216. nap egy újabb egy nagy egy hatalmas lezárás…

Először is szép és jó reggelt, ma nem jelentkezett a jó Tücsimami reggel, mert korán indult a nap és most a tízórási kávé magasságában tettem le a nagy p@csám ( héééé, nem írunk csúnyán! Ki a f@sz ír csúnyán? A számítógép sablont használ, hol itt a csúnya..jaaa hogy csúnya szó? Mert a nagy p@csa az nem csúnya? Hát dehogynem…na kuss írnék! ) egy pillanatra mert MOST kell írnom. Szóval ma Olga és Liliána napja van. Valamikor volt egy Olgám, de elcsesztem,…az Olgát is, meg meg sok más nevű embert is, aki elméletileg szeretett . Sebaj…lehetséges, hogy nincs is szükségem a szeretetre, mert csak a baj van belőle…főleg ha akarom. Na de ez ez egy másik történet.

Ma reggel a Lajos és királysága etetése után, miután drága apám megkávézott, felesezett és elszívta a “de szar, hogy megint felébredtem” pipáját elindultunk, hogy utolsó látogatását tegye élete munkájába, a házba ami minden öröme volt majd bánatává lett. Kétszer futottunk neki, hogy a szobájába elhozzon pár dolgot amivel kedvére dísztheti, mind a kétszer csúnya vita és ordibálás lett a vége (részemről, amit szégyellek is, de a lófasznak ( jaj bocsi, a ló péniszének) is van vége, elég volt az alpári megalázó, megtaposó, semmibe vevő stílusból, a lelki terrorból, a nárcisztikus ( ugye milyen jó, hogy divat lett ez a szó, aztán tényleg mindenkire illik aki kicsit is semmibe veszi maga körül a többi életet) Szóval ma is nekifutottunk.
Szent Margit vigyázta egykori Nyulak szigeti rezgés még munkál bennem, és minden szar pillanatban odarepítem magam a természet ölelte romok közé, hogy feltöltődjek, valamit megajándékoztam magam egy “boszorkány” karkötővel, mindegy is, hogy az vagy nem, de tartom magam az egyetlen szabályhoz, “bármit tehetek de nem árthatok vele senkinek”.
Szóval tegnap újabb megélésem volt, immár elég közelről abból a leckéből, hogy bármi, amihez más embernek is köze van képlékeny. Semmi sem fix, semmi sem tervezhető, semmi sem állandó. Ebből a nézőpontból sokkal könnyebb a levegővétel. Nem akarok semmit tegnaptól, amihez bárkinek is kell a segítsége, jóváhagyása. Leszarom az egész életet…nem érdekel..Teszem a dolgom, nem érdekel az akinek ez nem tetszik. Nem a kritikát nem fogadom el, hanem nem érdekel a rosszallás, az sem, hogy másoknak mi a véleménye a döntéseimről. MIvel senki sem segít megoldani a problémám sem, mert nem tud. Nem azért mert nem akar, hanem mert nem az ő feladata, de épp ebből kifolyásilag az sem a feladata, hogy kritizáljon. És PONT. Sálálálálá….

Apám az elmúlt hét kétszer 20 perces előadásom megtekintése után kicsit alázatosabban állt a ma reggeli programhoz. Borzasztóan szar érzés lehet neki az, hogy el kellett hagynia – a saját hibájából, az alkoholfüggőség okozta problémái és az élet hétköznapi feladataiban való nulla részvétele miatt az otthonát, amit az utóbbi 10 évben utált, benne mindennel és mindenkivel- kivéve a gömbkutyát, az istennőt.
Vonult a házban és lényegében semmit nem hoztunk el neki, mert mindent nem lehetett, inkább a semmit választotta. Pár kép, könyv, dísz….de minden ami anyura emlékezteti megy ki a garázsba mert kiviszi és otthagyja egy kipakolásra váró doboz tetején.
Borzasztó rossz érzés egyébként elherdálni egy élet munkáját, de ennél sokkal rosszabb érzés felhalmozni egy másik helyen soha ki nem nyitandó dobozokban.
Érdekes, ahogy az élet felkészített erre a pillantra. A legrosszabb rémálmaim egyike volt, hogy mi lesz ha meg kell szabadulnom attól a helytől, hogy fogom ezt kivitelezni, hogy szabadulok meg mindentől ami megköt, lehúz, amitől gyomoridegem és hányingerem van? Erre már csak a közmű óraállásianak olvasása van vissza és soha többé nem fordulok be azon az úton.
Jövő héten hazaérkezik az új tulajdonos, és megtörténik ez a “soha vissza ne tekints” pillanat. Nem tudom utána mennyit engednek még élni, de nem hittem volna, hogy nem az okozza a legnagyobb problémát, hogy egy morcos öregember dünnyög minden nap valamiért a neki felépített kis (nagy) szobából a kutyaszőr és behordott homok alól, hanem az, hogy miképp szabadulok meg az anyám által már már betegesen felhamozott dolgoktól.

Apám megjegyzete, hogy nekem tényleg semmi nincs szükségem csak egy ágyra meg egy fürdőszobára. Megemlítettem neki, hogy a mosógépre is… mert én tuti nem mosok kézzel, annyi pénzem mindig lesz hogy a váltás ruhám kimossam és csak olyan városban leszek hajléktalan, hol van ilyen közmosoda…ennyi. Kell egy uszodabérlet hogy tudjak zuhanyozni, némi apró a mosógépbe és egy pár forint, hogy igyak egy jó kis mandulatejes lattét a mekiben.. KB ennyi igényem van. És én büzske vagyok a minimalizmusomra. Ennek ellenére a házam tele van szeméttel…de nem sokáig, mert már tudom, hogy miképp kell kiszelektálni azt amire nincs szükség.
Anyu ruháit elvitte a szomszédasszonya, akit állítólag a szelleme minden héten meglátogat. Szerintem míg él nem kell ruhát vennie. Apu ruháit én hoztam el, ami szép és jó most mosás alatt van, mert minden penészes a zsúfolt szellőtlen ház miatt, ami használható de van belőle 100 darab meg megy a hajléktalanszállóra, mert tavaly nagyon örültek volna férfiruháknak. Hát van bőven, hogy valami jót is tegyek.
Ami meg bent maradt a házban azzal az új tulaj fog majd jótékonykodni, legalábbis ez már nem az én dolgom.

Azért egyetlen dolgot elhoztam ( nyilván több dolgot is, de azok használatba állítható főként konyhai eszközök a jövő generációja számára lehet soha ki nem nyitandó sdobozban, de mindegy is)– apámon kívül- az egyetlen tárgyat, ami számomra melegséget, szó szerint fényt jelent és az tárgy lesz amitől csak akkor válok meg ha nem lesz hol lakjam esetleg , egy lámpát.

Ez a lámpa sokkal idősebb mint én, de engem jelképez ezen a Földön.
Egy halovány fényt kibocsátó asztali, vagy éjjeli fénytadó.

Rajta vagy a fényképem, amit apám rakott rá akkor, amikor a kép készült.
Az egyetlen tárgy, amire szeretettel nézek és az egyetlen tárgy, amiből sugárzik felém az a szeretet, amire azt hiszem már csak én emlékszem egyedül, mert akkor elveszett, amikor a szerény kis ajkai életünk, a tökéletes bakonyi rezgést felcserélték a szüleim a gazdagságot jelképező gyüttment paksi atomvilágra.
ez a lámpa ott világított apám tökéletes rendben tartott íróasztalán , ahol csuda dolgokat rejtettek a fiókok… Tintákat, festékeket, tust…. Ollót, papírokat, ecseteket, nagy üveglap védte az asztallapot, alatt apám festette plakátok, fényképek…forgós szék, mellette egy nyírfából készült nagy virágtartó, a fehér törzsű fa gyönyörű volt a zöld növényekkel. Olyan más volt ott… szegények voltunk, de boldogok..aztán elmúlt és most jöttem rá, hogy én szeretek szegény lenni, mert semmire nincs szükségem ahhoz, hogy boldog legyek. Sőt, minél kevesebb szar vesz körül, annál nagyobb a boldogságom . És most kellett rádöbbennem, hogy ki is vagyok valójában és hogy igenis mindent elfogok követni, hogy csak olyan dolgok vegyenek körül, amire tutira szükségem van ahhoz, hogy boldog legyek. ÉS olyan emberek…

Őszintén mondom, hogy kezd lehullani rólam az átok…
Kezd erősödni a Fény…

itt ülök kint és rálátok az anyu fájára. Kétszer akkora már mint amikor elültettük a tavasszal. Pedig nem jellemző, hogy az ültetés évében megmozdul a fa. Ez a fa nagyon is él, és nagyon is szeret itt lenni a reggeli rigófüttyben és az esti galambos fürdőzős pillanatokban. És őszintén mondom, hogy sokkal jobb, hogy itt van ez a fa, mintha egy temetőben lenne egy feliratos síremlék, amit egyszer majd egy piros címke díszít, majd ledöntik, és valaki mást tesznek oda, aki fizet… nem nem…
Az élet örök, nem kell kőbe vésni, ott van fűben és fában….