94. nap és az érzések

Szenteste óta 94 nap telt el.
Szenteste anyutól megkaptam élete nagy szerelmét ajándékba.
Ha még nem unnánk a témát, juhuhúúú ez az ÚJ ÉLETÜNK az üdv a szar döntések klubjában című csoportban.
Egyre nehezebben kommunikálok kifelé, fulladok a hányinger és a gyomorideg érzésétől 94 napja, és nem tudom megszüntetni, mert mire én elfogadásba emelkednék addigra a család omlik össze és újra magamra veszem a felelősség terhét, hogy miattam szar a világ, de őszintén mondva már unom ezt a szerepet is és egyre kegyetlenebb módon tör fel belőlem az én igazságom.

A papa…
A papa köszöni szépen nagyon el van.
Amióta a verbális erőszakot nem tudja már kint alkalmazni, azóta visszább vett. Vagy lehet, hogy nem vett visszább csak senkit nem érdekel a dünnyögése.
Nem tudni, hogy szándékosan-e vagy a leépülés jegyeit mutatva itt-ott próbálja az ellenkezőjét csinálni annak amit megbeszélünk. Fizikailag gyengül, szeretne hasznos lenni, de semmit nem tud csinálni, de dühíti ha más csinálja.
Megtörte, hogy társa nélkül maradt, biztosan nagyon rossz neki ez a helyzet, de sem a régi otthonába való visszatérést nem említi, az intézménybe vonulás gondolata a kutyája miatt nem opció számára.
A kutyával való törődés kimerül abban, hogy tömi bele az ételt, ami nem a kutyának van szánva, de nem figyel arra, hogy a kutya hagyjon minket mondjuk éjjel aludni, és ebből van talán a legtöbb konfliktus a család és közte.
Bennem nincs konfliktus csak hatalmas tanulságok.

A család
A családom most érte el a tűréshatárt.
Innentől nem tudni, hogy hogyan tovább.
A papa addig lesz itt – az állapotától függően- míg nekem van akkora értékem (szeretnek vagy van érdekük bennem) hogy miattam tűrik a helyzetet tovább.
Ha feláldozható leszek,
akkor a papa megy vissza a házába valószínűleg velem együtt.
És ezt az “érzést” nem tudom megmagyarázni.
Még nem jött el az ideje annak, hogy a másik választható opciót válasszuk és ennek az az egyszerű oka is van, hogy mérlegre tettem a szerepem a családban.
Jelenleg még nem vagyok benne biztos, hogy a papa távozása mit hoz ebbe a közösségbe.
Visszaáll a múltbéli rend,
amiben egymás mellett élünk tovább vagy folytatjuk ezt az újnak ható együttélést?
Mert az érkezése elég nagy változást hozott az emberi kapcsolatokban, legalábbis köztem és a családom között és pozitív irányban.
Jelenleg sokkal nagyobb a “szeretet- rezgés”, az összetartozás érzése, a “mi vagyunk egy család” , ami eddig elveszett a munkába temetkezésben. A mama hirtelen távozása rávilágított arra, hogy ha teljesen véletlenül nekünk még van kit szeretni vagy van aki elfogadja tőlünk a szeretetünk, van kiről gondoskodni, aki ezt viszonozza, akkor tegyük meg, mert lehet holnap nem lesz. De a mama távozása arra is rámutatott, hogy ha valakivel nincs már meg a harmónia a kapcsolatunkban akkor ne legyen semmi olyan érdek, ami miatt vele vagy a közelébe maradunk, mert rést üt a pajzsunkon és megbetegít vagy elmenekülésre kényszerít.

A minap el kellett vinnem a papát a hagyatéki tárgyalásra. Semmi más kívánságom nem volt, csak annyi, hogy ha már rajtam maradt az ügyintézés terhe ( és mert szociofób vagyok, ami elég szélsőséges viselkedést vált ki belőlem az ügyintézőktől függően) hogy ha lehet normális közjegyzőt fogjunk ki, mert a régi kicsit zord és morcos volt, és nagy szerencsénkre olyan kellemes ( ha lehet ezt mondani egy hagyatéki tárgyalásra) légkörben zajlott az egész és olyan empatikusan kezelték a papát és a poénjait, hogy nagyon hálás vagyok. Végre jól tudok kérni az Univerzumtól. Ha már nem tudom megúszni ezeket a dolgokat legalább legyen zökkenőmentes az emberi tényező. És így lett..
Még visszavan egy nagy kör és lezártnak tekintem életem azon szakaszát, ahol
meg kellett felelnem bárkinek is.
Apunak nem volt abban a kategóriában akinek meg akartam volna felelni, mert
amikor buszvezető lettem, akkor ő elhatárolódott tőlem. Nem fogadta el soha.
Anyu tudott bennem megfelelési kényszert generálni, Az ő viselkedése tett engem ilyen “lelki nyomorékká” de nem vádolom ezzel, őt meg az anyja tette azzá, gondolom kötelességének érezte ezt tovább adni.

Én nagyon igyekszem nem megnyomorítani a gyerekeim életét, vannak még motívumok amik nem jók, de rajta vagyok az ügyön, hogy ezeket eltüntessem.
Akkor lesz minden a legnagyobb rendben.
Apu és anyu kapcsolatában apu volt az az eszköz aki megteremtette a lehetőséget, hogy az anyu kiemelkedjen abból a közegből amibe született. Nem sikerült neki végül. Az utolsó éveiben oda húzott vissza. A “rokonai” sosem fogják érteni én miért zárkóztam el tőlük.. de nem is kell. Aki 50 évig nem volt fontos számukra, 50 év után sem legyen. Számomra sem azok.

Én.
Nekem furcsa érzéseim, megéléseim vannak.
Vagy tudatosan és/vagy védelmi okokból nem tekintek előre,
már terveim sem nagyon vannak. Megfogadtam, hogy nem panaszkodom, hiszen minden ami van az én döntésem eredménye. Megérdemlem, ha szarul érzem magam emiatt.
Teszem a dolgom.
Egyre kevésbé érint meg érzelmileg a külvilág, bár érzem az embereket, rájöttem, hogy mindenki akivel dolgom van az részem,
egy bennem rejlő motívum felnagyított darabja, amit meg kell értsek,
és ha megértettem akkor vagy semlegessé válik vagy eltűnik a világomból.

Hamar túl kell lépjek a belső feszültséget generáló részeken,
mert megbetegítenek.
Itthon próbáluk a házat a legkisebb konfliktus okozó elosztásba rendezni, ez idő és költség, közben változások lesznek a munkahelyen is,
ami inkább pozitív egy kisebb negatív folttal.
Holnap elköszönök attól a járattól és rajta pár új kedvessé vált utastól,
ami kisegített a nehéz helyzetben. Újra vidéki telephelyes leszek (ami kevésbé biztonságos nekem ) de “busztulajdonos” egy kis időre,
ami azt jelenti, hogy a saját szabályaim (végre az előírások szerint) dolgozhatok. Nekem ez nagyon hiányzott az elmúlt 28 évben. Mert mindig mások határoztak meg a szabályokat, és én nem mindhez tudtam igazodni. Tudom, hogy nem fog sokáig tartani ez az állapot és azt is, hogy még magányosabb leszek eztán, de biztosan kell nekem ez a csend ahhoz, hogy újra halljam a belső hangot és hagyjam, hogy vezessen végig az akadályokon, hogy folytathassuk az utunk tovább.

Hogy vagyok?
Jól…
Hazudok?
Nem…
Tényleg jól vagyok.
Jó, fizikaileg nem nagyon, mert vannak bajok,
de mindenkinek van valami baja így 50 körül..
Lelkileg meg, nos hagyom a dolgokat megtörténni,
úgyis az van, ami meg van írva.
Én még szerencsés is vagyok.
Körülöttem sokkal több/nagyobb problémával is élnek emberek.
Mégis képesek nevetni, örülni, ölelni, szeretni.
Alakulok.. mindig…nem vagyok olyan mint Magyarország,
mert én tényleg előre megyek. 🙂
(szar poén volt, de most ennek volt az helye)
El lehet engedni mindent.
És mindenkit..

Nem sikerült jól ez a poszt most, de azért megosztom.
Mást akartam írni másképp, de ez lett belőle.