Már tudom,hogy másképp kellett volna. Kevés olyan döntés van,amit utólag nem értékelek át, pont ilyen az apámmal kapcsolatos döntés is.
Tegnap nagyon fáradt voltam. Alig bírtam felkelni reggel, de én balga szombaton patópálosan áttoltam a feladataim vasárnapra. Hiba volt. Szombaton már menekültem ki a boltból, összenyomott a tömeg, megfojtott a zárt tér.
Vasárnap hajnalban arra ébredtem,hogy megfagyok.Alig bírtam mozogni. IVLassan de elvégeztem a feladataim több pihenőt beiktatva. Ma sem oké még minden. Nem akartam konfrontálódni apámmal, de csapokdja az amúgy is rosszul illeszkedő műanyag ajtót. Szépen kértem ne tegye. Hazudik. Mindent,amit dühből tesz letagad.
Aztán közölte,hogy ez van.Ő nem akart idejönni. Erőszakkal hoztuk el. Elmondtam neki,hogy mit tehettem volna? Három napot hagytuk egyedül, mindhárom nap a földön fekve találtak rá a szomszédok. Tél volt és hideg. Mit tehettem volna? Azt hittem hogy a szomszédok majd segítenek neki, hogy majd együtt túléljük valahogy a gyászt, de elzárkóztak . Azt mondták vigyem haza. Hazavittem.
Kétségbe voltam esve. Csak a páromra számithattam, túl szép lett volna ha az apám felnőtt ember módjára elfogadja a sorsát,hogy a felesége elment, de apám ájulásig itta magát. És nem mertem otthagyni.
Így utólag azt mondom hiba volt. Bár nem kapkodtam, csak pánikba voltam esve, de hagyni kellett volna, hogy összeszedje magát. Vagy eltemetni ha úgy dönt,hogy a halált választja , de megmenteni, nos azt nem érdemelte meg
Nem vagyok jól, ezért elmondtam neki, hogy én azt hittem, hogy ő majd örül, hogy nincs egyedül,hogy a családjával lehet. Mert minden normális ember örülne, ha valaki gondoskodik róla,ha már annyira sváb,hogy egész életében arra is képtelen volt, hogy a levest kimerje magának. Ennek ellenére mindenkit gyűlöl a családban,. még az unokáitól is sajnálja a levegőt.
Belátom, rossz döntés volt.16 éves koromtól nem laktam otthon és a nyakamba vettem egy embert akit csak vasárnaponként láttam,akkor is részegen összeveszve az anyámmal. Jogos a kérdés,hogy normális vagyok-e? Hogy miért tettem ki ennek a családom? Miért hagyom,hogy bántson? Miért nem hagyom magára és miért akarom inkább gyávaságból vagy kilátástalanságból eldobni ezen rossz döntés miatt az életem?
Persze nem kapkodom. Soha többé nem döntök magam ellen. Már elkezdtem felszámolni mindent, amivel nem tudok egyedül megküzdeni. Maradék kis életemre nyugalmat akarok.
Tegnap azt a járatot végeztem amin 2023 december 29-én dolgoztam utoljára, azon a napon döbbentem igazán rá, hogy többet nem lesz olyan semmi, mint azelőtt. Akkor volt ötödik napja, hogy anyu bár nem így tervezte, de letette földi terheit és más dimenziók felé vette az irányt.
Rossz szájízzel indult a napom annak ellenére,hogy a régi utasok minden járaton örömmel fogadtak. Ez nem az én érdemem, hanem az utódomé, akit kevésbé kedvelnek.
Anyu távozásáig egy dögunalmas életet éltem, semminek nem örültem, bár hatalmas belső utat tettem meg és hazugság lenne azt mondani, hogy nem fejlődtem sokat, mégsem találtam önmagam, mozdulatlanul vártam hogy valaki “megmentsen” önmagamtól. Hát anyu megmentett. Rám hagyta az apám, akit azon az ominózus december 29-én munkaidőben két járat között kellett összekaparni a földről, mert alkoholba folyatott bánatában a halálát várta. Sosem felejtem el azokat a napokat. Anyut elbúcsúztatni sem hagyott időt nekünk az apám. Igaz csak egy hónapra, de fel kellett adjam a munkám, aztán már nem tudtam visszatérni arra a járatra, mert napközben muszáj hazanéznem, hogy nem történik -e valami baj, míg apu egyedül van a házban.
Tegnap akaratlanul újraéltem közös életünk kezdeti napjait. Nem toltam bele érzelmeket, de végig bennem volt a keserűség, hiába nem akartam energiát fektetni az emlékekbe, az ekcéma fellobbant a kezeimen, köhögtem a savtól és azon kaptam magam, hogy elegem van, nem vagyok hajlandó ezt tovább csinálni.
Az biztos, hogy a lelki fejlődésemhez nagymértékben hozzájárul,hogy agresszív, nárcisztikus emberrel kell egy fedél alatt éljek. Kell. Mert az apám. Nem kell egy házastárssal és nem kell egy felnőtt gyerekkel sem együtt élni, de egy magatehetetlenségbe tartó, önmagát és a környezetét pusztító, igazából maga körül mindent élőt elpusztító idős emberrel, akire valaha felnéztem annak ellenére,hogy soha egyszer nem tudtam jót tenni , megfelelni az elvárásainak együtt KELL addig élni,ameddig nem fogom fel, hogy nem vagyok köteles senkitől sem ezen a teremtett világon elviselni az agresszív kommunikációt,mert mindenhonnan fel lehet állni és tovább lehet menni. Az,hogy az én apám miért lett ilyen,nem az én felelősségem, hanem a szüleié. Én sosem voltam ilyen ..nem voltam jó szülő, de olyan sem vagyok,mint az apám.
Mostanában mert szépen nyílnak a tulipánok, sokszor belehasít a szívembe a fájdalom, hogy anyu már nem láthatja őket. Imádta a virágokat. Érdekes érzés, hogy nem nekem, az én személyemnek hiányzik a lénye, mert nekünk nem volt szoros a kapcsolatunk érzelmileg, ennek ellenére fáj, hogy nem élte meg azt a pillanatot amit várt évek óta, hogy apám megy előbb és neki még jut pár nyugodt, bántás, lelki terror mentes év. Bennem az utóbbi években inkább szánalom és sajnálat volt anyu iránt, mert nem azt kapta az élettől, amit szeretett volna. Nyilván voltak neki is elmaradásai a fejlődés útján, voltak hozott dolgai, volt családi minta, ami inkább átok, de anyu jó ember volt, sokan szerették a faluban ahol élt. De senki nem tudta, hogy mi zajlik benne és azt sem, hogy ház falai súlyos titkokat rejtenek. Sajnálom, hogy nem sikerült jól a “vége” ennek a küldetésnek. Neki biztosan lesz következő és nagyon drukkolok , hogy olyan családot kapjon, akik soha nem bántják csak nagyon szeretik. A mai napig fellelhető bennem a bűntudat azért, mert nem tudtam többet adni neki, és azért is, mert én nem éreztem iránta soha azt a szeretetet, amiről mások annyit áradoznak, amikor a szüleikről beszélnek. Talán az egyik oka az lehet, hogy szépen visszavonultam a közösségi felületről, mert nehezen tudom feldolgozni, hogy ott mindenkinek -legalábbis látszólag- tökéletes a viszonya az őseivel, csak én vagyok ennyire nyomorék, hogy én nem tanultam meg őket szívből szeretni. Hazudok ha azt mondom, hogy nem tudok szeretni, hiszen van családom, és szeretem a családom, nem azért, mert ők a családom..és mert kell őket szeretni, szeretni nem KELL, nem lehet akarni és ne lehet kötelezni rá senkit, sőt megtanulni sem lehet… ez nem olyan dolog, ez egy rezgés…, vannak emberek, akikkel ha találkozom, vagy itt az interneten olvasom a nevüket, megdobban a szívem. Vannak utasaim, akiket imádok… nem igaz, hogy nem tudok szeretni. Egyszerűen nem azt szeretem akit KELL… ez ilyen. És őszintén? Tök jó, hogy ezt itt most leírom és tök jó egyedül , de mindent felvállalva lenni., mint nyálat folyatni azokkal, akik nem vállalják fel önmagukat a világ előtt. Nem is kell. De elítélni sem kell sem azokat akik csak szerepet játszanak, hogy beletartozhassanak a színjátszó körbe, sem azokat, akik viszont vállalják magukat, és akkor sem mennek a színpadra, ha előnyük származik belőle…
Minden rossz érzésű emlék ellenére voltak a nosztalgia járatomnak jó pillanatai is. Az utasok… mert minden egyes járaton volt valaki, akivel kölcsönösen tudtunk adni valamit magunkból. Engem ez a fajta csere emelt fel helyijáratos koromban, ez volt a csoda a 25 évemben, amit ott töltöttem és amiért borzasztóan hálás vagyok.
Mindent összevetve mégis az volt a tegnapi napom utolsó gondolata, hogy elegem van ebből az egész helyzetből, amiben most vagyunk és feladom. Végtelenül elfáradt a lelkem..
Onnantól kezdve, hogy az ember nem beszél valamiről, hanem cselekvéssé válik benne az elméleti tudása a gyakorlattá válás szintjére emelkedik.
Amikor nem beszélek arról, hogy én elfogadom az embereket olyannak amilyenek, hanem egyszerűen nem reagálom túl a viselkedésüket, a felém küldött jeleiket, vagy az egyszerűen magukból kifelé sugárzott rezgésüket nem veszem magaménak, csak létezem a saját kis világomban és próbálom élvezni az életet, akkor én már gyakorlom az elfogadást és meg kell hagyni,hogy a szabadsághoz vezető út legnagyobb lépése az, amikor az ember nem bántja magát másokkal, nem teszi magát függővé más emberektől. Mert az egyetlen konfliktus forrás a másik ember kommunikációjának feldolgozásának módja,minősége
Minden fizikai körülmény és lelki fáradság ellenére soha nem voltam még ennyire független és szabad mint most, hogy felfogtam végre ,hogy mások szavaiért, gondolataiért, viselkedéséért, elvárásaiért programjáért nem én vagyok a felelős.
Mindenki azt csinál magával amit akar. Velem viszont csak azt, amit hagyok
Ez ilyen egyszerű.
Ezt a megélésem két napja minden irányból teszteli a Sors. Hiába. Nem érdekel,tényleg nem. Én tisztában vagyok azzal,hogy mire vagyok képes,mire vagyok hajlandó. Már nagyon figyelek arra, hogy ne legyek karma és ne bántsak, ítéljek senkit még gondolatban sem. A figyelmem a szép dolgokra és mások segítésére illetve a kommunikáció építő jellegére forditom.
…éjszaka elég rossz rezgésű álmom volt, ritka, ha nem jövök rá, hogy álmodom. Azonban az éjszakai álomképben volt egy érdekes pillanat, amiben én magam figyelmeztettem magam arra, hogy “nem szabad beleszólnod mások életébe”. Elfogadni másokat, mások döntéseit, mások kommunikációjának minőségét nem azt jelenti, hogy egyet is értek vele és azt hiszem itt volt egy kis félreértés az életem folyamán, mert azt hihettem ( de nem is tudom már mit is gondoltam régen erről) hogy ha elfogadok egy ember minden rezgésében, akkor ezzel támogatom benne, egyetértek azzal, amit képvisel, ám az elfogadás inkább azt jelenti, hogy ” nem akarom megváltoztatni a saját elképzeléseim, érdekeim szerint” .
Tegnap egy rossz hírt kaptam egy olyan ismerősömről, aki rendszerint bosszúságot okoz nekem. Én nem kedvelem őt, mert a viselkedésével és a kommunikációjával rendszeresen megalázott a múltban, de sosem gondoltam arra, hogy rosszat kívánjak számára, a sors mégis olyan lapot osztott neki, ami elég kegyetlen és én borzasztóan sajnálom őt és elgondolkodtatott ez a helyzet.
Minden misztikum és túlzás nélkül állítom, hogy eddig minden olyan emberrel, aki számomra érthetetlen módon engem megszégyenített, vagy általam nem látott ok nélkül “bántott” csúnyán elbánt a sors. Én soha nem átkozódom, ha tenném, akkor sem okozna senkiben kárt, mert ha igen akkor azt sokszorosan kapnám vissza, azonban ez a helyzet felhívta a figyelmem arra, hogy igyekezzek ne reagálni senkire , aki számomra kellemetlen helyzetet akar teremteni, mert ezzel én akaratlanul fogom őt majd büntettetni az Őrzőkkel. Még egyszer mondom, hogy minden képzelgés és túldramatizálás nélkül állíthatom, hogy védelem alatt állok, ám arra nem készültem fel, hogy pajzsomról visszapattanó lövedék ölni is tud és hiába engem akartak eltalálni, a visszapattanó lövedék annak okozza a sérülést, aki ezt elkövette. Tegnap óta érzem, hogy ez a helyzet most nagyon sok felkiáltójel és ma reggelre, a rossz éjszakai képek megélése után azt a választ kaptam erre a Belső Hangtól, hogy tanuljam meg kezelni az érzéseim a tőlem különböző rezgés/ tudatszintű emberekkel szemben, így a felém küldött haragjukat, mert valószínűleg nem nekem szánják, hanem a mintának, amit képviselek és nem fér össze ez a minta az övékkel, s mivel alacsony rezgésszinten élnek, így számukra a fizikai vagy verbális agresszió az egyetlen eszköz, amivel kifejezhetik magukat. Ezért nekem, aki már egy kicsit fejlettebb, a felőlük érkező lövedékekkel szemben nem páncélt kellene alkalmaznom, hanem egy olyan hatástalanító mezőt – ami megsemmisíti azt amire hozzám elér… Ezzel a küldő nem éri el a célját, de nem is kapja vissza, mert az agresszív viselkedésre nem válasz a visszatürözés, de nem válasz az sem, ha sérülünk és ezzel a sérüléssel az agressziójának az értelmét fogjuk erősíteni, sikerélményt okozva benne és motiválva egy következő hasonló pillanatra.
Én nem akarom, hogy miattam valakinek orcájára kamikus csókot leheljen a Sors, inkább azt szeretném, ha valahogy rádöbbenjenek az emberek, hogy ha valaki máson próbálják a dühük, a fájdalmuk levezetni, azzal önmagukban fognak kárt okozni, pont úgy ha valaki valaki felé figyelmet és szeretetet sugároz, ez a figyelmet és szeretetet fogja majd visszakapni az útján. Ritkán emlékszünk rá, hogy egy kedvesség egy idegentől egy életszituációban már válasz egy korábbi kedvességünkre, de arra még ritkábban emlékszünk, hogy ha valahonnan negatívum érkezik felénk, az is egy korábbi , tőlünk származó energia épp körbe érve….
A ma reggel itthon talált. Apámon kívül mindenki a munka frontján teljesíti a kötelességét. Még hajnalban Apa egy filmen ébredezett, ami így április másodikán épp aktuális : Egy csók karácsonyig címet viseli. A reggeli kávé és szendvics készítés közben csak részleteket hallottam belőle és nem értettem a lényeget, ezért megkerestem, még fent van a neten. ( a cím linkelve) . Mivel nem nagyon tévézek, és mivel tegnap óta nagyon erősen érzem, hogy MINDENBEN LÁSD MEG A TANÍTÁST! megnéztem újra, hogy miért kell nekem ez most? Nagyon aranyos kis film. Végére semmi agresszív nincs benne, amire nekem most nagyon nagy szükségem van. Nem kívánom leírni a sztorit, akit érdekel megnézni. A lényege számomra most azt, hogy felmerült bennem, hogy én mit tennék, ha lehetőségem lenne megélni egy másik életet, amit mindig mondogatok elkeseredésemben?
És tényeg. Ha a technika fejlődése majd engedi, biztosan lesz olyan lehetőség, amit már sok film is előre vetített, hogy emlékeket ültessenek be vagy akár egy konkrét történetet élhessünk át anélkül, hogy elmozdulnánk arról a helyről. Mi van, ha tényleg létezik több párhuzamos dimenzió, amiben a karakterünk egy másik utat jár? És mindenki aki a mostani életünkben is szereplő ott van, csak épp olyan státuszt tölt be, amilyennek abban az életünkben van szerepe? Mi lenne ha a filmből idézve, mi a másik liftbe lépünk ott? Ennek az egésznek a csak akkor van értelme, ha a jelenlegi életünkre is emlékszünk, miközben a másikban is tudatunknál vagyunk, és tudjuk, hogy bármikor visszatudatosulhatunk a régi (megszokott) életünkbe.
Kicsiben és egyszerűen ez a nap délelőttje is ilyen. Itthon vagyok és olyan dolgokat teszem, amit nem tehetek, ha itthon van a családfő, mert nem szereti… Például kinyitok minden ablakot, füstölőket égetek és gyertyát, hangosan szól a zene, és ezer dolgot teszek egyszerre, élvezem a szabadságot, ami ezzel jár. De tudnám -e ezt a fajta életet élvezni minden nap abban a tudatban, hogy nem jön haza hozzám senki, aki mindent besötétít, bezár, lekapcsol és sötét szobában bújva a sokadszor látott sorozatán pihen? Szívesen megnézném hogy meddig szabadság a szabadság?! Valójában nem bánnám, ha a sok párhuzamos élet között lehetne tudatosulni, mikor melyikre vágyik épp az ember, de ebben nem tudom lenne- e motiváció arra, hogy akarjunk változtatni azon, amiben épp létezni tudjuk magunkat? Mert nem fejlődés az, ha mindig lelépünk onnan, ahol épp valami kezd szorítani, inkább csak tanulási céllal lenne jó átlibbenni egy másik dimenzióba és megnézni, hogy mit tudnánk jobban csinálni a jelenlegiben ahhoz, hogy még többet adhassunk magunkból a világnak úgy, hogy mindig jobban érezzük magunkat ettől mi magunk is.
Egy kedves Úr utasom volt az áldozata a reggeli eszmefuttatásomnak, szerintem elértem, hogy ne üljön többet előre 🙂 Arról eszmecseréltem magammal hangosan ( ő meg illemből ühümözött), hogy vajon honnan került elő ennyi hülye egyszerre a világban? Aztán kifejtettem, hogy ez az internet átka, mert hát biztosan eddig is voltak, csak nem volt ez ennyire átlátható és érezhető.
Az emberek többnyire elégedetlenek a sorsukkal és mindig másra vágynak, de én már többször éreztem, hogy tök jó minden ahogy van velem, nem baj, hogy nem lettem okosabb, tanultabb vagy bölcsebb, nem baj, hogy a társadalmi piramis alsó szintjének felsőbb fokán, míg a munkahelyi hierarchia piramis alsó szintje alatt tengődöm, mert a szabadság valahol ott kezdődik, ahonnan ezek az embereket besoroló piramisok csak távcsővel láthatók.
A mai ünnepi alkalomból- mivel ma viccelődhetünk büntetlenül– azért megkérdezem viccbűl, hogy hogy lehet, hogy emberek sorsa felett döntő pozíciókban olyan dedós, az óvodásokra nézve is sértő “ovis” szinten hoznak törvényeket, vagy döntenek emberek, munkahelyek sorsa felett? Én, aki nem vagyok a legélesebb kés ebben az embereket kategórizáló fiókban is erősen csóválom a fejemet, amikor olyan szituációkba küldenek bele, amiben a működő dolgokat is működésképtelenné tesszük.
Érdekes “fejlődésen” mentem keresztül az évek alatt. Lassan teljesen távolmaradok mindentől, amiben felmerül a manipuláció . Régóta nem hallgatok olyan rádiót, amiben híreket mondanak. Bár illene napra késznek lenni a tragédiákból, a politikai mocskolódásból, a reklámokból, amiből már normálisat nem is képesek készíteni, mind csapnivaló hányingerkeltő és minden alkalommal összenézünk , ha az este véltelen úgy sodor az ágyba, hogy Apa még az aktuális sorozatán kókadozik, hogy vajon mit szívnak azok a reklámokat készítő “szakemberek” és vajon milyen tudatszintű embereknek készítenek a televízióban műsorokat? Nyilván vannak nekem való műsorok is és lehetséges, hogy fizetnénk is azért, hogy ne tegyenek 90 perc műsorba legalább 45 perc reklámot, de ha én egyedül élnék, az első amit nem fizetnék többet az a kábeltévé lenne.
Miközben ezen gondolkodom felmerül bennem, hogy valószínűleg nagyon keveset tudok a világról, mert csak az én szintemre befutó információkból tudok képet alkotni, ráadásul azokat is korlátozom. Nem tudtam mi lesz ami végleg elvisz a Facebook oldalról, mert folyamatosan menekültem, nem vitt el sem a covidos szarakodás, sem a háború, viszont elvitt a sok “tartalomkészítő” álprofil, amit az algoritmus a saját ismerőseim helyett elém tolt. Anyu halála óta mindenhonnan elmegyek ahol erőszakkal, erőszakos fellépéssel, agresszióval találkozom. Ezért jöttem el. Nem tudom kezelni, belerogyott a lelkem a monoton alacsony rezgésbe. Lassan semmi más nem érdekel csak a virágok, a kert és személyes kapcsolódás, ami nem fizikait jelent, hanem aki kapcsolódik most is hozzám, azt tudja miről beszélek. Hálás vagyok az Internetnek mert nagyon sok lélektársat találtam. Aki velem akar megosztani bármit is megtalálja a módját. Én írok tovább, aki olvasni akar, idejön. A privát csatornák nyitottak, de csak az érdekel, ami magával az emberrel történik, ami ő maga, amit átél, amit teremt, aminek örül vagy amitől épp szomorú. De nem érdekel az, hogy mi volt a vacsoracsatában… sosem értettem hogy lehet erről beszélgetni, vagy egy műsor függőjévé lenni, nem baj ha valakinek ez a téma, én kukát rakok ki vagy esernyőt bontok, mindenkinek más amiben örömét leli, de nem kell senkire ráerőszakolni a sajátunkat vagy illemből bármilyen kommunikációban is részt venni.
Mivel a viccelődés napja van, viccből elmondom, hogy bár olyan a tudatszintem amilyen, én baromi jól látom ezt a világot és semmiképp sem hiszem, hogy én tévednék amikor azt mondom, hogy itt azok , akik máig megmagyarázhatatlan okból olyan szabályokat, törvényeket, vagy körülményeket hoznak létre, ami minden józan paraszti ész felett áll, azok nem kimondottan azért teszik ezt, hogy ezzel önmaguknak okozznak bármi “jót”, hanem valami ismeretlen hatalom csicskái, akik /amik valamiért arra törekednek , hogy az emberektől elvegyék a gondolkodás, a gondolat szabadságát és vegetáló lényekké alakítsák át őket, akik vakon teszik, amit beléjük programoznak.
A kérdés az, hogy miért?
Mert mi mindig csak olyan hétköznapi problémákkal foglalkozunk, ami nem mutat túl azon a szűk látómezőn, amit magunkénak élünk meg, pedig az élet sokkal több ennél. Valószínűleg én már nem fogom megtudni, hogy miért hoztak minket létre, és azt sem, hogy mi a célja az életnek. Azt viszont tudom, hogy míg ebből a szögből kell nézzem, azt kell tennem, ami nekem is jó. És semmi olyat, ami nem… Mert akkor már egy picivel közelebb kerülök a válaszokhoz.
/ Tegnap a A Da Vinci-kód ment a tévében (ezredszer), amit Apa nézett és megállapítottam, hogy engem mindig vonzott a misztikum, az okkultizmus. Sosem lennék semmilyen társaság , sem kör, sem szekta tagja, mivel én nem vagyok kötelékbe való, folyamatosan lázadok azon szabályok ellen, amit ember emberek korlátozására hoz, de nagyon jól olvasom a jeleket és tudom hogy az ember és az emberhez hasonló lények okkal vannak teremtve ( létrehozva) és vannak közöttünk olyanok, akik ismerik az okát, de nem fogják átadni a tudásukat olyan tudatszinten lévőknek, akik nem tudják azt még feldolgozni. /
A mai napra húzzunk kártyát Dudustól. Itt jegyezném meg, hogy nagyon régi követője vagyok a Lótuszvirág Pagodának, ahol Dudus rengeteg gyönyörű kártyát ismertetett meg a világgal nem kis munkával és térítésmentesen kínálva a lehetőséget, hogy a kártyák útmutatásával megkezdhessük a belső utazásunkat, ám az Ő munkásságát is megtámadták azok a kiadók akik jelenleg nyerészkednek a kártyák értékesítéséből.Bár a Pagoda jó reklám lenne a kiadóknak, mert az ember előbb utóbb megveszi a paklikat- most már nem, azért sem- mégis szem elől veszítettünk jó pár paklit , nem beszélve a munkáról, amit Dudus belefektetett.Nekem szívszorítást okoz látni ezt és kevés kell hogy ne átkozzam azokat, akik ezt ésszel nem érték fel. Ha minden az üzlet, akkor jöjjön a lekükért Lucifer és vigye őket az örök üzlet és pénz mocskába a Pokolba…-persze ez nem átok volt, elvégre bolondok napja van. 😉 Az én kártyám:
Ma nagyon nehezen keltem. Öregszem is, meg az a kurva óraállítás, na azok napja is ma van akik ezt kitalálták. Bár az “én szintemen” nem érdekes, hogy az ember mennyire egészséges, mert tömegárú vagyok, simán pótolható minden szinten, mégis itt jegyezném meg hogy este nem tudok “időben” aludni, ezért a reggel kicsit előbb jön… eddig 2-kor ébredtem, most 1-kor és eddig legkésőbb az NCIS utolsó reklámjánál kapcsolta le az ébrenlétet biztosító fényt a tévéről félálomban az “Ember” most nem is tudom mi megy még utána a reklámok között 😀 😀 :D. Szóval ez az időmanipuláció is nem több, mint az emberi szervezet szándákos terhelése… Erről meg rólam is vélhetőleg mára ennyit! Legyetek boldogok… amíg nem büntetik az is.
( jaj erről jut eszembe, hogy bár én abszolút nem alkoholizálok, már két hete vágyom nagyon arra, hogy két lélegzetvétel között leeresszek egy üveg tojáslikőrt a torkomon. Nem tudni miért azt, talán mert az jó sűrű és legalább valami elnyomja a szar vodka íztelen ízét benne, ám a SORS minden olyan napomra tervez valamit, amin ezt megtehetném… erről ennyit. 😛 Nem lesz detox… valószínűleg ennek is az az oka, hogy az én “problémám” az alkohol nem oldja meg. Mert amit én szeretnék, arra kábítószer sincs igazán… marad a tudatosság és a gondolatok kizárásának gyakorlása, míg nem ringatja a hamvaim a Balaton)
Szerintem van baj bőven az emberek fejében, főleg akkor, amikor istent játszanak. Tegnap hosszúra nyúlt a műszak, nem vagyok már hozzászokva az éjszakai hazatéréshez, és ez mellett igencsak frusztrált, hogy ma reggel megint csesztetni kell azt a kurva órát.
Mondja az egyszeri ember, hogy minek is problémázom ezen? Hát érdekes az emberi test, de ha 365 napból csak kettőn is valaki manipulálja az “időt” azt bizony megérzi és bizony elég furcsán reagál. Határozottan emlékszem, hogy tavaly ilyenkor Budapesten voltunk és fél nyolckor az Astoriánál állva a trolit vártuk és megjegyeztem, hogy milyen furcsa, hogy fél nyolckor ilyen aktív a város hétvégén, és kiderült, hogy már fél kilenc. Egyszerűen ellopták azt az egy órát, ma például a Tescoban vettem észre, hogy míg vásárolgattunk, valaki megrövidített minket egy órával, és hiába indultunk el érzéseink szerint időben, máris fél 11 és az ebéd még nagyon kezdetleges formában a kocsi csomagtartójában pihen.
Reggel nagyon szép idő volt és én nagyon elterveztem, hogy a rengeteg dolgom közül választok valami kevésbé terhelőt (mert épp nem tudok járni, immár sokadik napja és most nem sikerül semmilyen akrobata mutatvánnyal visszakényszeríteni a térdem környéki állapotokat alap szintre) és végre kint töltöm a lopott időből megmaradt pillanatokat az udvaron, erre beborult és fúj a szél. Annyi kedvem volt kint lenni, míg a Lajosnak és az udvartartásának szedtem nasit a jó kövér fűből és tyúkhúrból az árokban, és most itt ülök és azon gondolkodom, hogy milyen rendes is vagyok, hogy visszatöröltem egy kérdés, így nem sodrom egyenlőre magam bajba. Megvárom a megfelelő pillanatot. 🙂
Pedig két nagy kérdés is van bennem itt vasárnap délután 4-kor, amikor is már 5 óra van. Az egyik azt a kérdést feszegeti, hogy én meddig nem tehetem meg -szerintem- hogy megkeressek egy szakembert a lábam miatt. Mi kell ahhoz, hogy megmozduljak ez ügyben, mi akadályoz meg abban, hogy egy végeláthatalan tortúrának vessem alá magam, aminek a végén lehet a lábam miatt munkám sem lesz többé azon a helyen ahová a másik kérdés visz, amit még megkérdezni is rizikós ilyen megfigyelés alatt, amit itt egyesek művelnek velem, ámbátor lehetséges, hogy megoldódna a probléma, ha ide leírnám, hogy kik és hogyan teszik tönkre mindazt ami sok évtized keserves munkája épített fel?🫢 Nincs is több kérdésem. 😬
…a minap rádöbbentem,hogy én hajlamos vagyok megmondani mindenkinek körülöttem, hogy mit gondoljon, mit csináljon, mi a feladata. Ebből rendszerint konfliktus adódik.
Volt egy szituáció, ami erre a rossz tulajdonságomra rávilágított. Már majdnem kinyitottam a szám, hogy jelezzem a nemtetszésem, amikor hirtelen fény gyúlt az elmém sötétjében, és mielőtt megszólaltam volna elzártam a szócsapot. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy sokkal könnyebb az élet mások állandó basztatása nélkül.🤣🤣🤣 Egyszerűen jó lenni csak úgy és hagyni mindenkit azt csinálni amit akar.
Persze nem mindegy, hogy az akarata esetleg nem okoz -e bennem közvetlenül vagy közvetve kárt. Nyilván velem nem csinál azt amit akar ..a többi nem érdekes. 🫢😀😁🤗🤗🤗🤗🤗
Annyira tökéletesen működik az “ember univerzuma”, hogy mindig megdöbbenek azon, hogy mekkora megtiszteltetésnek érzem, hogy LÁTOM és ÉLEM és bizony érzem is elég rendesen , hogy minden, ami velem történik egy előző bennem megrekedt vagy bennem sajátomként megfogalmazott gondolat , felelőtlenül -többnyire egóból- kijelentett gondolatok teremtése.
Amikor valaki arról beszélt, hogy a “remény” mekkora energia és milyen sokat jelent az ember számára- motiváló, energizáló, teremtésre, hitre ösztönző – életben tartó funkciója miatt, akkor azt mondtam, hogy ugyan már, semmi értelme a reménynek, mert tévúton tart.
Nos a mi életünkben minden olyan dolog megtörténik, és egyre sűrűbben, egyre gyorsabban érkeznek ezek a megélések, megtapasztalások, amitől féltünk, vagy amit tagadtunk, amire azt mondtuk, hogy SOHA, de megtörténnek azok a dolgok, események, cselekmények is, amiket érzünk, hogy szükségünk volna rá, de nem merünk lépni, nem merjük megtenni.
Én évekig reménykedtem abban, hogy megvalósíthatóak az álmaim. Aztán elvesztettem egy kis időre a külvilágot és a belső utazásom alatt sok mindent átértékeltem, ám most olyan helyzetbe kerültem, amiben egyértelművé vált, hogy nem lesznek megvalósítva, mert aki megtehette volna, már nem teheti. Itt kicsit megtorpantam és megértettem az, hogy amíg volt remény, addig voltak álmok, most, hogy nincs remény, most tényleg ott vagyok, hogy át kell mindent tervezni és eljött a nagyon vágyott változás ideje, mert a régi nem működik, nem halad, és nem is fog, mert ennek fizikai akadálya van.
Mindig tiszta lapot akartam, de sosem jöttem rá, hogy én magam vagyok aki telefirkálja a lapokat. Állítólag a sejtjeink, a legkisebb atomig minden pillanatban megszűnnek és újra teremtik magunkat, azaz minden pillanatban benne az esély arra, hogy újra kezdjük, hogy újra teremtsünk, hogy újra tervezzük, hogy valami más úton haladjunk tovább.
Furcsa nekem, hogy itt itt vagyok még és boldoggá tesz, hogy nem vagyok már sok helyen a virtuális térben, nem élek azzal a lehetőséggel, hogy naponta szembenézzek a sok negatívummal és azzal, hogy semmi sem változik, hogy az emberek körbe körbe járnak, ugyanazt ismételgetik, hogy nem akarnak mást, hogy nem akarnak fejlődni, csak fájni és félni. Mennyire jó, hogy mindezek ellenére vagyunk egymásnak sokan és ha valaki meg szeretne osztani valamit velem, az megteszi. Mert ami elveszett a virtuális világ által, az pont általa biztosítva megkerült és maradt a minőség a mennyiség helyett. És ez milyen jó.
Nekem ez a lehetőség, hogy itt lehetek egy új kezdet, pedig régóta itt vagyok már. De mostanában sokkal több hétköznapi megéléskor gondoltam arra, hogy megosztom Veletek akik itt vagytok velem. És ha sikerül még többet ideérnem, akkor talán sikerül elkezdeni keretbe foglalni az életem… Mert nekem segíteni fog felemelkedni, Neked, aki meg olvassa majd, segíteni fog megtalálni önmagad az a sok kulcs, ami el lesz benne helyezve a Felsőbb én támogatásával. 🙂
Szóval ha van kedvetek egy kicsit hétköznapibb énhez, akkor várlak továbbra is itt szeretettel! ( megyek mert a mai szabadnapom áttervezték kevésbé szabadra…) Pussz!
Elgondolkodtam. Hogy én miért gyaloglok sírva a fáradságtól és a fájdalomtól napok óta, majdnem összeesve a töltésen munkaidőben , hogy elérjem a buszt, hogy apám megnézzem minden rendben van-e vele, aki minden egyes bekukkantás alkalmával egy tűr szúr a mellkasomba a szavaival.
Miért áldozom fel magam ezen az oltáron?
Mostanában vészesen alacsony az energiaszintem. Ha eszem valamit ebből az ipari hulladékból, amit a boltok kínálnak, nem tudok mozogni. Ha nem eszem, akkor kóvályog a fejem, de van bennem némi fizikai aktivitás. Nem szabadna többet ennem, lám apám sem eszik mégis van ereje arra, hogy bántson.
A napokban megélt fájdalom és fáradság meghozta a gyümölcsét. Ahogy sántikáltam a buszhoz mintha megnyílt volna az ég, és kiszólt a felhők közül egy hang, hogy :
SZERINTED KI AZ OKA ANNAK, AMIT MOST ÉRZEL?
Nem lehetek ekkora lúzer, hogy nem vallom be magamnak, hogy baszki ha te nem teszel semmit magadért, ha nem ragaszkodsz ahhoz, hogy neked is legyen, hogy az is legyen amit te szeretnél, ha nem lépsz feléd, érted, miért hiszed, hogy más majd fog?
Hiába vannak ( illetve inkább voltak, mert én úgy döntöttem, hogy elhagyom a Facebook hajót, mert nem tesz jót a lelki egészségemnek az tömény információ, amit erőszakkal rámtolnak) Emberek, akik aggódnak értem a távolból, tehetetlenek , mert azon nem lehet segíteni aki magáért nem mozdul.
Ez valamiféle önsajnálat, valami mazochizmus, “jaj nekem nem kell semmi” , mindent másoknak adni, aztán szenvedve várni, hogy valaki vegye már észre, hogy nagy a baj. Na elmondom, hogy (itt) a kutyát nem érdekli mi a fasz van velem. Fáj? Menj orvoshoz… Kell valami? Vedd meg…. Minek szenvedsz? Old meg…
Nagy kérdés, hogy én miért várom el bárkitől is ( elsősorban a családtól) hogy vegyék észre, hogy az ő oltárukon áldoztam fel magam? Mert erre tök egyszerű a válasz: ” kérte ezt tőled valaki? “ és tényleg… kérte? Dehogy kérte… olyan ez mint a wc pucolás.. kérte valaki, hogy sikáld utána a szart? Nem… a te bajod, hogy nem bírod elnézni …
Anyám ugyanezt a játékot játszotta. 458 nappal a halála után kellett arra rádöbbenni sokadszor, hogy ugyanazt a mintát viszem és ha nem teszek valamit értem, akkor meg fogok dögleni.
Régen nagyon jól működött az, hogy értem teszek dolgokat, aztán valami megváltozott. Mert én mindent megtettem azért, hogy valaki úgfy tegyen, mintha szeretne, bár fogalmam sincs mit jelent amúgy, hogy “szeretnek”, mert tényleg mit jelen? Számomra azt jelenti elsősorban, hogy “jó veled”, aztán azt jelenti, hogy gondoskodom arról, hogy jól érezd magad, hogy amit csak tudok megadhassak neked, hogy legyen meg mindened ami téged boldoggá tesz ( és ami idővel szépen elvárássá és megszokássá válik)
A szeretetért (?) amit nagy nehezen sikerült megtalálnom, feladtam mindazt ami vagyok és lehetséges, hogy viszont vártam volna, hogy ahová tukmálom a sajátom, azt vissza is adják. Nos egész életemben oda nyomtam a figyelmem, az odaadásom és a szeretetem, ahol faszán nyelték… aztán mikor széthullottam, akkor közölték, hogy ” ÉN NEM KÉRTEM, TE TUKMÁLTAD, HÁT JÓL ESET, ELFOGADTAM” Nyilván nem azért adja az ember, hogy visszakérje… Kevesen olyan szerencsések, hogy onnan kapják vissza, ahova tolják… 🙂
Mindent összevetve eljött az idő, hogy vagy teszek értem bármit is vagy nem, egy biztos, senki más nem fog. Ez van. Magad uram, ha szolgád nincsen… Az élet pont olyan itt az emberek között, mint a mai egészségügy . Ha fizetsz, akkor valaki tesz érted valamit a pénzedért, ha nem, akkor valószínű marad az öngyógyulás vagy a gödör.
🍁soulleaderdemon🍄 