Jó, hogy nem hittem, el, hogy nem tudok sodrással szemben evezni a kis kajakommal a Dunán… Igaz, hogy a part mellett szépen öregesen suhantam felfelé, ahol nincs nagy mozgása a víznek, de akkor is tudok evezni felfelé… Annyira vitt a Lelkem , nem tudott megállítani a Nap sem…
Iszonyú piszkos volt a víz nem vágytam megmártózni benne, de az ott eltöltött 4 óra méltó búcsú volt az idei, gyorsan elsuhanó nyártól….
Balaton , a második 4 óra idén.
2023-ban kétszer voltam a Balatonon.
Egyszer sikerült az egész kis családnak együtt eltölteni pár órát Balatonakarattyán, és megtekinteni ott a naplementét. Jó kis program volt, bár nekem ott a víz akkor hidegnek bizonyult.
A második négy órát ma sikerült a vízben eltölteni, és most, hogy tegnapelőtt(vagy azelőtt) óta kötelezően boldogság van, nagyon óvatosan fogom megfogalmazni a mondanivalóm ezzel kapcsolatban is.
Ezt a mai napot én akartam, igazából a családból senki sem.
Ennek ellenére velem tartott Apa és Merci.
Azt hiszem életemben utoljára erőltettem rá az akaratom másokra.
Nekem továbbra is feladat, hogy nem tudok egyedül boldog lenni, mindenképpen meg kell osszam ezt másokkal és kivel osszam meg, ha nem a családommal.
Nem részletezem, de ha nem a boldogság projektje futna itt nagy lendülettel,
ma senki sem fürdött volna a Balatonban, mert az előtte nap lejátszott meccsek miatt a régi énem most sértődötten puffogna valahol a sarokban, de mivel vesztükre boldog vagyok épp, így nem volt más opció, jöttek és szenvedtek velem négy órát a magzatvízben, feltöltődve annak minden csodájával.
A Csopak strandot Merci találta az interneten.
Magyarország legszebb strandjának nyilvánított strand méltó a nevére, valóban nagyon szépen karbantartott árnyékos és kisgyermek barát a strand. Aki már bejutott, az bent tényleg jól tudja érezni magát, ha akarja.
Itt van minden ami egy család balatoni strandolásához szükséges. Nekem alap, hogy legyen árnyék, bár nekünk tök felesleges mások elől helyet foglalni, mert nem töltünk több időt a víz mellett, mint amennyit benne tartózkodunk és vagy eszünk valamit vagy nem, majd elindulunk haza. Mivel nincs még kisgyerek a családban, aki miatt maradni kellene egész napra, igazából mi soha nem vagyunk egy fürdő helyen sem többet mint 4-5 óra.
A Balatonon nem szoktunk fizetős strandra járni. Siófokon is a szabad partszakaszon szoktunk ücsörögni a bokáig érő vízbe, meg mostanság a pár órára inkább Akarattya a cél, mert jó az a partszakasz. De már nem jellemző a hűtőtáskás kiköltözés, a parton fekve rejtvényfejtős, kötelező :” gyere ki a vízből, mertúszóhártyák nőnek az ujjaid közé” felszólítás, mint amikor gyerek voltam.
Ma kerestem a “strandfeelinget”.
Időben mentünk (nyitásra) hogy legyen parkolóhely, és árnyék…
A lépcsőközeli nagy fa alá középre becuccolva jó helyet kaptunk a cuccainknak,
rögtön egy vadkacsa jelent meg, aki nem volt tisztában a bejáratnál kihelyezett táblával, miszerint nem tesz jót a gyomrának a sok otthonról hozott szendvics, amit odacsipegetnek elé a lelkes strandolók.
Mi is lelkesen etettük szerencsétlen kacsát, akin látszott, hogy “soha nem etette senki” és nem is értettük, hogy jutott eszébe mégis minden törölköző mellett megállni és sóvárogva figyelni, ahogy az emberszerű lények nyelik a falatokat.
Tudjuk amúgy jól, hogy nyilván a kacsáknak nem emberi eledel való, nekünk sem való…ő is megpusztul majd tőle, meg mi is idővel, így nem lehetett ellenállni a kis koldusnak. ÁM nem sokáig tartott a tiltott tevékenység, mert jött a szomszéd parcellát elfedő komoly tekintetű kedves idős úr ( magyarul vén buzi) a kedves idős feleségével ( Szégyellem, de a hülye vén kurva) és közölte, hogy ne etessük a kacsát, mert oda fog szarni a fűre.
Ezért ez a két kedves idős ember arra tette fel a nyugdíjas életét, hogy a rendetlen embereket és kacsákat helyre igazgatja.
A víz melletti padon ülve, a vízből a partja sétáló szemtelen kacsacsodákat visszaterelte a vízbe (oda lehet szarni). Gondoltunk is rá, hogy a kacsának nem lehet, de nekünk szabad-e a fűre kakkantani, az elfogyasztott szendvics után.
Nyilván nem etettük többet a kacsát, de a kacsa sem nagyon foglalkozott az emberrel, simán sétálgatott a törölközők közti füvön, nem kakkantott oda egyik lopott falat után sem. Pedig mutattuk neki, hogy melyik az a törölköző, melynek lelkes kacsapásztora épp nem figyel… 😉
A víz csodálatos…
Magzatvíz…
Nem tudom, hogy idén lejutok-e még, mert kajakkal a fertőzést kiheverő Dombori megtekintése is cél lett volna, csak közben elmúlt a nyár. De azt hiszem megpróbálkozom a Duna part menti vizével, ha nem visz el a sodrás, akár evezhetek felfelé is, bár a busz klímája a torkom mellett szétcseszte a vállizületem is, elég nehezen húzom vele a vízben az evezőt…
De a Balaton..akkor is a Balaton…
Olyan, mintha a Teremtők, amikor megalkottak minket, a testünk víz tartalékait onnan töltötték volna fel. Ha valaki kellő időt tud benne tölteni, elengedve minden bánatát, úgy feltöltődik, és megtisztul , hogy ha elég bölcs és jól használja ezt az energiát, hatalmasat tud előre lépni vele…
Bizonyára ilyen a Tenget, az Óceán, de nyilván maga a Vén Duna is, ha valaki együtt tud rezegni vele. Talán az egész Mindenség, melynek a részei vagyunk egy nagy “vízből” származik, hogy nekünk a vizes közeg mindig otthont, egységet, csodát jelent és minden megvilágosodásunk valahol a vizes közeggel való érintkezés előzi meg.
Észreveszed, ha negatívan gondolkodsz?
Vagy már megszoktad teljesen?
Tanultad vagy engedted, hogy mások rádragasszák a negativizmusukat?
Esetleg Te vagy aki másokra erőszakolja a folyamatos rosszérzését, a politika mocskát, a teremtett valóságának árnyoldalait?
Olyan vagy mint én nem akarok már lenni?
Mielőtt sértődötten elvonulsz, és azt gondolod, hogy “ na ennek sem lehet mondani semmit” és, hogy “majd meghallgat más” , nem erről van szó. Nem arról van szó, hogy nem lehet kibeszélni a fájdalmat, nem lehet őszintén válaszolni arra a kérdésre, hogy hogy vagy. De mindennek megvan a helye, a módja az ideje, és megvannak erre az “emberek”.
Úgy gondolom, hogy a szar szintje, amit magunknak teremtettünk vagy örököltünk őseinktől csak akkor fog apadni ha az ember megérti, hogy maga teremti vagy tartja fent és tudom, mert élem, hogy vannak azok az emberek, akikkel meg lehet beszélni, hogy most ez van és hogyan tovább. Ez nem az az “állandó panaszkodás” , amit a magyar nép igen jól mível, hogy egyfolytában károg , egyfolytában vészjóslón visít, nyilvánosan fáj és félelmet generál, közben pont az a réteg panaszkodik állandóan akiknek valójában semmi baja, csak élvezi vagy azt hiszi ezt várja tőle a világ, hogy mindenben a rosszat lássa..
Tudom, mert ilyen vagyok én is.
Azt hittem elvárják tőlem, hogy szolgáltassak én is valami rosszat, hogy
illeszkedjek a társadalom ezen a szinten leledző rétegéhez, akinek mindig
van valami baja és ezen lehet sajnálkozni.
De én látom, hogy ez nem jó és minden hálám,
köszönetem és tiszteletem azoknak az Embereknek ,
akik hisznek bennem annyira, hogy tudják, hogy nekem sikerülni fog kimászni ebből, és egyre inkább a pozitív dolgok felé fordítani a figyelmem.
A problémákról beszélni kell…
De ez nem azt jelenti, hogy mindenkire aki útba esik -értsd ez alatt, hogy tényleg mindenkire válogatás nélkül- rápakolok mindent.
Hibáztam ott én is, hogy ha nem is negatívumokat, de a megéléseimet ráerőszakoltam mindenkire, mert azt akartam, hogy nekik ne kelljen már a Pokol ezen részén áthaladni, de mindenkinek megvan a saját tanösvénye, amin ha akar ha nem végig fog ballagni.
A szerencsés és bölcs ember, az olvassa az “útikalauzokat” és ha nem is tudja elkerülni a szakadékokat, legalább fel lesz arra készülve, hogy hány féle módon tud onnan kimászni.
Ha egy 100-as skálán mérni kellene, hogy mennyire voltam és vagyok most “pozitívan gondolkodó” akkor a kamaszkorom 100%-áról szinte nullára esve most jó 70 %-on kapaszkodom felfelé.
NEM IGAZ, hogy mindenkinek vannak problémái. Problémája csak annak van akinek a nézőpontja nem illik ahhoz a képességhez és tudáshoz amit önmagában hordoz.
Az emberek az életüket mások felé mindig a számukra legkedvezőbb módon tálalják, van, hogy önmagunknak is megmagyarázzák a saját “szegénységüket” vagy mozdulatlanságuk okát.
Lényegtelen, hogy másokra, családra, genetikára, a Teremtőkre, Programozókra, vagy a szomszéd Mari nénie fogjuk , vagy azért nyomorúságos az életünk, mert rossz csillagzat alatt pottyantunk ki az anyaméhből, ez mind ego. Az embernek felelősséget kell vállalnia és büszkén felvállalni a döntéseit. Senki nem kötelez senkit semmire. Minden ami velünk történik az saját döntés. Mindennel szembe lehet menni és mindent el is lehet fogadni, de arról károgni, hogy szar az egész felesleges… ahhoz nem társaság kell, hanem egy tükör…hasznos dolog.
Én gondoltam egy nagyot.
Nem panaszkodom többé.
Tények vannak, képességek vannak, tudás van (vagy nincs), helyzetek vannak és
haladunk előre… Nincs megállás.
Még több tudatosság, még több kockázat, még több elköszönés, mások feláldozása, de megéri…
Senki nem ér annyit, hogy megrekedjünk vele a sárban.. Menni kell.
Emelt fővel és mindig jobbat teremtve.
A hogyan legyünk pozitívak, boldogok és vidámak alapfeltétele az, hogy saját magunkkal legyünk tisztában. Ismerjük meg magunkat, a vágyainkat. Ne másokkal foglalkozzunk, illetve ne másokhoz viszonyítsuk a tudásunk, képességeink, hanem önmagunkhoz. Mások felé szeretettel nyitni és szeretettel zárni lehet csak.. nyitni ha segíteni tudunk és zárni, ha mások bennünk magukat kezdik el zaklatni.
Nyitni kell, hogy megosszuk a világunk csodáit és zárni, ha mások ezt meg akarják fertőzni az állandó negatív megnyilvánulásaikkal.
Mindenki keressen a saját szintjén társakat magának, azok akik a szemétben szeretnek turkálni, maguk is oda valók.
Pont olyan szituációban vagyok, ahol “gondot okoznak” a vágyaim.
Senkinek nem kell részt vennie a vágyaimban.
Lehetőséget biztosítok arra, hogy megosszam őket,
de már nem fáj, ha ezzel valaki nem akar élni.
Megosztom a világgal..
Nekem szükségem van a megosztás lehetőségére, akkor is, ha ez nem jó irány.
Mert nekem is boldogság, ha valaki megosztja magát velem. Vannak olyan BARÁTAIM itt az internet világában is, akik megosztják az örömüket és megosztják
a valóságos világukat akkor is, ha az esetleg fájdalmas. Bizalmat szavaznak…
Nem a sokadik vagyok , hanem egy azok közül, akiknek bizalmat szavaztak.
Tőlük minden ami érkezik pozitív, akkor is, ha maga a tartalom fájdalmas, mert
az a bizalom amivel felém fordul a legtöbb, ami adható embernek.
Számomra többet jelent a szeretetnél.
A szeretettel nem tudok mit kezdeni.
De a bizalommal igen.
Legyetek jók..
Gondolkozzatok pozitívan.
Mindegy mi történik, menni kell tovább az úton,
és a legjobb az a tudat, hogy nem vagyunk rajta egyedül.
Soha nem vagyunk egyedül.
És mindig akad valaki aki együtt tud örülni vagy imádkozni velünk.
Ez már olyan, mint “otthon”.. az egységben…
Jól indult a reggel.
A második nap az új MOST szintjén.
Ez annyit jelent emberül, hogy csak a lábam elé igyekszem nézni, avagy nem járkálok sem a sötétnek láttatott jövőben, sem az állandóan átértékelt múltban.
MOST van…
A reggeli munkakezdés már újra sötétben zajlik, a busz a falu központjában,
a holtak őrzése alatt ácsorog az éjjel, így szerencsés esetben reggel is ott vár.
Az 5 (munka)napos műszakom első napján van reggeli rituálém, ahogy belakom a buszt,
s túl hamar üzemkész voltam, gondoltam egy nagyot, mivel délelőtt laborba kell vigyem a pár kémcsőnyi vérem, nem lesz időm, lemosom a tegnapi zápor nyomait az üvegről. Ahogy a sötétben mosom az üveget, rögtön bokáig merültem a tegnapi eső maradékából képződött sárpocsolya közepén. Tegnap mostam ki a cipellőm.
Álltam vagy két percig a pocsolya közepén- tegnap láttam, hogy a busz mellet van, de hát ugye ki törődik a múlttal?
Időm már nem volt hazamenni másik cipőért, furcsa módon nem káromkodtam ( temető mellett nem is illő) inkább a “de nagy balf@sz vagy te Tücsi ” kacajommal ébresztettem fel a faluközép élő és visszajáró lelkeit…
Egész jó lett a kedvem ettől a ballépéstől. Úgy látszik arra van szükségem, hogy valamilyen módon kibillenjek a semmiből, amiben dekkolok. Hogy az milyen úton történik mindegy, sokkoljon , szerencsére hogy egyenlőre csak így finoman.
Aztán elcsesztem a bejelentkezést a pénztárgépbe.
Arról is írnom illett egy magyarázatot, ami nem mentesít majd a lecseszés alól, de ez van.
A kezdő kilométerem 333-ra végződött.
Általános iskolás korom óta “jelentenek valamit” a tripla számok, de ezzel nem csak én lehetek így, mert ezer helyen vannak “angyalszám” magyarázatok
Én úgy gondolom, hogy az ember a hitével teremti maga körül a világot.
Az van amit hisz. Senkit nem lehet a hitével szembefordítani. Ahhoz meg kell élje az ellenkezőjét, hogy megváltoztassa a nézőpontját.
Én akarok abban hinni, ami engem előre visz.
És ezt is teszem.
( legalábbis nagyon rajta vagyok az ügyön)
A 333-as szám rövid magyarázata az internet szerint. ( 40 évvel ezelőtt a 333 azt jelentette hogy akire gondolok az szeret 😛 )
Aztán a reggeli járataim után a sármaradékos cipőmben ellavíroztam a laborba, hogy az éves üzemorvosi vizsgálthoz rendelkezzek friss laborral. A pisipohár tetejére (amiről megállapítottam, hogy jó lenne egy adag kávé tárolására a buszon)
a 111-es szám került. Újabb triplaszám a mai csodálatos napra.
Szerencsésnek érzem magam, mert képes vagyok mindig egy kicsit jobb irányba alakulni. Tegnap meg is állapítottam, hogy lehet, hogy mindig az látszik, hogy nyomoréknak hiszem magam és sopánkodom, de sokkal sokkal jobban vagyok lelkileg, mint ezelőtt tíz évvel, és sokkal gyorsabban javítom a negatívumokat , mint régen.
Amiben hiba van az a bevállalósság. Régen ez jobban ment. Mert nem volt tétje.
Aztán mikor lett tétje, mikor szembesültem vele, hogy nem nézik sokan jó szemmel azt ami vagyok, elvesztettem a motivációm az lenni aki vagyok.
Még mindig van tét. Nem akarom, hogy a terheket a ház ura egyedül vigye.
Amúgy annyire sikerült elhatárolódnom attól, hogy veszélybe sodorjam magam anyagilag, hogy talán nem okoz gondot, hogy elvonom a figyelmem a napi eseményektől, ha valami mégis olyan szinten megdöbbent, aminek hangot kell adni, annak meg megvan már a módja.
Miközben a sárban ácsorogtam olyan érzésem támadt, mintha felszabadultam volna valamiféle berögződéstől. Mintha láncok estek volna le. Nem nagyon értem az összefüggést, de miért is lenne baj ha sárban állva indul a nap és a nem a megszokott módon?
Pihenő időben szoktam boltozni másnapra a ma még friss zsemléket, és visszafelé a telepre sétálva találtam egy vadon nőtt almafát, tele apró almával. Valószínűleg pár éve már ott áll a fa és terem sok apró “teherautókporaporozta” almát, de nekem most tűnt fel és egyszerre hálás lettem azért, hogy látom, hogy ott van a fa…van szemem hozzá, oda is tudok menni, tehát mozogni is tudok és enni is belőle… Azt hiszem ennyi is elég most a boldogságomhoz. Legyen ez így örökké .
A sok információ, a sok kérdés, a sok előszedett “múlt” hozadéka lehetett az éjszaka (kicsit sem) ajándéka. Meleg is van és kezdődik újra a munka, így nem nagyon alszom éjjel. Tegnap szintet léptem a MOSTban, a mínusz végtelenről a mínusz ezerre fel… Bár igen jó lennék papnak, mert nagyon jól megy nekem a most, a jelenlét igéjének hirdetése, mégsem élem százszázalékosan, mert vannak helyzetek, amikor beleszomorodom egy-egy oda nem illő , vagy oda nem kellene, hogy illő legyen gondolatba. Tegnap ki kellett mondjam, bár tagadtam mindig magam előtt is, hogy nekem halálfélelmem van. Ez persze így ebben a formában nem igaz. De valahol ez a neve és most, hogy végre ezt fel tudtam vállalni előttem, remélem el is engedem, mert nekem nincs halálfélelmem, inkább attól tartok, hogy olyan betegségem lesz idősebb koromban, amivel teherré válok a környezetem számára.
Annyiban ki tudok egyezni a Sorssal, hogy ha olyan betegségem is lenne, amivel kinyírom a családot, legalább az eszem is vegye el, hogy ne vegyem észre, hogy probléma vagyok.
Arra is rájöttem az éjjel, hogy nekem állandó lelkiismeretfurdalásom van, ami megint csak az én hibám, mert nem kellene, hogy bármiéért is legyen. Mindenki olyan amilyen, azt csinál amit akar vagy tud és ennyi.
Rövid és tömör és semmitmondó bevezetésem után a lényeg.:
Az éjszaka egyszer csak egy buszon ültem és az első tanításai napra indultam valószínűleg a régi középiskolámba, legalábbis az iskola belülről pontosan ugyanolyan volt. A ruházatommal volt egy kis probléma, azon rágódtam, hogy nem vettem fel melltartót és átlátszik a pólóm , a vizslafülek szanaszéjjel repkednek , ahogy megyek fel a lépcsőn.
A táskám első zsebébe pár darab kakaós csiga olvadt
csak úgy natúr szanaszét, összekenve az egész táskát.
( nem ettem jó ideje kakaós csigát, de nem is vágyom rá)
Kicsit bejátszott a tény, hogy alapból vészcsengő kapcsol be bennem az éjszakai iskolalátogatások miatt, mert ezek a soha meg nem szűnő rémálom kategória nyertesei. Álltalában negyedikes vagyok és újra kell majd mennem érettségizni, amit nem igazán szeretnék, és ébresztésig képes szólni a vészjelzés a fejemben, hogy kiemeljen ebből a képsorból. Most is elkezdtem alkudozni magammal, de közben folytak az események. A tanárok szaladgáltak fel és le, az osztályokat próbálták beterelni a termekbe.
Én a régi szekrényem kerestem, mondván, hogy úgyis trehány vagyok, hátha van egy itt felejtett póló a szekrényben, amit még felvehetek. Közben az agyam folyamatosan küldte a jeleket, hogy ne lehetsz már iskolás, mert 6 (!!!) éve már buszt vezetsz (ami 27 az általam ismert valóságban) és menj ki innen.
A folyosóról eltűnt mindenki. Kerestem az osztálytermem, de nem tudtam azt sem megmondani, hogy 4as vagy 4bés vagyok-e? (cés biztos nem, bár őszintén nem emlékszem milyen betűjelű osztályban fejeztem be a középiskolát)
épp meggyőztem magam, hogy elhagyjam az iskolát, amikor odalépett egy volt osztálytársnak azonosított lány ( nem tudom ki volt) és annyit mondott, hogy valaki küldött nekem valamit.
A tenyeréből lila füst szállt felém és borzasztó kellemesen, minden bajtól és hülye gondolattól mentesen kezdtem magam érezni. Aztán leballagtam a lépcsőkön, kijöttem az iskolából, kint ősz volt, kellemes hűvös idő és sárgultak a falevelek a platánon.
Nagyon nem szeretem az iskolás álmokat.
Nem is engedtem meg, hogy elfelejtsem, mert akarom tudni, hogy miért jönnek vissza, és vajon mi lenne, hogy újra ott lennék a padban? Vajon többet foglalkoznék-e a tanulmányokkal vagy ugyanolyan trehány lennék újra és újra?
Egy biztos, ha újra ott lennék, hogy leérettségiztem, teljesen más életem lenne, mint most. Az is igaz azonban, hogy bármikor újra kezdhetek egy új nézőpontból élt életet. Hogy miből csinálok magamnak lelki problémát, az egyedül az én bajom.
Ahogy megy az idő, már csak azok a dolgok zavarnak, amiből miattam esetleg másoknak kára származott vagy származik.
Például a gyerekeim sorsa… Választhattak volna jobb szülőt maguknak, vagy rosszabbat… Mindegyikkel előrébb lennének…
De ez van. Én is azt kaptam, amit adni tudtak, és azt vettem el belőle, amire képes voltam.
Nem csinálok semmiből már ügyet, le kell tenni mindent, ami teher, mert tudom, hogy rossz szándék tudatosan sosem vezérel, az önzőségemnek meg úgyis meglesz minden szinten az ajándéka…
De gyorsan tanulok.
Az iskoláslás álmokat azért ha lehet hanyagoljuk.
Utolsó nap az összefüggő hat szabadnapomból.
Két napja próbálom rendbe tenni az agyam és megtalálni a kapaszkodókat a folytatáshoz és még mindig keresem, hogy hol romlott el a programom.
Első körben szeretném itt megemlíteni, hogy nem szívesen hoztam olyan döntéseket, amiben embereket korlátoztam a közvetlen, -tálcán kínált– posztjaim láthatóságában.
Itt bárki elér, aki nem akar, nem nagyon érdekel, hogy itt ki mit gondol, vagy miért nem tudja elfogadni azt a fajta “állapotot” amivel küzdöm, de a Facebook felületen nem adok lehetőséget arra, hogy az én látszólagos “segítésemen” át tapossanak meg nyomoromért és legyek folyamatosan megalázva azzal, hogy balfasznak vagyok minősítve a saját magam által generált fos világomért.
Ha nem siklanánk el az felett, hogy folyamatosan küzdök azért, hogy megszabaduljak ettől a depresszív hullámzástól, akkor nem magukat fényeznék az én rovásomra, hanem vagy hallgatnának -ha nem tudunk segíteni -vagy segítenének, ha felismernék kívülről a probléma gyökerét, mert ahogy Szepes Marika nénitől tanultam/tuk , ha kimondjuk a félelmet vagy problémát okozó nevét ( magát a problémát, nem emberekről van szól) akkor úrrá leszünk felette és sikerül átvenni az irányítást egy kevésbé hozzánk illő vezérgondolattól.
Kétféle ember van.
Az irányító / domináns/ egoista és az irányított/ az elnyomott vagy gyenge akaratú, vagy szenvedő egóval szerelt…
Én a tervező kiviteleztető és sunyin háttérben maradó, felelősséget nem vállaló , alapból domináns erős akaratú emberből lettem egy vödör híg szar, ami arra folyik amerre öntik, de igyekszik kapaszkodni a vödör falán azért…
A munkahelyre kerülésem után folyamatosan szembe kellett mennem a diszkriminációval, majd a párkapcsolataim “hozadékai” felé kellett volna megfelelni. Az erős akaratom folyamatosan szembe állt a mindenki akaratával, majd a gyerekek születésével jöttem rá, hogy abban a pillanatban ahogy “anya” lettem a társadalom áldozatává váltam. A “gyerekek” érdekei erősebbek voltak a túlélési ösztönnél.
Ez mellé társultak olyan “problémák”, hogy amíg én önmegvalósítottam, nem szembesültem azzal, hogy a világot emberek alkotta törvények irányítják és valójában semmit nem szabad csinálni úgy, hogy azt valaki kívülről, akinek semmi köze hozzám ( pl hivatal) ne hagyná jóvá. Mindvégig tisztában voltam azzal, hogy nekem sem család, sem közösség, sem barátok nem valók, mert csak addig teszek meg mindent másokért, míg nem lesz ez szervezett vagy nem parancsra megy. Onnantól, hogy nekem mások próbálják beosztani az időm, még akkor is ha nekem az egyébként jó lenne, megmerevedek és az helyett, hogy jól érezném magam vagy megtalálnám az előnyeit, a kiutat keresem, vagy háborgok.
Például… kisebb baráti társaság (nem az én barátaim) egy dumálós főzős buli, amiben a férfiak vedelnek és jól érzik magukat, míg a nők pucolják a krumplit és kötelező beszélgetés van a vájling felett… Hát ez kibaszott jó program volt, egyszer és soha többet. Mert nekem ez nem program.Idegen (ráadásul nők) emberekkel való kötelező beszélgetéses program “nekem”… Mert nekem nem jó semmi… mert én semminek nem tudok örülni, más örülne ha… HA.(hahaha)
A domináns , irányító lényem lassan átvedlett áldozattá. Bár nagyon szívesen segítek, és teszek meg mindent másokért, néha megjelenik az igény arra, hogy értem is tegyek, ha más nem is tesz, olyat elvárni, hogy valaki beáldozza magát azért, hogy nekem örömöt okozzon meg nem is várok el, mert bár van jó megélésem ezzel kapcsolatban, több a negatív hozzá(m)állás… Az én hibám, hogy nem álltam ki az utóbbi időben magam mellett.
Annak is kerestem az okát, hogy mi történt, hogy semmit nem csinálok a saját örömömre. Az internethez és a blogoláshoz majd a közösségi oldalak megjelenéséhez van némi köze, meg persze egy olyan programhoz, ami engem itt vezérel, ami hagyta, hogy elvesszek a virtuális világban.
Régen rajzoltam, verseket kreáltam, házakat, lakóparkokat, lakó-űrbázisokat terveztem, utaztam… Ám kisgyerekként is folyamatosan visszaigazolás kellett a publikus tevékenységeimről. Tehát mutogattam a terveim a szüleimnek, vagy elmondtam a verseket amiket megtanultam. Énekeltem a fa dezodor-mikrofonnal a kezemben virtuális közönségnek (az is elég volt)-
Aztán jöttek a nem publikus tevékenységeim, amit nem kívántam megosztani, -ezekről könyvet kell írni, had sápadjon a nép- és itt jött be az internet. A blogvilág, ahol jöttek a kritikák, meg a sok sok lájk. Hirtelen nem volt értelme magamnak tenni bármit is, mert meg kellett mutatni a világnak. Először motivációért, aztán azzal magyaráztam, hogy az írásaim lehet segítenek hasonlóan gondolkodó embereknek.
De az írások sem voltak ilyen depresszívek, nem volt benne megfelelési kényszer, sokáig csak tanításokat hoztam el, adtam át. De ahogy ezek is lefutottak, jött a belső utazás és az értékrendem elkezdett túl empatikusba menni át, hirtelen sok nézőpontot láttam egyszerre és kezdtem úgy érezni, hogy ha az egyikből nézem magam akkor nekem egy kurvajó és tökéletes életem van, nem is értem mi a probléma belül mégis, viszont ha azt az ember nézem , aki folyamatosan attól pánikol, hogy elcsesz valamit, például a gyerekeivel szemben, akkor végzetes hibát követ el, pont amilyet én követtem el a párom szüleivel szemben, úgy, hogy valójában semmit sem tettem csak nem lettem kapcarongya egy nárcizmusba takarózó sérült “rokonnak” aki maga köré tekerte az egész családot.
Nekem még élnek a szüleim, az utolsó kettő ember a Földön akik miatt még viselkedem. Ha én élek tovább mint ők, akkor minden egyes megélt pillanat egy revans lesz azokkal szemben, akikkel szembe azért tartom még magam, mert nem akarom, hogy a szüleim miattam még többet szégyenkezzenek.
Én jó emberré lettem , de nem voltam mindig az. Sokkal többet tehetnék másokért, de vannak bennem blokkok, vannak olyan megélések, ahol mindazt ami vagyok egyenlővé tették azzal a vödör szarral, amivé látszólag lettem. Már a Pokolból figyel az a két ember, aki az első 10 évem alatt a munkahelyen elrendezte, hogy a vagány, mindent elbíró lányból egy megalázkodó, megfelelési kényszeres ember legyen. Nem vettem észre, hogy megtörtek… nem volt időm rá… ezerrel pörgött az életem, két kisgyerek mellett, állandó elvárások nyomása alatt, a saját magam teremtette anyagi csődben két műszakban betegen is tettem a dolgom minden szinten.
És közben itt az intereten találtam csak támogatókat, barátokat, akik ha nem is látnak mindent, de éreznek és függőjévé lettem annak a fajta figyelemnek, ami itt legalább járt.
Csakhogy a virtuális világ nem a valóság.. közben kint minden tönkremegy. Az energia fogy, nem találja meg az ember kint, itt bent , meg egyre nagyobb az aggresszió és mindenki akinek még van energiája az inkább kint kezd újra élni…
Mert a test a virtuális világban csak betegszik.
Szükség van a fizikai kapcsolatokra, és azokra az örömökre, amiket nem azért szerezünk, hogy mutogassuk, vagy csak azért mutatjuk meg tényleg, mert nekünk már örömöt okozott és hátha ebből adhatunk át vagy motiválhatunk vele másokat.
Segítségre szorulok… de nem arra ami pofoz, mert látok… nem kell egyetérteni sem.
Csak elfogadni…és majd együtt örülni, ha még valaki tud másokkal ilyet, hogy sikerült újra kicsit felülemelkedni a tehernek érzett nyomáson és lélegezni egyet kint a fényben.
Megláttam a Facebook egyik hírdetésében
Szepes Mária : A végtelenbe nyúló Rákóczi udvar című könyvét,
és azt hittem, hogy ez a könyv kicsit hasonlítani fog a Tükörbolt című írásához, legalábbis a leíró részekben szerintem továbbra is keresem a 19. századi Budapest rezgését.
Egy nagyon kedves lélektársamnak megvan is van ez a könyt így a hatperkettes szabadnapomon ki is olvastam a könyvet.
Őszintén szólva nem erre a tartalomra számítottam, pedig gondolthattam volna, hogy a misztériumokról fog szólni, a gyerekkoruk ( Viktor bátyjáé és az övé) végigkísérő misztikumokról és nem igazán életrajzi kötet, mert hiányoznak belőle a hétköznapok.
Azon gondolkodtam, hogy akkor miért került elém a könyv, ha nem azért, amiért én szerettem volna. Szándékomban áll ugyanis megírni az életem történetét adíg, amig engednek emlékzeni . Ez az olvasmány egy másfajta nézőpont a gyermekkora tekintve, elgondolkodtam, hogy mennyire kell belekeverjem a furcsaságaimat,
hiszen nem valószłnű, hogy bárki is olvasni fogja majd. Miért is tenné?
A könyv olvasása előtt volt egy gondolatom.
Egyik nap munka közben feltűnően sok kisgyerekes anyukát láttam,
és beugrott egy kép, hogy minden tiltakozásom ellenére újra kisgyermek vagyok, ám valami hiba folytán megmaradt emlékezettel, avagy a jó öreg Tücsimamiként ülök egy kisfiú ( ez azért már pozitvum) testében és megfigyelem a világot.
Az engem toló anyámat, apámat, az életüket, a környezetem életét, viselkedését, programjaikat. A legjobb és legbiztonságosabb nézőpont a kisgyermeké. Elég sok helyzetben ott lejet akaratlanul is és kellő tudatosággal meg tudja figyelni maga körül a világot. Elemezheti, értékelheti, összehasonlthatja. Persze ha van hozzá kellő bölcsessége és nem kell azzal tölteni az idejt, hogy beszélni tanuljon, vagy fejlessze az egóját, ami felnőtt korára elvágja őt teljesen a szellemvilágtól.
Persze ennek a megfigyeléshalmaznak akkor lenne értelme, ha volna lehetőség a rögzítésére és később ez a tudás vezetne valahová.
Nem hiszem, hogy szeretnék újra ember lenni ezért a megtapasztalásért, de ha mégis szükséges, akkor olyan emberekkel legyen körülvéve, akik ugyanazt látják, amit én.
Visszatérve a könyvre, nem erre számítottam, de nem baj, hogy kezembe került végül. Nekem újat már nem mondanak ezek a könyvek. Ez nem nagyképűség, hanem úgy érzem, hogy minden tudás, amit elbírok a rendelkezésmre áll. Az egy dolog, hogy nincs motivációm arra, hogy használjam is, viszont Szepes Mária végtelen szókincse nagy segitség számomra, hogy meg tudjam fogalmazni én is megéléseimet.
Az utóbbi napokban változott bennem pár “dolog”.
Elköszöntem az aggodalmaimtól.
Kemény, mélységes, önsajnálattal megtöltött önző aggodalmak amelyek a holnapba mutatnak.
Közben nem vettem észre a jelenben a jeleket.
Elköszönök az agresszív , állandóan elégedetlen, degradáló emberektől.
Jót szórakozom a szłnészek műsorain, a játékosokon, a csalókon, a hazugokon, a tolvajokon. Abszolút jelen vagyok a mostban. Megszenvedtem érte.
Meghaltam attól, hogy minden, amit nekem fontos egy pillant alatt képes ködbe veszni. Pokoljárás volt, de megérdemeltem.
Most jó…
Egy biztos fogadásom tétje egy sorjegy volt, aminek 75 millió a legnagyobb nyereménye. Természetesen megnyertem a fogadást, igy meg is kaptam a sorsjegyet.
Nem estem neki mint a falubíró fia a Tóthék lányának, hanem cipeltem a zsebemben, mint valami ereklyét. Az a tudat, hogy akár abban lehet a 75 milló teljesen felemelt és addig az enyém is volt, míg nem derült ki, hogy semmi nincs benne.
Azt már megtanultam, hogy a bőséget csak a bőség érzésével (nem csak derékban) lehet vonzani, így ez a kis játék, hogy van 75 millióm a zsebemben egész feldobott, szinte tényleg ott lett tőle az a sok pénz. Egész nap gazdag voltam (anyagilag is, mert amúgy én nagyon gazdag vagyok, és boldog is- semmi ciniumussal nincs megtöltve ez a pár sok (kivételesen)). Feltűnt, hogy nem azon gondolkodtam, hogy mire költöm majd el, nem volt benne semmi “majd”, egyszerűen csak beleültem abba a tudatba, hogy ott van a zsebemben a nyugalmam ára.
Igazolta magát az az érzésem, hogy minden a tudati szinten dől el.
Az ember addig van egy állapotban, młg nem jön valaki vagy valami, ami ebből kibillenti. Magától ritkán mászik ki, mert nem tudja, hogy ki lehet.
Addig egészséges, míg valak nem ülteti bele a tudatába, hogy van valami baja, aztán egyre csak a bajra koncentrál, míg szépen meg is jelenik, akkor is ha ott sem volt.
A modern világban nagy divat az emberek boldoggát elvenni.
Bármi áron.
Pedig egy gazdagsággal (bőséggel) és egészségben tudatosult embert nem lehet kizsákmányolni. Mert nem lehet érdekelté tenni dolgokban. Például abban, hogy orrvérzésig dolgozzon, fizessen, csaljon, lopjon hazudjon a látszatért, amit cserébe kap.
Hihetelen ereje van egy gondolatnak és meg kell tanulni pozitívan, kedvünkre való helyzetekben gondolkodni egyetlen szabály van, csak magunkra vonatkoztatva. Mert mindenkinek meg kell tanulnia ezt a gondolkodást, vagyis emlékezni rá, hogy mi emberek valamikor így teremttük ezt a világot és tartjuk fent a mai napig, bár egyre jobban eltérve a realista alapoktól a szélsőségesség és irracionalizmus irányába.
Lehetséges, hogy egyszer én is veszek egy sorsjegyet, de soha nem fogom lekaparni, csak egyszerűen lesz a zsebemben 75 millióm , ami soha nem fogy el és engem örök bőségbe emel… 😉
Új játék van a birtokomban. Egy aprócska laptopocska, ami pontosan megfelel arra, amiért idekerült.
Úgy kezdődik a történet, hogy lett ez az új blogom. Kicsit már sajnálom, hogy a régit nem aktiválta vissza a WordPress legalább egy mentés elejéig, hogy ide tudtam volna illeszteni az új cÍm alá, de mindegy is, mert innen megyünk úgyis tovább.
A nagy laptop meghalt nálam, és gondoltam egy nagyot tegnap a vezetési szünetben fellapozva a Jófogást csak úgy poénból laptop ügyben, rögtön az első között hozta ezt pici képernyőjű, de nagy akkumlátor- teljestményű kis használt szerkezetet potom pénzért.Kicsit aggódtam, hogy ez valami kamu dolog, de a Kisfiam szakértelmére bízva magam végül alig 12 óra alatt itt termett postával a játékom.
Csak most este nyitott ki a csomagom… és felnevettem, amikor megláttam a nagyobb könyv méretű -amúgy érintő képernyővel is működő- gépet. Pontosan elfér majd a kormányon…és írhatok,amikor eszembe jut és az időm engedni. Nagyon tetszik, hogy minden úgy működik az életben, hogy ha valóban szükség van rá, azért az ember azonnal indul. Legyen az bármi… Gondolkodás nélkül, akkor is ha nincs rá fedezete, mert az Univerzum soha nem támogat olyan dolgot, amit nem tud aztán megteremteni.
Még szokni kell.. de most nagyon boldog vagyok… 🙂
Történt az valahol, még talán a jó öreg Schumiczka bácsi mesélte egy hűvös őszi estén, hogy furcsa dolog történt náluk a bizgentyű gyárban.
Zord, koszos téglafalakkal körbebástyázott, helyenként törött opálosra kopott ablaküveg mögött, alig pislákoló fénynél szerelgették már ki tudja hány évtizede a bizgenytűket a bizgentyűt szerelni vágyók, s azok akik nem tanultak elég jól, hogy többre vigyék.
Nem volt a munkájuk megerőltető.
Mindenkinek megvolt a maga kis asztala, amit vagy rendben tartott vagy nem. Ritkán kellett mások asztalához ülni, olyankor mindig akadt apró feszültség az asztalokat magukénak érzők, és a bedolgozók között, de senkit nem érdekeltek ezek a kisebb összeütközések, ment a munka a maga öreges tempójában.
Schumiczka bácsi itt kezdte a munkás életét, megelégedett a sorsával, csak azt nem tudta elfogadni a majdnem fél évszázad alatt, hogy a gyár vezetője egy végtelenül önző makacs és szívtelen ember volt, aki maga alá olyan részlegvezetőket helyzett, akiket úgy tudott mozgatni, mint Kemény Henrik a Vitéz László bábfigurát.
Közel fél emberöltő alatt a gyárban örök félhomályban, elhasználódott szerszámokkal dolgoztak az emberek. Hiába kértek fényesebben világító villanykörtét, vagy használhatóbb szerszámot, nem hallotta meg senki a kérésüket.
A részlegvezető az irodájában ülve a cégen kívüli vállalkozása vitorlájába fogta a szelet és mindent, amit a gyár neki adhatott, azt kimentette magának belőle. Nem beszélgetett az emberekkel, azt sem tudta kik dolgoznak a vállalatnál.
Aztán egy napon, amikor a részlegvezető megunta a részlegét és távozott, egy ambiciózus fiatalember érkezett a helyére.
Körbejárta az üzem rá osztott területét, beszélgetett az emberekkel. Schumiczka bácsi életében először akkor érezte a munkáját fontosnak,
amikor a fiatalember mellé lépett, megdicsérte az asztalán a rendet,
észrevette, hogy az öreg szerszámai mind nagy becsben, tisztán a helyünkön várják a munkakezdést és ott is fejezik be az aznapi műszakot.
Nem járt ezért az észrevételért több, mint egy jó szó, egy apró dicséret, de olyan volt ez az Öreg lelkének, mintha hájjal kenegették volna. Nem is hinné az ember, hogy egy jó szó, egy figyelmesség mekkora öröm és milyen motiváló is tud lenni.
A fiatal részlegvezető új villanykörtéket szereltetett az öreg munkapadok fölé.
Az ablakra új üveg kerül. A műhelyben nem volt már hideg huzat télen. A munkájukat kedvelő emberek egyre vidámabban érkeztek és kevésbé meggyötörten távoztak az otthonukba. A tízóraijukat együtt fogyasztották, és minden akalommal közéjük telepedett a fiatalember is. Beszélgettek emberi sorsokról, a világ dolgairól.
Aztán egy napon, egy szürke reggelen nem jött többé a fiatalember.
A gyárban döbbent csend fogadta a hírt. A vállalat vezetője nem nézte jó szemmel, hogy az ilyen schumiczkafélék jó kedvvel ülnek az asztaluk felett, ahogy az sem érdekelte, hogy kik becsülték meg az öreg szerszámaikat, és kik voltak, akik tönkretették azokat. Neki az ilyen schumiczkák csak ugyanolyan eszközök voltak, mint a satupad. Cserélhető, mocskolható…
A fiatalember helyett új részlegvezetőt kapott a részleg.
Olyat, mint a régi volt. A villanykörték még fényesen világították meg az öreg munkalapokat, melyek felett újra elnémultak az emberek, már nem beszélgettek,
nem osztották meg szerény, otthonról hozott elemózsiájukat, nem tettek észrevételeket, nem hallotta meg szavakat újra emberi fül az íróasztalok mögött.
Schumiczka bácsi a hűvös őszi estéken azon gondolkodik azóta is, hogy minek mutatja meg magát a “jó”, hogyha nem maradhat most már ilyen, mert a Világ nagyjai nem akarják, hogy az őket kiszolgáló réteg jól érezze magát.
Hogy miért jó az, hogy valaki a folyamatos félelemtől gyomor és szívbántalmakkal küzdve szereli a bizgentyűt össze, hogy nem esik jól az étel, mert nem oszthatja meg senkivel azt jó szívvel, hogy amikor hazaér, a jó Schumiczka néni aggódva tördeli a kezét, hogy meddig fogja bírni a jó ura még ezt az embertelen , kegyetlen világot?
Vajon a fiatalembernek lesz-e majd olyan munkahelye, ahol örömmel veszik azt, hogy tenni akar a rábízottakért és értékeli azok áldozatos munkáját?
Hogy az ifjú Schumiczkáknak vajon lesz-e majd olyan munkája, ahol nem a sötétség az úr, hanem törekednek majd arra, hogy mindent bevilágítson a fény, és a fényt csatolják majd a bérpapír mellé, amit hazavihetnek, hogy az unoka Schumiczkák boldogságban fényben cseperedjenek majd fel ?
Egy este, amikor épp nyugovóra tért az öreg Schumiczka bácsi és néni, fény gyúlt az öreg ház hófehér falai között és egy emberi alak bontokozott ki a semmiből.
A gyárbéli fiatalember alakja volt, aki így szólt hozzájuk:
“- Nem fontos , hogy kívül milyenek a fényviszonyok, ha beül meg tudod őrizni a fényt! Tartsd rendben az asztalod, mint a lelked és a Teremtők mindig fognak melléd állítani valakit az Angyalok közül, akik
segítik a munkád, az életed.
Mert az Angyalok látják a tisztaságod!
A fiatalember azért jött közétek, hogy lássátok ti is, hogy mindig lesz valaki, aki értékeli majd azt, amik vagytok, aki értékesnek lát benneteket akkor is, ha a Hatalom igyekszik ezt a tudatot gyökerestől kiirtani az emberekből….“
🍁soulleaderdemon🍄 