Mielőtt összepakolsz…hé…próbáld meg

Amióta a belső útját járta, alázatos emberré lett. Mindig előre köszönt, mindig mindent megköszönt, elnézést kért azért , hogy él, és elfogadott másokat olyannak amilyenek.
Csakhogy ahogy telt az idő feltűnt neki, hogy mások- akikkel alázatos és tisztelettel beszél- flegmák vele. Azokkal, akikkel szemben alázatos, föléje emelkednek.
Kinevetik, elfordulnak ha jön, susmognak a háta mögött.
Ugyan mi mást beszélhetnek róla, hacsak azt nem miképp csapják be nap mint nap , vagy lopják meg, vagy érzik úgy, hogy nem tud (de inkább nem is akar) bekapcsolódni a hangos, mindennapi politikát vagy “éppen azt aki nincs ott” szidó beszélgetéseikbe.
Egymást sem tisztelik, senkit nem tisztelnek.

Otthon is visszahúzódóvá vált, nagyon szerette volna megteremteni a feszültség mentes életet, a nyugalmat, rendet.
Körülötte mégis káosz van, a hiába igyekszik a családi kapcsolatokat is alázattal kezelni, mindig történik valami, ami kibillenti és elgondolkodásra ösztönzi.
Például, amikor igyekszik nem útban lenni, útban van.
Amikor igyekszik abszolút alkalmazkodni, nem tud, mert pont az alázatos lénye az, ami a többi ember számára prédává teszi.

Beleunt, belefáradt, elege van.
Azon gondolkodik, hogy összecsomagolja a semmit és világgá megy.
Itt hagy mindent és mindenkit, úgysincs mit adnia nekik már.
Ne kelljen a szeretteinek végig néznie azt a harcot amit minden nap önmagával vív.
Pedig csak meg kellene kockáztatni azt, hogy azok akik most sem kedvelik, ezután se kedveljék. Mert nem fogják…Ők már eldöntötték, kár minden olyan törekvésért, ami másokról szól. Elég volna azt mondani, hogy leélted az életed kétharmadát, most már éld le úgy ezt a maradék egyharmadot hogy nem azt nézed, hogy másoknak hogyan lehetnél jó, mert nem lehetsz… Aki nem értékeli azt ami vagy, nem érdemli meg hogy az legyél, aki nem vagy….

Ilyen egyszerű. Hallod…mielőtt itthagysz mindent, próbáld meg. Kockáztass… Hidd el, aki kedvel, az kedvel mindenképp, aki meg nem, nos az legyen az ő baja…