66. nap- Gondolatok

66, nap az új életünkben.

Borzasztóan bánt, hogy a kialakult helyzetem okozta járatcsere miatt a kolléga még mindig orrol rám és ennek minden szinten hangot is ad, csak oda nem megy , ahol végülis ezt a csere kérést jóváhagyták…Én biztosan nem fogom kérni, hogy állítsák vissza, ha visszaállítják addig maradok, míg nem találok mást. Mivel azon a vonalon nem láttak szívesen a kedves erőműves utasok, mert nem ütöm a szintjüket, meg az azon a vonalon száguldozó többi kedves kollégáét és én “lassú” vagyok, nekik nem szívesen ülök vissza olyan járatra, ami azon az útvonalon közlekedik.

Azon gondolkodtam, hogy miért van az, hogy hagyom, hogy az apukám úgy viselkedjen velem, ahogy viselkedik.
66 napja a kedvét keresem, ami teljesen spontán jön. Nem gondolkodom azon, hogy mit tegyek, teszem a dolgom, mert ez a dolgom. Egy percig nem kételkedtem a döntésem helyességében, tudom,
mert az a programom, hogy kötelességem biztosítani számára, a meleg szobát, a meleg ételt a tiszta ruhát, rendezni a gyógyszereit, ügyintézni helyette, mert ő ezekre a dolgokra nem volt rászorulva, mert anyu mindent megcsinált helyette.
Mindattól függetlenül teszem ezt, hogy semmit nem értékel, ritkán köszöni meg, inkább mindent megszól.

Emlékszem, amikor anyu panaszkodott, hogy “apádnak semmi sem jó”, meg hogy “bármit mondok neki, belémköt” és akkor én mindig kihátráltam ebből, hogy hagyja akkor rá és ne foglalkozzon vele, akkor anyu azt mondta, hogy ha nem beszél hozzá, akkor meg azért dünnyög meg fenyegetőzik. És én nem értettem, hogy ez miért baj, mit foglalkozik vele, hagyja… Hát már értem. Bocs anyu…Már mindegy, mert Téged már megölt. Megöltek a csúnya szavak.

Arra is emlékszem, hogy ha olyan sztorival találkoztam, amiben valaki olyan kapcsolatban élt, amiben bántalmazták mindig az volt a véleményem, hogy én nem tudnék így élni, és biztosan otthagynám a francba bármi áron azt, aki bánt.
Erre tádám, és tessék. Itt van az apu, akivel nem éltem már idestova 33 éve, előtte sem sok közös tevékenységem volt a szüleimmel, mert utcagyerek voltam, ők meg munkásemberek, akkor találkoztunk, ha ettünk vagy helyre kellett igazítani … talán kisgyermek koromban voltam vele többet, mert sokszor mesélt este és énekeltünk a takaró alatt, erre mindig volt idő, és arra is, hogy mesélt a gyerekkoráról, amikor rosszalkodott, meg arról, hogy az apja nem szerette őt csak a testvéreit. De
valójában csak ennyit tudok róla. Azt, hogy anyuval milyen volt a kettejük kapcsolata, hogy mennyi volt a zökkenő benne, hogy mi zajlott az utóbbi években, hogy mi volt a végszó azt már én nem láttam. Csak azt tudom, hogy pont azt kell most megéljem, amit anyunak a vége felé.

És azt is tudom, hogy mindent meg kell éljek, amiben olyan véleményt alkottam másokról, amivel akár meg is bánthattam volna őket, ha tudnak róla, mert én ugyanolyan program vagyok csak mint mindenki más, aki nem képes önmagát mindenki más elé helyezni, inkább belepusztul abba, amit feladatának érez.
Érdekes, hogy pont a járatcsere az első olyan kérés, amivel másnak okozok kellemetlenséget, pedig semmi más oka nem volt, mint az, hogy sokkal több időt tudjak a folyamatosan szavakkal bántalmazó apámmal tölteni, hogy ne a Lányom legyen kitéve ennek a helyzetnek minden nap, amikor távol vagyok, mert a másik járaton több napot töltök távol .
Megvádoltak azzal, hogy én most pénzt vettem el a másik embertől.
Pont leszarom a pénzt, nekem dolgoznom KELL, mert az tart életben.
Nem kell senki pénze.
Nagyon remélem, hogy ez a konfliktus mielőbb elcsitul,
és mindenkinek jó lesz, mert több súlyt már nem hiszem, hogy vinni akarok.

Olyan egy idős szülőt pátyolgatni mint a terhesség utolsó időszaka.
A végeredmény ugyanaz. Nem lehet megúszni sem a szülést, sem pedig a halálba kísérés tényét… Nem marad bent a gyerek, ki fog jönni, ahogy nem marad a papa örökké itt, mert vagy ő vagy én fogok menni innen.
Tehát nincs más út, aminek kell az be fog következni.

Nagyon nem mindegy ugyan,
hogy miképpen szüli meg az ember a gyerekét, hogy jók-e a körülmények, hogy minden flottul megy -e közben, ahogy az sem mindegy, hogy valaki elalszik otthon, vagy épp mint anyu átlibben két ajándékcsomagolás között a dimenziókapun, vagy egy kórházi vagy szociális helyen ágyhoz kötözve, hugyban, szarban felfekvésben, rákban vagy bármi más betegségben méltóságát vesztve…
Nem mindegy. Látni sem mindegy.
De hogy hiába ép az esze, mégis arra játszik,
hogy mindenképp megöljön mindenkit aki szeretettel próbálja szebbé tenni a napjait, heteit éveit, ami még neki feladatául marad,
ezt nem tudom hova tenni.

Az tudom, hogy minden úgy van, ahogy kell, hogy legyen.
Azt is tudom, hogy nagyon sok jó Ember van körülöttem,
meglepően sok a szociálisan érzékeny ember, de meglepődtem azon is, hogy mennyien közönyösek. Nagyon érdekes, hogy most, hogy anyu már nem segíthet nekem az ügyintézések terén én is meg tudom oldani, igaz még erősebb bennem a távolságtartás minden hivatalos dologgal szemben.
Azokkal szemben, akik megérintették a lelkem nyitottabb lettem, nincs bennem semmi szégyenérzet már a saját kis fogyatékos gondolkodásom miatt, viszont atombiztos falakat építek azokkal szemben, akik rezgése nem kedvező számomra.

Néha elkeseredem azon, hogy minden amit nagyon szeretek kicsúszik alólam.
Amiről elmondom, hogy ez jó, ezt szeretem így, az megszűnik vagy magam kell feláldozzam mert valaki másnak nagyobb szüksége van rá.
Még keresem, hogy én mivel is érdemlem ezt ki? Mert ez biztosan karmikus csavar,
mert ha nem az lenne, akkor bármi áron kapaszkodnék beléjük. De úgy érzem, hogy minden amiről most le kellett mondanom, a jól megérdemelt büntetésem.
Remélem az életről nem kell majd lemondani..
De ha mégis, akkor ne legyetek miattam szomorúak, mert úgyis találkozunk még.

Hiszen minden és mindenki egy…
( ez elég gáz, ha a dünnyögő papát nézem..azonnal fejezzük már be )
😀 😀 😀