A vasút mellett, ahol a boltba járok van egy almafa.
Apró édes pirosas sárgás almát terem.
Nem magányos a fa, van mellette két dió és négy mandula.
Lehet valamikor valakinek a kertje volt ez a rész,
és úgy ültették őket egymás közelébe.

Ma megálltam az almafa alatt, szedtem alóla pár
almát és annyira éreztem, hogy valami mondanivalója van
ennek a mosolygós almákkal teli fának.

Hatodik napja / holnap lesz egy hete/ hogy hirtelen elegem lett minden belső harcból, amit titkoban folytattam. Annyira elfáradtam a negatív gondolatoktól, attól, hogy egyfolytában azt lesem, hogyan tudnék még jobb lenni , hogy tudnék nem sok lenni, hogyan tudnék nem az lenni ami vagyok, hogy valami megtört bennem és elkezdtem az Utolsó Pozitív Gondolkodás projektet.

Ahogy elhatároztam magam elkezdetek körülöttem változni dolgok.
Jött egy “gondolat” a Belső Hantól, ami azt sugallta, hogy csak tegyem a dolgom, ahogy jónak látom. Semmi extra tudományos, spirituális vagy pszichológiai magyarázat nem volt mellékelve, semmi extra, semmi túllihegés.
TEDD A DOLGOD AHOGY AKAROD!
TEDD A DOLGOD, AHOGY TUDOD!
TEDD A DOLGOD, AHOGY ÉRZED!
A pozitív gondolatok közé nem fér olyan gondolat (mondat) ami ” DE MI VAN, MI LESZ-“el kezdődik..
Nincs ilyen, hogy DE mi lesz, mit fognak szólni, de mi lesz ha…
MI lesz ha nem tetszik valakinek?
MI lesz ha megharagszik, megsértődik, elfordul, megun, megutál, nem szeret, megbüntet stb… Semmi ilyen jól megszokott , jellemzően kibúvókat kereső gondolat nem jelent meg én meg nem kerestem őket.

Reggel keltem, tettem a dolgom, nem érdekelt az idő, nem érdekelt semmi, csak cselekedtem és feltűnt, hogy semmi stressz nincs bennem. Nagyon furcsa érzés volt,
nem is emlékszem olyan életszakaszra, amikor ne paráztam volna valamitől.
Általában olyan dolgokat tettem amiért büntetés járt, vagy nem tettem és azért járt a retorzió, szóval mindig volt valami amiért faszultam, és ez egy állandó , jól megszoktható gyomorgörcsöt kreált.
Most ez elmaradt. Olyan érzés volt, mintha nem is lenne testem és nem nyomnám 103-mal a mérleget… Mintha csak lebegnék… Semmi túllihegett “boldogság ” érzés, egyszerűen csak lebegés…
Második nap beszólt a böhő, akkor jól felcsesztem az agyam, de nem lett más eredménye, csak még közelebb kerültem ahhoz az ÉN-hez aki vagyok.
Keményebb lettem, még jobban nem érdekel, hogy kinek mi a problémája velem,
mit vetít ki rám saját nyomorából.
Nem függök senkitől és semmitől, ezt a szabadságot keresem már 49 éve.
Már csak az anyagi függetlenség van vissza és a Föld Mennyországgá változik számomra.

Ma itt álltam az almafa előtt és azt mondta nekem az almafa, hogy
“-LÉGY OLYAN MINT ÉN!”
“-Miért , Te milyen vagy? Mire gondolsz Almafa?”
– Nézd! Ide születtem erre a Földre, almafa lettem.
Nem tudok más lenni, csak aminek születtem.
Van egy programom és az szerint teszem a dolgom függetlenül attól, hogy kinek teszik ez vagy kinek nem .
Tavasszal rügyet fakasztok, virágba borulok, akkor is ha a fagy letöri a bimbót én teszem amit tennem kell, és ha azon évben nem is nevelem az almákat, a következőben újra rügyet fakasztok, virágot majd termést nevelek.
Almát..
Hiába szeretnél szilvát vagy narancsot szakajtani rólam, hiába oltasz ágaimba körtét, megszakíthatod a törzsem, megölhetsz, de én akkor is gyökereimről, míg a feladat a Földhöz köt újra és újra almafát fogok hajtatni és nevelni.
Az almám olyan, mint Neked a sok bölcsesség, amit a felsőbb én “nevel” s benned fakad rüggyé majd virággá válik egyszer terméssé, amit feladatodnak érezel aztán megosztani a világgal.
Nem viszem senki után.
Akinek kell megtalál, s ahogy Te is ,szakajt majd az almámból.
Lesz akinek ízlik, lesz akinek savanyú lesz az ugyanarról ágról származó gyümölcs, de az sosem a “termőn” múlik, hanem a befogadón.
Aki szomjazik a tudásra, számára minden édes, s aki féli vagy tagadja azt, annak bármilyen édes az alma, férges lesz vagy savanyú…
Ezért mondom Neked, hogy légy az, akivé lenni érkeztél, s ne befolyásoljon, hogy
kinek milyen a lelkülete ahhoz, amit képviselsz!”

Nekem most meg kell tanulnom minden szinten a pozitív gondolkodás útján való teremtést.
A bőség (számomra a függetlenség) teremtése nagy feladat.
Nagyon nehéz a megszokott hiányban megtalálni a bőséget, hogy érzéssé tudjon emelkedni, hogy termővé váljon.
Odáig eljutottam, hogy értem mit akart ma az almafa és hálás vagyok, hogy meghallottam a hangját. Úgy érzem, hogy jó deákja vagyok az Univerzumnak, mert
megtanulom én a teremtés és teremtődés minden csínját- bínját benne.
És nagyon hálás vagyok, hogy vannak és egyre tartósabbak azok a pillanatok,
amikor élem milyen is a stressz nélküli légzés, amikor semmi sem számít, amikor senki nem zsarol, senki nem fenyeget, amikor nem baj, hogy nem vagyok versenyképes, hogy nem vagyok azok szemében értékes, akik szemébe valaha az akartam lenni, mert tisztába vagyok azzal, hogy én az vagyok, akinek lennem kell.
A többi ebből természetesen következik (majd).

Avagy a tyúk vagy a tojás volt előbb?

Reggel kedvem van köszönni újra az Arckönyvben de kibővítettem a “szolgáltatásom” a napi kártyámmal- s egyben másnak is lehetőséget nyújtva az instrukciókhoz, amit az egyetlen és minden csodakártyapaklit tartalmazó oldalról illesztek be a “LÓTUSZVIRÁG PAGODÁBÓL” .
A mai pakli az ARTHUR TAROT volt.
Kihúztam egy lapot és kicsit meglepődtem, mert elvileg nem állok “viszály” szinten senkivel. Vannak akik nem kedvelnek, de ők “családtagok” avagy bővülő családunk tagjai, akik szerint nem működöm megfelelően.
De ez nem viszály, ez csak nézőpont és nem az enyém, hanem az övék.
Ezt már tudom kezelni.
Elfogadtam.

A cégnél nincs viszály.
Illetve vannak bennem tüskék, mert nem szeretem,
ha valaki pofátlan, azt sem ha valaki úgy érzi, hogy neki minden jár.
De ezt is elfogadtam a 28 év alatt, hogy itt és mindenütt ebben az országban a magam kis peremvidéki fajtám nem illeszkedik a társadalom puzzle-jébe, egyszerűen én egy mellékterméke vagyok a világnak, szemét, amit csak azok tartanak hasznosnak, akik képesek a szemétben is megtalálni az értéket.

Erre reggel, rögtön műszakkezdetkor jön a kedves utas, és kifogásolja, hogy az amúgy már reggeli fűtésszezonban, miért csak az első ajtó van nyitva.
Neki amúgy mindig probléma volt elöl felszállni és mindig is húzkodta a száját,
de ma annyira felbaszta magát azon, hogy elöl esetleg annyit illik mondani, hogy helló, hogy jelezte, hogy neki nyissam a hátsót.
( Szerződéses járat – ahol elvileg szintén elöl illik felszállni és mutatni a jogosultságot a járat használatára…)
Ezen úgy felcsesztem a pozitívan gondolkodó agyam,
hogy felvettem a rezgést és kiakadtam. Tudom, hogy ezen a járaton derogál az embereknek elöl felszállni, bennem viszont 27 évig az a program működött, hogy elöl KELL felszállni és alap, hogy köszöntjük egymást.
Ezer bocsánat, hogy itt Puruttyafalván nem divat a köszönés
– TISZTELET A KIVÉTELNEK-
hiszen már a saját utcánkban is a tőlem 3 lépésre elhaladó anyuka a két gyerekkel nem fogadja el a köszönést, egyszerűen vagy mint néz rám, mint picsa a szarra, vagy elfordul.

Lehet bennem van a hiba.
Sőt mivel az én értékeim ebben a világban nullák,
valószínűleg bennem van a hiba.
Hiba, hogy indulás előtt 10 perccel már meleg busszal állok ki, hogy azok akik elsőként érkeznek a meleg buszban várhassák az indulást. Hiba, hogy ez a meleg busz azért első ajtós, mert kimegy a meleg és az nincs ingyen, de elvárja, hogy nyissam a hátsót, de legyen meleg, de ne csöngessek aha csukom az ajtót
(másképp nem is megy amúgy),
mert zavaró a hangja, menjek 90-el , hogy időben beérjen,
de amúgy én csak egy nő vagyok, miért nem férfi a sofőr,
mert a férfi sofőrök tudnak legalább vezetni.
TÉNYLEG?
Hát az első lehetőségnél elhagyom ez a kurva vonalat
és kapjanak ide maguknak illő igazi férfi sofőrt.. 😉 A jobbik fajtából….

És akkor tessék a kártya igazat mondott.
Mert itt a viszály és bennem már kezdetektől fogva ott a felkiáltójel,
hogy másik vonal, mert a hazai vonalon nincs igény arra,
amit én tudok nyújtani. Ide más kell.
A magukfajta.. a nem gyüttment, a FÉRFI!
mert még a buszt se vezesse más
csak akinek anyja apja már ide született… EH….

De vajon a kártya miatt adok lehetőséget a negatívumnak, vagy a kártya ” a szándék a tudásra” tudta, hogy ma ilyen fosul indul a reggel?
Én teremtettem a szart, vagy ott volt csak most kapott energiát, és miattam vagy amúgy is kapott volna?

Én folytatom a poztitív gondolkodást,
csak nézőpontot váltok.
Mivel semmi nem tart itt, ide biztosan nem kell megfelelnem eztán…
és attól kell elvenni dolgokat, akinek nem felel meg ami van.. ez alaptörvény.. aki állandóan csak panasszal él, attól azt is el kell venni amije van, mert nem becsüli. 😉

Elindítom a teremtést….
Szép napot Nekünk!
Amúgy minden nappal teremtem a bőséget az életemben és úgy érzem, hogy jól haladok. Igaz, hogy a bankszámlán még nem növekszik, de bennem már igen szépen alakul az a jövőkép, amikor végre szabad leszek és senki és semmi nem fog megzsarolni anyagilag és belekényszeríteni olyan helyezetekbe, amit azért kell bevállaljam, mert felelősséggel tartozom..
Ennek ideje, hogy vége legyen.
És a jólét másfaja megteremtésének útján!
És pont.

A pozitív gondolkodás projekt első olyan reggele, amikor a “sordrásban” vagy “örvényben” sikerült maradni és cselekvéssé válni. Leegyszerűsítve ez annyit jelent, hogy ma először nem harcolok és nem küzdök semmi ellen,nem is gondolkodom igazából semmin… csak vagyok, teszem a dolgom.

Ez jó.

Olyan most, mintha egy vitorláson sodródnék az Óceánban, ahol különböző gondolatok sodródnak felém csónakokban és szeretnénk az utasaik felkapaszkodni a hajómra. Vannak köztük pozitív és negatív rezgésűek is, de én semmit nem óhajtok ma felvenni a hajómra belőlük, csak becsukom a szemem és hagyom , hogy ringasson és vigyen a hajó ahová a szél repíti .Majd ha kikötünk valahol, akkor körülnézek, hogy mi a következő feladat…

“Avagy nem könnyű vállalkozás pozitívnak lenni ott, ahol eddig negatívnak szoktak meg, mert nem hagyják, elvárják, hogy ne légy boldog, és tesznek is érte…“

Ha valaki igazán boldog akar lenni, akkor nagy áldozatokat kell hozzon ezért.
Például igazán boldog csak akkor lehet, ha képes elengedni azokat az embereket, akik csak arra tartják, hogy nyakába borítsák a szart.

Amikor ezt leírom, akkor az a vád ér, hogy “jó, akkor neked sem mondok többet semmit”… Jó, ne is… ugyanis, aki valakinek csak a szart tudja tolni, de öröme soha nincs, az keressen maga szintjén magának szemetest…
Vagy fizessen azért, hogy valaki az állandó nyomorgását hallgassa…. de nem nevezném kapcsolatnak az olyan kapcsolódásokat,
ahol a negatívumokat másokra nyomjuk,
de ha öröm ér bennünket, azt miért is osztanánk meg?
Az a miénk!

“Nehogymán asztat higgye a másik, hogy minekünk jobb mint neki!
A végén még nem sajnál, mert asztat hiszi, hogy boldog vagyok”

4 napja elejét veszem a negatív gondolatoknak,
és megfigyeltem, hogy nagyon sok embert irritál,
ha valaki vidám vagy a boldogság jeleit mutatja.

“Minek örül ez a hülye?
Tán megbolondult, hogy az ő helyzetében van kedve viccelődni?”

Tegnap Pesten volt időm nézelődni, másfél órán keresztül nem láttam más, csak szegény, alkoholmámoros, vagy értelmi sérült emberek tucatjait, ahogy le és fel utazgatnak a villamosokon céltalan. Van aki az utcán fekszik, és lépkednek át rajta az emberek, mint valami kataklizma előtti utolsó pillanatban, ahol semmi sem számít.
Artikulálatlan beszéd, szófogadatlan gyerekek, energiaitalos doboz vagy sör…
Az négy idős nőből álló galeri, aranyékszerekkel és féldrágakövekkel kidíszítve a “mekkdonaldsz”ban rápakolja a tálcáját az épp utolsó falatot fogyasztó család tálcájára, hogy ha majd végre felállnak leülhessenek a helyükre egyenesen tuskó viselkedése…őrült, önző lecsúszó világ.

Mit keresek én ezen a szinten, mikor tudom, hogy van másik
szint is? Nyilván aki teheti nem mozog ilyen lecsúszott közegben.

Érzelmek nélkül figyelem ezt a világot, miközben képes vagyok a 112-es busz vonalán végig csodálni az épületeket és keresni, azt a házat, amit mindezek ellenére majd jól megveszek a felém száguldozó lottónyeremény rám eső részéből, hogy egy csodává alakítsak, mert nekem az a pozitív gondolat. És engem nagyon feltölt, ha tervezhetek és tervezek és osztok, szorzok, számolok, rajzolok, kivitelezőket keresek és gondolatban máris minden flottul halad és nem okoz törést, ha nem valósul meg, mert a tervezéssel és az azzal okozott örömmel felemelkedem és ha fel vagyok emelkedve már egy emelkedett szint rezgései jönnek felém…
Olyan leszek mint Mary Poppins nagybácsija Wigg bácsi, aki nevetőgázzal megtelve képes a levegőben bukdácsolni, én is felemelkedem a pozitív gondolatoktól, de nagy kell vigyázni, mert magasból a visszatérés a sötét realizmusba rosszabb, mint benne ülni zombiként, mégis újra és újra meg kell próbálni kiemelkedni, mert nem törvényszerű, hogy kötelező a negatívumok sötétjében létezni, mikor minden probléma megoldható a világosban is a pozitív nézőpontok segítségével.

Aztán megnyitom a Facebookot és kevés kivétellel folyik ki belőle a monitoron keresztül a szar. És én képes vagyok ez is elengedni, mert pozitívan csak a szépet engedem át a lelkemig.. A vidámságot, a szépet, a mosolyt, a kedveset, az építőt, a művészit meg azt amiben tanítás van.

És nem igaz, hogy nem hallgatom meg a problémát.
De már csak onnan fogadom el ezt a megtiszteltetést, ahonnan jó dolgok is érkeznek.
Elég fárasztó pozitívnak lenni egy nem támogató,
önpusztító közegben.
Úgy tűnik pozitívan gondolkodni csak pozitívan gondolkodó közegben lehet úgy, hogy ne maga a pozitív gondolkodás miatti “idegen” rezgés ellen lázadó tömeg öljön meg
a jól betanult sötét látásmódjával.
És ráadásul én is pont onnan menekültem ki immár sokadik kísérletem után..
a Negatívumok Poklából…
De nem adom fel..
Nincs több újrakezdés.
Maradok az úton bármi és bárki árán…

Első és második nap

Eldöntöttem, és ha eldöntöttem akkor az úgy is van. Nincs több pozitív gondolkodás projekt, mert ez van és nem szűnik meg többé…💪

Egy álmos csütörtök, ami nem hétfő, nem elseje, nem az ötvenedik szülinap szóval nem egy frekventált nap pontosan tökéletes kezdet egy pozitív élethez. Muszáj volt valamit kitalálni,mert történt az, hogy elkezdtem posztot írni arról, hogy mi a bajom, és ahogy írtam rájöttem, hogy van egy olyan program az ágyában, ami gondoskodik arról,hogy valamin aggódjak.

Ez pont olyan “függőség” mint a dohányzás.

“-Hé Tücsi! Aggódtál ma már? 🤔Baszki aggódj már! 😡Úristen mi lesz ha nem aggódsz ma is valami szaron?😱 Még a végén semmi rossz nem történik veled!”🫢

És akkor aggódom és megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy nekem milyen szar.

Szóval elkezdtem leírni a problémáim. Aztán elgondolkodtam. És elkezdtem a problémáimban keresni a pozitív oldalt. Pl hogy nem érzem jól magam a munkahelyen, de van és sokkal kényelmesebb a munkám. Meg hogy nem nagyon kedvelem a vonalat amit csinálok, viszont vannak kedvenc utasaink a vonalaimon. Vannak olyan Hölgyeim !!! (nekem aki tartózkodik a női nemtől) akiket nagyon kedvelek és tisztelek az egyéniségük, a kisugárzásuk miatt. Vannak akiket nem, de nem erre kellene koncentrálni.

Aztán sokat aggódom azért,hogy nehogy elrontsak valamit a kis családi kapcsolataimban, mert eddig sehol nem fogadták el az én rezgésem, de rájöttem hogy ezzel nem nekem van dolgom. 49 évesen nem fogok már más lenni, tartozom magamnak annyival hogy önmagam vagyok. Tele vagyok szeretettel, olykor nem tudom hogy sok-e ez, hogy ez kinek hogy jön ez át, de azzal magának van dolga.

Az egyenes beszédet kedvelem, ez nálunk a megszokott. Ezen az egy dolgon nem változtatok soha már. Mondom ami jön. Inkább legyek magányos mint hazug. És inkább ne szeressen senki,mint a nyálas dumáért kedveljenek.

Tehát kiderült,hogy semmi gond nincs Teszem a dolgom az én értékrendem szerint. És teremtem az egészséget, a bőséget, a jólétet azzal,hogy úgy élek,mintha mindez már fizikai formában is a birtokomban lenne

Tegnap sokat kellett egyensúlyoznom Ma a tapasztalataim szerint nehéz nap előtt álltam ezért a nehéz napokra nekem kell egy cuki zokni,ami titokban a lábamon ezerrel táplálja belém a pozitív rezgést.😁

Ma reggel például annyira pozitív vagyok, hogy 4-től 6-ig az összes negatívumot sikerült hígfosás🌪️💩⚡ formájában távoztatni a szervezetemből. Reggel kétszer mentem vissza a busztól, gyógyszer és váltóruci, majd jóga 18.4 kilométeren át…aztán minden kanyar után slozi . Eskü hányni jobb lenne,mert ahhoz elég kihúzni az ablakot akár menet közben is ..😬😁🤣

Igen jó vagyok logisztikából, és nagyon rendes a testem,hogy nem volt még szükség a ruhacserére..🤫 Hogy a viharba ne lenne akkor ez egy jó nap?

Tényleg minden azon múlik,hogy melyik oldalát nézed.És ki az aki arra kötelez bárkit, hogy a rosszat erősítse?

Vagyunk egy helyzetben. Beleszülettünk, nincs akaratunk, hitünk vagy képességünk, tudásunk vagy csak lusták vagyunk mást teremteni. De ha van bennünk akarat, szorgalom sokszor többre vihet minket mint a tudás. Egyetlen dolgot kell tudnunk csak az életben, azt,hogy bármire képesek vagyunk.

És ha bármire képesek vagyunk, akkor képesek vagyunk emlékezni arra, hogy mi magunk vagyunk a forrás energia megtestesülései a forrás minden tudásával és bármivé válhatunk, bármit létrehozhatunk a képzeletünk megfelelő idejű és irányú fókuszálásával

Ma reggel olajcserére hoztam a busz Szekszárdra és mit láttam Szekszárd mellett az égen? Hőlégballonokat!! Imádom őket nézni és kislány koromban láttam utoljára, és a napokban sokszor felmerült bennem,hogy hiányzik a látványosságuk, a színük, a szabadságuk az égről… és tessék.

Hát lehet valaki negatív így,hogy minden kívánsága teljesül?

Körülbelül négyszer hallgattam végig újra és újra a Megengedés művészetét a Youtube-on, és kezdem érteni, hogy miért kényszerít erre a Belső Hang.
Emlékeznem kell arra, amikor képes voltam teremteni a MOSTot az én szájízem szerint, és valóban minden úgy történt ahogy akartam.
Négyszer hallgattam és ebből háromszor mondtam morcosan, hogy “jó jó, nagyon jól tudom, tudom, tudom, de miért kell megint megint és megint meghallgatni. Hallom én, hogy ha 68 másodpercig képes vagyok egy irányba koncentrálni, azt látni, azt élni magamban amit szeretnék, akkor az elindul a megvalósulás útján.
Mi az a 68 másodperc?

Ó ne hidd ember, hogy képes vagy 68 másodpercig gazdagnak, egészségesnek vagy boldognak képzelned magad anélkül, hogy megszólalna a vészcsengő, hogy hülye vagy, mit álmodozol? Hiszen megtanultad hogy te szegény, beteg , öreg és lúzer vagy! Minek álmodozol ha úgysem, úgysem és úgysem…
De vajon az úgysem miért megy egy életen át és miért nem megy 68 másodpercig az az érzés, hogy minden jó és gazdag vagy és épp egy csodálatos balatoni nyaraló vagy a budai lakás kulcsát veszed át, vagy épp tetőt cserélsz a házadon és kis traktorral szántod a Lajos körül a földet és kezded az új életed az új álmaiddal?

Megtanultunk a társadalmi szintünk elvárásai szerint látni magunk körül a világot!
És azt látjuk, amit elvárnak mások és nem azt amit szeretnénk .
És azt látjuk, amit hiszünk..
És az válik valósággá amit hiszünk!
És ha nem tudjuk legyőzni a pesszimizmust azért, mert azonnal változik át a vágyaink szerintivé a világ, akkor a rossz belső érzés állandósítja a negativumot bennünk. Mert az van amit érzünk, az érzéseink teremtenek, a hitünk az érzéseinket, az érzésink meg a valóságot!

Emlékszem, nekem csak azok a gyerekek lehettek a barátaim gyerek koromban, akik a B szektorban laktak és pavos gyerekek voltak. Mert az A szektoros gyerekek szülei voltak a gazdagok, az értelmiség, az irányítástechnikai részleg… a B szektorosok a munkásosztály, a fizikai állomány… és akik nem a lakótelepi gyüttment patkányok voltak mint mi, hanem “a városiak”, ők alapból nem barátkoztak velünk…

Áldás, hogy bár jó lelkű gyerek voltam, de elég önző ahhoz, hogy lehettek saját álmaim. Igaz én is elkövettem azt a hibát, hogy az álmaimba kényszerítettem a gyerekeim, a családom, de ha nem így lett volna én már nem lennék. Vagyok elég önző ahhoz, hogy újra akarjak álmodni és legalább 68 másodpercen keresztül koncentrálni arra, ami szeretnék lenni, ami vagyok. Sokszor 68 másodpercig.

Vannak pillanatok, mint például ez a mostani, ami enged emlékezni. Talán mert beindult a szél és kezd végre másképp rezegni a világ, kicsit felszaggatja a letapadt gondolatokat és végre a sodrásban találom magam. Mert megengedem már nekem, hogy bármi történjen… itt az idő!

Kiemeltem egy idézetet az Abraham üzenetből:
Hogy működik-e nem kérdés.. senki nem hitte és anyun kívül senki nem támogatta, hogy buszvezető legyek. Tényleg senki nem hitte és sokan ellene is dolgoztak… mégis az vagyok. Mert én semmi mást nem láttam magam előtt és nem csak 68 másodpercig, hanem napokig, hetekig , hónapokig, csak azt, hogy vezetem azt az Ikarust…Aztán láttam a házam a fenyőfákkal… és meglett…nem engedtem el ezeket a képeket és minden alkalommal amikor erről volt szó én titkos borzongást és belső örömöt éreztem, szinte éltem a vágyaim… És minden megvalósult. Csak közben valami hiba lett a rendszerben. Elfelejtettem a vágyaim, mintha tematikusan kinyírta volna őket valaki…. de ennek vége… visszaszerzem az életem!

Mivel nem tágít az éjszaka képe, biztosan van feladat vele, így tollat ragadok, hogy nyoma maradjon mielőtt elillan.
Álmomban – éjszakai utazások során– alig akad olyan képsor, megélés, ami pozitív érzelmekkel ébreszt.
Rendszerint elkések a munkából vagy kimarad egy járat, rosszabb esetben az iskola padját koptatom és persze nem készültem, ahogy szinte soha.
Vajon miért probléma nekem ez?

Bizonyára nem tanultam meg még veszíteni, ha visszatekintek az életemre,
bárhol emelek ki egy – egy időszakot azt kell mondjam,
hogy szuper életem volt, de ha az utóbbi pár évet emelem ki,
akkor nincs semmi csak a küzdelem.
Egy furcsa belső harc, amit saját magam ellen folytatok.
Kompromisszumok, melyekben mindenhol én vagyok, aki feláldozza önmagát.
Ez nem jó így.

Miközben másoknak osztom az észt
hogy hogy kellene kilépniük a saját teremtéseik csapdájából,
én mozdulatlan ülök benne(m).
Ez tényleg nem jó így.

Álmomban egy hatalmas luxus szállodának az udvarán találtam magam.

A szálloda a Balaton partján állt és saját stég és mellette egy vízi ösvény (a sporteszközöknek ) vezetett ki a nádason keresztül a nyílt vízre.

A szálloda ívesen fogta közre az udvara középen álló medencét, ahol rengeteg ember szórakozott.
Ami furcsa volt , mindenhol ki volt jelölve piros kötéllel az út, ahol közlekedni lehetett , de én az alacsony “kerítésen” átmászva jutottam el a célomig.
A szállodába az álmom során egyszer sem léptem.

Az udvaron az emberek harsányan és illetlenül viselkedtek.
Parancsot osztottak a személyzetnek, akiken egyforma -fehér alapon piros kiegészítőkkel ellátott uniformis- formaruha volt.
Állandó készenlétben várták a zajos, többnyire fiatal vendégek kívánságait.

Kétféle érzelem jellemezte ezt a képet.

Az egyik az öröm:
” Nézd Apa, lehet kajakozni, van saját part…., kár hogy nem hoztam kajakot, de lehet bérelni itt nézd van több személyes is…”
Valószínűleg egy vágyam teljesült , amikor olyan helyen lehettem, ahol rólam is szól a történet.

A másik viszont egy negatív érzés volt.
Mi alázatos emberek szépen beszéltünk a személyzettel, akik cserébe nem is hallottak minket, szemben azokkal, akik alázták , ugráltatták őket alpári stílusban, ott hajlongtak, hajbókoltak.
Mi ránézésből is szegények voltunk, az alázatos, empatikus viselkedés ezek szerint egyenlő volt az anyagi bőség hiányával, míg a gazdag és szemtelen emberek viselkedése mégis kívánatosabb volt, mert ebben a világban a bőség egyenértékű
a lenézéssel és az arroganciával.

Magam is megfigyeltem már, többször voltam olyan közegben, ahol vagy sokkal okosabb, vagy sokkal gazdagabb, vagy mindkettő emberek voltak és nem ők voltak akik lenéztek engem hanem én nem éreztem magam jól a jelenlétükben,
mivel én vagyok aki különbséget tesz önmagában a bizonyos társadalmi szintek között.

Igaz azt is megfigyeltem, hogy kétféle “gazdag” ember létezik, az én megélésemben.
Az egyik beleszületett és ehhez “tartja” magát. Mivel lehetősége van rá, így tanul, fejleszti magát és utódait is ebbe az irányba tereli. Van tartása, művelt, és kedveli vagy legalábbis státusz szimbólum a műveltséget ápolnia.

A másik “gazdag” jól játszik. Taktikai gazdag, más a műveltségi szint, a tradiciót a pénz diktálja, szórja a pénzt, amit megszerez, mégis van helyette mindig amit szórhat, mert jól játszik…

Én mindegyikhez túl ostoba vagyok.
Nem születtem gazdag családban, okos sem vagyok, így nem is kerülhettem volna tradicionális közegbe. Viszont nem vagyok játékos sem, így abba a közegben sem állom meg a helyem.

Én ha egyszer gazdag leszek valószínűleg “magányos gazdag”, aki kertet építtet és madárodúkat szereltet a fákra, aki a spirituális fejlődésére fordítja a vagyona egy részét, támogatja azokat, akik ezen a fronton segítik az emberek ébredését.
Én nem leszek sem tradicionális sem játékos..
Én egy másik világot képviselek.
Erőt kell “vennem” magamon vagy magamnak azzá engedni magam,
aki vagyok…

….és vízre teszem a kajakom, de nem a szálloda vizére…hanem kicsit arrébb, ott a nádfedeles kis takaros nyaraló saját stégjénél a Balatonon.

Amióta a belső útját járta, alázatos emberré lett. Mindig előre köszönt, mindig mindent megköszönt, elnézést kért azért , hogy él, és elfogadott másokat olyannak amilyenek.
Csakhogy ahogy telt az idő feltűnt neki, hogy mások- akikkel alázatos és tisztelettel beszél- flegmák vele. Azokkal, akikkel szemben alázatos, föléje emelkednek.
Kinevetik, elfordulnak ha jön, susmognak a háta mögött.
Ugyan mi mást beszélhetnek róla, hacsak azt nem miképp csapják be nap mint nap , vagy lopják meg, vagy érzik úgy, hogy nem tud (de inkább nem is akar) bekapcsolódni a hangos, mindennapi politikát vagy “éppen azt aki nincs ott” szidó beszélgetéseikbe.
Egymást sem tisztelik, senkit nem tisztelnek.

Otthon is visszahúzódóvá vált, nagyon szerette volna megteremteni a feszültség mentes életet, a nyugalmat, rendet.
Körülötte mégis káosz van, a hiába igyekszik a családi kapcsolatokat is alázattal kezelni, mindig történik valami, ami kibillenti és elgondolkodásra ösztönzi.
Például, amikor igyekszik nem útban lenni, útban van.
Amikor igyekszik abszolút alkalmazkodni, nem tud, mert pont az alázatos lénye az, ami a többi ember számára prédává teszi.

Beleunt, belefáradt, elege van.
Azon gondolkodik, hogy összecsomagolja a semmit és világgá megy.
Itt hagy mindent és mindenkit, úgysincs mit adnia nekik már.
Ne kelljen a szeretteinek végig néznie azt a harcot amit minden nap önmagával vív.
Pedig csak meg kellene kockáztatni azt, hogy azok akik most sem kedvelik, ezután se kedveljék. Mert nem fogják…Ők már eldöntötték, kár minden olyan törekvésért, ami másokról szól. Elég volna azt mondani, hogy leélted az életed kétharmadát, most már éld le úgy ezt a maradék egyharmadot hogy nem azt nézed, hogy másoknak hogyan lehetnél jó, mert nem lehetsz… Aki nem értékeli azt ami vagy, nem érdemli meg hogy az legyél, aki nem vagy….

Ilyen egyszerű. Hallod…mielőtt itthagysz mindent, próbáld meg. Kockáztass… Hidd el, aki kedvel, az kedvel mindenképp, aki meg nem, nos az legyen az ő baja…

Két napja a fogyó Holdban ücsörgöm, és nem tudok megszólalni.
Két napja nagyon távol vagyok mindentől és mindenkitől.
Olyan, mintha most érkeztem volna a Földre és senkit sem ismernék.
Csak figyelem csendben olykor a Facebook soha le nem álló megosztásait, nem is tudják az emberek, hogy mennyi minden kiderül abból, amit megosztanak és abból is, amit nem, abból amire nyomkodják a lájkokat, vagy amihez és ahogy hozzászólnak.
Én meg itt vagyok, és nem tudok mit megosztani már.
Néha szégyellem, hogy elmúltam létezni a virtuális térben, hogy nem tudom tartani a lépést azokkal, akik itt élik minden pillanatukat a kezükben a telefonnal. 😦
Kapaszkodom utánuk , de mivel nem tudom azt nyújtani amit eddig, és ez visszavonulásra kényszerített.
Sebaj.
Mindennek aminek van kezdete, annak előbb vagy utóbb vége is szakad…

Nincs bennem semmi.
Teljesen üres vagyok.
Egy üres doboz amibe nem biztos, hogy szükséges bármit is pakolni.

Olykor kétségbeesetten próbálok valamit kitalálni, hogy benne tudjak maradni az áramlásban, de mostanában úgy érzem, hogy semmi szükség már rám, már nem tudok adni semmit , nincs semmim ami másoknak jól jöhet.

Október van.

A kedvenc hónapom.

Ez a 49. októberem és egyben eddig a legnyomasztóbb.
Gyönyörű az időjárás, és én sokkal tevékenyebb vagyok, mint az elmúlt 10 évben összesen, mégis a legnyomasztóbb most nekem eddig ez az ősz.
Nem tudom az okát.
Nincs semmi negatívum bennem, vannak terveim, vágyaim, mégis egy furcsa üresség van bennem, mintha valami hiányozna, amit nem tudok megfogalmazni. Bár már nincs gyomorgörcsöm a holnaptól, már nem félek, ha szembe jön a kamion, nem kreálok negatív gondolatokat, mégis valami nyomosztó űr tátong bennem, mintha most döbbentem volna rá, hogy az a “valaki” aki a spirituális utam kezdetekor ” belém költözött” most magamra hagyott volna. Lehet én már csak egy üres gazdatest vagyok? ( ahhoz képest majdnem olyan nehéz, mintha ketten is laknának bennem)

Várakozom, de vajon mire?
Mintha egy állomáson állnék egy vonatra várva, ami elvisz valahova, de, hogy hova és miért azt nem tudom.
De biztosan ki fog derülni majd és akkor elmúlik ez a furcsa, várakozós üresség érzés is.
Szerencsére az Ősz megünnepli magát nélkülem is az összes szépségével, illatával, csodájával, ízével és színeivel… 🙂

…általában minden fordán amit csinálok ( a forda egy olyan “program” ami fix napi feladatokat tartalmaz) van egy napirendem és az szerint megy a napi rutin.
Amióta nem helyijáratozom ( szerintem ez az űr örökre elkísér) nem érzem magaménak egyik fordát sem, de van olyan amit legtöbbet végzek ilyen ez a mai is.
A mai napom elvileg az utolsó munkanapom a héten és a hónapban is egyben, így több a feladat, adom át este a buszt a gazdájának.
Megvan, hogy mikor tankolok, takarítok egyebek s ma a tankolás elmaradt az idejében, mert műszaki ember tevékenykedett a kúton.

Az utolsó tankolási lehetőségnél visszatértem hát a kútra és nem voltam meglepve, hogy még mindig szét van szedve az elektronikát vezérlő egység.
Kicsit kiakadtam és kicsit lehet megsértődtem, mert sikerült szerencsétlen embernek beszólni, hogy mégis meddig lesz ez az állapot, mert hát mindjárt itt vannak az ennél az egy lehetőségnél tankoló buszok.

Szegény ember egy tök jószándékú, az én viselkedésemből kifolyólag nálam intelligensebb ember odajött és szépen nyugiba elmagyarázta miért nem megy a dolog, de ha lenne egy kártya itt, amivel bepróbálhatja, már visszarakta a régi egységet, mert az újat, nem tudja feltelepíteni -hogy miért is, na ez tényleg gáz, de mindegy is- szóval ha volna itt valaki aki esetleg, akkor a régit vissza teszi és ide sem jön többet. ( Ezt is meg tudom asszem már érteni). Nos akkor én a kettőszázhuszonötödik alázatos bocsánatkérésem közben jeleztem, hogy van kártyám, és próbáljuk meg, lesz ami lesz, de legalább én tudok tankolni, a többi már tényleg nem érdekel.

És akkor szépen teletöltöttem a buszt, mert működött a dolog. Még negyvenszer bocsánatot kértem, és hoztam neki egy üdcsit a büféből, hogy ne egy tajparaszt női sofőr legyen az utolsó emléke erről a helyről.

Itt jön az a rész, hogy kezd elegem lenni, de furcsa módon nem.
Egyvalami biztos, hogy én minden helyzetben feltalálom magam és tudom azt is ha hibázom. Ha bunkó vagyok, mert néha én is el lehetek keseredve, és már nem tudom befogni a pofám , tudok bocsánatot kérni, és kérek is akkor is, ha tudom, hogy senki nem fogja elfelejteni ha bunkó voltam, én sem szoktam. De értékelem ha valaki megvilágosodik saját magától. Baromira szégyellem magam, viszont kezdem úgy érezni, hogy még mindig sokkal jobb ha valaki ilyen mint én, mint amikor valaki szándékosan néz hülyének másokat, szándékosan rövidít meg , lop meg, csal meg, csap be.. Sosem teszek ilyet.

Nem vagyok különb, csak más… és attól még, hogy bunkó vagyok olykor, általában sem azzal akivel kellene még jó ember vagyok mert ha nem is időben, de felismerem ha hibázom és ha nem is tudom meg nem történté tenni, legalább karma nem lesz belőle…

Ez van.