avagy hogyan kerültem kapcsolatba az Access Bars-al?

Valamikor réges- régen, még a spirituális utam kezdetén,
de már a mások tanításaiból megérkezve az önismeret poklának kapujában egyszer feltette a kérdést a Belső Hang, az Őrzők,
hogy részt vennék-e különböző előadásokon, elmennék-e a spirituális oldalon munkálkodó gyógyítók világába,
elindulnék-e egy másfajta úton.

Akkoriban ezt abszolút lehetetlennek tartottam.
Én hogyan is hagynám el a komfortzónám,
meg milyen dolog lenne ez kisgyermekes családanyaként?

Jártam magukat gyógyítónak mondó emberek közé, ahol számomra negatív energiákkal dolgoztak, és amikor elhagytam ezt a közösséget, masszív orrvérzés jelezte az összeröffenéseik időpontjait, olyan érzés volt, mintha az addig ott töltött idő alatt ezernyi polip tapadókorongos karja tapadt volna rám és szivattyúzta volna ki belőlem a feltűnően vidám és pozitív energiáimat.
A távozásom után nem sokkal a közösség felbomlott.

Közben az önismeret útjára lépve, kizárólag a Belső hang utasításait követve haladtam az utamon, legyőzve a depresszió démonjait a saját kicsit sem barátságos módszeremmel, viszont állandóan ott lebegett az felkiáltójel, hogy külső segítségre volna szükségem, mert vannak “dolgok” amik felett- ha ciki, ha nem,de– nem vagyok képes úrrá lenni.

Nem érzem jól magam és nem tudok kilépni ebből a helyzetből.
Hiába akarok nézőpontot váltani,
nem tudok szabadulni a halálfélelmemtől.
Nem tudok felülemelkedni mások gonoszságán,
hiába tudom, hogy nem nekem szól,
hanem a saját maguk kivetítése rám.
Mozdulatlanság, állandó fáradság,
a bőség távoltartása,
megfelelnivágyás
(hiába az egyre jobban fejlődő tudatosság)
önértékelési zavar, szolgalelkűség…

Ezek nekem problémák.

Mindezek ellenére kizárt dolognak tartottam, hogy én bárkitől,
bármilyen irányból segítséget kérjek,
rettegtem a kiszolgáltatott helyzettől.
De nem csak a kiszolgáltatott helyzet zavart,
hanem be kellett végre ismernem,
hogy én nem akarok valójában változást,
mert baromi lusta vagyok arra,
hogy kilépjek a megszokásból,
akkor is ha a megszokás egy hazugságokkal feldíszített trágyadomb.

Nem kértem segítséget, pedig karnyújtásnyira volt a megoldás.

Jó ideje követem nyomon egy kedves ismerősöm – Bea- tevékenységeit ,
és ezen tevékenységei által a saját életében bekövetkező változásokat,
mégsem indultam meg, hogy kipróbáljam ezt a fajta technikát.

Azért nem, mert a néhai csoportban az energiákkal kontárkodó “gyógyító” rendszerint megbetegített,
viszont pont ezért a (félre)vezetett meditációk alkalmával annyira passzív maradtam, hogy belémapplikálták a szégyenérzetet,
a nyitottságom megélése ellenére azt,
hogy én képtelen vagyok a spirituális úton közeledő segítséget befogadni.

A SORS, az ŐRZŐK mégis másképp döntöttek.
A családból időpontot foglaltunk a Nagylányomnak,
ám Ő nem tudott elmenni. Általában Ő az aki értem feláldozza magát.
Szinte éreztem, hogy akkor nekem kell mennem, mert nekem viszont fontos,
hogy ha valaki lefoglal egy időpontot, akkor jelenjen meg,
mert mások elől veszi el a lehetőséget.

Őszintén szólva nagyon nehezen indultam el,
a SORS , az ŐRZŐK szinte előre vetítette ezt az eseményt számomra,
nem kerestem kifogást, tudtam, hogy itt az idő.

Bea nagyon aranyos , vidám, pozitív ,
életvidám, önmagában is gyógyítóenergiát sugárzó Ember,
akinek a jelenléte már oldotta az ismeretlenbe érkező énem feszültségét.

Még mindig attól rettegtem, hogy meg fogok változni,
és nem lehetek többé az önsajnálkozó , fájó, szolgalélek, mi lesz velem, ha
mindent felrúgok és elindulok végre a vágyaim után és nem leszek
csicskája többé a rajtam élősködő világnak?

Bea azért megnyugtatott, hogy a változás mindig az én jóváhagyásommal történik, azonban, hogy ki is az az ÉN, arra ugye csak akkor tudok válaszolni ha megtapasztalom az energiáimat.

Az Access Bars kezelés után elkezdtem megfigyelni magam,
a gondolatokat, amiket beengedek, a nézőpontjaimat, hogy változik-e bennem valami, a hozzáállásom az élethez , a munkához, az emberekhez körülöttem.
Úgy gondolom, hogy mindenképpen írnom kellett erről.

Úgy érzem magam, mint akit “átmostak” az univerzum energiájával, mintha minden csakrám életre kelt volna.
A torokcsakrám már több mint 5 hete zár. Olykor fulladás szintjén.
Megfojtottak már azok a gondolatok, amik állandóan súgják, hogy semmi sem jó úgy ahogy van, annak ellenére, hogy én akarom, hogy jó legyen és elfogadó vagyok.
És megfojtott a kényszeres hallgatás, az, hogy sehol nem beszélhetek a problémáimról, hogy hallgatnom kell, mert ezt várják el tőlem.

Az első, ami szembetűnő volt, hogy nem fulladok.
A gyomoridegem, ami a “minden” miatt van oldódni kezdett, azaz a szívcsakrám is hajlandó volt nyitni.
Kettő nappal a kezelés után az első munkanapomon vagyok, ahol emberek között kell legyek. Jelenleg nincs bennem a kisebbrendűség jól megtanult érzése, nem gondolkodom az emberek viselkedésén és teszem amit jónak látok.
Vidámabb, nyitottabb vagyok, keresem nagyon de nem találom magamban
a “szegény Tündike” érzését.

A Facebookon állandóan jelenlevő támadásokat is jobban kezelem, tehát ami nekem igazából blokk és probléma volt eddig az az önmagam elfogadása egy hozzám nem illő világban elkezdett oldódni és kezd körvonalazódni az az ÉN aki vágyom lenni,
aki vagyok, de állandó háttérbe volt szorítva elsősorban inkább védekező pozícióba az elmúlt három évtized alatt.
Nem félek attól, hogy engedem magam annak lenni, ami
vagy aki valójában vagyok, mert nincs járhatóbb út, mint az “önmagunk útja” a Belső Hang segítségével, támogatásával…

Nekem “csak” ennyit adott az első Access Bars kezelés,
és annyit ,hogy biztosan lesz még sok következő…
A jóból sosem elég…
És mindig lehet jobb!
Köszönöm drága Bea!