilkossággal fenyeget, próbál hazaküldeni, de én bátor, maradok, nem tudom mennyire akarok még egy fél napot egy halott mellett tölteni ebben a dementorokkal teli házban….
Nálunk nem nagyon lenne erre lehetősége, valószínűleg ez tartja távol attól, hogy hozzánk költözzön. Majd alakul. Vagy nem. Vagy szép szóval, vagy csúnyával, de az életnek mennie kellene tovább.

Szeretném megköszönni Mindenkinek hogy enyhített a lelkem terhén 🙏❤️

És nem tudom eléggé megköszönni Apának és a Gyerekeimnek, hogy nem hagynak magamra a rám szakadt helyzettel.🥺❤️🙏

…mindenhol hol apró, hol égbekiáltó jelek jelzik az elkövetkező eseményeket, ám mi mindig csak azokat akarjuk észrevenni, amik az abban a pillanatban nekünk kedvező történéseket jelzik…

Sokszor spontán kimondott szavak… Apró, nem akarattal, érzelmek nélkül odabökött mondatok.

Tegnap este elfordítottam a busz ajtajában a kulcsot és visszaadtam a gazdájának. Egy ideig most nem dolgozhatom, mert nem hagyhatom aput magára . Anyu itthagyta nekem ahogy az utóbbi időben sokszor ígérte, mert elege volt .

Nem tervezte a távozását, csak élt a pillanattal, mikor megnyílt az égi kapu, most átlépett. Elmaradt a dobogás…

Mi egy képmutató hazug világban élünk, ahol a problémákra szőnyeget terítünk. Kifelé hazudunk, hogy ó igen, minden tökéletes, szégyelljük a rokonok előtt, a persze tökéletes rokonok előtt, hogy a mi életünk valójában egy elcseszett színdarab, amiben a sok csecsebecse mögött ott élezik gyilkos késüket a szavak

Rossz gyermeke voltam én anyámnak, mert nem tudtam mit kezdeni azzal a belső háborúval, amit ők 56 évig vívtak az apámmal .

Ez az ő sorsuk volt. Én nem vagyok hagyomány tisztelő, nem óhajtok úgy élni mint bárki más.

Egy gyerek nem foglalhat pártállást egyik szülője mellett sem. Meghallgattam, de sosem tettem semmit, mit tehettem volna? Melyiket emeljem ki egy közösen teremtett kapcsolatból?

Elmenekültem a szüleim háborúi elől.

Ezt tette az anyu is szenteste. Előkészítette nekünk másnapra a tökéletes karácsonyt és a szenteste legmagasabb rezgéshullamján nyíló dimenzókapun át elvitorlázott egy másik dimenzióba.

Mi meg itt maradtunk.

Apám minden pillanatát azzal tölti, hogy szervezi magának az utat anyám után. Én ha esetleg eszembe jutna gyászolni, ha tudnám mit is jelent, sem tudok, mert nincs rá időm. Apu nem tudja, nem is akarja feldolgozni , hogy anyu nincs többé. Most én vagyok a soros, akit megmérgezhet a makacsságával, a fenyegetőzéseivel.

Bár ragaszkodott hozzá, hogy az élet ne álljon meg a tragédia miatt, tett róla, hogy új kerékvágásba terelődjünk.

Ha magára hagyjuk azonnal italhoz nyúl és mire visszatérünk már a földről adja az utasításokat. Így buszt vezetni nem lehet, minden pillanatban indulni kell, hogy megmentsük önmagától…

Persze jó kérdés miért mentjük meg?

Önzőségböl.

Magam miatt. Nem én vagyok, akinek a fegyvert a kezébe kell hagyjam.

A Belső Hang vezet. Változás van. Így indult a változás. Ez most a feladat és biztosan lesznek jobb napok. Magamat kell megismernem minden helyzetben. Most helyzet van. Semmi sem lesz olyan mint volt és nem is akarom hogy olyan legyen

Ha majd egyszer lesz kedvem s eszközöm hozzá, ha már lesz egy új rend az életemben kiírom magamból azt a sok éves megtapasztalást, amit nekem gyereknek lenni jelentett ebben a családban. Megmondtam az anyunak, hogy meg ne merjen halni apám előtt, mert megöl vele engem is.

Köszi anyu. Én most nem engedem utánad. Pihenj tőle egy kicsit, aztán majd megbeszélitek, mert biztosan folytatjátok majd ezt a fura kapcsolatot, amiben ez a ragaszkodós, gyilkos szavakkal díszített szeretet ölt meg.

Egy biztos, anyu olyan tehernek érezte ezt a házasságot, hogy éreztem a távozásakor, hogy a Mount Everest súlyú teher esett le a válláról és nagyon okosnak kell lenni, hogy ez a teher egy jól szervezett feladattá váljon az enyémen.

S bár a világ legócskább gyereke én vagyok, mégis úgy tartja bennem a lélek, hogy az apuról nekem kell gondoskodni, mert csak én vagyok neki. Mert az apu sem véletlenül ilyen az ö tökéletes családjának fekete báránya, ahogy én is, és én most minden karmikus kört spirálba emelek és levezetem rólunk ezt a sváb megkövült átkot, amit a családjaink újra és újra programoznak a gyermekeikben.

Anyut nagyon szűk családi körben fogjuk búcsúztatni, a világ rosszallása ellenére az ő akarata szerint . Ültetős urnában egy kezdödő élet magjával, amiből egy kis fa lesz… Hogy nem lesz nyakkendős vidám kacajjal záródó halotti tor, hát majd mindenki túléli vagy sem, de aki anyut szerette valószínűleg megérti és arra emlékszik majd vele kapcsolatban amire akar.

Tudjátok azon a napon, amikor az anyu végül elment, úgy hogy nem volt beteg, hogy vett egy utolsó levegőt és már repült is a leghumánusabb ugrás volt innen a porfészekből. Nem ágyban forgatós, demes, kemós… Nekem aznap, addig az esti telefonig életem legszebb karácsonya zajlott.

A gyerekeimmel ebédeltünk majd a sors úgy hozta, hogy megismertem két olyan magas rezgésű, bölcs és intelligens embert, akik engem “kis buszvezetőt” is emberszámba vettek, és maguk szintjére fogadtak. Olyan boldog voltam Annyiszor elmondtam apának hogy ilyen jó napom nagyon rég nem volt .. aztán egy telefon. És új élet kezdődik,aminek nehezen látni a következő lépését. De olyan sok jel utalt rá…olyan nagyon ment a felkészítés, tudtam hogy ez nem teszt lesz, hanem vizsga. Az ên vizsgám és mindenkié,aki velem kapcsolatban áll.

Sosem voltam ilyen kiszolgáltatott a környezetemnek és a munkahelyi vezetők jóindulatának és sosem okoztam problémát másoknak a privát életemmel . Most reménykedem hogy engedik a fizetetlen szabit majd a részmunkaidőt, hogy kevésbé utálnak majd meg ezért a kollégák, hogy a családom ki tud mellettem tartani , hogy tudják majd kezelni az én makacs apám, akit akkor sem tudok magára hagyni, hogy soha nem fogja felfogni, hogy ö volt aki elüldözte erről a földről az anyámat. De nem tőlem fogja megtudni. Majd ha mennie kell az ő szenvedése végén elmondja neki az anyám.

Bocsánatot kellene kérném, hogy nem egy csodálatos poszt lett az első ezen a másfajta úton. Anyuról kellett volna írnom a csupa jót. De a sok jót mindenki tudja aki ismerte. Maradjon meg így az emlékeikben. Aki meg engem ismer, tudhatja, hogy én egyben látom és elemzem magam a helyzeten, a megéléseimben, én csak most kezdem tisztán látni az elmúlt 49 évem és majd akkor írom meg az én valóságom, ha az utolsó rögzítőkötelem is elvágta az apám.

Szépséges jó mostot Neked,
ki most itt vagy Tücsi rezgésbirodalmában.
Két napja látványosan,
de amúgy pár éve már folyamatosan olyan szituációkba keveredem,
amik nagy tanításokkal szolgálnak.
Tegnap és tegnap előtt olyan szituációkba keveredtem,
amiket sokszor lejátszottam már agyban és nem tetszettek. 
Tartottam tőlük, féltem tőlük,
kellemetlennek és megoldhatatlannak,
megalázónak tartottam őket.
Aztán belecsöppentem a szituációkba.
Ott voltam, ahol nem akartam lenni,
és a szembenálló felek arrogánsak, durvák,
agresszívek, elutasítóak ( bunkók) voltak.

Megéltem őket.
Minden negatív közeledés vagy reakció esetén
a megsemmisülés érzését éreztem, ám ami feltűnt minden esetben az,
hogy nem egó fájdalom volt. Nem szenvedtem túl, nem önsajnálkoztam, nem hisztiztem. Csak mélységes csend ült rám. Volt, hogy folytak a könnyeim, de nem éreztem semmit. Nem féltem, nem pánikoltam.

A legutóbbi szituáció- annak ellenére, hogy tudtam, hogy ez lesz, mert sokszor láttam lelki szemeim előtt, de tudtam, hogy meg kell tapasztalni- olyan szinten megérintett, ami kicsit eltávolított az emberek színes csodákkal teli világától.
Kiemelt a semmibe és ott volt jó. Nem csináltam belőle “ügyet” azon kívül, hogy az átkom biztosan kiszabadult, mert nem engem bántottak, hanem a rámbízottat. Egy
védőangyal nem hagyja nyomtalan ha védencét ok nélkül bántalmazás éri, bár ezeket a lelki bántalmazások inkább tanítások arra vonatkozóan, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy az ilyen embereket távol tudjuk magunktól.

Ma reggel a buszon , munka közben megvilágosodtam.
Rájöttem arra, hogy mivel még élek, valószínűleg mindent túlélek.
Avagy teljesen felesleges aggódni egy olyan szituációtól, amit még nem éltünk meg,
vagy már van benne negatív megélésünk, mert lám itt vagyok és élek sőt…

SŐT!
A felém küldött negatívumból nem lelki fájdalmat generáltam, hanem pajzsot.
Erősebb vagyok.
Szerencsére lelkileg és nem fizikailag erősödtem meg, mert a fizikai erőm agresszióba torkolik, míg a lelki erőm inkább intelligenciába.
Ez annyit jelent, hogy nagyon büszke vagyok magamra, hogy egy adott szituációban,
amikor valakit a büdös kurva anyjába kéne küldeni, tudok dobni egy mosolyt,
meg tudom köszönni , hogy ott lehetettem és megélhettem a negatívumokat amiket vagy akarva vagy akaratlan felém küldtek és ki tudok menni a szituációból kisebb sokk burokban, ami igazából megvéd a mélyebb sérülésektől.

Az egyetlen oka az intelligenciám annak, hogy nem publikálom a szituációkat.
Nem félek senkitől, bárki bizonyíthatja velem szemben, hogy milyen tudatszinten létezik, mert megnyilvánul a kommunikációja milyenségében.
Az mindegy, hogy mit mond, az nem mindegy, hogyan mondja.
Egy intelligens ember lehet diplomás vagy alapszinten sem oktatott, tudja, hogy mit hogyan kell közölni. Milyen hangszínben, milyen nyomatékkal, éllel….
Ebben a világban az intelligenciát egy szinten említik a tudással, holott az intelligencia nem a tudás mértékét, hanem a helyes használatát jelenti.
És hogy mit jelent a helyes használat?
Annyit tesz, hogy felismered a szemben álló ember rezgéstartományát és próbálkozol az ő szintjén kommunikálni. Illetve ha túlságosan eltér a tiédtől, akkor minimalizálod a kommunikációt, mert értelmetlen.
Ez az intelligencia.

Most már tudom mit jelent önmagamnak lenni.
És most már büszke vagyok arra, amivé lettem.
A pozitív és negatív hatások megélése által.