Nem tudok címet adni ennek a posztnak!

Csapongani fogok a gondolatok között.
Elhoztam a pici laptopot, hogy tudjak írni, de nincs feltöltve az akksija, hogy ne tudjak, de marad akkor a telefon, akkor is papírra vetem mindazt, ami most bennem van.
Amíg apám nálunk él, addig a téma nem fog megszűnni, mert az egész helyzet egy nagyon nagy tanÍtás és rengeteg gondolatot ás elő a mélyből, nagyon sokat tanít, és nagy segítség az önismeret, az értékrendek, a nézőpontok megélésének útján.
Apám 285 napja sztrájkol. 285 napja nem tudja sem feldolgozni, sem elfogadni azt a tényt, hogy anyu betartotta a neki tett ígéretét, hogy “meglátod én fogok előbb elmenni, nem is olyan sokára, csak szegény Tücsköt sajnálom, mert kínlódhat majd veled”  S lám megtette. A szegény Tücsköt meg nem kell sajnálni, mert a szegény Tücsikéből immár megöregedett Tücsök lett, aki az elmúlt 285 nap alatt megismerte önmagát, a környezetét, az egész világot.

Apu érkezése előtt depresszióból depresszióba lépkedtem. Meditációkat hallgattam és sóhajtoztam, hogy nekem milyen szar az életem. Semmit sem tettem ugyan, hogy jobb legyen, azt sem tudtam már elképzelni, hogy mi az, hogy “jobb”.

Ha választanom kellene, hogy onnan folytassam, és ne kerüljünk ebbe a helyzetbe, vagy maradjon ez a mi van, és majd lesz valahogy, akkor azt választanám ami most van. Annak ellenére is, hogy apu tegnap elvágta bennem az összes érzelmi kötést, ami hozzá kapcsolt, és amin keresztül táplálkozott belőlem.
Nagyon is tudja mit mond, mit tesz mégis feszegeti a határokat mint egy gyerek.
Hazudik, pedig nálunk ez bűn volt mindig, laposra is vertek miatta mindketten.
Anyám szerint putriban élek és pazarlok, ám amikor szembesültem azzal, hogy ő mit teremtett maga köré, rájöttem, hogy egész életemben saját maga tükreként használt. Azt nevelte belém amitől ő nem tudott megszabadulni.

Ha apámnak nem lenne nyugdíja nem tudnám eltartani, mert látszólag ugyan nem fogyaszt semmit, de olyan dolgokat veszek neki, amire nekünk sosem volt pénzünk.
A rengeteg vitamin, a sok “tápszer” az édesség, a sok rágcsálnivaló, a gyümölcsök, a pipadohány, a tömény szesz, a bor, a kutyák konzerves és egyéb tápja, ez hatalmas összeg, mi ilyen dolgokra sosem költöttünk.

Tegnap rászóltam sokadszor ugyanazért. Szépen, próbáltam érthetően elmondani, hogy mit ne… Gúnyosan nyugtázza , majd faképnél hagy kimegy.
Megaláz ezzel.

A szóváltás végén közli velem, hogy
” baszd meg az álmaid”
Velem a szüleimen kívül soha senki nem beszélt csúnyán.
Az “istenbasszonymeg” volt a kedvenc ejnyebejnye mifelénk. A “faszomat belédverem” volt a fenyegetés, a “kitaposom belőled a gyereket” a felvilágostás.

Én hamar elhagytam ezt a fészket és most az én fészkembe beengedtem az “öreg madarat” aki semmit nem változott. Közel harmincöt év után kell azzal szembesülnöm, hogy igazából semmilyen érzelmi kötés nincs/ volt köztem és a szüleim között és hányok attól, hogy mindenhol azt propagálják, hogy az idős szülőről úgy kell gondosokoni, ahogy ők gondoskodtak rólunk gyerekekről.

Tényleg?

Mert akkor jól meg kellene verni a papát, amikor hazudik. És megverni ha nem eszik az ebédből, ha visszaszól, ha szarik arra amit mondok és leíratni vele százszor, hogy “nem beszélek csúnyán azzal, aki befogadott és ételt ad, és meleget biztosít és kimossa szaros gatyám” Vajon miért van az, hogy több eséllyel nem hagyja magára a bántalmazott gyerek a szülőjét , mint az akinek kinyalták a picsáját gyerekkorában?

Az én önismeretemhez nagyon kellenek ezek a kegyetlennek tűnő pillanatok és bár nem vagyunk egy véleményen a családdal nyilván, de nekik is jól jött.

Hogy ki mit érez, ki mit tudna feláldozni a helyzet megszűnéséért, hogy feláldoztak-e volna engem, vagy miképp állnak majd egy hasonló helyzethez, azt ők tudják, de ha egyszer vége lesz ennek, mert egyszer mindennek vége aminek volt valaha kezdete, biztosan más emberekké válnak. És lehet sok év múlva, de az is lehet soha nem fogják elismerni, hogy vannak helyzetek amiket meg kell élni ahhoz, hogy megkapjuk a továbblépési engedélyt az önmagunkhoz vezető út egy aktuális szakaszán.

Tegnap az apu elvágta az utolsó szálat, ami még érzelmet vitt hozzá tőlem.

Nem szeretem őt. Nem tisztelem. Nem gyűlölöm, de nem is szánom már azért, mert neki szar élete volt ezért legyen mindenkié szar. Egy enyhe nárcizmust sugárzó, soha bocsánatot nem kérő, a saját hibáit soha el nem ismerő ember.

Szeretett ő engem. Anyut is szerette. Csak az önsajnálat elvitte egy másik irányba.
Soha nem gondoltam volna, hogy nem fog velem együttműködni, hogy nem leszünk már többet egy család, hogy nem fogadja el a szeretetet, hogy ellenáll a gondoskodásnak, hogy nekimegy a családomnak, hogy nem tudja kettéválasztani a bánatát és minket.

Nekem senki szánalma, sem megértése nem kell, de nem kell a kritika sem és arra sem kell felhívni a figyelmem, hogy neki is rossz.

  Minden kommunikáció a témában oda lyukad ki, hogy szegény apám és lehetnék kicsit türelmesebb vagy megértőbb. Én nagyon is tisztában vagyok az érzéseival, azzal, hogy szar neki, hogy rossz gyerekkora volt, de ez a mai világ jó kis ürügye arra, hogy az ember ne oldja meg a problémáit, hogy a gyermekkori sérelmek mögött szépen elnyalogatja a sebeit. Hát nekem is vannak sérelmeim bőven, de soha eszembe nem jutott, hogy azért lettem olyan önbizalomhiányos nyomorék, mert erre kondicionáltak, mert nem voltam ideális gyerek, akivel a kolléganők előtt fel lehet vágni.

Mindnek szélsőséges gyereke volt, legalábbis anyu munkahelyén, nem csak én voltam fogyatékos, de sebaj, a lényeg, hogy a családban mindeki gazdag és sokra vitte, diplomás, milliomosok csak én lettem szégyene a világnak, mert boldog 25 évet vezettem az álommunkámban, az én helyijáromban ebben a rendvás és korrupt magamutogató nyomorék városban, de engem itt kevés kivétellel mindenki szeretett. Az én távoli családom az a sok utas volt, akiket szállítottam, még a legutolsó büdös cigány sem beszélt velem úgy mint a saját apám.

Tudod mit adott nekem az apám azzal amit most tesz?

Szabadságot…

Mert 50 éves létemre eljutottam oda, hogy nem hagyom magamnak, hogy rosszul érezzem magam attól, hogy egy nyomorék kurva vagyok a szemében, akit az istennel baszatott meg huszonegy éven át.

Könyvet akartok az életemről?

Ha apám nem lesz , lesz könyv. Mert akkor már senki sem tudja sem őt sem anyám bántani azért, amit velem tettek.

Van egy felszín, ahogy egy gyerek él. Van egy látszat, vannak cselekmények, minden cselekménynek van oka. Ez az ok soha nem látszik . Az, hogy mit miért tettünk, csak szakemberek tudják felszínre hozni vagy csak a tudatosságot tanuló, belső utazások mozijaiban szembesülhetünk azzal, hogy milyen hatások alakították végig az életünket. És erről KELL beszélni. Ezt fel kell hozni, ezzel szembe kell tudni nézni!
Ezt el kell tudni fogadni, ezt meg kell érteni, hogy nem vagyunk okai, hogy nem rontottunk el semmit, ez az élet egyfajta rendje, hogy mindenki mindenkire hatással van. És ezek a hatások alakítják azzá, amivé lesz.

De van egy program, ami a tudatalattiban van kódolva, amit érzünk, hogy vagy teljesítettük vagy nagyon vágyunk valamire csak nem tudjuk megfogalmazni, hogy mi az.
És arra kell törekednünk, hogy a saját programunk szerint éljünk. Nem könnyű, de nem lehetetlen. Sokféle módszer van arra, hogy megtudjuk kik vagyunk, kik nem vagyunk. Ilyen nekem a Bars is…

Ó, hogy ha az én és hasonló sorsú generációs társaim életének színfalai mögé pillantana a sok ítélkező ember, akkor megdöbbennének, hogy mi miért lettünk ilyen semmit sem teremteni tudó, a saját szarunkban lebegő , önbizalomhiányos sérült egyedek és miért nem tudtunk ötven év alatt csodát teremteni azzal a sok eszközzel amit a kezünkben volt.

Amikor anyu elment és beszéltem az unokatestvéreimmel-. akik már nem azok, mert nekem nincsenek rokonaim, csak a párom, a két szép gyerekem és akit ők választanak, a pár barátom, ők a családom… senki más ne is merje magát annak nevezni- ők nekem estek, hogy én valótlant állítok, amikor azt mondom, hogy apám segítségre szorul, mert függ az alkoholtól és hogy anyám nem engedi, hogy engem bárki meglátogasson, mert szégyenletes ahogy élek. Kik ezek, akik engem évtizedek óta nem láttak és elhitték amit a szüleim skypon nekik mondtak a mi kis csodás életünkről…

Én nem hazudok… bár hazudhatnék…

Akkor ölni is tudnék.., de mióta tudatomra ébredtem másban kárt nem tehetek. Még csak rosszat sem kívánhatok, mert megvalósul és szörnyű karmává lesz. ( akkor is ha nem hiszek a karmában).. Magamat sem bánthatom, mert azt hiszem, hogy van még feladatom itt a Földön. Még van mit átadni és mindig van akit érdekel.
Ahhoz el fog jutni, hogy igenis vannak sorsok és vannak párhuzamos sorsok is, és sokan egy cipőben botladozunk, és bár ez nem öröm, de erőt ad , hiszen jó eséllyel mind élük még és most kezdünk felébredni a mások által betáplált személyiségünk álmából és azokká válni, akik vagyunk, mert senki nincs már aki ezt megakadályozza.

Elég szomorú, hogy eddig volt.
De sosem késő új élete kezdeni, mondjuk egy másik nézőponttal kezdve, amiben egy csodálatos és szabad embernek látjuk magunkat, aki épp kezdni felfedezni maga körül ennek a földi világnak végtelen csodáit.
Mert minket nem bánthat senki csak szerethet, mert mi sem bántuk senkit, csak szeretünk.