…most muszáj volt “tollat ragadnom”, mert egy olyan kérdésemre kaptam az imént választ, amire jobb lett volna soha nem kapni, de sejtettem, hogy eljön ez a pillanat. Azt is tudom, hogy okkal… okkal most, pont azon posztom után, amiben kifejtem a generációm nagy hányadnak szeretetlenségét…
…megdöbbentő, hogy mennyire jól időzít a Sors. Megdöbbentő az is, ahogy tálalja a tényeket, és az még megdöbbentőbb, amit most érzek, és muszáj kiírnom magamból.
…volt nekem egy “idős” Barátom(nő) , akit 27 esztendeje ismertem meg. Egy nagyon jó lelkű, valóságot tökéletesen látó asszony, akitől életemben először éreztem valami -számomra- furcsa szeretetet. Utoljára Karácsony körül láthattam, és sikerült meglepnem még egy utolsó hűtőmágnessel hálám jeléül azért a furcsa, soha ennyire nem érzett szeretetéért, amit “idegentől” nem igen kaptam. Ő volt az is, aki minden módon próbált megtalálni, amikor eltűntem a Facebookról, és jelezte, hogy fontosak számára az írásaim és bíztatott, hogy soha abba ne hagyjam.
Szerettem benne, hogy szókimondó és őszinte volt. Képes volt dicsérni, de képes volt lecseszni is. Igazi EMBER, aki csak javára volt a Világnak. És csak olyan tanácsai voltak, amiket muszáj volt megfogadni. Előttem járt az úton és hasonló volt a Sorsunk…
…amikor találkoztunk, kint volt a kertben, nem volt jól… Mondta, hogy nem tudja meddig tartogat még neki itt időt a Sors, akkor adtam neki az ajándékom és még meg is ölelgettem és mondtam is neki, hogy mekkora az esélye annak, hogy valakivel télvíz idején a kertje végében össze tudok futni itt Karácsony előtt, pont amikor a neki szánt borítékot cipeltem a táskámban hazafelé, hazafelé azon Karácsony felé, ami újabban csak tragédiát tartogat…
…márciusig élt… Most tudtam meg.. csak sejtettem, mert nem válaszolt az üzeneteimre… és lestem minden nap a kertet, amiben azóta a csend figyel vissza rám. .. baromi közel érzem és talán az első olyan távozó, aki biztosan eljön hozzám és leül majd a mécsesem pislákoló fénye mellé, és együtt illatoljuk a füstölőim lélekemelő illatát, mert olyan közel volt a lelkemhez, mikor ő lett az őrangyalom, akit földi utamon kijelöltek mellém, amikor viszontagságos felnőtt életem ebben a faluban elkezdtem…
Biztosan találkozunk még.. Veled biztosan akarok is, mert Te sosem hazudtál nekem…. Addig is járd be az Univerzumot és ha van egy kis időd gyere el a kertembe, és ül le a liliomok és a hortenziák közé, vigyázz rájuk fentről Drága … Soha nem búcsúzunk! “Az élet örök” ( Szepes Mária)
Előre bocsájtom, hogy mindkettő megélésen alapszik. ÉN – személyesen- élem meg így. Hogy egy hasonló szituációban másik mit élnek meg, az a saját megéléseik szinte dönti majd el. Nem is tudom melyikkel kezdjem, mindegyik számomra “fájdalmas” a maga módján.
Az egyik gondolatom az volt , hogy bizony megdőlt bennem tegnap a minden ember egyenlőnek születik elmélet. Ez nem igaz. Éppen az ember rendszertani besorolását skubizom a neten, rájöttem közben, hogy ezt tanultuk is, de minek, aztán átléptem a társadalmi besorolásra, majd innen a spirituális besorolásra kérdeztem rá, de nyilván az emberi tudás birtokából kiollózott magyarázatokra képes AI ennyit tudott röviden megfogalmazni erről, hogy : “Az ember spirituális besorolása egy összetett kérdés, melynek nincs egyetlen elfogadott válasza.” 🙂 Honnan van bennem ez a téma? Történt az tegnap, hogy mivel segítségre szorulunk a fizikai munkák terén Apa infraktus-áradata óta, egy nagyon jófej ismerős jött el , hogy a birtokában lévő szalagfűrésszel összevágja nekünk a pár éve itt száradó rönkfát (és ami még mellé gyűlt egyéb fa hulladékot) hogy legyen tüzelő, de elsősorban azért, hogy eltűnjön a kupleráj végre az udvaromból és a pihenést szolgáló eszközökön és virágokon kívül semmi nem legyen szem előtt, mert én nem vágyom már sehova menni, csak itthon szeretném jól és kreatívan ( a kertészkedésben kimerülő kreativitásra gondoltam) tölteni azt az időt, ami nem a munkahelyen töltök. Nos ez a kedves Emberünk hozott magával segítséget, kettőt is… Két erősen alkohol függő, nem túl sok agyi aktivitást mutató emberi lényt, akik elvileg egy párt alkotnak, bár a páros női tagja többször utazott velem és relatív jól tudtam vele kommunikálni, a pasit rendszerint a megálló irányába való “futása” közben – a 3 méterre lévő kocsmából– ott szoktam hagyni, mert rendszerint erősen ittas állapotban akarta igénybe venni a szolgáltatást… ez bizony az utazásból való kizárhatósággal egyenlő és én mint “kapitány” rendszerint is ki zártam… Valahogy nekem ez a szituáció, hogy az én ki szerény világomba megérkeztek a “munkások” elég furcsa, mert én -eddig- nem tettem különbéget ember és ember között a társadalmi besorolása alapján, csak kommunikáció és kommunikáció között, illetve viselkedés és viselkedés között, de most nagyon érezhető volt az alá-fölé rendeltség egy ideig, aztán amikor felfedezték, hogy én úgymond a magam szintjén kezelem őket, elszemtelenedtek és majdnem úgy nézett ki, hogy az én világomban ők dirigálnak.
Tegnap rájöttem, hogy a társadalmi besorolás egyik pontja lehetne az értelmi és érzelmi szint is akár, de ez lehetne valami “program besorolás” is, lényeg a lényeben, nincs és nem is volt és nem is lehet soha egyenlőség. Azt mondjuk, hogy bánjuk egyenlően mindenkivel. Én csak úgy tudok velük bánni, hogy mondjuk azt szeretném, hogy velem bánjanak. Én empatikus ember lévén megpróbálom a dolgozó embereknek azt a fajta “kényelmet” “figyelmet” biztosítani, amiről és úgy gondolom, hogy alap, ám feltűnik, hogy nem tudják sem értékelni, sem élni vele… viszont abban a pillanatban, ahogy megérzik, hogy empatikus vagy, piócává változnak és csontra szívják a véred, az energiád, a pénzed…
Itt volt ez a két szerencsétlen, akiket kivet magából a társadalom , de nem azért mert a náluk magasabb értelmi szinten leledzők gonoszok, hanem mert nem tudnak velük mit kezdeni. Sajnos újra azt kell mondjam, hogy az emberek között mindig lesznek akik az alattuk lévőkből táplálkoznak, de nem szabad alábecsülni az alsóbb szintek embereit sem, mert bizony az egyszerű gondolkodásuk túlélésre van programozva. Bármi áron. Én nem tartozom sehova, szerencsére… én kívül állok és onnan figyelem a világot és döbbenek meg folyamatosan a belém programozott téveszméken…
A másik gondolatot apám szolgáltatja a masszív gyomorideggel, amit az ittléte okoz bennem. Arról szeretnék beszélni, hogy gondolkodjuk már egy kicsit el azon, hogy vajon mennyit számít egy gyerek életében az, ahogy felnő, mit lát a szüleitől, milyen “nevelést” kapott. Amikor még volt olyanom, hogy Facebook, csorgott a nyál az idős szülőket körülvevő szeretetposztoktól, hogy “mert felnevelt”, “mert feladta érted az életét”, mert “feláldozta magát a szülőség oltárán”… És, hogy azt kell (vissza)adni nekik, amit kaptunk.. 🙂
Akkor kezdjük ott, hogy honnan tudnánk mi szeretni? Én honnan tudnék szeretni? Az én generációmból kevés gyereket nem vertek. Az én generációmból kevés gyereket öleltek, kevés gyerek hallotta a szeretlek szót, kevés gyerek látta, hogy a szülei vagy a nagyszülei szeretettel lettek volna egymás iránt. Engem soha nem ölelt meg az anyám..sem az apám… Engem ebből kifolyólag nem nagyon lehet megölelni… Nekem soha nem mondták, hogy “szeretlek” ma sem mondják… Nehezen fogadom el, mert nem is jelen ez a szó ebből kifolyóleg semmit. Nem dicsértek, csak a hiányosságaim ismételgették… Nem támogatták a terveim, csak akkor támogattak, ha az ő terveik kaptak energiát bennem. Ennek ellenére én megölelem a gyerekeim, én mondom nekik, hogy szeretem őket, akkor is ha lehet nem is tudom, hogy kell szeretni és dícsérem azt, ahogy próbálják élni a saját életük, akkor is, ha nem értek egyet mindennel… Engem lelkileg nem támogatott a kutya fasza sem semminben én igyekszem támogatni BÁRKIT aki hozzám fordul … Ha apámmal úgy bánnék most, ahogy ő tette velem, akkor már nem hiszem, hogy élne… Én úgy gondolom, hogy ebben a világban csak annak legyen minimális elvárása a másik ember felé, aki bárkinek is ( mindegy kinek) letett valamit, az elvárásához hasonló eszmei értékű cselekvést az asztalára, amúgy senkinek semmilyen elvárása a másik ember felé nem lehet…. Nem tudom meddig akarom még folytatni ezt az önkínzást, de lassan eljön ennek az útnak a vége. Úgy szeretnék egy két olyan napot még élni, amiben nem érzem úgy, hogy megfulladok. Tudom, hogy a belső béke fejben kezdődik… Dolgozom azon, hogy ne bántsam magam azért, hogy egyszer még utoljára magam mellett döntsek.
nem témába vág csak eszembe jutott ez a kis gondolat itt a végére:
Lelkileg nagyon terhelő álmom volt. Nem írom le miről szólt mert több mint személyes, csak annyit, hogy mindenre, ami felmerül bennem kérdésként, megkapom a választ.
Ha valakin vagy valamin( egy helyzeten) nem tudok eligazodni, hogy ki milyen ember, hogy annak mutatja-e magát nekem, amilyen másokkal is ( direkt nem írom, hogy a valóságban, mert olyan nincs) az éjszaka során olyan szituációba helyeződik, amiből kiderül, hogy ebben az életében, amiben az én jelenlegi “tudatosulásom” van, azt a rezgést képviseli, amit nekem mutat, vagy mást, esetleg azt amit érzek, de nem engedem magamnak elhinni.
Az éjszaka egy megdöbbető szituációban találtam magam, a jelen korom és karakterem voltam benne, azonban a szereplők, a kérdéses személyen kívül valósak, de a történben csak statisztaként voltak jelen. Az illető emberke a megtapasztalt szituációban pontosan ellentétesen viselkedett, mint a hétköznapokban, és bár csak egyszer merült fel bennem, hogy egy tökéletesen koreografált műsort látok az életben, és nem feszegettem tovább ezt a kérdést, mert én már kifelé megyek a világból és nekem mindegy ki mit játszik, mert már ráébredtem , hogy abszolút nem vagyok társas lény, így esélytelen az is, hogy valaha egy közösség része legyek, előbb leszek inkább utazó aki elhagyja ezt a “zuniverzumot”.
Biztos vagyok abban, hogy a tegnap újra látott film is sokat “dobott” azon, hogy ezt a képsort éjjel végig kellett nézzem, kevés>>> film<<< van ami tönkre tudja vágni a jelenem, az egyik pont ez a >>>SZERELMÜNK LAPJAI <<< . Mondjuk a tegnapi adó levágta a film végét, mi tudtuk mi a vége, mert már láttuk és én az is tudtam amikor bekapcsolódtam a film közepén, hogy nem kellene megnézzem újra, mert letargikus és elkeseredett leszek a végén. Aki látta tudja, aki nem, elolvashatja a tartalmát vagy megnézheti a fent kiemelve látszó linkek alatt. Semmi extra, hétköznapi történet, de engem mindig elkeserít, mert mindig oda jutok, hogy nem szabad megöregednem, mert pont elég volt a megalázottságból életem folyamán, semmiképp nem vágyom öreg koromban ezt még felturbózni egy kis kiszolgáltatottsággal. Mert az még nem vagyok…
Megkérdeztem magamtól, hogy amúgy mire is jó az, hogy tudom kivel hányadán állok? Mert igazából teljesen mindegy, hogy ki az aki hazudik és ki nem, és teljesen mindegy, hogy kellek-e vagy sem, hogy szeretnek-e vagy sem, mert már rájöttem, hogy ami nem rajtam múlik, azzal nem tudok mit kezdeni. Aztán megérkezett a válasz is. Semmi másra nem jók ezek a tényfeltáró éjszakai szituációk, mint arra, hogy megerősítsék bennem a Belső Hang hitelességét. Bár már nincs szükség megerősítésre sem, mert a minap tesztelt épp az Sors és tökéletesen reagáltam a belső utasításokat, sőt még meg is köszöntem a figyelmeztetést, pedig csak egy be nem kapcsolt mosógépről volt szó.. de akkor is cselekedtem és ezzel sikeres vizsgát tettem az intuíció témakörében a Zuniverzum egyetemén. Ez csak annyit jelent, hogy az van , amit érzek… és nincs kétely… és nem kell rágódni, gondolkodni, küzdeni olyan dolgokon, amiket nem tudok befolyásolni vagy nem kell befolyásolnom.
Minden pozitív visszacsatolás ellenére roppant rosszul érzem magam lelkileg most. De majd elmúlik… Mint minden. Attól még szép napunk van! Ölelés!
Tegnap kihúztam az Lótuszvirág Pagoda aktuális tarot paklijávól – a Mucha Tarotból– a Halál lapot és soha nem éreztem ennyire magaménak , mint most.
Tegnap megosztottam egy posztot, amit lehet nem kellett volna, mert elég rossz rezgésű, nem is tudom kívülről milyennek, talán egy önsajnálkozó, a szenvedésében örömét lelő embernek látszom, közben pedig egy igen komoly belső “harcot” folytatok bizonyos állandóan visszatérő gondolatokkal, amelyeket valami oknál fogva folyamatosan én magam generálhatok annak ellenére, hogy többször nekifutottam ennek a fajta “nézőpontnak” a törlésének, amivel szerintem több évtizede keserítem az életem.
Ha tanultam volna pszichológiát, biztosan megtalálnám azt a “betegséget”- mert a pszichológiának mindenre van – aminek a tünetei között szerepel az a kép, hogy a páciens kiemel egy pillanatot a jelenből, ( talán nem is )szándékosan olyat, aminek lehet akár pozitív akár negatív töltése, és nyilván a negatívumot helyezi bele, majd ezt kivetíti a nem létező jövőbe és ettől aztán jól bepánikol. Ez az egyik. A másik “probléma” viszont hozott, édesanyám az ő édesanyjától kapta, a világ “legszekírozósabb” nagymamájától, akiben annyi érzelem nem volt, mint egy fadarabban..ez pedig a mások hibáztatása a saját nyomorunk ( rossz – nem megfelelő- nézőpontjaink, érzéseink, vágyaink miatt” például a “még a hajam is miattad hullott ki LÁTOOOD?! ” A “miattad” csodája, a ” miattad ” szar minden, te vagy a hibás, te vagy aki miatt nekem szar, te vagy a leghülyébb, a leglustább, a leg leg leg – és itt csak a negatívumok sora- majd a “tönkre tetted az életem azzal, hogy megszülettél” hintés a tetejére… Ez bennem annyit módosult, hogy én soha nem másokat hibáztattam, hanem mindig magam. Pedig nem mondom, hogy jobb azok élete, akik másokat okolnak a szar életük miatt, de könnyebb valamennyivel, mert legalább nem magukat ostorozzák folyamatosan, hanem a környezetüket nyírják ki. ( ebben a környezet kinyírásban amúgy én is jó vagyok, az önostorozásommal is ki tudom belőlük írtani az utolsó csepp érzelmet is… bakker..és most azon röhögök, (de tényleg), hogy ez pont így van, és ha bárki is olvasna a Családból most bőszen bólogatna és mondaná is, nézd mán, hát jól tudja, de akkor miért csinálja? – és igen.. miért csinálom?
Ez egy “program” és ez nem rólam szól, és én nagyon büszke voltam arra mindig, hogy én nem sérültem attól a sok veréstől, meg “azistenbasszonmegezéstől” mert mindig is szartam rá, hogy mit beszélnek a szüleim, de a gyerekeim születése valahogy meglocsolta ezeket az elvetett magokat és a felnőttek világa, ahol nem csak mézes volt a mázas, hanem a kaksival is megkent sikeresen szárba szökkentette bennem ezt azt a tudatot, hogy bármit is teszek az szar és sosem fog senki sem szeretni..és ez a mag most fordult termőre.. ezt kell gyökerestől kiírtani, de ahhoz tudnom kell, hogy ki akarok lenni, milyen legyen a növény, aminek a magja a helyére kerül.
Nos… mivel engem egy dolog tartott életben az utóbbi 20 évben, mégpedig az , hogy ha önként távozom ebből a dimenzióból, vissza kell ide jöjjek és én mint a Vörös Oroszlán hatszoros olvasója és minden sorát megélője megbolondulok attól a tudattól, hogy megint óvódába kell majd járjak, amit utáltam vagy a buzi közoktatásba, amit minden sejtemmel utálok most is – hacsak nem születek valami olyan törzsbe, ahol nincs iskola, csak még több szabály, amit szintén utálok, mert én szabad vagyok és a felszabadulás ígéretével voltam hajlandó ide visszaszületni, kurvára össze kell szednem magam, és kimásznom ebből a gödörből, amit itt a kis tábori ásómmal mélyítgetek, ráadásul úgy, hogy a fejemre lapátolom a földet.
Még több tudatosság kell… Minden látszat ellenére kurva sokat fejlődtem már. De tényleg. Már rég nem lennék itt a Földön, ha nem így lenne, és tényleg sok dologban már ki tudok állni magamért, de még mindig van egy pont, ahol elveszítem a kontrollt és összeomlik a rendszer és csak egy ilyen “fos” poszt után, minta tegnapi ébredek fel és látom át tisztán, hogy mi történik éppen bennem.
Had osszak meg egy posztot, egy általam nagyon tisztelt Hölgy posztját, >>> A ragaszkodásról <<<ami nekem most hirtelen fényt gyújtott a földes fejemben. Tény, hogy mindenkinek mást mond egy írás, másra hívja fel a figyelmet, számomra elég sok fénynyalábot próbált a sötét zugokba juttatni. Ezek a fénynyalábok, felismerések egy egy fokok a létrán, amin újra van lehetőségem kimászni a gödörből. Azért az jó, hogy én már nem esem úgy bele egy általam nem tudatosan ásott gödörbe, hogy ne lenne nálam az eszköz, a kapcsolat, amin keresztül mindig a megfelelő ember, vagy “entitás” jelentkezik, hogy az általa hozott “megértés” segítségével kimászhassak a gödreimből. Már nem mondom, hogy nem akarok több ilyenbe beleesni.. Inkább azt mondom, hogy ideje az áldást és a gyógyulást magamnak kérnem.. mert eddig sosem gondoltam rám. És igen, szeretnem kell(ene) magam..
Tegnap ellátogattunk a cserkeszőlői fürdőbe. Én nagyon szeretem, nem is szeretek máshová menni, csak katasztrófális az 52-es út Kecskemétig. Onnan már pikk-pakk ott vagyunk az M44-en, igazából akkor lesz jó, ha Dunaújváros M8-asa összekötődik valahogy ezzel az M44-el és az M6-ról simán el lehet majd száguldozni Békéscsabáig úgy, hogy nem kell sehol futóművet cserélni az autón. Tudom, hogy sok helyen rossz az út az országban, de az 52-es is a legnagyobb szégyenei közé tartozik.
Én nagyon szeretem Cserke vizét, nagyon jó az izületeknek és nagyon rámfért a pihenés, de az agyam nem kapcsol ki és (szerintem nem ok nélkül) folyamatosan teóriákat gyárt. Pénteken, amikor este magányomban a buszt takarítgattam a szekszárdi telepen, megint oda jutottam, hogy kell egy pisztoly és puff fejbe magam, mert akármennyire is próbálom elfordítani a figyelmem attól, hogy nem tudom hogy miképp kell viselkednem az emberek világában, hogy ne legyen káosz bennem, hogy ne rettegjek attól, hogy senki sem szeret , hogy ne tukmáljam magam a környezetemre, hogy ne érezzem azt, hogy utálnak, hogy felesleges vagyok, hogy unják a küzdelmeim, hogy senki sem jön hozzám azzal, hogy “ne félj, mert itt vagyok Neked”, hiába minden energia amit belefektetek, hogy végre csend legyen a padláson, nem sikerül és elvonulok és bőgök és bőgök és nem értem mi a baj…
Aztán jönnek idegenek és mosolyognak és ölelnek és próbálnak szeretni, de nem, nem mert nekem tök egyszerű lenne, ha azok szeretnének akik itt vannak.. de ők már menekülnek.. és meg tudom érteni. Hasonló helyzetben lehet én is ezt tenném.. Szóval próbáltam örülni, hogy utazunk és megyünk, de csak mereven bámultam ki az ablakon és bőgtem..
Tudod az a legnagyobb gáz, hogy aki belefárad a másik ember nyüglődésébe, már nem fog esélyt adni egy esetleges új énnek.. Itthon egyre nagyobb bennem a csend. Apám felé már nem tudok kommunikálni, nézem ahogy vonul fel és le és dünnyög és utálkozik. Szépen lassan kiöli belőlem az empátiát (lehet ez nem is baj) és a vágyat arra, hogy bárkit is szeretettel öleljek a lelkemhez. Rettegek, hogy úgy végzem mint anyu. Egyszer csak összeesek és elhúzok ebből a világból.
A fürdőben soha ennyit nem ültünk a vizben, mint most. Soha nem ültem a kinti gyógyvízben, mindig tető alatt szoktunk fürdeni , elbújva a Nap sugaraitól, de most nem. A hullámfürdő klóros vizét le- le mosva ücsörögtünk a “leghidegebb” melegvízben és jól esett, ám a legnagyobb megdöbbenésemre, rosszul lettem attól, hogy körülöttünk mindenki 70 plusszos. SOHA nem volt nekem ezzel problémám, ám most elfogott az undor és a pánik. Apám megöli bennem az idős korú emberek felé mindig is jelen lévő tiszteletem ( kivéve a helyijáraton utazó lélekgyilkos egyes vén boszorkányokat) egyszerűen néztem őket és rettegni kezdetem attól, hogy meg fogok öregedni és engem sem fog majd senki sem szeretni ahogy én most érzek az apám iránt és megint elment a kedvem az élettől…
Nekem sürgősen segítségre van szükségem. Csak az a baj, hogy nem tudok beszélni erről. Hiába mennék el egy szakemberhez, azt a vágyam, amit 50 éve kergetek, hogy szeressen a családom és elfogadjon olyannak, amilyen vagyok, hogy megértsék, hogy nem direkt vagyok ilyen, hanem olyan közegbe születtem, ahol én csak voltam…megtűrve…de soha nem ölelve… soha nem mondta nekem senki, hogy szeretlek… 😦
Akik szeretnek… messze vannak… nem tudnak megölelni… 🙂 És én nem is vagyok már képes rá, hogy elmenjek hozzájuk, mert végtelenül szégyellem azt, amivé váltam, pedig hatalmas utat tettem meg és hatalmas lelki és spirituális fejlődés van mögöttem.. És sokszor jöttem vissza a kapuból, mert mindig elhittem, hogy sikerülni fog , de mégsem tudok most segíteni magamon. 🙂
Borzasztó ez… De majd csak sikerül… majd csak rend lesz a fejemben is egyszer… csak el kell(ene) engedni ezt az egyetlen és utolsó kívánságot és akkor minden a helyére kerül….
Este hét, csörög a telefon. Egy munkatárs van a vonal végén, aki elég furcsa hozzáállással bír egyébként azokhoz, akik nem azt csinálják ami a fejéből kipattan. Isten irgalmazzon azoknak, akik megpróbálják az igazuk érvényesíteni vele szemben. Nem mondom, hogy félek tőle, de elég sok negatívum halmozódik a lelke számláján, igazából nincs olyan, hogy ne lenne benne valami bosszúról szóló projektben. Amikor utasként van jelen, mindig normális velem, ezért én nem szoktam vele konfrontálódni, de örülök, ha nem látom.
Nos csörög a telefon és a vonal végén a hang kér egy munkanap cserét tőlem. Őszintén szóval nem szívesen megyek mások járatára. Túlságosan fáradt és jelenleg elég sok kérdést és a rá nem szívesen (önmagamnak őszintén) adott választ kell feldolgozzak, nincs a lelkemnek kapacitása több gyomoridegre. De mivel részben lehet kicsit tartok a bosszújától, részben meg senkinek nem tudok NEMet mondani magamon kívül , már majdnem igen mondtam, mikor eszembe jutott, hogy semmiképp nem megy a dolog, mert én előtte nap és másnak a járatát végzem és éppen majdnem lesz éjfél mire hazaérek .
Amikor ezt közöltem, rámb@szta a telefont… Sejtenivaló volt, hogy nem hiszi el, hogy dolgozom és azért nem cserélek. Ezt ő így magának kitalálta és ebből a hitből nem engedett. Ma amikor összefutottunk , megkérdeztem, hogy sikerült-e a csere, erre arrogánsan válaszolt, hogy vannak normális kollégák akik cserélnek. Annyira nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze a forgalmistát, hogy valóban dolgozom-e a holnap, egyszerűbb utálkozni azért, mert valaki önhibáján kívül, vagy akármi más okból nemet mondott neki.
Amúgy sem tartom magam alkalmasnak semmilyen emberi kapcsolatra, mert nem tudom hogy kell viselkedni bizonyos szerepekben, és ha tudnám sem tudnék mások elvárásai szerint élni, mert pontosan azért vagyok zavart, mert mindenkinek van arról elképzelése, hogy másoknak miképp kellene őhozzájuk viszonyulni, csak azzal nem törődik senki, hogy másoknak is van ( jó esetben) értékrendje, vannak érzései, vágyai, amiket tiszteletben kellene tartani.
Én nem értem, hogy miért vonzom be ezt az arrogáns, nárcisztikus, bosszúálló munkatársat. Gyűlölöm ezt a fajta viselkedést. Keresem magamban az okát, hogy ez most szembejött, és valószínüleg azért kaptam, mert nekem is szokott elképzelésem lenni, mások gondolatairól , és hiába szinte mindig igazam, esélyt kellene adni mindenkinek, hogy elmondja ő miképp vélekedik egy helyzetről vagy miért NEM vagy IGEN valami.
Most nem szarul érzem magam ettől lelkileg , hanem elcsigázott és dühös is vagyok egyben. És szeretnék nyugalmat és szeretetet, és békét és megbecsülést és minél kevesebb feszültséget, mert nagyon elfáradt már a lelkem.
Valószínűleg ennek az embernek nem fogok soha többé felvenni telefont… vegyék fel a számára normálisak…
Nem igaz, hogy csak mostanában lenne divatos a manifesztáció felé fordítani a figyelmünket, úgy érzem, hogy az önképző spirituálisok, sokszor találkoznak vele, én is többször találkoztam a fogalommal és többször is nekiugrottam tudatosan a gyakorlatoknak, de mégis valami megakadályozza bennem, hogy ez a fajta ‘tudatos teremtés’ gyakorlattá váljon. Vagy mégsem?
Röviden az AI megfogalmazásában, miről is van szó? A manifesztáció egy olyan gondolkodási és vizualizációs technika, melynek lényege, hogy tudatosan koncentrálunk egy vágyott célra vagy eredményre, hogy az a valóságban is megvalósuljon. Ez azt jelenti, hogy a gondolataink és érzelmeink energiáját arra használjuk, hogy “megteremtsük” a vágyott valóságot, és a cél elérését a mentális képzeletünkön keresztül előkészítsük. A manifesztáció folyamata általában a következő lépésekből áll: 1. Célkitűzés: Határozd meg pontosan, mit szeretnél elérni. 2. Vizualizáció: Képzeld el a célodat részletesen, mintha már megvalósult volna. Érezd az örömöt, a boldogságot, a megkönnyebbülést, mintha valóban ott lennél. 3. Érzelmi kapcsolódás: Érezd azokat az érzelmeket, amelyeket a cél elérésekor éreznél. Ez az érzelmi energia a manifestáció hajtóereje. 4. Cselekvés: Bár a manifesztáció főként a gondolatokra és érzelmekre fókuszál, a cselekvés is fontos a cél eléréséhez. A manifesztáció segíthet abban, hogy felismerd a szükséges lépéseket, és motivált legyél a megvalósításukra. 5. Türelem és kitartás: A manifesztáció nem varázslat, időbe telhet, amíg a vágyott eredmény megvalósul. Fontos a türelem és a kitartás, és a célba vetett hit. A manifesztáció elmélete szerint a gondolatoknak teremtő erejük van, és a tudatos gondolkodás és érzelmi energia segítségével befolyásolhatjuk a valóságunkat.
Tegnap feldobott Youtube egy megosztást ebben a témában, én még főzés közben meghallgattam párat, mert kíváncsi voltam miben egyforma a “tanítás” a több nézőpontból. Valójában mindegyik önjelölt tanító ugyanazt az utat mutatja meg a maga módján, hogy a manifesztáció nem más, mint érzelmi energiával turbózott gondolatokkal való valóság teremtése, egy vágyott állapotot rögzítése és azt táplálása annak ” a fizikai világban való alakot öltésének pillanatáig” abban az esetben, ha az ember képes arra a fokú tudatosságra, ahol nem öli meg rögtön a vágyát a most valóságnak úgymond a vágyott állapotától való eltérése miatt. – ezt most jól megbonyolítottam.
Mondok egy példát. Nekem úgymond semmi esélyem nem volt első női autóbuszvezetőként felvételt nyerni az akkori Gemenc Volánhoz, mert nem voltak női gépkocsiveztők, és mert a hátuk közepére nem kívántak, de én három éven keresztül rendíthetetlenül vágytam ezt, és láttam magam vezetni a buszt, és jelenidejűként kommunikáltam arról, hogy én ezt teszem. Valami csoda folytán a végtelen sok ellenállás ellenére mégis az lettem, olyan erővel tolt bele és tartott meg benne az “univerzum” ami csodával határos. A mai napig azt mondom, hogy amin végig mentem az első 10 évben, a csodával volt határos. De így lett házikóm, a vágyaim szerint történtek a dolgok, mert mindent megéltem magamban, mindenbe ott volt az a túlcsordult érzelem, a vágy, hogy én mit szeretnék és az nekem a mindent. Amit ilyen módon “teremtettem” az minden a mai napig elválaszthatatlan tőlem.
Azonban azt kell mondjam, hogy nem csak a pozitív érzelem manifesztál, hanem a negatív is. A félelmek is teremtenek, pont olyan jól, mint a vágyak. Mert az “Univerzumban” nincs “jó” vagy “rossz”… Energia van. sok vagy kevés, célirányos , tudatossággal turbózott vagy mások tudatosságával, vagy a közös tudat tudatosságával , a ” PROGRAM” tudatosságával irányított energia… ami relatív, hogy melyik “én tudatnak” jó vagy rossz.
A képlet egyszerű: (Gondolat megszorozva a gondolatot szinten tartó tudatossággal) megszorozva ( +/- töltésű energiával szorzott érzelmi töltéssel ) egyenesen arányosan nő a megvalósulással és fordítottan arányos a megvalósulás idejével.
Avagy minél nagyobb a szorzat, annál rövidebb az idő a gondolat /vágy születése és a megvalósulás között.
Igaz az is, hogy a valóságunkat a felsőbb én(ek) manifesztálják. A tanultak alapján. A kevésbé tudatos ( és/vagy alacsonyabb tudatszinteken leledzők) emberek élete a szintükön zajlik. fogalmuk sincs róla, hogy lehetne másképp is és elképzelni sem tudják, hogy milyen lehetőségeik vannak. A magasabb, ébredezőbb tudatú emberek már kezdik felismerni, hogy apró dolgokat tudatosan teremtettek maguk köré és innen haladunk felfelé, minél nagyobb a tudatosság, annál több az esély arra, hogy olyan dolgokat teremtsünk magunk köré, ami minket szolgál és csak eszközei legyünk mások teremtésének.
Volt egy elég rossz példa az egyik videóban, ahol egy megcsalt asszony vágyta vissza hűtlen férjét. Ez alapból elég ostoba teremtés, és bennem felmerül a kérdés, hogy mennyire etikus olyan dolgokat teremteni, amiben valaki más szabadságát korlátozzuk vagy döntéseiben befolyásoljuk? Avagy felmerül a kérdés, hogy vajon a nagy “minden és mindenki” egy elvében, szabad-e olyan “mágiát” alkalmazni, amiben az erőnk, tudatosságunk nagysága miatt beleírunk mások történetébe, vagy ez egyszerűen elkerülhetetlen, hogy ha magunk számára “teremtünk” akkor azt másoktól fogjuk elvenni, vagy valóban végtelen lenne az Univerzum kamrája és bármennyit magunknak tudhatunk belőle, ha képesek vagyunk kinyitni annak ajtaját?
És van még itt valami. Én nagyon jól teremtettem az álmaim egy ideig, aztán először eltűntek az álmaim, eltűntek a vágyaim, majd megfertőződtem a realizmussal, mindez egy időben, akkortájt történt, amikor kezdett bennem ébredezni a kíváncsiság arról, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, honnan jöttünk, mi a célja – ha van- velünk az Univerzumnak. Azzal, hogy realista lettem és túlérzékeny mások világával kapcsolatban, azzal, hogy mások “jóérzése” fontosabb lett a saját vágyaimál, elvesztettem az érzelmeim a saját világom teremtése irányába és teljesen megzavarodtam. Elvesztettem az álmaim és a megteremtésük képességét és szolga lettem mindenki számára, aki felismeri bennem az alázatot. A kérdés az, hogy egy jól teremtő ember veszélyes lenne a Programra? Hiszen minél tudatosabb, nem csak jobban teremt, hanem többet lát, több összefüggést él meg. Vajon szándékosan lettem elvakítva és lebutítva? És ha igen, akkor van -e lehetőségem újra álmondni, újra látni, hogy milyen életet vágyom, újra megélni azt amit akarok és újra hinni, hogy már most minden olyan.
Túl nagy utat tettem meg ahhoz, hogy mindent amiért megdolgoztam elveszítsek! Újra teremteni akarom a csodám, mert az én csodám már senkitől nem kér semmit, még csak jelenlétet sem, ha nem vágyik rá(m), ha nem kíváncsi a világomra. Már senkit nem akarok megváltoztani vagy megkérni arra, hogy támogasson vagy szeressen, sőt elfogadnia sem kell. Én már egyedül is képes vagyok arra, hogy elmenjek a hídig…
Akarom, hogy nyugalomban éljek.. bármi áron…. Nyugalomban élek… Élek!
… jaj nagyon szeretem amikor ilyen “fos” idő jön a 38 fokos , “már levegőt venni is nehezemre esős, de más bajom nem is lenne ha nem folyna patakokban a fejemről a víz” időjárás után. Szó szerint hideg van, és fázom a 14 fokban, amiben szitál az eső és visz mindent a szél, de komolyan élvezem a fázást, miközben a testem részecskéi transzparenssekkel vonulnak, és tüntetnek a hülye ellen, aki azért hagyja őket fázni, mert tegnap még melege volt.
“-Most van! (baszdmeg) ! – kiabálja a hátamban a hidegre összeránduló, majd a sokelmúltéletróra miatt rugalmatlanul működő, ezért görcsben is maradt izom– most meg hideg van, vegyél már fel egy rohadt pulcsit! “
De nem, nem.. nem veszek, mert mindenkit megszóltam egyenként, ma aki normálisan felöltözött, úgymond nem az évszaknak, hanem a kinti hőmérsékletnek megfelelően.
Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy én elég furcsán kezelem a velem szembe jövő eseményeket, reakciókat, “dolgokat”, mert borzalmasan végletes vagyok. Ha valaki csúnyán néz, az nekem haragszik és örökre haragszik, és nem értem, hogy lehet valakinek szar napja és nem mindig velem van baja. (de ez amúgy hazugság… ha valaki csúnyán néz rám, annak velem van baja, mert akinek nincs az nem tud Lúzeranyura csúnyán nézni…
Jaja, nevet váltottam. Nem vagyok Tücsimami már. Nem illik rám a “mami” a “Tücsi” sem, anyu még vagyok kicsit, lúzer meg nagyon.. 😀 Szóval nincs tücsizés, szólítsatok Luzeranyunak vagy Luzianycinak 😀 wáháháháhháhááááá)
Nekem nyáron meleg van, télen hideg, nem értem ha nem így van. Nekem minden úgy van, ahogy általános iskola alsó tagozatában megtanították. Felsőben már kurvára nem voltam fogékony semmire amit az iskolában próbáltak okítani. 😛 De amit alsóban belénk vertek az ott maradt, ezért nem veszek ma fel pulcsit. 4 évszak van és a hónapoknak úgy kell “viselkedni” ahogy meg volt írva az olvasókönyvben. 😛 “Nyáron meleg van. Peti a Balatonhoz utazik, apu sátrat épít, anyu főz a kempingben a bográcsban…. és baszki mindennek úgy kell lennie…nincs mese… :D”
Én szeretem ha júliusban október van… 🙂 Essen is kicsit, bár a búza már nem örül amelyikre nem jutott elég kombájn a hétvégén, viszont a kukorica és a napraforgó, ha nem is lesz szép a termése, legalább kicsit még él…
A kiskertem hortenziái és az árnyékliliomok imádják ezt az időt.. ❤ Ők jelezték, ha Skóciába költözöm jönnek velem.
Szóval eddig örülhetett a nyári bagázs, most ebben a két-három napban meg én örülök kicsit és hidegvérű vámpír barátaim. ( de örül a buszon a klímakompresszor is, hogy nem kell működnie végre , reggel még a meleg vizes keringetést is bekapcsoljam a radiátorokra a szintén évszak szerint öltöző kedves utasaim kedvéért, akik trikóban érkeztek, szemben azokkal, akik a melegebb busz miatt le kellett, hogy vegyék a sálat , a sapkát és a kesztyűt.. 😛 ) És ha már esik, kint nem lehet tekeregni, bent meg nem akarok túl tevékeny lenni, így egy forró citromos tea mellett végre két járat között egy ici-picit én is pihenek.
Egy helyzet volt, amit nem tudtam feldolgozni. Nem vagyunk egyformák, nem egyforma az értékrendünk. Talán nem is az a lényeg, hogy mennyire ütött szíven a dolog, hiszen esténként gyógyszerrel kellett csillapítanom a gyomrom görcsét, inkább az a lényeg, hogy hatalmas küzdelem vette kezdetét bennem az igazságom hangoztatása vagy a hallgatás között.
50 éven át fontos volt az igazság, az én igazságom közlése bármi áron. Most viszont tovább láttam, láttam a következményét annak, ha megint kimondom. Mi értelme, hiszen ha más is hasonlóképp látja az életet, az élet értékeit, s benne az embert, akkor nem történik meg. Csak fájdalmat okozom a fájdalmammal. Azt meg nem akarok. Elég ha nekem fáj, majd túl leszek rajta. Ezen is.
Nagyon érdekes az a fajta “gondolkodás” amit mível az agyam. Az előre pánikolás olyan dolgokért, amire mire ott az ideje, semmi szükségem 😅
Előre aggódom, pedig minden ami és ahogy történik eddig engem szolgált. De mennyire látszik, hogy nem tudok azonosulni azzal a programmal, amit az a test-agy- elme futtat, amiben lakom. Mennyire nem okoz ez a fajta “viselkedés” örömöt és mennyire nem azonos azzal, akinek én érzem magam.
Az előre aggódás, az önsajnálat hagyaték. Anyu hagyta rám örökségül, de már megtanultam, hogy nem kötelező az örökséget tovább vinni, továbbadni meg főleg nem. Úgy döntöttem, hogy inkább leteszem.🤗
Persze nem ilyen egyszerű. Azon nem fogok tudni változtatni, ha valaki szándékosan, vagy az eltérő értékrendje miatt belém vagy az általam szeretett emberekbe, élőlényekbe tapos.
Azon tudok változtatni, hogy nem próbálom meg elmondani már neki, hogy amit tett, nem volt jó nekem. Mert úgysem értené. Azon tudok változtatni, hogy elfogadom olyannak, amilyen és nem várok semmit. Vagy elmegyek onnan, ahol ennyire mások az értékek.
Én sosem bántanék meg senkit szándékosan, még apámat sem bántom, mert érzem a fájdalmát, de ettől függetlenül neki még jutott az igazágérzetem visszapattintott labdáiból, amik biztosan mély sebet ejtettek a lelkén. De nem bánom… Sosem védtem meg anyám apámmal szemben, pedig anyám sokszor tartotta a hátát miattam, amit aztán persze megtorolt a maga módján. De anyám akart változni, akarta letenni a hiedelmeit, akarta, hogy ne fájjon neki apám gonoszsága, csak nem volt ideje megtapasztalnia a változást. Elvette tőle az életet az apám.
Tőlem már nem veszi el. Magát bünteti… az én bűnöm nem több, mint, hogy hagyom.
Büszke vagyok arra, hogy nem akarom már az igazságom senkire erőltetni. Ehhez nagy segítség azonban, hogy van olyan Barátom, akinek hasonló az értékrendje, és meg tudom osztani vele mindazt ami bánt. És tudom, hogy azt fogja mondani, amit gondol, és nem azt amit hallani akarok. Mert szükségem van akkor is a külső nézőpontokra, ha én magam is többnézőpontú vagyok. Attól még, hogy másképp látjuk a dolgokat, lehet minden nézőpont helyes, sőt mindenki a sajátját tartja annak, de nem változtat ez a tény azon, hogy az eltérő értékrendek miatt olykor olyan pofonokat oszt a Sors, amik figyelmeztetnek arra, hogy rossz helyen vagyok, és arrafelé kell mennem, ahol értik , érzik és tiszteletben képesek tartani azt ami én vagyok.
Mivel a téma elég “ego” szintű, pont érdekes, hogy a Pagodában épp OSHO jött menteni a menthetőt:
Jaj nagyon aktuális a lap, igen….most vagyok épp egy átváltozásos fázisban. És most először üdvözlöm ezt a fázist, és örömmel tölt el. Talán az az út lesz az az út, ami a legközelebb engedi magam vinni hozzám. 🙂
Hónapok óta az ILLATMÁNIA oldalon szerzem be a füstölőimet, vannak kedvenc darabjaim, nem is kevés, amikből “zároltam” egy dobozban egy-egy darabot az utókor számára, majd elfüsölik őket, ha elhagytam a dimenziót, legalább kicsit érezhetik azt, az illatok szárnyán szállva, “mije” voltam én ennek a világnak. De nem kimondottan a reklám a célja ennek az írásnak, hanem ez a füstölő, ami szintén fennakadt a lelkem illatrostáján, amikor keresgétem az illatkulcsokat a másik világokhoz.
Ennek a füstölőnek “dohos temlom” illata van. Sosem szerettem a templomokat, mindig is rázott a hideg, ha beléptem, mintha valami bűnös lélek lennék, vagy mint vámpír, akit megérint a felkelő Nap első sugara. De ez az illat más. Amikor először meggyújtottam éreztem, hogy emlékeznem kell… De nem tudom mire.. csak azt, hogy sötét, dohos, fehér falak, beszűrődő fény, hideg. Aztán hirtelen elvágyódtam a Margit szigetre, ahol a Szent Mihály kápolna kőfalai rejtik azt az egyszerű kis templombelsőt, amit már kétszer sikerült megélni, és érezni valamit, amit templom még sosem adott. Látni azt a hippi kinézetű vándort, aki a legutóbbi ilyen látogatás alkalmával a harmadik sorban ücsörgött a merev fapadon és elgondolkodva nézte az oltárt, s talán hozzá is eljött Szent Margit, vagy maga Mihály, hogy levegyék válláról az évek rápakolta súlyos terheket, legalább addig, mig újra erőt gyűjt, míg megpihen.
Biztos vagyok benne, hogy okkal került hozzám ez az illat, amikor ezzel gyógyítom a lelkem, én is ott ülök a kápolna egyik üres padjában és hagyom, hogy kicsit levegyék a vállamról, a magam rápokolta, olykor feleslegesen cipelt értelmetlen terheket.
🍁soulleaderdemon🍄 