Tükör

325. nap
A hétvégén apu közölte, hogy nem érzi nálunk jól magát, mert “kirekesztjük” az életünkből. Kérdeztem tőle, hogy miért érzi ezt, hiszen sosem akar (még velem sem) egy légtérben lenni velünk. Nálunk mindenki egyszemélyes életet él. A Merci felnőtt nő, külön birodalmat épít épp magának a ház elejében,
Apa vagy az egyeteme miatt nyomja a gépet, vagy alszik amúgy meg minden nap dolgozunk szinte. Mikor lennénk együtt?
Nekem 325 napja nem volt olyan napom, hogy “döglöttem” volna. Folyamatos tevékenykedésben vagyok, fel sem tudom fogni, hogy hogy lehettem én anyu távozása előtt életunt és depressziós, hol volt ez a sok munka akkor, amit valószínűleg úgy végeztem el, hogy fel sem tűnt, most viszont kényszeresen tevékeny vagyok, akkor is az udvart seprem, ha nem hullik a levél a betonszerű silány munkára, amit útnak nevezünk.
Mi nem rekesztjük ki aput jobban, mint egymást az életünkből.
Az igaz, hogy képtelen vagyok neki bármilyen “programot” szervezni. Mert nem óhajt kimozdulni. Ha udvari tevékenységet folytatok, akkor kijön és közli, hogy vagy túl meleg vagy túl hideg van ehhez és vonuljak vissza, mivel nem teszem megharagszik. Nem tudunk beszélgetni, mert mindenen felkapja vizet, saját magát felb@ssza, aztán valamit odabök, amivel szerinte bánthat és kivonul a szent gömbkutyákhoz.

Tegnap be kellett vallanom, hogy annak ellenére, hogy nem így gondoltam sokáig, de anyuval “jobban jártunk volna” mint lakótárs, mert anyu legalább megbecsülte volna mindazt amit érte teszünk. Az elmúlt 325 nap egy kemény önismereti túra a lelkem és az elmém legsötétebb bugyraiban. Lehet, hogy valaha nem voltam jó ember. Voltak dolgaim, nem voltam átlagos ember soha, okoztam sok fejtörést a környezetemnek, de az utóbbi 325 nap arra is rávilágított, hogy ki vagyok, milyen emberré lettem az 50. életévemre és milyen hiányosságaim vannak, amiket nem lenne baj, ha pótolnék, ha lesz rá lehetőségem.

Minden nap minden percében látom magam , ahogy kétségbeesve hallgatom a buszon a hosszú várakozási idők alatt a meditációkat, kétségbeesve kapaszkodom minden fűszálba, hogy értelmet próbáljak varázsolni a perceknek, amik nem munkával telnek. És egy pillanat alatt minden megváltozott, nem lett több értelme az életemnek, hanem egyszerűen nincs időm gondolkodni azon, hogy minek küzdöm itt minden nap.

Ez a helyzet holtomiglan- holtodiglan.
Nem egy választott társat, vagy egy vállalt gyereket kell “gondozni” hanem egy szülőt, akit alig ismerek, aki semmi jelét nem mutatja annak, hogy közünk lenne egymáshoz érzelmileg. Olyan, mintha egy idegen embert szolgálnék ki a szabad perceimben, azokban a szabad percekben, amiket hosszú éveken át elpocsékoltam. ( bakker)

Nem panaszkodom.
Nagyon kellett ez nekem. Jól meg is érdemeltem.
Nem tudtam élni a szabadsággal, amit évtizedek alatt építettem fel magamban. Most nincs szabadságom. Lehetne persze.
Csak pénz és a tükörbe nézés képessége kell hozzá.
De az sem tudom megmagyarázni, hogy én, aki amúgy mindenhonnan simán lelépett eddig, ahol már nem voltam boldog , most miért nem lépek le?
Ilyen nagy erővel jönnek felszínre a tanítások?
Eljön majd az idő, mikor át kell mennem a hídon, és nem lehetek tele meg nem oldott feladatokkal, és ki nem mondott igazságokkal.
Ezeknek van most az ideje.
De nagyon nehéz.
Szégyellem is magam, hiszen minden ház ajtaja mögött zajlik valamiféle küzdelem, nekem valójában mindenkihez képest sokkal jobb. Nem is panasznak szánom, csak ténynek, hogy egyre kevesebb hely van bennem a gondolatoknak, és egyre nagyobb az üresség és a csend és olykor félelem költözik belém, hogy úgy végzem, mint anyu, aki úgy élt volna még. Csak neki még volt 25 éve hozzám képest, nekem is kell az a 25, mert kivételesen én is élnék még egy kicsit, ha nincsenek is nagy terveim, de vannak aprók, amiket még volna kedvem megvalósítani. 😦
De lehet ennek van most ideje, a számadásnak és a csendnek, mert hálásnak már hálás vagyok és már szánom-bánom a bűneim is.
Apu még mindig képes tükröt tartani, még mindig képes felszakítani bennem olyan elrejtett érzéseket, amiktől szabadulva még nagyobb szabadság felé közeledik a lelkem. Olykor eszembe jut, hogy örökké ő sem él. Nagy büntetés lenne neki, ha én mennék el előbb. És mi lesz velem ha ő megy előbb , ha nem lesz kényszer arra már hogy itt maradjak. Mert egyenlőre tilos bárhová mennem, legyek élő vagy holt, apám vinnem kell. Ő az én keresztem.
Azt tudom, hogy erről a Földről aki saját elhatározásából megy el, az gyáva. Eddig mindig tiszteltem azokat, akik képesek voltak szembefordulni az egyetlen és alap programmal, az életösztön programjával, de mára megvetem őket, mert az ember lelke csak akkor képes a megtisztulásra, ha mindent, amit vállalt végigcsinál. Ha majd mehet, úgyis menni fog legyen 1 vagy 111 éves…a felsőbb én dönt, ahogy anyut is kimentette úgy mindenkit pont akkor visz el, amikor eljön az ideje.
Az biztos, ha ezt az egészet túlélem, többet nem hozok olyan döntést, amivel nem csak magam, hanem a környezetem is korlátozom. Mert az egyik legnagyobb hibám volt az elmúlt 50 év alatt az, hogy olyan döntéseket hoztam, amivel mások szabadságát is korlátoztam.