Végre…

Sikerült felülnöm egy gondolathullám tetejére
és meg is ragadom az alkalmat,
hogy megpróbáljam megosztani mindazt ami bennem van.🙏

392 napja más az életünk, 392 napja stagnál bennem a gyomorideg,
392 napja nincs holnap, nincs jövő, nincsenek tervek.
Anyu távozása törölte bennem azt a programot, amit egyszerűen megfogalmazva
“megfelelési kényszernek” neveznek, és egyetlen “dolgot” tudok, de azt nagyon,
hogy többé senkinek nem tartozom semmilyen magyarázattal velem, az életemmel és a döntéseimmel kapcsolatban.

Apám jelenléte az életünkben jelenleg egyfajta “nehezék”, de tanítás is egyben.
Nem az elfogadást tanítja, hanem az elengedést.
Elfogadni az agressziót, a verbális bántalmazást akkor sem kell,
akkor sem lehet,
ha a bántalmazó maga is bántalmazott,
mert soha nem lesz végre ennek a körnek.

Ebben a 392 napban olyan terhelést kaptunk lelkileg, amit egyikünk sem bírt el
fizikai ( testi) tünetek nélkül, nagy tanítást hozott az év vége.

A lelki fáradság teljesen elhalkította az EGO hangját bennem,
olyan lettem mint a Balaton aljáról felszakadt nehéz nádtorzsa, amit a változó irányú szél ide-oda tologat a vízen. Úszom amerre visz a víz és jelen vagyok ott, ahol felülök az iszapra a következő dagályig.

Furcsa és felszabadító érzés, úgy jelen lenni egy helyzetben, hogy nem érzem magam rosszul attól, hogy nem illek bele.

Nagyon jó érzés, hogy nincs erőm összehasonlítani magam másokkal, hogy nincs erőm szégyellni magam azért, hogy nem vagyok olyan, amilyennek lehet, hogy lennem kellene, de már azt sem érdekel, hogy mások szerint milyenek kellene lennem, csak arra igyekszem energiát fordítani, hogy reggel felkeljek és szeretetet érezzek azok iránt, akik felém ennek jelét küldik.

Lehetséges, hogy azért történik velünk most ennyi “rossz”, mert bár senki nem érzi szükségét annak, hogy ezáltal tanuljon, van aki másképp nem képes.

És van aki a rosszból sem képes.

Én nagyon szerencsés vagyok, mert mindenből azonnal le tudom vonni a tanulságot, szinte azonnal látom, hogy mi a tanítás, hogy mi miért történik, hogy mit mivel sikerült megteremteni és látom, hogy min kell változtatni.
És igen szerencsés vagyok, mert képes vagyok változtatni.

Sokszor éreztem magam kimerültnek,
de soha nem volt annyira tartós ez az állapot, mint most. Régen éreztem kilátástalanságot, most nem érzek semmit, csak azt, hogy
minden helyzetből egy magasabb érzelmi és tudatszinten jövünk ki.

Megtapasztaltam az egység erejét, az emberek segítő és jó szándékát.
Mivel nem tudtam kérni, ezért a rossz térdem még rosszabb állapotba kerülve rákényszerített arra, hogy segítséget kérjek, mert nem tudom megoldani egyedül olykor a helyváltoztatást és kevés kivétellel mindenki nagyon is segítőkész.

Nem tudom hogy is lehetne egyszerűen megfogalmazni, de az egyik legkimerítőbb
és legrosszabb tulajdonságomtól szabadítottak meg az események,
az emberek véleményéhez való alkalmazkodástól…

Én most, lehet hogy tényleg a végkimerültség szélén állok,
de ez kellett hozzá, hogy ahogy gyerekkoromban is,
úgy most is, az legyek, aki vagyok.

És most az vagyok…