Újhold

77 nap az új életünkben és a 20 nap a mindegy minden projektben…

Újhold van.

Azt nem tudom milyen jelentősége van annak,hogy ez az Újhold a Halakban teszi tiszteletét.

Számomra jelenleg annyira mindegy minden, az Újhold elég csendessé tesz, de ha valaki nem tiszteli ezt a csendet akkor egy pillanat alatt agresszív vérfarkassá változom és átharapom a torkát.

Tegnap a Pennyben álltam két ráérős kedves idős hölgy között a kasszánál akik fikázták az előttük vásàrló házaspárt, majd a pénztárost míg az elszalad egy hiányzó vonalkódért. Olyan rossz volt, majdnem megfulladtam tőlük. Egész nap a buszban ücsörögtem és tanulságos műsztorikat olvastam a faszbukon, amiket ki nem állhattam addig, míg rá nem jöttem hogy azért olvasom, mert nagyon ki vagyok éhezve egy pozitív sorsfordulatra, de tudomásul kell vegyem, hogy olyan itt már nem lesz, mert az egész életem egy nagy hazugság, amiben folyamatosan azt hazudom nekem, hogy van esély arra, hogy másképp legyen.

Nincs.

Sosem lesz pozitív(abb) az én életem, nem lehet az,
mert nem vagyok képes jobban teremteni.

Persze hálás vagyok mindenért.
Nekem mindenért annak kell lennem,
mert a nagy tanítások azt mantrázzák örüljek annak ami van, legyek hálás.
Aztán jól van minden ahogy van, minden amiben valójában lassan tényleg semmi nem marad nekem amit szeretek, csak az emberek akiket (ki)szolgál(hat)ok.
Marha jó ez. Sokáig azt hittem, hogy mindent én csesztem el, hogy az én depresszió ellene küzdelembe csömörlött bele körülöttem a világ, aztán kiderült, hogy nem is foglalkozott velem senki. Nyilván meg lehet unni ha valaki állandóan szenved.
Pont úgy küzdöttem a mindennapok szürkeségében mint az apám. Annyi talán a különbség-még-köztünk, hogy ő bár tudta, hogy az az állapot amibe került nem tőle függ, hanem valószínű valami okozza, nem is próbált ebből kikecmeregni, hanem bűnbánat nélkül önsajnálatba merülve szépen gyilkolta a környezetét.
Olyan érdekes, hogy például amíg hárman éltek a kutyával, a kutya erősen allergiás volt minden ételre. Nálunk ugyan itt a papa neki, aki tömi mindennel ami nem neki való, többek közt a csirkehússal is, amire allergiás, a kutya mégsem mutat allergiás tüneteket. Még… Mivel nálunk még van “életrezgés” . Arra a környezetre, ahol a szüleim éltek én is allergiás vagyok. De ezt a részt már elengedtem. Más majd biztosan nagyon boldog lesz ott.

Az Újhold kimondatja az igazságot.
Nem szépít..úgy csupaszon, semmi smink, semmi jelmez .
Elég kegyetlen.
Hiába akarok hazudni magamnak.
Felesleges.
Elcsesztem az egészet.

Ma a reggel kimondatta velem ,
hogy nem vagyok az anyám és itt most meg is húzom azt a vonalat,
amin nem fogok többet átlépni.

77 napja ügyintézek.
Anyu bankja folyamatos probléma maradt , a biztosító, (ahol nem is voltam, mert minek míg nincs meg a hagyatéki) és a hagyatéki van vissza, de mivel én kib@szott szociofóbiás vagyok és nem tudok viselkedni kiszolgáltatott helyzetben mert megsértődöm vagy bőgök a feszültségtől, kurvára megvisel ez az egész hercehurca.

Én nem vagyok az anyám és nem vagyok hajlandó az ő feladatait átvenni például az apuval kapcsolatban sem. Velem rosszul járt mert vannak határaim, amiket senki kedvéért nem fogok átlépni. Kezdem magam nagyon rosszul érezni és ez a helyzet fogja  megtanítani nekem végre kimondani azt az egyszerű szót hogy NEM.
Nem vagyok senki szolgája, kapcarongya, ügyintézője, ahogy nekem sem akarja senki levenni ezeket a személyes terheket a vállamról.
De azt vettem észre, hogy kezdek úgy viselkedni mint az anyu, aki egyfolytában valamit intézett. Én mindent tök minimalista módon oldok meg, nekem nincs ezer bankom, nincs ezerfelé biztosításom én nem szoktam váltogatni, mert nem bírom az ilyen hercehurcát, most meg egyfolytában csak ki-be a hivatalokba, a boltokba, a gyógyszertárba… hát nem.

Egyszerűen fizikai képtelenség mindent megoldani egyszerre.
Azt vettem észre hogy én eközben már megint nem létezem. Ezekben az ügyintézésekben semmi sem rólam szól. A napjaim kiteszi a mindenki más utáni, a mindenki másért folyó feladatok elvégzése. Mire mindent megoldok már este van. Másnap kezdődik elölről. Én ehhez nem vagyok hozzászokva és nem is akarok.

Nekem az is nagyon kényelmetlen, hogy a papának meg kell vennem a bort. Ott tolom a kocsiba a kommersz bort naponta és ez olyan gáz, hogy napi szinten ég le a pofámról a bőr. Miért kell nekem ez a sok megalázó helyzet? Mivel vonzom én ezt be? Vagy mit vétettem még amiért még nem kaptam meg a karma csókját? Kit szóltam még meg, kit bántottam meg, jelentkezzetek és büntessetek aztán hagyjatok már egy kicsit légyszi most már élni. Pont most jött ez a sok szar, mikor már majdnem sikerült “életet adnom az értelmemnek”.

Az összes ami én vagyok, ami nekem maradt belőlem az a kevés pillanat,
amikor a busz mozog alattam,
abban a pillanatban amikor megállok végem van.
Akkor csak az van, hogy azonnal haza itt lenni a stagnáló semmiben a romhalmazban, amiben lassan mindenhol apám lepakolt dolgaiba botlom, az ő igényeit lesve és persze nem megfelelve.
Ahol a kezdeti ígéretek passzív tagadásba fulladnak,
ahol egyre jobban nehezedik és mélyül a csend.

Kurva rossz, hogy közben érzem, neki is rossz.
Szar lehet itt lenni koloncnak.
Nem kolonc amúgy hanem “teher”…
Nem édes teher, hanem kötelesség.
Édes teher akkor lenne, ha volna olyan intelligens és felfogná,
hogy nem a Bettyke vagyok, akinek eddig adagolta a lélekmérget, hanem a fogyatékos lánya, az aki nem lett orvos, tanár, vagy  stewardess “csak” egy buszsofőr amit soha nem fogadott el, és próbálna kicsit jobb kedvet hazudni, hogy az állandó világfájdalommal ne gyilkolja meg az amúgy is küzdő gyerekét…

Én vagyok a hülye gyáva hős, aki nem vállalta be az önző gyerek nyugalmas szerepét, és nem hagyta a saját teremtésébe belefulladni.
De tudom úgyis (és mindenki tudja) ez a vége csak addig párszor beledöglök, szétb@szom a családom és lesz okom rá hogy én is ócskán végezzem majd, mint ahogy tervezi magának az apám.

Az Újhold azt is kimondatta velem, hogy nem lenne megoldás ha a papa holnap nem lenne már itt, mert mi szépen visszasüllyednénk abba a közönybe, amiből anyu távozása billentett ki minket.
Abba a világba, ahol jódolgunkban nem tudtuk értékelni azt a csodát amit egymásnak kellet volna, hogy jelentsünk az elmúlt több mint kettő évtizedben,
mert csak most szembesültünk azzal, hogy milyen mikor egy pillanat alatt minden megváltozik, milyen rövid is az élet.

Hát ennyit a tizenegyedik hétfordulóján az új életünknek, amit nem mi akartunk,
de jócskán van részünk a teremtésében.
Így jártunk.

A mai nap legfontosabb dolga mégis az, hogy sikerült venni 3 bála szénát a Lajosnak és kedves Lujzikájának, mert nincs annál frusztrálóbb érzés, mint az ha valaki ránk van szorulva és nem tudjuk megadni neki azt amire szüksége van.
Őszintén…elég szomorú azért, hogy a gondoskodást még egy kecske is jobban értékeli, mint az, akit szeretettel látunk, de mindent elkövet, hogy megingasson ebben az érzésben bennünket.
Milyen jó, hogy amúgy a szeretet nem függhet semmitől, így nem csoda, hogy előbb szakad meg annak az embernek a szíve, akinek semmibe veszik a szeretetét, mint azé, aki nem képes értékelni azt.

Legyen szép, jól teremtő mostotok.
Tücsimami újholdas irományát olvashattátok.
Még eljön az idő hogy én is fejlődöm annyit, hogy arcom és hangom adom a gondolataimnak. Addig jó Nektek míg nem 😀