A “hovatartozásról”

Mivel nem tartozom a műveltek sorába, mert NEM ÉRDEKEL semmi, ezért nem fogok semmilyen tanulmányt idevarázsolni a gondolataim köré vagy mögé, egyszerűen szeretném megosztani azokat a gondoltokat amik egy-egy betévedt hír kapcsán felhoznak belőlem emlékeket vagy megéléseket.

Nem nagyon értettem, hogy honnan került elő az a téma globálisan, hogy hagyjuk a gyerekeket dönteni a nemi hovatartozásukról, függetlenül attól, hogy melyik nemi státuszba születtek bele. Első és sokadik hallásra nem normális dolog ez az emberek nagy többsége szerint, hogy a megszületett Béluska Blankává változik.

Szintén sokadik hallásra sem elfogadott a homoszexualitás, sem a semmi ami “normálistól” eltér. De mi a normális? És miért az a normális? 🙂

Én kisgyerek koromban Öcsi voltam. 🙂
90%-ban fiús játékaim voltak. Voltak babáim, de nálam a babák inkább az általam vágyott család modellezésére voltak, sokat emberkéztem, legó vagy play mobil bábukkal is nagy családokat “játszottam”.
De többségében fegyvereim, katonák, indiánok, gombfocim, bőrfocim, távirányítós autóm, gördeszkám volt és a fél életem odaadtam volna egy pedalos gokartért…
Nem voltak lány barátaim, gyűlöltem a nőket. ( kiskoromban a felső szomszédban lakó Évike mindig püffölt engem meg az öccsét és onnatól nem barátkoztam lányokkal)

Utáltam a szoknyát.
Csak kötelező kisdobos/úttörő egyenruhámhoz volt szoknyám, amúgy csak melegítőm és sportcipőm volt. Farmert csak 13 ées koromban vettem fel és akkor volt az első szoknyám is. Akkor lettem külső nyomásra fiúból lány.
Elég nagy törés volt. Rögtön a ló másik oldalán találtam magam. Jó tanárom volt, egy “ribanckodó tanárnéni”, akinek falaztam, be is vezetett a nagybetűs életbe a példájával.
Ha én a mostani nagy szabad szellemű világban lettem volna 13 éves, nem lett volna soha szoknyám, és lehetséges, hogy éltem volna annak a lehetőségével, hogy férfiként éljek inkább. Mert 50 éves koromra sem sikerült igazán nővé válnom, minden önerőszak ellenére sem.

Mára inkább a semleges kategóriába helyezem magam, és nem érdekel különösebben az, hogy valaki férfi vagy nő. Abszolút nem érdekel a külvilág “nemisége” csak az “embersége” de a nőkkel a kommunikációm a mai napig nehézkes.

Érdekel viszont az a kérdés, hogy miért került elő ez a “nemválasztás” körüli hercehurca, mi váltzik a “rendszerben” ?
ÉS ami a még nagyobb kérdés, hogy vajon “mi” / “ki” manipulálja a PROGRAMOT.

Az emberek világában a kétneműségnek semmi más jelentősége nincs, csak a fajfenntartás. Azért “normális” az, hogy vannak férfiak meg nők mert ha nem lenne ez a felállás nem működne természetes úton a szaporodás. Mivel az ember képes az ösztönei felett uralkodni ( legalábbis egy bizonyos tudatszint felett) valószínűleg kihalna az emberi faj, ha az utolsó ember is olyan magas tudatszinten lenne, ahol képes lenne felfogni, hogy már nem képes egészséges egyed létrehozására természetes úton. PROGRAM.. minden PROGRAM és most valaki/valami manipulálja a programot, mert túl sokan “lett” és túl beteg az emberiség…rossz az irány…

Ebből a témából érkeztem meg a nagy kérdéshez, hogy vajon:
– ki vagy mi dönti el, hogy mi a normális ebben a világban és miért van egyre több sérült ember, aki azért sérül, mert nem fogadják el azt aki ő valójában?
– ha mindenki önmegvalósítja a programot, ami a feladata , akkor miért van mégis az, hogy egyre kevesebben érzik magukat jól az adott helyzetben amiben az “ébredés” éri őket?
– miért nem tesszük azt, amit szeretnénk?
– kinek akarunk megfelelni és főleg miért?
– miért hisszük, hogy akinek meg akarunk felelni annak számítunk? ( az az ember aki meg akar felelni soha nem lesz több csak táplálék a ragadozók számára, feláldozható, úgynevezett “cégérdek”, ahogy nem kell , kikukázzák…)

Én most, hogy benne vagyok ebben a “papa” helyzetben látom, hogy nekem teljesen természetes dolog az ami teszek, holott azt hittem, hogy ez “kényszer” helyzet. Nem igaz, mert én semmit nem teszek kényszerből. Illetve ha mégis tennem kell, azt nagyon gyorsan rendezem, mert ha nem, akkor hajlamos vagyok nem tenni…
( például hivatali ügyintézés…nekem ez NEM.. és egyre inkább NEM és képes vagyok inkább fizetni valakinek, hogy helyettem tegye meg, mert ami NEM , az NEM. )

Van kötelességtudatom, de én döntöm el, hogy számomra mit jelent a kötelesség és amióta anyu nincs, azóta senki véleménye nem mérvadó az életem bármely területén hozott döntésekben. Megszünt a kisebbrendűségi érzésem, mert “semmilyenrendűségem” van, senkivel nem hasonlítom össze magam. Nem menő dolog senkinek megfelelni, vagy valakikhez tartozni, valakinek a faszszopója lenni, nem menő része lenni valaminek amivel nem rezgek össze.

Egyszerűen vagyok, teszem a dolgom.
Azt amit én a dolgomnak gondolok és ez jó.
Nem tartozom sehova… de mindenhez kapcsolódom.
Olyan szinten elfáradtam embernek lenni, hogy megtanultam a csendet.
És csoda is történt velem, mert semmi nem érdekel VÉGRE, mert ez annyit jelent, hogy MINDENT be tudok fogadni, mert nem korlátozza le a figyelmem egy irány.
Nem akarok semmit… olyan jó érzés nem akarni semmit.
Azt is megéltem, hogy ha valami nem megy, azt tényleg nem kell erőltetni.. mert azrt nem megy, mert nem jó az irány. Az az irány ami a miénk, azon minden akadály eltűnik, ha elég közel érünk hozzá 😉

Valami van a levegőben…