Jelek mindenütt…

Mindig is figyelmeztetve voltam a Belső Hang által ha valami “probléma” közeledett felém, de 90%-ban nem veszem komolyan a jelzéseket.
A minap posztoltam, hogy többszöri figyelmeztetés ellenére is itthon maradt a szemüvegem, ami azért is rossz, mert nem csak romlott a látásom az utóbbi időben, hanem elé rosszul reagálom a fényt, így volt hunyorgás a reggeli kanyarokon.

Tegnap jelezte a Belső Hang, hogy amúgy nem találkoztunk a busz kulcsával a hétvégén, és tán meg kellene keresni, mert hétfő reggel pánikolni fogok, ha nem lesz meg. B@sztam rá… pedig többször is jött a jel, hogy de tényleg sehol nincs, akkor mi lesz, az az egy van. És eljött a reggel. A Teremtés Mennyei Kocsmájában, a sok megnyilvánulási formánkat figyelő monitoros Angyalok már megtették a tétjeiket arra vonatkozólag, hogy milyen szintű pánikroham fog majd átfutni rajtam a kulcsok keresése közben…

A hétfő tiszteletére simán iktattam a háromórási ébresztőt és a negyednégyesnél az “amúgy nincs meg a buszkulcs” jelzésű adrenalinos doboz felrúgása után lázas keresés kezdődött . Apának nem is mertem szólni, mert akkor tutira jól felcseszem ezzel, ő meg azzal, hogy mondja a magáét és így nem jó kezdeni sem a reggelt, sem a hetet… Mindent megnéztem, még a kocsiját is…semmi. Mondtam is, hogy nagyon szuper mert fel kell hívjak valakit, hogy van-e bent tartalék busz, és bevallani, hogy ezt elcsesztem, amikor 38 perc már izzadós pánikolás után megszántak fentről és közölték, hogy a kocsi ülései alatt/mellett is jól nézzek körül még egyszer…

Abszolút lehetetlen helyen az ülés mellett alácsúszva ott figyelt, az amúgy nem kis kulcscsomó.. 😀 Kettő napig szakaszosan jelent meg előttem a “nem láttam a kulcsot, hova, mibe tetted? ” kérdés és nem volt meg az a mozdulat sem, hogy egyáltalán bezártam a buszt, vagy kivettem volna belőle a kulcsot.

MINDEN, tényleg MINDEN előre van jelezve.
Mégsem tudok odafigyelni rá eléggé.
Persze van, hogy igen.
Vannak érzések, és én mindig általuk döntök.

Most is vannak érzéseim és kicsit elgondolkodtattak.

Én jó ideje mindent “egyszerűsítek” és lezárok.
Tegnap felmerült bennem, hogy közel van az újjászületésem.
Csak azt nem tudom, hogy ebben a testben amiben vagyok,
vagy újra kell kezdenem,
mert elcsesztem az életem megint.

Vasárnap aláírtuk a papírokat és új tulajdonosa lett a szüleim apró otthonának.
Apuban ( meg bennem is) szerintem ezzel a tollvonással tudatosult,
hogy ha tetszik neki, ha nem nem szabadul tőlünk már.
Kicsit visszább vett ( persze ez időlegesen) a csesztetésemből,
de még intenzívebben amortizálja magát. Ezzel már nem tudok és nem is akarok mit kezdeni.
Olyan érzésem van, hogy lezárok..
Vége van.
Mindennek..
Nagyon várom, hogy ne kelljen többet arra mennem ahol a szüleim laktak.
Évek óta gyomorgörcsöm volt, ha oda kellett menni.
Most akkor van gyomorgörcsöm, ha itthon vagyok.
A papa biztosítja, hogy lassan kimerüljenek a telepeim.
De mi lesz ha nem az enyém merül előbb, hanem a papáé?
Mit kezdek az új életemmel?
Vannak dolgok amik nem változnak.
Még mindig loholok a figyelem, a “fontos legyek valakinek” után.
De nem akarok már fontos lenni, mert
abszolút értékrendváltás zajlik bennem.
Semmilyen pénz, vagyon vagy tárgyi érték nem érdekel, és nincs érdekemben senki emberfia(lánya).
Ma kicsit fájt még, amikor rádöbbentem, hogy lényegtelen ebben a világban,
hogy ki kivel ossza meg a fontos dolgait, az a lényeg, hogy megossza.
És én is így veszítettem el annó a legjobb barátom, hogy inkább az egész világgal megosztottam magam , mert a sok idegen közül mindig volt akit látszólag érdekelt, és most én jártam így, hogy akinek eddig fontos voltam már nem vagyok annyira fontos, vagy ha egózósabban akarnék fogalmazni akkor már nem vagyok “fontosabb” mint 5000 másik “idegen”.
Mert néha jólett volna valakinek VALAKI lenni.
De nem lehetek, mert nekem már nincs kapacitásom arra,
hogy viszonozzam ezt.
Nem fontos már…
Sokkal könnyebb lesz elmenni,
ha csak egy valakivel lesz kevesebb az ismerősök száma,
és nem egy Valakivel…

183 nap telt el anyu távozása óta,
és ebben a 183 napban sokkal többet éltünk mint az
elmúlt 3650-ben… Ez megdöbbentő…
Milyen sokra is vihettük volna, ha megmozdulunk előbb.
Hálásnak kellene lennem anyunak, hogy ilyen jól kicseszett velem,
és itt hagyta nekem ezt a morcos öregembert, akinek soha semmi nem elég jó,
mert ezzel a viselkedéssel a világból még nem, de a posványból amiben évtizedekig ücsörögtünk jól kizavart minket.
Nem tudom megérdemlem -e a földi nyugalmat, vagy csak a föld alattit,
ha mégis leszek olyan helyzetben, hogy megélhetem, akkor megígérem, hogy megírom azt a könyvet, amiből akit érdekel megtudhatja mitől lettem ilyen
“léleknyomorék de valójában megvilágosodottságos megéléses”
Remélem Szepes Marika néni odaátról segít majd megírni.. 🙂