Július a lezárások hónapja…

…ma Budapesten jártunk, visszavittük a Merci albérletének kulcsát, lezárult egy korszak. Ma volt szinte, hogy gőzerővel kerestük azt a helyet, ahol az egyetemi évek alatt meghúzhatja magát, így találtunk rá a Rezgőfű utcában a magánkollégiumként üzemelő lakásra, ahol jó környéken, jó helyen tudtuk a Lányt. Már kiköltözött, már amit fent kell töltsön megoldja vonattal…

Én is költöztetem közben Anyu hagyatékának használható részét a garázsomba, próbáljuk lezárni ezt az egész “korszakot” de nem könnyű, sőt számomra olyan szinten terhelő, hogy kezdek teljesen begolyózni tőle. A saját vágyott világom és a belém nevelt (vert) program között őrlődöm, olyan szinten, hogy kezd elegem lenni az egész életből. Nem panasz, nem segélykérés, nem fenyegetés ezt, hanem tény.

Egész életemben úgy éltem, hogy mások levetet szarját hordoztam a testemben, lelkemben. Anyunak mindig mindenből az új, a legjobb kellett, a régit köteles voltam elfogadni, és használni, mert ellenőrizték. “Más örülne, más megbecsülné, ha kapna, más, más más….” nekem nem lehetett önálló stílusom, nem lehetett olyan a világom , amilyennek én vágytam, mert tele volt nyomva olyan dolgokkal, amit ők szerettek.

Ahogy apám idehoztam, mert nem tudtam volna soha megbocsátani magamnak, ha magára hagyom, elkezd bele befolyni a világomba minden onnan, ahonnan évek óta menekülök. NEM AKAROM… Eközben rosszalló pillantásokat vetnek rám az emberek, mert én nem tisztelem a szüleim múltját. Az elmúlt hat hónapban épp azt próbálom feldolgozni, hogy nem is tudtam eddig, hogy milyen emberré vált az apám a sok csodálatos atomerőműves év alatt, ahol hercegeket és hercegnőket hoznak létre, ahol királyokat termelnek a pórnép fölé, ahol cselédnek nézik maguk körül az egész világot. Elfáradtam. Nincs se kedvem se energiám többet erről írni, még egy egyszer benyitok abba a házba,és átadom a kulcsokat, ahol anyu úgy döntött elmegy és szeretettel rám ruházza mindazt a fájdalmat és tehetetlenség érzést, amit ő átélt élete utolsó hónapjaiban.

Nem szívesen beszélek arról, hogy már nincs türelmem a cinikus mosolyhoz, ami apu enged meg magának, ha arról beszélek, ami nekem probléma ebben az együttélésben. Amikor legutoljára a házában járt és az elrejtett unicumos üveg maradék tartalmát a szemem láttára lehömpölygette a torkán, jó húsz perces előadás részese lehetett arról, hogy mit művel velem / velünk annak ellenére, hogy az elmúlt hat -hét hónap arról szólt, hogy neki megfelelő körülményeket teremtsünk, ha már ilyen döntést kényszerültem hozni, hogy több generációs család legyünk. Édes jó Istenem, hogy én mennyire vágytam egy nagy családra és most, hogy megadatik, most jövök rá, hogy nekem semmilyen család , sem barát sem ismerős, sem senki nem való, mert nem tudok már mit kezdeni az emberekkel. Én nagyon fáradt vagyok. Olyan fáradt vagyok, hogy ma Budapesten odaadtam az autó kulcsát a Lányomnak, hogy ha esetleg nem jönnék vissza Szent Margittól, legyen amivel hazaviszik majd az autót. Azt hiszik viccelek… Olyan súly van a lelkemen, hogy levegőt nem kapok tőle. Menni sem tudok…. erőm fogyott.

Ma elmentem mégis Budapestre, és amíg a Mercinek dolga akadt, meglátogattam a Margit-szigeten a kolostorromot, bár oda inkább hajnalban jó menni, mert nincs más akkor ott csak a sok kismadár és mókus, nem jönnek falmaradványokon ugráló turisták megzavarni a csendet. Amióta anyu elment nem voltam ott. Nem tudok mit mondani Szent Margitnak, csak mélységesen szégyellem magam a gondoltaim miatt.
Ott voltam, és az emlékhelynél betoltam egy teamécsest egy másik már égő mellé, bár ilyen melegben nem szabad tüzet gyújtani, talán a kövön nem lett baj belőle, muszáj volt ott lenni és a lelkemnek muszáj volt beleolvadni abba a számomra megnyugtató, megbocsájtó, ölelő, és bár rom, és bár síemlék, mégis abszolút élő, örökké élő és gyógyító környezetbe.

Most egy kicsit elhallgatok, most egy kicsit visszavonulok, most megpróbálok nem meghalni mint az anyám. Nem hiszem, hogy bárkinek szüksége lenne egy ilyen ócska emberre, aki nem tiszteli hanem inkább menekül attól a múlttól, ami számára a mostban igen nagy keserűséggel meghintett feladatot hozott. Szégyellem magam mindenki előtt, ezért nem érzem méltónak magam arra, hogy figyelmet, szeretetet kapjak Tőletek és ezért érzem úgy, hogy nem akarok többé itt lenni köztetek. Inkább elbújdosni szeretnék mert ezt érdemlem.
Tudjátok ennél többre, mint amit teszek nem vagyok képes.
Nem vagyok alázatos mint Szent Margit, már kikérem magamnak, ha valami nem tetszik és elég csúnyán reagálok arra, hogy valaki nem úgy bánik velem, ahogy én vele. Kiveszik lassan belőlem minden emberi érzés, szerencsére sírni még tudok és hiszem, hogy ez megment attól, hogy kiköltözzön belőlem a lélek és kialudjon a fényem. Tudom, hogy nem becsültem meg az életet és elvették tőlem most az erőt, hogy elindulhassak és feltöltődhessek, amikor úgy érzem, hogy szükségem van arra, hogy máshol legyek.

Nem akarok már semmit. Nem hiszek abban, hogy lesz jobb is. Nem hiszem, hogy túl fogom élni. A motiváció sosem lehet külső pont, mert a külső pont sosem rajtunk múlik, csak az motiválhat, ami belül van, ami a belsőnek fontos, ami én vagyok.
És én most nem vagyok….sehol….

Néhány budapesti pillanat:

Nem éreztem túl jól magam, a túlélésért küzdve mentem ki a Szigetre. Nem találtam a busz indulási helyét, ezért az Őrzők egy kellemes megjelenésű , lilára festett hajú angyal küldtek hozzám , aki megkérdezte, hogy segíthet-e. Mondtam neki, hogy a busz indulási helyét keresem. Megmutatta és eltűnt. Azutáni pillanatban egy autós üldözés szemtanúja voltam, ahol az egyik kocsi szinte a híd falába préselte magát, hogy az amúgy egy sávos úton megelőzze az előtte lévőt, akinek kétszer is nekiment… aztán ők is eltűntek.
A buszok borzalmas utakon közlekednek és mennek mint az állat, mert ez van előírva nekik. Mindenhol valami bontás, terelés, pótlás van, borzasztó volt ebben a melegben eljutni a szigetre is… Nem ettem, nem ittam, időm sem volt, latte sem volt…
Nem vágyom már Budapestre, de ha túlélném az apámat, akkor el fogok menni a Margithoz és három nap kettő éjszaka ott fogok ülni a kolostor romok között, hátha feloldozást nyerek végre a bűneim alól.