Egy hónap

Egy hónapja, hogy volt egy nagyon szuper napom, a legmagasabb rezgésű napom, aminek a végére befutott az a telefonhívás, amire abszolút nem voltunk felkészülve.
És pont eszembe jutott, hogy a magas rezgésem segíthetett egyáltalán úgy “levezényelni” a szörnyűséget, ahogy, túlélni az egészet nem felfogni a mai napig sem, hogy mi is van itt valójában.

Egy hónapja új élet kezdődött Tücsökfalván. Egy hónapja abszolút a jelenben élek, mert egy hónapja nem lehet tervezni nálunk a holnapot.
Egy hónapja este már nem kell hangot hagyni éjszakára telefonon, és egy hónapja nem kapom fel a fejem ha valahol mentő szirénáját hallom, mert nincs akit felhíjak, hogy “ugye minden rendben felétek?”.

Apu ma a harmadik hete lakik nálunk.
Eleinte nagyon nehezen viseltem minden pillanatát ennek a közös életnek
mert tudom, hogy az Anyu mit kínlódott az “Öreggel” az utóbbi években.
Nem magam miatt, hanem a családom miatt stresszeltem, mert bár mindenki igyekszik alkalmazkodni, nekem borzasztóan kellemetlen megélni, hogy “miattam” kell új helyzetet megszokniuk ( illetve nem kell, mert volt egy olyan opció, hogy én költözöm el itthonról az Apuhoz, de nem sokáig bírtam volna abban a házban ,mert engem megöl az egész rezgés ami kezdettől fogva ott van.)

Az Apuval érkezett a kutya testben bújt Őrzője, Berni, aki eleinte nehezebben bírta az új helyzetet és így az új kutya a mi két “régi” kutyánk mellett plusz feszültségforrás lehetett volna. Apa ( az Én földi Őrangyalom) a saját kutyáinkat is nehezen viselte eddig, most meg velünk alszik az éjszaka ( saját kuckóban) két kutya és két macska, míg a Papával a Berni.
Én nem alszom .. most már szinte soha.

Valójában minden oké.

Apunak van egy napirendje, az szerint vagyunk, egyedül is elvan ( a kutyák elég nagy visszatartó erők a hülyeség kitervelésével szemben) az italozás korlátja is kezd egyre kevesebb gúnyos beszólással járni, úgymond egy luxus börtönbe érzi magát, ahol végülis egy dolgot nem csinálhat. Nem ihat annyit, amennyit akar.
Emlékszem mikor nagytudású kollégája osztott engem a buszon, hogy adjak az Öregnek ha kéri a pálinkát, mert nem a sírjára kell majd locsolni.
Most eszembe jutott, hogy aki adni akar neki, (amennyit kér) az vigye is el magához lakni, mert akkor nagyon csúnya dolgokat fog megtapasztalni. Úgy kell kivűlről osztani az észt, hogy minden ami az észosztás tárgyával jár, az járjon annak is aki kurva okos 😉

Valójában én vagyok egyedül aki a legrosszabbul viseli ezt az egész történetet.
És ott vettem észre először, hogy tényleg nincs az Anyu, hogy nem tudom kivel
megosztani. Mert igaz, hogy vannak Jóbarátok, igaz hogy sokan szeretnek, de
egy sincs közöttük (hála a Teremtés Programozóinak) , aki belülről -úgy- élte volna meg mindazt, amiről beszélnék neki. Így viszont hiába mondok bármit.
Már érkeznek a vádak, hogy nem illő dolog senkiről semmi “rosszat” mondani,
meg, hogy hazudok, meg nem igaz, hogy…. és milyen ember vagyok én, aki nem tiszteli a szülei emlékét?
Egyrészt…egy még él…
Másrészt… Mindenki őrizzen meg magában mindekit úgy, ahogy akar.
Én viszont inkább megszakítok mindenkivel mindenféle kapcsolatot, de nem vagyok hajlandó csak a szépre meg csak a jóra emlékezni, mert akkor egy újabb szakaszt zárunk csupa csupa hazugsággal… Mire jó ez?
Meddig kell még hazudni? Mikor lehet lepakolni minden terhet?
Ja, hogy nem nyilvánosan kell?
Akkor megkérek mindenkit, hogy engem nagyon messzire kerüljön el a részvétével,
őrizze meg azt amihez hozzájutott, és higgyen amit akar.
De belőlem itt és mindenütt csak az általam megélt színtiszta valóság bugyoghat a felszínre, és lehet, hogy ezért egy fogyatékos tróger vagyok, de muszáj, hogy ÉN legalább megengedjem nekem, hogy tisztán menjek el ebből mocskos , bűzös Pokolból, amit sikerült magam köré teremtenem az elmúlt 49 évben.

Nem csak a negatívumokat látom.
Vannak nagyon is jó dolgok, amiket megtanultam a szüleimtől és nem véletlenül Őket választotta nekem a Program. Én pontosan azt kaptam, amire szükségem volt és most is azt érzem, hogy szerencsés vagyok. Anyu és Apu genetikai kódjaival rendelkezem, amikkel bölcsen tudok bánni.
Bennem van az Ő összes tulajdonságuk, van amiért hálás vagyok, de van amit taszítok..
Hálás vagyok azért, mert nem lettem egy valláshoz sem kötve így enyém lehet mind
Hálás vagyok azért, mert szeretem a természetet, az utazást, szerettem- már nem lehet, mert nincsenek- a jó ételeket, a kirándulást, a könyveket.
Hálás vagyok, mert szeretek gondoskodni a világról magam körül.

Amit taszítok az a függőségi hajlam… alkohol- > sosem iszom, pont ezért sem , nem dohányzom mert apu láncdohányos volt, alig van tüdőm passzívan szívtam a symphoniát egész gyerekkoromban, függök a szeretettől -> ha valaki normális velem akkor sírok vagy kötődni kezdek és megfelelni akarok neki ami nem jó. Ezért igyekszem mindenkit lekoptatni aki szeretni próbál, nincsenek közeli emberi kapcsolataim

A lényeg egy… azt tudom, hogy az életnek mennie kell tovább
és hogy nincs holnap…
és hogy bármikor kinyílik az a kapu és át kell menni rajta…
..és nem mindenki jöhet vissza, hogy ott folytassa , ahol abbahagyta..
így teljesen mindegy mi volt és mindegy mi lesz,
ha reggel ott ébredtünk, ahol este lefeküdtünk, akkor
egy feladat maradt:
ÉLNI TOVÁBB!
( Holnap TELIHOLD…brutális lesz)
o