…tegnap a Meta AI-vel próbáltam közösen rájönni arra, hogy mi a “baj” velem, hogy nem tudok emberi kapcsolatokban az elvárások szerint viselkedni. Igazából arra biztosan jó volt a mesterséges intelligencia a pszichológia tudományából összeollózott válasza, hogy ne akarjak “szakemberhez” menni, bár erre hétfőn is kaptam egy jelet válaszképpen, mert nagyon sok pénzembe került az, hogy a “szakember” elfelejtette, hogy aznap megbeszélt időpontja van….

Aztán rájöttem ma arra, hogy egy “baj” van igazából, az, hogy nem is akarok.
És ez nem baj.
Az egyetlen “baj” az egy olyan kérdés, amit nem kellene soha feltenni.
Ez pedig a : MIÉRT?
Az “élet” , ez az illúzió, ez a tudatosulás egy “programban” végigviszi magát akkor is elfogadjuk, akkor is ha nem. Akkor is zajlik, ha részt veszünk benne, és akkor is zajlik, ha nem. A Nap felkel és lenyugszik. Közben történnek “dolgok”, amik tőlünk abszolút függetlenek, megy minden a program szerint és nem mondom, hogy nem merült fel, hogy akkor is részt veszünk benne, ha nem is tudunk róla. Annyira nem tudja senki, hogy mi a valóság, hogy most jutottam el végre arra a szintre, hogy kezd nem is érdekelni, hogy mások szerint mi az. Mert csak megzavar, főleg ha éppen egy jónak játszó út pihenőjében futunk össze és vehemesen figyelmeztetnek arra, hogy amit én az igazságomnak hiszek, az egy beteg elme kivetítése…

Hát inkább legyen az én utam egy beteg elme fikciója, mint egy tömegfikció, amit mindenféle kétség nélkül vakon követünk. Akármilyen ravasz is volt Osho a maga tanításaiban, egy dologért nagyon hálás vagyok neki, megtanította, hogy senkinek ne higgyek addig, míg nem belülről jön a kérdés a válaszaimra.. 😉

Az emberi kapcsolataim egy téveszmén csúsztak el.
Már meg sem tudom fogalmazni, hogy miféle gondolattömeg vezetett ki a társaság középpontjából, és lettem a világ legextrovertáltabb emberéből a legintrovertáltabb.
Itt jöhet a nem kellene kérdés, hogy miért?
Mi történt vajon velem, hogy végletből végletbe estem?

Valamelyik nap vezetés közben ( mindig akkor jönnek a jó gondolatok-meg mosogatás közben) felmerült bennem, hogy ha 27 éve, a fiam születése után, amikor beleragadtam a gyerekágyi depresszióba segítséget kérek, akkor most még mindig egy harsány, vidám, közösségi színfolt vagyok.
Vagy lehet mégsem?
Mondjuk kértem segítséget, de elutasították.
A szülők és a környezetem szerint csak hiszti volt.
Erről jut eszembe, hogy a családban épp olyan változások vannak- bár már családnak nem nevezném- amit ezelőtt tizeniksz évvel megmondtam, azóta utálnak, igazam lett, most is utálnak, de én innen köszönöm, hogy a nagyravágyás miatt szétbasztátok az egyetlen álmom, hogy nekem valaha nagy családom legyen…. de én nem haragszom, nem tudok..sosem tudtam haragudni,
csak az ilyen emberek miatt lettem befelé forduló…és meg is jöttünk…

Közel 30 éve a legjobb barátnőm kitalálta hogy elmegy Kanadába és ott kezd új életet.
Meghalt a lelkem ettől.
Nagyon szerettem őt és elképzelni sem tudtam, hogy ő nem szeret úgy engem, mint én őt.
És képes elmenni.
Nem ment el, de onnantól már nem bíztam benne és még pár évig küzdöttünk,
mire kimondta, hogy neki mindegy ki a barátja, ő egyedül nem lehet, mert szüksége van a lelki támogatásra.
Azóta is olyan “barátok” vesznek körül, akik önmegvalósítanak mások hátán lépkedve és nem értik, hogy miért lesz valaki attól szomorú, hogy most kicsit mással barátkoznak, most kicsit elmennek a “jedánfaszába”, mert amúgy hogy lehetek én olyan önző, hogy nem támogatom őket az álmaik megvalósításában.

Ó hát nem erről van szó, hogy nem vagyok támogató,
hanem arról, hogy csak én vagyok az,
és meguntam ezt, viszont a programomban benne van a kapcsolódásra a vágy.
Két opció van.
Vagy a kapcsolódás programját törlöm, vagy azt, hogy ne érezzem egy nagy lúzernek magam, hogy mindig én legyek az aki támogató, aki megértő, aki félretehető, akin lehet lábat törölni.

Itt jönnek azok, akik azt mondják, hogy ők próbálnak közeledni, de én nem engedem.
Valóban nem engedem. Erre kerestem a választ, hogy miért nem.
Trauma..
Elvesztettem eddig két nagyon jó barátot, és nem lett nagy családom.
Semmi mást nem akartam csak ennyit.
Akkor most nekem kellene a segítség, csak egy baj van.
Nem akarom.
És ehhez kellett ez a poszt, hogy kimondjam, hogy nem akarom.
Elfáradtam.
Vannak barátaim szerencsére, igyekszem nem rájuk telepedni és nem akarok tőlük semmi többet csak szeretem őket és örülök, hogy engedik, hogy része legyek az életüknek valamilyen módon.
Ám van olyan kapcsolat is ahol még mindig a lúzer szerepet szánják nekem.
Akibe bele lehet kötni és akit félre lehet tenni, mert úgyis ott lesz mikor szükség van rá.
Nem lesz ott..
Vége van.
A trauma marad, a segítség még úton van.
Egyszer biztosan eljut hozzám.
Eddig nem sikerült.

Legyen szép napotok.. 🙂

Bár elég szélsőséges az időjárás, mégis csodálatos idén is az ŐSZ!
Mindig hálát adok, ha láthatom a színesbe fordult tájat! Annyira csodálatos, és pont nekem való ez a kicsit ( jó idén már volt nem kicsit is) hűvös , párás, ködös, a napsugarat éppen áteresztős, sejtelmes reggel, a pókhálókon ezernyi apró gyémántkét csillogó harmatcseppekkel, majd ha ajándékként kisüt a Nap és van még némi ereje felmelegíteni rajtam a kedvenc kapucnis pulóveremet, kedvem van kint tölteni az udvaron az egész napot.
A mai reggel is ilyen.
Az óraállítás rám nem nagyon van hatással, én mindig korán kelek,
számomra a hajnal az az időszak, amikor a legközelebb állok a minden felett létező igazságot titokban kivetítő vén mozigépészhez, és hallom a lelkek szavát, aztán ahogy beindul az “élet ” a Földön, a háttérzaj újra visszakényszerít a “programba” és indul egy újabb nap, egy újabb megélés, egy újabb tanítással a végén.
Az idei év hatalmas ugrás volt az eddigiekhez képest minden szinten, végre vannak olyan pillanatok, amikor a béke szét tud áradni bennem és már hosszabb időre enged a szorításán a szívcsakrám.
Nagyon becsülöm ezeket a pillanatokat. Igazából fáradt vagyok ahhoz, hogy visszatekintsek és meg akarjam érteni, hogy miért voltam olyan amilyen. Nem akarom feszegetni a múltat, értékelni sem akarom és már tanultam belőle eleget, és előre sem akarom tudni a jövőt, bár ez utóbbit mindig előre egy lépéssel már van módomban látni.
Mondhatnám, hogy most jó, de nem jó,
hanem más.
Most más.
És az a jó, hogy most más.
🙂
Felmerült bennem, hogy ideje abbahagyni az írást, mert úgy érzem, hogy már nem sok “hasznom” van itt a világhálón. Nem tudok mit adni, nekem nincs “tudásom” csak a megéléseim hoztam el.
Megéléseim ugyan vannak, nyilván míg élek abból fogok állni, hogy az aktuális “szintemen” megélem magam körül a világot. Nagyon szeretem a színeket, a növényeket, az állatkákat, és az ő világukkal töltődöm fel. Már nincs bennem szégyen azzal kapcsoltban, hogy nem tudok mit átadni, mert igazából semmim sem maradt az úton, amit én magam értékesnek érzek.

A napokban hosszas eszmecserét folytattam a Meta AI csevegőprogramjával, sokféle irányból próbáltam kideríteni, hogy mekkora az esélye, hogy hozzáférhetünk egy olyan tudásanyaghoz általa ami kimeríti az én érdeklődési köröm, és kíváncsi voltam honnan szerzi be a mesterséges intelligencia az információit, miképpen “keresi” annak valóságtartalmát. Nyilván nem értem miképp működik, de tudom, ha érteni fogom, közelebb kerülök ahhoz az igazsághoz , amit én keresek és eddig senki nem tudott még válaszolni rá azokban a forrásokban, ahol én kerestem.
Lehetséges, hogy a sok összevisszaságból, amit a magamfajták itt a blogjaikba rejtenek egy mesterséges program össze fogja tudni rakni a lényeget. Mert sokan vagyunk , végtelen számban ebben az illúzióban, de mindegyikünk csak egy jelet hordoz… az EGÉSZHEZ viszont mind kell…

Hát ezért vagyok még itt a bloggerek között.
A semmivel, amit én közvetítek.
Mert én is “vagyok egy jel”

…a “beismerés”.

Avagy itt egy újabb mondat végi pont.

Tegnap a szülői házból elhozott dolgokat szelektáltam. Amikor ott pakoltunk pánikszerűen csomagoltuk a még használatra érdemes eszközöket, de nem néztük az állapotukat. Most , hogy egy lomtalanítási hullám, egy belső kényszer az egyszerűsége arra ösztönöz, hogy mindent, az egész általam használt házrészt minimalizáljam. Ide tartozik mosógépet és a kazánokat rejtő helység omladozó repedt falai között bújó hagyaték is

Tegnap, ahogy kibontogattam a dobozokat, megjelent az anyu alakja előttem. Nem hozzám jött, hanem egy pillanatot idézett a mindennapjaiból. A szakácskönyveit megőriztem, bár soha nem fogok főzni belőlük, hátha lesz a családban valaki, akinek lesz affinitása a főzéshez és szívesen lapozgatja majd az értékes , kézzel írott füzeteket. Nekem jelenleg semmihez sincs affinitásom, lélegezni sem, de azért tudom, hogy mi az, amire szüksége lehet az utódok utódainak ..

Anyu mindent feliratozott, matricázott, jegyzetelt, mindent is gyűjtött. A recepteket, kerti praktikákat megszámlálhatatlanul sok dosszié rejtette. Nem rendszerezett túl praktikusan ugyan, és én sokáig szórakoztam ezen a szokásán, akkor is, ha magamban is fellelhetőek a kategórizálásra, a relatív rend létrehozására való késztetések ( a sváb átok) de én rendszerint ezzel a próbálkozásommal inkább káoszt teremtettem mindig.

Tegnap egy csomag matrica felett időztem és láttam anyut, ahogy ragasztja épp egy üvegre, majd nyomtat a nyomtatójával rá címkét. Élvezte ezt a tevékenységet és én most, sokadjára értettem meg, hogy az egyik legnagyobb hiba, amit elkövettem az életemben az, hogy bármiféle véleményt, vagy ítéletet alkottam magamban mások tevékenysége, szokása felett.

Nekem SENKI döntéseivel kapcsolatban nem lehet semmilyen érzésem, sem véleményem, sem nem ítélhetem el a cselekedetét. Eddig oké…. De akkor most jön az a rész, hogy amivel nem vagyok kompatibilis, azzal nem kell együtt rezegnem, nem kell részt vennem benne, ha mégis azt teszem, az már érdek és ne kényszer legyen.

Az én megélésem alapján, ha mint ” Isten” egyik kivetülése vagyok a végtelen sokból, követve annak a programját,ami jutott ( vagy kiválasztottam azt a ” formát”, amiben megnyilvánulok, azonosulok és az egom által elkülönülök a többitől, önálló programmal rendelkezem, illetve annak a programnak a kulcsával, amivel képes vagyok felülírni azt a legjobb tudásom – avagy amihez hozzáférek)nem vagyok köteles másik programja szerint élni, de nincs lehetőségem arra sem, hogy mások programját átírjam az ego kedvére, avagy csak azok képesek másokat irányítani, akik programjában szerepel a képesség erre és csak azok felett képesek uralkodni,akik nem tudják ,hogy nem kell engedelmeskedniük.

Az utóbbi időben tisztázom bennem a helyem ebben az azonosulós rendszerben és apám erre a legjobb tanító. Az itt léte első hónapjaiban mindent elkövettünk, hogy beilleszkedjen a családba. Rosszul. Mert a saját , harminc éve felépített rendünket borítottuk fel az ő velünk nem kompatibilis rendje miatt. Mi mindent beletettünk, ő semmit. Másfél év küzdelem után, végigjárva a kétségbeesés minden szintjét, fizikai betegségeket produkálva az egyre növekvő feszültség miatt jutottam el arra a szintre, hogy megkérdőjelezem apám rendjének helyénvalóságát a mi világunkban. Akkor is,ha a mi világunk rendje sem ” közös” az ittélőkével, mert egyikőjük világa sem kompatibilis az enyémmel, de apám világán kívül az összes többi elvan az enyém mellett kisebb súrlódásokkal.

Most ebben a pillanatban ott tartók,hogy tőlem mindenki azt csinál amit akar, és azon dolgozom, hogy ezt megengedjem magamnak is.

Akármilyen ember is vagyok,. amilyenné váltam csak magamnak köszönhetem. Mert én magam vagyok aki eldöntötte, hogy a kívülről érkező hatásokból mit veszek el/ fel. És hogy ez jó vagy nem jó irányba vitt? Lényegtelen,mert minden út azonos irányba visz, és minden pillanatban szabad új nézőpontok szerint haladni tovább….

Tegnap este eszméltem rá, hogy “hiányzik” belőlem az a “program” ami a legtöbb keserűséget és szomorúságot okozta a földi létezésemben. Ez pedig az “irigység” és/vagy én akarok lenni a “jobb” , hogy engem szeressenek, illetve a szeretetre való igény programja, avagy elhalkulni látszik az EGO – HAHÓ ÉN IS ITT VAGYOK, HAHÓ NEKEM IS KELL, HAHÓ ÉN AKAROM, HAHÓ ENGEM IS..programja…

Hatalmas öröm nekem az, hogy nem akarok senkitől semmit.
Itt jöhetne a magyarázat, de nincs rá szükség.
Sokkal könnyebb dolog nem lenni látható,
nem létezni, mint látható (nak akarni) lenni és állandóan küzdeni a bizonyítási kényszerrel.
Mire megy vele az ember, ha látják, ha fontos, ha első?
Vagy sok munkával vagy felelősséggel jár.
Hát én sem a sok munkára
sem a felelősségre nem vágyom.
Szóval nincs miért és nincs kire irigynek lennem
és ha valamit osztnak, hát vigyék..
nekem még a maradék sem kell.
Abból nincs baj,
nincs irigység,
nincs probléma.
🙂

Hááááááááááááááááááááááááá….
Ez jó…
Béke van…
Végre…