Hát (háttal nem kezdünk mondatot) az októberembe előreláthatólag belecsúszott kettő olyan “probléma” ami nekem már NEM TETSZIK .
Ezzel a ” NEM TETSZIK” dologgal van feladatom. Nem az a lényeg, hogy mi nem tetszik. Nyilván nem vagyok abban a helyzetben, hogy egy felülről jövő döntést megkérdőjelezzek.
Én egy olyan ember döntését, akinek csak köszönetet tudok mondani azért, mert nem bánik velem úgy, ahogy azok bántak akik már hála istennek nincsnek, nem fogom megkérdőjelezni, és nem szólok bele abba, ami nem az én dolgom, teszik mások elegen, csak vannak “dolgok” amik rosszul jöttek ki, és elgondolkodtam azon, hogy miért nyomja a SORS a legszebb és legkedvesebb hónapomba a (szerintem) szart.
Azon gondolkodtam, hogy ideje engedni, hogy megtörténjenek azok a dolgok is, amiket nem szeretek, mert hiába küzdök ellene, úgyis megtörténnek. Általában soha nincs semmi probléma, nekem szinte soha nem volt semmi “problémám” csak előre hisztiztem mindenért. Túldramatizálok pedig nagyon jól tudom, hogy mindent meg tudok oldani, minden helyzetben feltalálom magam és mindig mellettem áll egy egész angyalsereg, ha bárki ok nélkül bántani akarna, hamar homlokon csókolja a karma.
Az is eszembe jutott, hogy bár – leszámítva azt a pár nem szeretem napot a munkahelyen- a többi ott töltött napom tökéletes, mégsem érzem magam “otthon” benne úgy mint amikor helyijáratoztam. Folyamatosan ott lebeg a kérdés, hogy vajon a helyemen vagyok-e? Vannak olyan momentumok, melyeket megalázónak , nem “hozzám méltónak” érzek. Ezek a momentumok kezdtek arra ösztönözni, hogy ledobjam a megalázkodó, lábtörlő énem, és felvegyem a valódi alakom, azt legyek, ami nekem a legjobb érzés, azt tegyem minden helyzetben, amit vágyom és ne is gondoljak mások véleményével. Ha nem tetszik a világnak ez az ÉN, a valóságom, akkor majd eltávolít magából a saját eszközeivel, egy amit biztosnak érzek az, hogy én sem Istenért, sem emberért, sem eszközökért nem harcolok. Amire és akire “szükségem” van, vagy akinek rám az úgyis a közelemben marad.

Pénteken telik a Hold… és felerősíti a gyengeségeim.
Felerősíti bennem azokat a negatívumokat, amelyeket mások önzősége okoz és én fájdalmat generálok belőle.
Felerősíti a kiszolgáltatottság érzését.
Felerősíti azt a tényt, hogy vannak akik rendelkeznek felettünk, akik elveszik azt, ami nekünk jár, mégsem tehetünk ellenük semmit, mert nem ők vannak rossz helyen, hanem én választottam ezt az alacsony tudatszintet , ahol a sok ÉN magának akar mindent bármi áron.
Felhívja a figyelmem a saját felelősségemre, arra, hogy nekem kell lépnem onnan, ahol nem tudok kiteljesedni és megkeresni azt amiben igen.
Rádöbbent arra, hogy valójában nincs semmi vágyam, hiába a sok “terv” nem tudom őket teremteni, mert nem tudom megfogalmazni, hogy az anyagi függetlenségen és a belső békén kívül ugyan vágyom-e még valamire ami emberi?
Ha nem tudom mit akarok, nem fognak segíteni azok akik megtehetik, hogy segítsenek….

Amúgy teljesen nyugodt lettem, ahogy leírtam ezeket a sorokat.
Bármi jön, megoldom. Felveszem az igazi alakom és nem fog érdekelni többé, hogy karmát rajzolok a tükrömbe, ha kontroll nélkül írok ki valakit az életem történetéből. Annyira már vagyok bölcs, hogy tudjam, amig dolgom van egy karakterrel, az addig marad is, akkor is a más jelmezbe (emberbe) bújik, de ha rájövök miért kísértenek a tolvajok, a csalók, az önző ének, akkor el fognak tűnni és csak azok maradnak akik olyanok mint én… ( szerintem ez is inkább fenyegetés 😛 )

Bánom is én, jöjjön az október. Azért is szép lesz!

Vasárnap rám ült megint a haszontalanság érzése.
Ezer feladatom várakozik rám, és én elfelejtettem, hogy hogy nem ehetek, mert ha eszem, akkor lemerülnek a telepeim. Addig vagyok energikus, míg az első falat étel nem csúszik le a gigámon, onnantól vegetálok, szinte fulladok az energia hiányától. És mindegy mit eszem…Abszolút mindegy. Teher.

Bár vannak terveim, mégis hirtelen aggasztani kezdett a világom pusztulatos állapota. Nagyon szeretném, ha az én világom tükrözne engem, de soha nem tükrözött. Mindenhonnan illemből elfogadott dolgokkal van terhelve, ennél a semmi is több, mert a semmi legalább nem öl meg.

Borzasztó dolog az “illemből való” élet.

Vajon van-e jó döntés, jó lépés?

Én nagyon igyekszem a gyerekeim nem belekényszeríteni az akaratomba
(Ami nincs is, illetve nem lehetett, bármennyire úgy látszik, hogy azt csináltam amit akartam, mindig figyelembe vettem, hogy ne sértsek meg nagyon senkit).
Hogy ez jó vagy nem, nem tudom, de azt tudom, hogy nem vezet sehova a “nem akarlak megbántani elv”. Azért részt venni eseményeken, mert nem akarok valakit megbántani, és közben megdögleni az energiáktól hatalmas mártírságra vall.
Ez az úgynevezett tradíció, a szokások, melyek öröklődnek apáról fiúra. Kötelező ünnepek, akkor is ha beledöglesz, kötelező programok, kötelező jelenlétek, ajándékozások idegeneknek, akiket nem is ismersz, szeretsz. HA nem teszed akkor te egy önző dög vagy, ha igen, megdöglesz.

Könyvet tudnék írni azokról a zsarolásokról, a lelki terrorról, amin átmentem életemben, az illemkockák miatt, és nem a szüleim illemkockái, hanem a szerezett, választott, leszakajtott ( ki mit szakajt azt szagol) családom mondva csinált tradíciói, melyek érdekes módon úgy változtak meg, ahogy a domináns nőstény bevetette oda a lábát. Onnantól én már csak mint egy rakás emberi guanó tündöklöm a trágyadombomon, mindenki kidobott holmijain. És ezért senkit nem hibáztatok, mert ez az én hibám. A hülye mártíré, akinek soha nem kell semmi, amit vágyik, mert senkit nem akar megbántani azok közül akik valójában nem fogadták el a maga valóságában.

Amikor Apával megismerkedünk, könyörögtem neki, hogy adjunk el mindent és kezdjünk máshol új életet. Nulláról… Az üres fehér falak között, egy picike kis házikóban, ami közé majd az az élet építheti fel magát, amik mi vagyunk és nem az, amit mások meguntak már.

” Más örülne, ha… más örülne ha.. más örülne ha… te semmit nem tudsz megbecsülni, te semminek nem tudsz örülni…” – harsog a koponyacsontjaim között a sok hang.

Ó hányszor kívántam, hogy bár porig égne mindenem és kezdhetném valahol a semmiben egy sátorban, de a saját rezgésemben elölről.. Aztán megtanultam hogy kell szegénynek lenni. Hogy kell elhinni, hogy nekem semmire nem “fussa”, közben tized ennyiből mások palotákat építettek maguk köré a saját ízlésük szerint. Én elhittem, hogy mi szegények vagyunk, és elhittem, hogy nekem nem lehet saját vágyam, és nem építhetek saját életet, jó nekem mások megunt élete…

Telik a Hold… kegyetlen módon hozza felszínre mindazt ami nem vagyok.
Ma végtelenül elkeseredtem, mikor megláttam a jövő havi beosztásom, hogy a még valahogy elviselhető kettő szerződéses fordából négyet sorsolt a gép. Először azon gondolkodtam, hogy befejezem ezt a pályát itt. Mert nem vagyok hajlandó tovább olyan közegben lenni, ahol nem lehet megfelelni az elvárásoknak.
Aztán azon gondolkodtam, hogy miért hagyom, hogy az emberek megalázzanak a viselkedésükkel.
Aztán azon gondolkodtam, hogy miért zavar, hogy vannak páran akiknek olyan nyomorult az életük, hogy másokat bántanak ezért akár a szájhúzogatásukkal a pusmogásukkal, a beszólogatásiakkal? Kik ezek az emberek és miért kell nekem felvenni a nyomorukat? Nincs velük semmi dolgom, nem többek mint díszletek, bábuk a játékos szerkényben , hogy ne legyen üres a polc…

Valószínűleg addig kell nekem ilyen közegben lennem, míg nem tanulom meg kezelni a helyzetet. Mert addig újra és újra elő fog jönni bárhová is menekülök előle.

Vasárnap azt mondta a Belső Hang, hogy ideje felvennem az alakom.
“-Milyen alakom ?”- kérdeztem én.
“-Te vagy a Varázslónő!” -mondta a Belső Hang
“-Micsoda? Őrült vagy Te… senki sem vagyok….”
“- Varázslónő…..”

Elkezdem felépíteni az ÉN világom… bármi áron…bárki árán…

Mielőtt teljesen köddé válna az éjszaka tanítása, megpróbálom összeszedni a képeket, amiken keresztül tanításokat próbált közölni velem a felsőbb énem.

Álmomban, a másik dimenzióban, a múltból jött egy ember, aki valamiért “problémás” önmaga számára. Nárcisztikus, (ön)megváltó, bölcsességében túlfűtött, hibát (vagyis tanulságot tanulságra) hibára halmozó asszony , akinek az arca ebben a nagy belső harcban az álomképben vagy 600 évet öregedett. Fiatal teste a múltat, míg az aszott, ráncos , valaha gyönyörű arca a jelent tükrözte.

A múltban ez az asszony megosztotta velem az élete fordulópontjait, olyan mélységben, amihez nem voltam elég felkészült. Aztán eltűnt, messzire költözött, de a múltja ideköti abba a világba ahol én is létezem, és bonyodalmas teremtését nem fojtotta vissza benne az új élet, amibe menekült valójában saját maga elől.

Most az éjjel megjelent ez a nő és én illedelmesen érdeklődtem felőlük annak ellenére, hogy az ő nézőpontja velem kapcsolatban mindig az aktuális érdekei szerint változott .
Ahogy beszélt hozzám, valahol éreztem, hogy az igazsága elveszett az egóerdő sűrűjében. Közben, ahogy pakolta rám az újabb terheket egy szűk sikátorban találtam magam, ahol eddig gond nélkül el tudtam sétálni, most ahogy a nő beszélt, úgy éreztem, hogy a falak kezdenek összenyomni, holott nem mozdultak, csak én lettem egyre “kövérebb”, egyre merevebb, a sok felesleges információ okozta együttérzésem által és beszorultam a falak közé.

A nő ezt látva otthagyott. (mint az életben is akkor)

Még álmomban, ahogy ott küzdöttem volna át magam, majdnem megfulladva a falak közt megszólalt a HANG- belső hang, de elég harsányan és kívülről- hogy nem nagyon kellene hagynom, hogy olyan gondolatok, rezgések, információk tapadjanak meg rajtam (bennem) amihez valójában nincs közöm, mert egy idő után kezelhetetlenek lesznek, majd elhitetik, hogy az enyémek és tőlem várják a megoldást úgy, hogy belőlem táplálkoznak, majd ha nem lesz már mit elvonni tőlem, akkor mennek tovább és új gazdatestet keresnek.

A nő, ahogy az életben is, úgy az álomképben is magamra hagyott, miután a mocskát, szemetét a szar teremtését rám pakolta. Úgy ébredhettem “ki” ebből a sikátorból, hogy még ott a falak között meg kellett szüntessem a “pánikot”, hogy beszorultam és fel kellett ismernem, hol hibáztam.

Egy ideig ültem az ágyban, és dolgoztam fel a sztorit.
Tudom, hogy az éjjel megjelenő alakok, nem önmagukat, hanem egy “jellemet” egy programot képviselnek, és nem konkrétan róluk szól a történet, csak az agyam így tudja képekre fordítani, hogy mi is a MOST feladata számomra.

Az információk, a gondolatok olyanok melyek jönnek mennek körülöttünk nem a sajátjaink, benne vannak a közösben, és azok fognak megkapaszkodni bennünk, amelyek frekvenciája a miénkhez hasonló.
Ha alacsonyan vagyunk , alacsonyan rezgünk, akkor olyan gondolatok pattannak ki ( de inkább be) a fejünkből (be) amelyek alacsony teremtési szintről származnak, magyarul negatív gondolatok. Rossz érzéseket, félelmet, pánikot, pesszimista megnyilvánulásokat okoznak. Nem biztos, hogy az alacsony rezgéstartomány egyenlő lenne a realizmussal, inkább csak azt mondanám, hogy nem csak látjuk a valóságot, hanem a negatívumaira fókuszálva elhomályosítjuk a pozitívumait.

Ha viszont vidámak vagyunk és igyekszünk fenntartani ezt a rezgéstartományt, nem lesznek megoldhatatlan problémáink, csak feladatok, melyeket el kell végezni. Az érem jó oldalára fogunk koncentrálni , attól még látjuk a másik oldalát is, de tudjuk, hogy nem azon az oldalon van dolgunk, nem ott teremtünk. A magas rezgésű ember sem álomvilágban él, hanem kihozza a legjobbat a helyzetből. Mindez a tudatosság függvénye, a tudatosság gyakorlása, a szándékunk a jobb közérzetre , az egészségre, a pozitív gondolkodás igényére.

Amúgy, ha a fizikai életben, az ébrenlétben megjelenik egy ember, akinek a profilját nem látja át az elemző énem, akkor megjelenik álmomban egy szituációban. Az a szituáció fogja megmutatni a valóságát. Hülyén hangzik, hogy egy álom befolyásolhatja a nappalok döntéseit. De eddig soha nem tévedett. Alvás közben az egó rendszer nem aktív, nem tudja felülírni a látottakat. Ha szükség van egy információra, az ébredés után is napokig aktív marad, míg amire nincs szükség eltűnik, olykor egy érzés marad utána csak. Az ember hajlamos önmagát is becsapni, ha az érdekei úgy kívánják. Az éjszakai utazások alatt ez az “érdekrendszer” nem aktív.. ott olykor jó nagyot tud ütni az ott megélt “valóság”.

Konfliktus kerülő vagyok.

Azért kezdtem el a tudatosság szintjét emelni bennem, hogy tudatosan távol tudjam tartani magam mások gondolataitól.
Régen – még a nagy spirituális útra lépés előtt – nem nagyon törődtem mások lelki világával, önző dolog vagy nem lényegtelen már, de akkor volt életem. Azt tettem amit jónak láttam, elkövettem hatalmas baromságokat, de éltem. Pörögtem, állandó teremtésben voltam, ezer tervem volt, és mentem és megvalósítottam őket bármi áron.

Aztán valami valamikor valahogy megváltozott. Ami nekem az “életet” jelentette , az maga volt a fertő, a pokol , a bűn. Hazugságok, csalások, szembefordulás a “normálissal”, nem felelni senkinek, elvenni, bekebelezni. Könnyen fellobbanó, hamar kiégő érzelmek. Sötét mocskos Pokol…

Tudtam, hogy ha ez így megy tovább, akkor az egyenlő az földi élet befejezésével.

A változást első körben a munka hozta. 21 évesen fel kellett már fognom, hogy emberek ülnek azon a buszon, amit én itt fogadásból vezetgetek. Életek. Illetve életnek látszó emberi sorsok… Nem hibázhatok. Kapu nyílt a felelősség útjára, kapu nyílt a becsületesség útjára, mert én akkor- tévesen- azt gondoltam, hogy becsületességet várnak el tőlem, és akkor majd nem kezdenek ki, mint ” ebből nő egy fő”-t a férfiuralomban. Bazinagy tévedés volt. Becsületességet SEHOL nem várnak el. Főként itt nem.. Ugyan ki várta volna el? Azok akik azt sem tudták mi az? 😀

A második “törés” pokoli életemen a GYERMEK volt, aki miatt már számított, hogy élve vagy halva talál majd a hajnal. És a TÁRS, akit mellém rendelt az Őrzők, becsületes ember. Sosem mondott valótlant, ma sem teszi. Nem várja el, semmit nem vár el, no de milyen dolog is az, hogy valaki – az első ember aki valóban velem szemben egyenes volt, aki valóban becsületes volt- nekem adja a becsületét a valóságát a maga módján, én ezt sárba tiprom? Valahol itt kezdődtek a “bajok” velem. A gyermek és a társ kinyitott bennem egy ismeretlen fiókot, az empátia fiókját, és nyitva felejtették.

Az empátia átok.
Mások gondolatait látni (érezni) átok.
Másokban felismerni a saját múltam hibáit, szintén átok.

Megjelent ma reggel az a gondolat bennem, hogy amióta ilyen “rendes ember” lettem, nem vagyok több mint egy eszköz, egy tárgy, egy gép, egy program, amit akkor kapkodnak emberek elő, amikor nekik jól esik, nem törődve azzal, hogy egyébként én amúgy érző lény vagyok . Néha felmerül, hogy ezt most a karma csókja lenne? Merthogy én is olyan voltam, mint azok akik most engem használnak ?

Egyre többször érzem azt, hogy nem akarok többé semmit érezni.
Nem akarok többé figyelembe venni, hogy másoknak mi a jó.
Nem akarok többé várakozni napokig egy jó szóra, vagy nem akarok jó anya, feleség, gyerek, munkavállaló, vásáráló, beteg, ügyfél,utas, tajszám, adószám, FEORszám, vonalkód, QR-kód, chippelt kutya lenni, egy szar , tróger szemét akarok lenni, aki végre ÉL

Mert az élet azoknak jár csak akik magukat látják csak benne egyedül, és azt hiszik minden értük van ideszarva. És nekik van igazuk, mert mindig az van amit hiszünk.
Az a baj , hogy én azt hiszem, hogy szolgalélek vagyok és körülöttem mindenki Úr…és hajlongok alázattal, és köszönöm, mikor elnyomja valaki a homlokom a csikket.
Keresem, hogy én kikkel tettem volt ugyanezt, vajon hány emberen tapostam át életeimen át, hogy most ezt kell megtapasztalnom és vajon mikor lesz vége ennek a leckének , mert már elég volt belőle, hogy bármennyire is “jó akarok lenni” , nem vagyok más, csak egy koszos lábtörlő, amibe ünnepnap már a lábukat sem törlik az emberek.

Furcsa dolog, hogy pont olyan vagyok, amit másokban nem szeretek.
Hogy próbáltam “jó lenni” mindenkinél, de nem vettem észre, hogy nem rajtam múlik, hogy miképp bánnak velem, hanem mindenki úgy bánik másokkal, amilyen a lelke. Amikor én “jó ember lettem” a lelkem rezgése megnőtt, és a sötét parasztból egy alaktalan, táblára sem kerülő bábú lettem, ami se nem képes, sem nem akar már a táblára lépve játszani. Nekem nincs lépésirányom és nincs ütőképességem sem. Az én táblámon nincs verseny… nincs dobókocka, nincsenek szabályok és nem kivülről mozgatják a bábukat, belülről mozdítja őket a Teremtő energia…. Egészen más ez a játék. Csak néha eltévedek és a sakktáblán találom magam…nyilvánvaló hát, hogy én vagyok rossz helyen.

Van magamról egy kép… Hatalmas hortenziabokrok között egy hosszú fehér hajú idős asszony áll. Körülötte az ezer madárkára hiába fogát fenő cica, apró aranyhajú gyermekek kis kék alapon sárga virágos öntözőkannából vizet öntenek a madáritatóba. Gondolat-talan életet sugárzó kép a mai káosz, a romos udvar helyén…Vajon elérem-e , megérem-e a gondolattalan, eszköztelen, alázkodástól, szeretet és figyelem kuncsorgástól mentes életet? És el tudom-e a fogadni, hogy lesznek , mint hogy most is vannak, akik nem tudnak elfogadni a magam egyszerű valóságában?

Vajon “jó emberként” is kaphatok még ÉLETet?

A mai nap a Sors nagy művészete volt számomra. Ami fontos volt, azt végrehajtottam. Igaz ha kértem volna segítséget felé ennyi energiát igényelt volna a nap, és nem ülnék még fél órát egymagamban a buszmegállóban, hogy a húsz kilométerre lévő autóm hazahozzam

Van akitől azért nem kértem segítséget,mert annyit sem ér a szememben a lénye,hogy szívességet kérjek tőle. Volt akitől azért nem kértem,mert ezer más gondja volt és inkább nekem kellett volna neki segítenem, és van akitől azért nem kérek,mert a lénye csípőből elutasítja az enyém és körülbelül úgy érezhet irántam mint egy darab 💩 iránt.

Szóval magam maradtam és amit főztem ma,azt eszem épp.

Ma majdnem megszöktem a vonattal. Egyszer örökre elmegyek innen. Nem érzem jól magam itt, elfáradtam abban, hogy nem tudom valójában mit hogyan kellene tennem. No de most itt ülök a padon várom a buszt, a vonat most elsuhant nélkülem.

Tök jó az idő, fújdogál a hűvös szellő, kóbor autósok suhannak át a falun .Egy pók matat az ingyen alatt. Remélem nem fekete özvegy… …idézeteket olvasgatok és találtam egy igen jót,ami úgy illik is a mai nap végére.

Weöres Sándor nagy koponya volt. Spirituális lény,mint mi (én meg te). Tőle származik ez az alapvető igazság,amin húsz perce sírok itt a padon magamban… Velem nevetnek az angyalok

“Ez a művészet csodája, hogy az ember sokkal nagyobbat szarik, mint amekkora a seggén kifér. A művészet nyilván nem e világból való; az elemzés csak addig a kapuig tudja nyomon elkísérni, ahol az ismeretlen kezdődik.”

Nem nagyon bírom ezt a meleget, eléggé kimerít egész nap a Nappal szemben vezetni. Ha fogy az energiám és nem veszem észre időben, elkezdenek befurakodni a furcsa gondolatok, aztán ha nem vagyok éber, akkor lerántanak a mélybe.

Most azonban fura megéléssé vált bennem ez az érzés.
A gyomoridegem hétfő óta nem tért vissza. Semmiképpen sem akarom túllihegni a hétfői megéléseim ( ezért lásd előző posztot ha érdekel) mert akinek szüksége volt rá, hogy tőlem kapjon ihletet egy másfajta életre hangolódásra, az úgyis eljut a posztomhoz, én inkább tovább folytatnám a megéléseim publikálást, mert ma megdöbbentem azon, hogy végre sikerült kimondani a nevét ( és remélem úrrá is lenni felette) a több évtizedes, de lehet az egész ezéleti problémámnak, ami számomra eddig a pillanatig hatalmas problémát jelentett.

Én “kóros” (vagy káros) érzelmi kötéseket kreálok , függő leszek az emberek érzéseitől majd rendszerint “megölöm” őket azzal, hogy elvárom tőlük a folytonos kapcsolódást.
Az anyagi függéstől (kiszolgáltatottság) milliószor rosszabb, ha valaki mások szeretetére, figyelmére éhezik és ha nem kapja meg akkor szenved, fenyegetőzik, zsarol….és én pont ilyen vagyok. (b@sszam meg)….

Ültem ma a buszban és figyeltem, hogy válik egy gondolat bazinagy szörnyeteggé…
Szeretsz? Nem szeretsz? Mit tegyek, hogy szeress? De ha netán szeretsz? Akkor futás baszki, mert tuti akarsz valamit, amire képtelen vagyok…. HAHAHAHA……
Atya ég. Ebből annyira elég már.

Ki@szott ördögi kör ez, és a gyökere szépen visszanyúlik a gyermekkorba…. Olyan voltam mint a szivacs, elnyeltem a világ összes szeretetét , persze mindig onnan akartam, hogy szeressenek, ahol képtelenek voltak rá… Számomra kihívás volt megtanítani az embereket szeretni, éppen ezért kevés kivétellel olyan emberekkel küzdöttem, akik önmagukon kívül másokat képtelenek voltak szeretni.(most sem képesek amúgy mert fekete lyukak, akik elnyelik a fényt, nem tükrözik vissza)

Ma megvilágosodtam .
Nem tartok igényt sem figyelemre, sem szeretetre, sem semmire amiért többet kellene tennem annál, hogy létezem. És pont. Nincs mit ezen magyarázni, Nincs múlt, nincs jövő…. Nem ölhetek meg mindenkit az állandó aggódásommal, hogy mit hol rontottam el, azon kívül, hogy valószínűleg ez számomra egy berögzött motívum és észre sem veszem, hogy pont ezért menekülnek el az emberek a környezetemből.

Mindenki azt csinál amit akar… Azzal akivel akar… Én is azt csinálok amit akarok.. de nem másokkal. Nem kell mások állandó jóváhagyása az érzéseimre. Tudniuk sem kell róla.. Én csak megölelem gondolatban az egész világot és ha valaki ezt “érzi” az úgyis megjelenik a fizikai világomban is egy igazi ölelésért… 🙂

Kétféle érzés van bennem az emberek iránt.
Az egyiket nevezhetjük úgy, hogy ” szeretem őket”… a másikat meg úgy, hogy díszletek az életem mozifilmjében. De bennem semmi negatív érzés nem lehet többé sem mások, sem önmagam felé… Semmi jó nem származott a negatív gondolkodásból. Ideje élni….

Zavaros szavak, de tisztán érzem, hogy most jó….itt az ideje egy másfajta nézőpontnak.