Átrezgő érzések

Mindig mindennek az okát kutatom, mert érteni akarom.
Érteni akarom, hogy mi miért van, pedig elfogadni kellene , hiszen mindig minden úgy van, ahogyan lennie kell.
Ha a Sors(om) könyvében visszalapozgatok -vállalva a szembesítést a saját döntéseimmel- akkor láthatom, hogy honnan indulva és megérkezve milyen döntések egymásutánisága hozta létre a most állapotát, ám nem a döntéseken van a hangsúly, hanem azt nehéz tudomásul venni, hogy AKI MEGHOZTA EZEKET A DÖNTÉSEKET -CSAK- ENNYIRE VOLT KÉPES.

Akárhogy erőszakolom magam, én ennyire vagyok képes. Ezt a programot sorsolta nekem a gép, és ezzel kell dolgozzak, míg élek. Legyek bárhol, bárki, tegyek bárhol bármit, egyszerűen nincs más út, nincs más opció.
Hiába sóvárogtam gyereként mindig más életébe, és hiába volt, aki szívesen lett volna én, mindenkinek a saját útján kellett járni, mert esélytelen volt másnak lenni, mint amiknek teremtődtünk a programunk által, illetve a képességeink által.

Nem mondom, hogy nem lehetséges felülírni az a programot, hiszen a spirituális világ gyógyítói és tanítói pontosan ennek a programnak a felismerését és a kiaknázását próbálják megtanítani a változni vágyókkal. Van egy keret, amiből nem lehet kilépni. Van a fizikai testnek egy korlátja… Az értelmi képesség nem a lélek programja, hanem a test(agy) adottsága. Ahol a test “hibás”, ott a program változás nélkül fog lefutni, mivel nem lesz meg a változtatás szándéka sem. Változni csak az tud, aki tudatában van a határainak és annak, hogy valószínűleg nem ismeri még a saját képességeit sem, vagy túl sokan túl sok blokkot telepítettek az évek során a tudatába és nem képes hozzáférni a saját valóságához, így mások besugárzó programját teljesíti a sajátja helyett. Lásd a szülők berögzített mintái (életeken át, amiben nem hiszek, mert minden csak mozi…de nyilván a program futtatja az emlékeket is, amiket el lehet venni, de adni is lehet hamisakat, hiszen sokan elhiszik a családi történelmüket, és ennek akár utána is tudnak járni, de én hiszem, hogy minden tárgyi bizonyíték ellenére csupán a jelen van a megtanult múlt motívumainak emlékké formált lenyomataival, így ha tetszik bármikor kreálhatunk a gyerekeinknek más jelent egy fiktív múlt tudatba ültetésével, pont ahogy hol hősök, hol gyilkosok voltak elődjeink a nagy háborúk idejében… de ez a jelenben most azt hiszem lényegtelen. NEKEM.)

Azt mondtam sosem fogok befásulni semmibe, mert én kemény vagyok.
Hát a sosem teremtő erő…elfáradtam. Nincs kedvem az emberek világához. Túl sok érzést és érzelmet, gondolatot, véleményt, ellenállást és kilátástalanságot szívtam magamban az utóbbi 75 napban.

Elfelejtettem, hogy “empata” vagyok és a legrosszabb, ami velem történhet, hogy kontroll nélkül engedem magamnak érezni mások érzéseit egy adott esemény vagy helyzet kapcsán. Az sem lenne baj, ha érzem, csak elsősorban a saját érzéseim kellene figyelembe vennem és arra törekednem, hogy ne boruljon fel az egyensúly, mert ha elkezdem mások érdekeit a sajátom elé helyezni egyszer csak azt veszem észre, hogy nullára esik az energiaszintem és egy nagy vödör szarban lebegek, mert érdekes módon a “normális” emberek mind kihasználják azokat, akik törekednek arra, hogy körülöttük másoknak jó legyen. Hát ez is marha jól sikerült…
A nagy alázatosság szépen háttérbe szoríttatta velem az ÉNt és elfogyott az energia.
Megint…

Igazából teljesen jól élhetnénk a megváltozott életünkben is, ha én nem hagyom, hogy szegény apám látszólagos halálvárása kiszippantsa belőlem az életenergiát.
Ő profi abban, hogy kokettál a Kaszásszal , de olyan erős életösztön van benne, hogy amit a Halálnak ad energiát, azt másoktól szedi el… a sajátja köszöni pont elég arra, hogy minden reggel mosollyal a kis csontsovány arcán ébred, örül nekem majd átváltozik zombivá és elkezdi pocskondiázni maga körül a világot, mert ha másra nem is, arra mindenképp akar emlékezni, hogy semmi sem jó… ezt már pár éve profin míveli és pont ezzel zavarta el ebből a világból az anyut.

Szegény anyu, ha bármiről is eszembe jut , egyetlen érzés van bennem vele kapcsolatban, hogy nagyon nagyon szeretett volna még élni…sajnálom őt. Nem magam, én nem az önsajnálók társaságában vagyok jegyezve, akik az eltávozott családtagjukat holtukig siratják, hanem inkább azt látom, hogy aki távozott vajon időben tette, vagy előbb….vagy inkább később. Mert azok a földi embernek látszó energiagombócok, akik másokon élősködve elvesznek, és már nem tanít a létezésük csak rombol, nem valók a földi világba, mert elveszik az energiát azoktól akik még építenék azt.

Nem csak a papa ilyen energiarabló, aki nem talál semmi már ebben a világban, hanem én is éreztem, hogy ilyen leszek mint ő, ha nem erőszakolok magamba valami életcélt. Érdekes szembesülni azzal, hogy mennyire erős bennem az ellenállás és mennyire nem fogom fel, hogy nem szabad felvennem mások belső harcát, főleg nem kell hagynom, hogy az én energiámat ellenen fordítva saját magam kényszerítsem arra, hogy feladjam az egészet, amiért megküzdöttem.

De nálunk nem kimondottan a papa jelenléte okozza a problémát.
Ő csak rávilágított arra, hogy legnagyobb gond az, hogy én nem teszek meg értem semmit, amit megtehetnék, csak azt figyelem, hogy körülöttem mindenkinek jó legyen. Elveszett ebben a nagy figyelésben az ÉN lényege és nem csoda, hogy nem találtam életcélt azon kívül mások kiszolgáló egysége legyek.

Elfáradtam…

A jelen helyzetben is majdnem sikerült már megtalálni egy egyensúlyt, amiben talán lett volna valami remény arra, hogy fel tudom építeni benne azt a ÉN- PROGRAMOT ami valójában szívesen lennék, de megint felborulni látszik a “rend” és úgy tűnik mindaddig fel is fog, míg nem tudok kiállni egyszer magamért.

Majd lesz valahogy…