14 nap

Kettő hét az “új” életünkben.

Masszív hányinger kínoz kettő hete. Én vagyok az a renitens nyomorék, aki semmit nem úgy csinál vagy érez, ahogy “kell”. Én például nem éreztem eufórikus örömöt szülés után, hanem súlyos gyermekágyi depresszió ült rám, s inkább arra lehetnék büszke, hogy még mindkettő él.

Hogy jó anya voltam- e?

Szerintem nem. De ha példa nem is leszek előttük szülőségből, lehetek tanulság, hogy milyennek nem kell lenniük. Pontosan ezeknek a tanulságoknak élem most az idejét. Őszintén örülök, hogy én nem lettem olyan, mint a minket a legcsodálatosabb napokon maga mögött hagyó anyám.

A hormonok hozta depresszióval egymagam voltam kénytelen megküzdeni, s hála a spirituális támogatásnak sikerült megszabadulnom tőle, s hála a Barsnak már halálfélelmem sincsen, pontosan ezért, mert megérdemlem végre, nem engedek a “világ” elvárásainak .

Gyász?

Itt mindenki azzal vigasztal, hogy majd odafent, hogy figyel, meg igy-meg úgy… Ez nem vígasz , ez inkább átok.

Nincs bennem gyász .

Sajnálom ha csalódást okoztam, illetve egyáltalán nem sajnálom, csak aki épp megvetni készül, annak odaajándékozom az én kis nyomorék életem, de nem azt, amit kívülről olyan szépen megplasztikázott a szégyen, hogy ” hát szegény Tündike nem tudom kire hasonlít, mert lusta, trehány és rendetlen disznó, mi nem vagyunk ilyenek, nem is értem”… “tudod kislányom én hozzátok nem hozok senki rokont, nem fogok szégyenkezni miattad” , “bezzeg az unokatestvéreid! Mind diplomás nagy házban élnek és gazdagok, te meg lusta voltál tanulni, pedig ..” hahaha… hát már nem kell szégyenkezni. . a kapu zárva marad. Kicsit sajnálom is az aput, hogy neki most ebben a szégyenben kell tovább élnie,de lehet neki ez a büntetése utolsó fázisa.

15 éves korom óta külön élek a szüleimtöl . Igaz minden anyagi támogatást megkaptam ehhez, ha nem cseszem el egy szar exkapcsolattal az elején, már milliomos lehetnék,de minek is.

Én jobban örültem volna annak ha valaki szeret. Akkor nem kellett volna szeretet kurvává lennem , nem kellett volna mindenki után loholnom, aki egy jó szót is szólt hozzám, hogy aztán kidobathassam magam mint egy kóbor kutyát.

Nincs bennem gyász … Rosszul vagyok attól,amit anyu maga mögött hagyott. Az én minimalista életembe, a putrimba, amit soha nem láthat a külvilág, amibe azért egy virágos, napos, madárka dalos sarokban új esélyt kap a megértésre ami most még halál, mert én más vagyok, mert bennem van tisztelet, ha szeretni senki nem is tanított meg a 49 év alatt, van bennem valami, aminek neve nincs, de támogat és segít megérteni ezt a furcsa, valakik által elvárásokból épített élhetetlen világot.

Apám beletörődni látszik abba, hogy egyszem lánya családjában kell élnie. Ott is hagyhattam volna , már nem élne. Nem tudom ki nevelt engem, mint egykori kulcsos utcagyereket, hogy ilyen döntéseket hozok, vagy miféle program vezérel, hogy a nehezen megszerzett szabadságom látszólag újra börtönbe zárom, úgy érzem tanítás és rengeteg tanulság van ebben most nekem , és Mindenkimnek aki most ettől a helyzettől szintén kényelmetlenül érzi magát.

Belülről jönnek az utasítások és ha azt teszem, kívül is rendeződnek a dolgok. Mintha mondaná valami ott belül, hogy “nyugi, minden rendben van!”

Úgysem tudsz mást tenni, csak amit a Belső Hang javasol, mert aki szembe megy vele, mindig akadályokba ütközik.

Igazából nem vagyok börtönben. Nézőpont problémáim vannak, ennek a helyzetnek nincs jó oldala, nem is kell belemagyarázni. Apu és köztem 32 év van. Úgy ítélem meg, hogy a minden körülmény ellenére én tisztelettel vagyok felé, a két szülőm közül inkább apás voltam, ő volt a realistább.

Anyu és köztem semmilyen érzelmi kötés nem volt, és ahogy ment az idő egyre több kompromisszumot kötött, nagyon igyekezett jó lenni hozzánk, nagyon szeretett volna hozzám tartozni és nekem nagyon sokat kellett hazudnom, hogy érezze azt, hogy ez valamennyire sikerült.

Sokáig szégyelltem, hogy bennem nincs más, csak tisztelet. Én minden héten kétszer ott ültem a teraszon és beszélgettünk, míg ők a saját szüleiket évente kétszer látogatták. Én nem mentem villamost vezetni Budapestre, mert mi lesz velük, ök eljöttek a szülőföldemről , hátat fordítottak a családnak hogy ebben a nyomorék, anyagias embereket gyártó atomwerkfabrikban a pénz rabszolgájává váljanak.

Anyu sokszor volt rám féltékeny és vagdosta a fejemhez, hogy ” te apád jobban szereted mert apád jól keres” …. Apu minimalista, alig van ruhája (mint nekem) igazából semmije sincs, mert ő csak kereste a “sok” pénzt, az összes ami neki belőle jutott az a pipadohány, meg az alkohol,amibe anyu állandó valamit akarokja, valami kellje elől menekült.

Fura egy háború,amiben apu “győzött” mi épp ezt a győzelmet szívjuk, igazából szegény se útba lenni nem akar, se élni, egyszerűen csak az a “probléma”, hogy a szűk élettérbe, amiben jól elvolt mindenki magában, most beleépítettem egy a közel 25 éve a halált váró, megkeseredett idős embert, aki most nem csak a megszokott problémájától lett elszakitva, hanem az italtól is, legalábbis ez a rész limitálva lett, mert a mi életünkbe ami biztosan nem fér bele kontrollálatlanul, az az alkohol.

Pénteken megérkezett a halotti anyakönyvi kivonat. Hétfőtől nyakamba vehetem vele a szolgáltatókat, mindenhol mindent lemondani, átírni, átvezetni…én aki utálja az ügyintézést. Borzalom. Jobb is, hogy nem dolgozom a hónapban, hála a rendes főnökeimnek. De azt hiszem az alvás hiánya és a szórt figyelem most nem lenne biztonságos a kormány mögött.

Most a házunkban relatív kezd beállni egyfajta “rend”. Olykor kimegyek a kecskeólba bőgni, de nem keresek átjárokat a túlvilágba, ezt a súlyt nem akarom Józsimra pakolni.

Borzasztó rossz érzés nekem, hogy az én feladatom a családomra is ráterhelem. Egyedül ezt nem tudom milyen áron tudnám megoldani.

Annyiszor eszembe jutott az utóbbi időben, hogy vajon én hogy fogom reagálni, ha egyszer a szüleim távoznak a Földről, vajon én is abban a táborban leszek, akik minden évfordulót.a Facebookon siratnak, de úgy tűnik én rossz ember vagyok, és végre Ti akik mindig azzal jöttök, hogy én milyen jó ember is vagyok felfogjátok, hogy tévedtetek.

Mert én csak tisztelni tanultam meg a felnőtteket! Mert én szeretni nem tudtam megtanulni ott, ahol vertek, ahol hazudni kellett, ahol pénz volt az ajándék a figyelem helyett

Nem volt rossz gyerekkorom, mert vidám, kreatív gyerek voltam. Sok barátom volt és sokan szerettek. De szeretni mit jelent? Azt csak felnőttként tanultam meg.

Most azt kellene írnom, hogy sajnálom, hogy csalódást okoztam. Meg azt , hogy lám mégsem vagyunk hasonlók. De olyan mindegy nekem már. Mindenki azt mond, mutat, gondol amit akar. Semmi sem lehet olyan mint tegnap és a holnap sem lehet olyan mint a most, de egy biztos.

Egy dolog van , amiért baromi hálás vagyok nekem. Hogy én már nem tudok hazudni. Sem önmagamnak, sem másnak. És megtapasztaltam, hogy aki képes arra, hogy felvállalja önmagát, az érzéseit, a gondolatait, a vágyait, azt minden helyzetben támogatni, vagy támogattatni fogja az a rendszer ami ezt a megnyilvánulási formát vezérli itt ebben a illozórikus világban.