Mit kell tanulnom a helyzetből?

Reggelente kétféle hangulatban indulhat a napunk.
Vagy csak gyomorideg alapszinten,
( ez akkor van amikor a Papa relatív jó hangulatban ébred, azaz elfogadja, hogy éjjel nem sikerült meghalnia, pedig nagyon akart)
vagy gyomorideg és totális közönybe meneküléssel,
sok kérdőjel és visszafogott átkok között.
( ez meg akkor van, amikor a Papa összetéveszt a Mamával
és elhord minden szarnak, fikázza a helyet amit én otthonomnak hívok,
és összehasonlító elemzést végez a szigorított börtön és a neki biztosított életkörülmények között- továbbra is az italon van a hangsúly- a börtön javára…) 

Az utóbbi napokban ez utóbbit játsszuk.
Én vagyok a szar.
Vagy én vagyok, aki anyámat képviselem,
vagy anyám és a gyerekkorában elszenvedett sérelmeit okozóit.
Lényeg, hogy én vagyok, akit próbál arra ösztönözni,
hogy vessek véget a szenvedésének, ami neki ez az értelmetlen élet.
(amióta a rákból gyógyult, azóta folyamatosan amortizálja magát, és a környezetét, (pont 25 éve)… mások szívesen éltek volna még negatívumok, és mások lelki terrorizálása nélkül, de őket meg elviszik a felsőbb-Én látszólag idő előtt)

 Ilyenkor elgondolkodom,
hogy vajon mit is tanít ez a helyzet nekem? 

Meddig bírom nem felvenni a sértegetést,
meddig bírom durvább visszaszólás nélkül
( ma már nagyon rezgett a léc)
meddig bírom elviselni a házamban a feszültséget,
és meddig bírja a családom?

Vajon a Papának célja-e , hogy mindenki kinyírjon,
vagy csak önmagát akarja velem kinyíratni?
Mert elmondása alapján ahhoz gyáva, hogy önmagát nyírja ki… én meg lehet gyávaságból nem hagytam magára?
Nem így érzem, én inkább lehetnék büszke arra,
hogy annak ellenére, hogy tudtam mit vállalok,
mégis ezt az utat választottam.
Kérdés ugyan, hogy meddig és mikor döntök másképp,
mikor lesz erősebb az ÉN élni akarása
az állandó halállal való szembenézésnél,
ami a Papával együtt a házunkba költözött.
 
Elgondolkodtatott az is,
hogy lehet a gyávaságunknak tart tükröt?
Mert én minden helyzettől fosok már,
minden változásból a negatívumot vettem eddig észre,
és gyáva vagyok menni az álmaim után.

Szerencsére én egyik szülőmre sem hasonlítok,
remélem örökbe fogadtak,
mert ha bármelyik negatívnak megélt tulajdonságát észlelem magamon,
azonnal kivonulok a családom életéből,
mert én nem fogom ilyen megélésekkel tesztelni őket,
mint amit a Papa itt művel velem/ velünk…

Bizonyára neki is nagyon rossz ez az egész.
Nem ismeri fel és nem is fogja, hogy a saját teremtése,
hogy társa nélkül maradt. Idős is, más helyen kell élnie,
ki van szolgálva de egyben ki is van szolgáltatva.
Értem, hogy neki sem könnyű.
Értem a nézőpontjait, de nem osztom őket.
Értem, hogy unja az egészet, de nem én vagyok a kulcs számára.
Ha megértené az egész 82 évet, akkor dönthetne itt lent a sorsáról,
de míg tanulnia kell és tanítania a lényével, addig fent dönt az ÉN.

Most itt tartunk… egy hét múlva már újra a munka frontján kellene helyt állnom, amitől majdnem annyira tartok mint attól, hogy itthon kell maradjak
az én dimenziókapus, egykor vidám és magas rezgésű, most sötétségbe boruló kis putrimba, aminek kapuját soha többé nem lépheti senki, aki a halállal kokettál…

Mit kell tanulnom a helyzetből?
Mi a tanítás?
Mit nem látok még?
És vajon a Papának mit tanít a 25 év, amit a Halállal fekve és ébredve tölt?
Vajon miért azok élnek tovább,
akik nem akarnak és miért azok mennek el,
akiknek annyi tervük van még? 

Vajon akit a Felsőbb én kisegít a rákból,
miért nem hálát ad, miért nem válik jobb emberré?
Vagy ha ennyire meg akarnak halni,
miért nem szállnak fel arra a vonatra amit először,
majd még sokszor küldenek önmagukért?
Mert gyávák szembenézni mindazzal,
amit majd akkor látnak, amikor lepereg előttük A FILM?
Így is úgy is le fog…aztán lehet visszajönni, és újrakezdeni…
De remélem ez egyszer nem egy helyre kerülünk.

Azt hiszem én kezdek bátor lenni.
És kezdem szeretni az életet..
És hálás vagyok mindenért, ami örömöt okoz,
és megköszönöm, de nem kérem már azt ami nem.
És kezdek megtanulni kiállni önmagamért.
És megtanulni azt mondani NEM, ha az IGEN veszélyt jelent mindarra,
amiért küzdöttem.
És kezdem érezni mit jelent ha valaki tud szeretni és mit, ha tudna, de nem képes rá,
hogy legyőzze a saját egóját, ami megtiltja neki,
hogy jól érezze magát, hogy szeressen,
hogy hálás legyen, hogy adjon, hogy elfogadjon.

Nincs bennem semmi érzés a hálán kívül, amit azok iránt érzek, akiknek jó a közelébe lenni, akik lehet többszáz kilométerről is,
de velem vannak.
Nem fájok, nem félek
…csak megfigyelek, megélek.

Erről szól a most az ötödik hét végén az “új’ életünkben.