124. nap

124. nap az új életünkben.

Egy hét viszonylag normális –számomra már utópikus– állapot után sikeres leszállást hajtottunk végre a kilátástalanság szigetén.

Vajon mit kell még felismernem/ elismernem/ elfogadnom/elengednem magamban, amire apám a tükör?

Folyik a Papa-szoba projekt.  A házam, ami anyu szerint csak egy cigányputri volt, ahová nem jöhettek a rokonok , az én kis vityillóm, amit úgy szerettem ahogy volt, jelenleg romokban. A világ legjobb beszélgetős zárt teraszából a ház legnagyobb szobája készül apámnak, akinek ez “börtöncellát”, kitelepítést, kizárást, elkülönítést jelent. Jelenleg 6 négyzetméter helye van, most lesz 17. Jelenleg nincs ablaka, most lesz kettő és egy ajtó amin napi 37x ki be járhat a kutya, az a kutya aki már menekül apu elől, mert unja, hogy kint még zajlik az élet,neki még már aludni kell mennie,mert apám eröszakolja rá az akaratát.

Minden neki szánt kényelem ellenére pocskondiázza minden szándékunk, tettünk. Nyilván a mi érdekünk, hogy olyan helye legyen,ahol a kutya nem a mi idegeinket cincálja.

A teraszom lezárásával megszűnik a bejárat,így a régi bejáratunk lett megnyitva ahol az én kis boszorkánykonyhám volt. A konyha atkerül az étkezőm nappali oldalára és nem lesz nappalim. Se terasz, se nappali , se konyha egy ideig, csak a papa szobája,hogy legyen nyugalom végre. De tartok tőle,hogy a nyugalom az elveszett.

Még mindig hoz belőlem a felszínre olyan “hibákat” amiket én követtem el mások ellen  Ugyanolyan vagyok mint ő.  Vagyis remélem csak voltam. Dobálom a sértő szavakat úgy, hogy nem is gondolom őket. Kontroll nélkül bántottam meg másokat. Még mindig szembesülök a saját ócskaságommal. De tanulók is. Ma sem szóltam be a csöppet sem logikusan gondolkodó elém vágó kollégának. Már megtanultam átlépni a vélt vagy valós sérelmeimen.

Megmondtam az apámnak,hogy gondolkozzon el azon, hogy mit művel, és hogy ezt tette anyuval is. Állandó sértegetés, dünnyögés, verbális bántalmazások. Biztosan nagyon rossz neki, lehet belül nem ilyen, de megtagadja a segítséget. Érzem, hogy börtönben van, az elme börtönében, magamra ismerek benne, és hálát adok a Mindenségnek azért,hogy én nem leszek már biztosan ilyen.

Mostanában sokszor eszembe jut az anyu. Sokszor, mikor egyedül vagyok ,.elmondom neki,hogy mennyire sajnálom azért amit apu mellett el kellett viseljen és hogy mennyire várta a pillanatot, hogy szabad legyen. Pont mint én. 

Viszont én sokkal szerencsésebb vagyok, mint az anyu, mert engem pont a most zajló megpróbáltatások juttatnak el a végső szabadság állapotába.  Azt hiszem ha ez nem történik így, ahogy történt, akkor én sosem érzem még azt a szeretetet,ami körülvesz. Azt hiszem pont ezért nem tudja a szavakból faragott tőrt a lelkembe nyomni az apám. De érzem, hogy fáradok. És egyre kevésbé látom a végét ennek a történetnek

Egy dolog viszont biztos. Ha nem lenne a családom, már se ő sem én nem élnénk.