🤔

Gondolkodóba esem egy ideje abban a témában,
hogy valójában mi határozza meg, hogy amit teszünk az jó?

Kinek az érdekeit képviseljük?

A kisgyerek ha alkot valamit, fest , rajzol, kavicsot gyűjt, homokvárat épít lelkesen mutatja és jobb esetben begyűjti az elismerést.
A jó tanulót dicséri a szülő, a tanár , ezerszer mondják, hogy ” magadnak tanulsz”, de az ember vágyik az elismerésre.
De kitől kell, hogy elismerést kapjon?

A gyerek a szülei elismerésére, az óvónéni elismerésére, a tanító elismerésére, a közösség vezetőjének elismerésére , annak az elismerésére vágyik, akire felnéz.
Ezek az elismerések motiválják arra, hogy tovább fejlődjön, alkosson.
Az a gyerek aki sehonnan nem kap elismerést az emberektől, az képzelt világ számára fog teljesíteni vagy olyan dolgokat kezd el művelni, amivel kivívja mások nemtetszését, de a célját eléri, mert figyelmet kap.

Van egy kis probléma azonban ezzel az elismeréses dologgal szemben bennem.
Amíg gyerek voltam ügyesen építettem legóból a különböző házakat, rajzoltam, festettem, ezt mindig értékelték.
Ahogy a figyelem a tanulásra terelődött bajok voltak, mert nem volt semmi értékelhető bennem , hiába voltam jó sportoló, az “semmit nem ért”.
A munkahelyen az utasok értékelték a munkám és amíg olyan járaton dolgozhattam, ahol az utasok értékelték a munkám, nekem mindenem a munka volt,
mert a pozitív figyelem tartott életben, mivel az élet semmilyen más területén (illetve hazudok, mert volt ahol igen értékeltek, de az nem blogtéma, majd a könyvben 😛 lerántjuk a leplet erről a szakaszról is 😛 ) nem volt aki értékeljen.

Olyan helyzetben vagyok, mint Piripócsi Pesta bácsi,
aki egy országos wellness hálózat egyik intézményét vezeti
és nagyon jól teszi a dógát. Azonban a több wellnes központot összefogó nagylótuszfaktuszfikuszkukiszok szerint nem az a fontos,
hogy Pesta milyen szépen dolgozik és profitot termel,
mert a Laja, a Lóri meg a Zotya a másik tagintézmények vezetői szarnak az egészbe és nem termelnek profitot, csak szopkodják a Sunnyogó Suncibá fonnyad kukiját és ezért Pestát, aki megszakad a munkában senki sem értékeli.

Vajon ha nem értékeli senki Pesta bátyám,
akkor őt mi motiválja abban, hogy sikerre vigye az üzletét ami végül a Suncibának fial?

Vajon mi a lényeg itten kérem szépen?

Vajon a Földön mi vagy ki határozza meg, hogy mi a jó?
Tőlem elvárják a becsületes munkát, de azt értékelik aki jobb pörköltet főz.
Akkor ezek alapján ebben az országban, kontinensen, bolygón sehol nem számít, hogy ki teljesíti jól az előírásokat, hanem az számít hány fokos a pálinka és mennyire nyomja el az agyat a vörösboros marhapörkölt. 
Ebből következik, hogy igazán elismerést itt csak a cefre készítője és kifőzője és a szakács kap. Sem a faszszopók sem a lúzerek.

De akkor mi motiválja mégis a lúzereket arra, hogy jól és becsületesen tegyék a dolguk? Otthon a Morzsi kutya? Szent Peti a kapuban? Imocsin a képzelt barát? Vagy egyszerűen az ember vagy lúzer vagy seggnyaló programmal van szerelve és nem is tud másmilyen lenni?

Engem mi motivál?
Miért érzem magam bűnősnek a hazaérkezésemig ha nem teszem ki apám reggeli pálinkáját véletlenül indulás előtt?
Mi az, ami miatt 50 évesen is gyomoridegem van egy másik ember elvárása vagy viselkedése miatt? És hogy lehet ezt végre kikapcsolni?

Megfelelni nem akarok  Anyu távozása sztornózta ezt a programot.
Aki meg akart felelni itt az ő volt.
És miatta kellett nekem is. Igaz sosem sikerült.
A megfelelési kényszer nem az elismerés iránti vágy. 

Ebben a világban mi a célja egy magamfajtának?

Nemrég belefulladtam a saját gondolataimba.
Semmi más feladata nincs az embernek saját magával szemben, csak őszintének lenni. Ki kell mondani az igazat a tükörben türelmesen várakozó énnek!
Most.
Nem lehet mindent a múltra fogni!
Azt hogy valaki lusta lépni, hogy várja hogy mások az ő belefektett energiája nélkül őt felemeljék, hogy megoldják a gondjait, hogy még véletlenül se kelljen szembesülni azzal, hogy a szar dolgokat igenis saját magunknak köszönhetjük.

Kimondtam.
Magam előtt megszégyenülve vártam az összeomlást, de elmaradt.
Kitisztult az ég és a tető résein a padlásomba sütött a ☀️.

Gyáva voltam kockáztatni, veszíteni, egyedül maradni, kockáztatni, hogy ” nem szeretnek ‘majd.  Ugyan nem mindegy ki mit gondol rólam? Hiszen egymásnak csupán tükrei vagyunk.

Elismerés?
Ebben a világban elismerést csak idegentől fogadj el.
Olyantól, akit nem látsz többé.
Az tiszta…
Ami mögött nincs az “elvesztés félelme”
sem a ” erről hány bőrt lehet még lehúzni úgy hogy önként ajánlja fel azt? “

Az elismerés energia.
Magadnak is adhatod☺️
Na nem a tipikus 3 perces ” milyen kurva jó vagyok az ágyban mi?” férfiegós önfényezésre gondolok 😚🤭🤭🤭
Hanem arra, amikor hú de kurva jól megoldottam ezt a feladatot annak ellenére, hogy nem hittem hogy sikerülre.
Legközelebb hinni fogod…
és onnantól minden sikerül!

Én már nem vágyom elismerésre.
Én csak pillanatokra vágyom, olyan emberek közelébe,
akik tisztalelkűek.
Mindegy, hogy a fejlődésük melyik stádiumában vannak,
csak legyenek tiszta szándékúak, legyen bennük bátorság kimondani azt , amit ki kell. Legyen érdektelen a cselekvésük.
Már nem tudok mit kezdni a szép szavakkal, egyszerűen kezdem letenni a fizikai világ terheti. Egy kivételével.. egyetlen teher van a lelkemen, ami nyomja a tüdőm, szorítja a gyomrom, az pedig a körülöttem elégedeltenkedő és kötözködő családtag(ok) okozta teher.
Anyám ebbe halt bele… én nem akarok.