Hmmm…

Holnap a Plútó újra belép a Vízöntőbe.
Nem vagyok asztrológus, de tudom, hogy pont ahogy azt is érzékelem, hogy igazsága van annak, aki azt(atat :p ) állította, hogy a “világot” különböző jelképek, szimbólumok irányítják – a kedvenc könyvrészletem is utal rá, hogy a felsőbb Szelfünk, az Őrzők, a Vezetők, a KinekMik is hitünk szerint jelenik meg, de ha hiba van a korlátokban és nincsenek akkor megmutathatják akár a jelképek széles skáláját, a fraktálok mandaláit is, tehát miért ne lehetne jelentősége a bolygók ( merthogy azok is “jelképek”) bizonyos állásai az emberek által “kitalált” ismétlődésekben, és az ahhoz kapcsolódó különböző “programok”, emberi jegyek erősödésében.
Így amikor elém került a Plútó tavaly, amikor kis időt a Vízöntőben töltött, érezhető volt valamiféle “változás” az energiákban, olyan “szabad vagyok” érzés, illetve a Szabad akarok lenni bármi áron , akár a végletek árán is.

Megfigyeltem, hogy az utóbbi hónapokban, minden szavam teremtő volt.
Amikor a buszon belém kötött az az ember, megmondtam nekik, hogy
ha nem vagyok ide elég jó, akkor majd lesz helyettem más. 😉
És lám… 27 napja van nálunk másfajta élet, és 27 napja minden, amit
dühből, keserűségből vagy csak alap felelőtlenségből, kijelentettem, bejött.
Nyilván nem az én dünnyögésem miatt lépett le tőlünk az Anyu, az , hogy
az Aput nekem ajándékozta elég jó poén volt a részéről.
Még mindig ezen “nevetünk”.

Posztoltam, hogy az access bars kezelés energiái milyen általam felfedezett változásokat okoznak bennem, mint például a halálfélelem elmúlása, a jövőtől való félelem, a negatív kommunikáció megszűnése, és most felfedeztem még valamit.
Az elengedés, illetve az egómentes visszalépés tudatosságát….

Mit jelent esetemben ez a fajta “kegyelem” velem szembe, hogy képessé váltam arra, hogy ne legyek fontos (ne akarjak mások számára fontos lenni) , hogy ne akarjam, hogy tartozzak oda, ahol nem látnak szívesen? Hogy ne zavarjon, hogy mások mit gondolnak, hogy ne legyen gyomorgörcsöm az emberek gondoszságától?
SZABADSÁGOT.

Fura helyzetben vagyok, mert az új élethelyzetben kénytelen voltam egy tájékoztatás elejéig felvenni a kapcsolatot a “rokonsággal” akiknek amúgy halvány lila fingjuk nincs arról, hogy mi hogyan éltünk az elmúlt 49 évben. Úgy gondolom, hogy nekem azon kívül, hogy tájékoztattam őket, nincs velük több dolgom, de ők nem így gondolják… félreértések elkerülése végett senkivel semmi bajom, mert nem is ismerem őket és szeretném ha ez így is maradna. Ezen nincs mit magyarázni.
Nincs mit mondani, Apu nem óhajt senkivel beszélni, én meg nem erőszakoskodom vele. Én sem óhajtok..

Másik vonalon is van egy konfliktusforrásom, érdekes módon az úgynevezett “családi” kapcsolatok, amik jönnek-mennek itt körülöttem, mindig hoznak nekem feszültséget. És ezt a feszültséget sikerült most elengednem. 

Van bennem egy olyan gondolat is, amit mindenképp meg fogok osztani, és ami megint ellenem fordíthat pár embert, aki magára veszi ( de amúgy nem zavar).
Amikor még mindkét szülőm élt, akkor többször elhangzott a “könnyű neked” megjegyzés. Valóban így volt, nekem mindig mindenkinél könnyebb volt minden.
Most, hogy egy főre csökkent a szülők száma, feltűnt, hogy én másképp élek ezzel, mint azok, akik szerint könnyű nekem.
Én például nem süllyedtem bele az önsajnálatban, hanem léptem egyet.
Tiszteletben tartom az emlékeket, amennyire ez lehetéséges,
de nem válok a rabjukká és nem fájok bele minden rezgésbe,
ami felemelkedik olykor egy-egy emlék láttán,
hanem megköszönöm őket és megyek tovább.

Igen könnyű nekem, mert én tudatos vagyok és léptem egyet fel.
Megtanultam a távozó Lélektől egy nagyon fontos dolgot.
ÉLNI KELL AZZAL A LEHETŐSÉGGEL, HOGY EMBERKÉNT VAGYUNK JELEN.
Élni a pillanatot, és mindent úgy alakítani, ahogy nekünk jó.
És nem kell, hogy összenyomjanak az emlékek,
nem arra vannak, hogy korlátokat építsünk belőlük, és
még akkor is egy sablont kövessünk,
amikor a sablont létrehozó, már nem fog szégyenkezni az miatt,
hogy az ember végre képes azzá válni, amivé mindig is szeretett volna.

Hihetetlen, hogy az ember milyen erővel képes tönkrevágni mások életét azzal,
hogy elvárásokat támaszt felé, a ” csak neked akarok jót” felkiáltással,
miközben csak arról szól minden, hogy nekem ne legyen már kényelmetlenségem abból, hogy a gyerekem önmegvalósítja magát..

Hát van mit tanulni még…
Az én gyerekeim közül talán a Fiam kevésé szerencsés, mert Ő több elnyomást kapott a mi mintáink által, mint a Lányom, akit már nem faragtunk bele egyik családi sablonba sem.
Szerencsére a Kisfiam ( a 25 éves) is sikeresen lerázta magáról a láncaim
és remélem a gyerekeikre nem pakolják majd rá, mert amíg én leszek úgyis levagdosom róluk.

A Plútó a lélek szabadságának forradalmát hozza el…

Érzem, hogy nem lesz mindenkinek zökkenőmentes ez a váltás,
de azt is, hogy szerencsére nekem, akinek amúgy könnyű minden,
nekem már sikerült minden körülmények között azzá lenni, aki vagyok.
Ha jó…ha nem…ha tetszik, ha nem, és boldog vagyok, hogy már senki rosszalló tekintete nem érint túl mélyen. <3

Pár hétköznapiság itt a végére:

Amikor a sebészetről ellátás nélkül kipattintottak minket,
akkor felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi fog történni velem,
hogy kénytelen lesz bemenjek a szakrendelésre…
Hát a minap sikerült – máig nem jövök rá, hogyan– hozzáérnem a kazán kályhacsövéhez. Éreztem, hogy forró, azt jólvan…
Aztán behólyagosodott…aztán lett belőle egy jó mély seb.
Aztán úgy döntöttem, hogy leszarom.
Olyan helyre nem megyek be megnézetni, ahol már belépéskor rátámadnak az emberre…
Pedig befizettem a TBm a minap, mert hát épp nem vagyok biztosított …
 Az égésre igazából semmi sem jó, már nincs aki merkurokrómot lopjon nekem a kórházból, az jó volt mindenre…kellett rá egy laza fedőkötés, mert minden ami hozzáér leszedi az épp begyógyulni látszó felső réteget… aztán lehet az lesz a vége, hogy levágják a kezem.
Legalábbis ebben a tudatban nőttem fel,
hogy mindenért mindent le fognak vágni 😀

Ezen a fizetésnélküli szabadságon is elgondolkodtam.
Mert hát ugye én a helyzetem poklából nem láttam előre, hogy esetleg lehet olyan opció is, hogy a Papa beintegrálható előbb mint egy hónap (én már azt is láttam magam előtt, hogy két évet itthon terelgetem az aput, aki minden nap sokkol valami újabb ötlettel, hogy épp milyen halálnemet kellene nekem számára megoldani, mert hát ő amúgy elmondása alapján gyáva itthagyni a bolygót. )
Azt mondták sokan, hogy menjek táppénzre.
Én aki életben egyszer meg egy karaténos akcióban voltam olyanon…
( meg a két terhesség alatt, de akkortájt még Ikarussal repkedtünk és kirázta volna belőlem a gyereket, ha szülésig abban himbálózom)
Másrészt olyan fura nekem a háziorvos,
hogy nem is mertem volna feldobni neki,
hogy egyébként idegkimerült vagyok a helyzettől mert nem voltam az.
Szar dolog ha az ember már nem akar hazudni.
( nem mondom, hogy nem tudok, profin tudok, de nincs miért) .
A fizetetlen szabit engedélyezték, február 1-től újra aktív állományban vagyok és megyek dolgozni bármi áron, mert ez a rend(em).

Nekem ez a 28 nap nagyon nagy tanítás minden szinten.
Először is… eddig is tiszteltem azon kedves Lélektársaim,
akik otthon vannak, mert
beteg vagy sérült gyermeküket nem tudják másképp segíteni.
Biztosan más a tudata annak, hogy ez nem ideiglenes, illetve egyenlőre nincs más opció és ezért feladják, mert kénytelenek a munkájuk,
vagy másképp kell álmodniuk a vágyaikat.
Tudom, hogy ha a cégem elköszönt volna tőlem
vagy én azt a utat választom elsőre,
akkor én már nem mentem volna akkor sem vissza
ha megoldódik bármilyen módon a helyzetem.
De igy, hogy igazából nincs rám szükség itthon 24 órában,
nekem így nagyon megterhelő, hogy nem dolgozhatom.

Ám a munkával kapcsolatban is mások lettek az érzéseim.
Én konkrétan csak azért dolgozom,
mert vannak még ott páran akik fontosak számomra.
De amióta nincs a helyijárat még nem dolgoztam olyan járaton,
ahol úgy éreztem volna, hogy “otthon vagyok”.
Ennek az az oka, hogy olyan járatokra ülök,
ahol van már “rend” és ezek a “rendek” szemben állnak az én rendemmel.
Nekem ez teher.
Én nem szeretem ha olyan helyzetekbe hoznak kollégák,
amikkel nem értek egyet.. megállón kívüli le és felszállítás, megálló kihagyás, ne állj be időben, ne csináld ezt, nem így nem úgy… 27 ( márciusban 28) éve vagyok buszvezető, már szeretek úgy dolgozni, ahogy én látom helyesnek.
Elmagányosodtam, kirekesztődtem onnan, ahol benne sem voltam.
Ha személyi változások lennének bizonyos posztokon,
én elhagyom ezt a hajót azt hiszem végleg.
Van akinek tartozom azzal, hogy jól végzem a munkám.
Ameddig van aki ezt értékeli addig van értelme számomra.
A helyijáraton az utasok értékeltek.
Azon a fordákon viszont ahonnan most el kellett jönnöm Apu miatt volt olyan járat, ahol nem örültek nekem és ennek hangot is adtak.
Nyilván ezek pont a hazai , faluból induló vagy áthaladó járatok.
Most örülhetnek az utódomnak.
Lám az Úr meghallgatta őket is. 🙂
( nem vagyok cinikus, tényleg nem, de van nálam nehezebb ember is a cégnél 😀 😀 😀 )
Ahová menni fogok, nos ott meg a kolléga nem fog nekem örülni…pont ezért nem, mert önkényesen hoznak szabályokat magunknak, az utasoknak mert a váltó kollégáknak. Én ehhez már öreg vagyok, de most nem vagyok olyan helyzetben, hogy válogassak. 😦 Ha lennék sem lenne opcióm. Majd egyszer…
Szóval mindig van egy sötét pötty a nagy fehérségben . Hol én vagyok az máséban, hol mások az enyémben… ezért van egyensúly 🙂

Apu elvan… rosszul érinti, hogy kezdi magát jól érezni nálunk.
Mivel az ital limites- néha megzsarol, vagyis próbál– ezért több hely jut az ételnek és elkezdett eszegetni jobban, mint az utóbbi időben otthon evett.
Közben jelzi, hogy hozzunk neki arzént, vagy csavarjunk a mennyezetbe kampót, készítsünk neki ki éles kést, meg ilyenek, de mindenképp mi vigyük el a balhét helyette, mert ő gyáva 😀 😀 … a naptárban karikázza a napokat és visszaszámol… idestova 25 éve.. mantrázik és meditál mint egy buddhista szerzetes, hogy vigyék el őt is, de asszem az anyu jól becsukta az orra előtt a kaput… 🙂