Egy év műszaki…

Sokféle időszámítás létezik, nekem az éves ciklus az időszakos munkaalkalmassági vizsgálatok között eltelt kevesebb mint 365 nap egy szakasz, olyan, mintha egy évvel meg lenne hosszabbítva a munkaviszonyom.

Rendszerint látványosan rá szoktam stresszelni erre a mutatványra, idén a megváltozott életünk szinten tartja bennem a feszültséget, plusz azok a (lelki)sérülések, amiket magamnak okoztam így a halálos nyugalom és a halálos stressz szintje között ingázva fel sem tűnt, hogy aggódnék a “holnap” miatt, ami feszültség bennem van kizárólag annak szól, hogy a jelen egészségügyi helyzetben ki ne találjanak nekem semmi olyan bajt, amihez orvosra van szükség. Ennyi. Mert a megalázó helyzetekből most kicsit sok jutott és kezdem feladni pszichikailag az emberek világába való tartozás akaratát. (Ezt most kurvajól megfogalmaztam, szerintem értelme sincs, de szavakból csavart festékkel festett képpé lett)

Az orvosnál nem éreztem, de mérhető belső feszültség volt bennem, mert a vérnyomásom otthon mérve( idén kb egyszer sikerült megmérni🤫) gyógyszer és a meleg miatt alacsony, az orvosnál nyilván magas, de a romló szemem miatt új szemüveg ( fél havi fizetésért és még nem sikerült megszokni)a korom miatt friss labor is megvolt, ami nyilván kiváló, mert időm sincs testileg kimutathatóan szarul lenni, szóval igazából nem mondhatta a fiatal doktornő, hogy nem készültem. Nem is kekeckedett, utamra bocsátott azt jólvan.

Meg is ünnepeltem magam a Mekdönciben, de nem esett jól. Az utóbbi napokban összeszedett stressz szétette a gyomrom. 

Hogy miféle stressz?

Ki fogsz nevetni, de bennem egy fiktív világ van, amibe a fizikai világom bizonyos elemei élik az én érzékelésem és az öröklött programom szerint az életüket. Úgy reagálok mindent, hogy én ebben a fiktív világban azt a mintát tükrözzem, amit az az ember a fizikai világból, akiben valami miatt megrekedtem.

Mondok egy példát:

Volt rövid életem során két olyan “barátnőm” is,akik mindenkit fikáztak maguk körül és minket ” barátaikat” arra használtak, hogy a véleményüket helyeseljük. Én mindkét hölggyel azért szakítottam meg a barátságot, mert az én fiktív belső világomba elkezdtem ugyanazt tenni amit ők, viszont ez teljesen szemben áll velem,mert én sosem voltam pusmogós, azaz sosem érdekelt senki olyan szinten, hogy fikázzam, nem voltam sosem pletykás, nem dumálok senkiről szívesen. 

Most a belső világomban azokat a sérelmeket dramatizáltam túl, amikor engem elutasítanak, vagy nem kérnek a tapasztalataimból vagy a társaságomból és minden reakciót, szót, cselekvést, ki sem gondolt gondolatot magam ellen fordítottam egészen addig, míg ki nem égette belőlem a hovatartozás vágyát.

A fizikai életben, a családban minden ami én vagyok az hosszú ideje hülyeség, butaság, ostobaság, kevés. Nagyon sokáig rosszul esett, hogy az amit én “nyújtok”tudást az valójában senkinek nem kell.

Sokáig meg voltam zavarodva, mert én meg voltam arról győződve, hogy én egy vagány csaj vagyok, hogy nekem van némi megélésmennyiség a tarsolyomban. Apa sokkal többet tud nálam a fizikai világ dolgairól, de semmit arról ami azon túl van és az ő családjában ez férfi vonalon örökletes, hogy elég csúnyán le tudják hurrogni a nőket. Ahogy az apósom az anyóst, úgy apa engem és úgy a család többi tagja is engem, mert nálunk mindenki okosabbnak hiszi magát, pedig az én tudásom sem kevesebb csak más szögből látok dolgokat és míg én arra próbáltam tanítani a gyerekeim hogy az én nézőpontom nem az egyetlen, hanem egy a végtelenből, addig a család ( önmaguk szerint) domináns egyedei csak egy nézőpontot ismernek, ami nem az övék, hanem mindegy kié csak ne az enyém legyen ( 🤣)

Tegnapig bazira rosszul esett, hogy bármit is próbálok átadni, nem kell. Az én fiktív világomban ebbe belehaltam. És abban a pillanatban, amikor ebbe belehaltam kinyílt az ajtó a MOSTra és itt vagyok.

Lejárt a belső képzeletbeli világok ideje. Senki örökletes vagy erőszakkal rám tukmált vagy megfelelnivágyásból magamra erőltetett mintája nem kell. Nekem van egy karakterem, amit ÉN szeretek és én inkább olyan szeretnék lenni, amilyennek nekem jó.

Amikor bementem az üzemorvoshoz az az én volt ott velem, akit én szeretek, aki mindig önmagát adja és egyáltalán nem okoz problémát neki, ha ez az “önmaga” nem elég menő, nem elég kritikus, nem elég agresszív, nem elég saját nyálán csúszó szarosszájú seggnyaló, hanem pont olyan, amilyennek a Földre születése előtt a Programozóval megálmodták. Ezért lett még egy évvel meghosszabbítva a hobbim. Mert én én vagyok és nem kellett semmit mondani a fiatal dokinéni tudta, hogy ezzel a nővel itt igenis minden a legnagyobb rendben van

😉