… a legnagyobb tanítások idején…

Napok óta indulok neki majd vetem el , hogy összefoglaljam újra ugyanazokat a gondolatokat, amiket már eddig is szinte minden posztomban. Nem tudom miért teszem, miért kell kívül lássam őket. Azon már nem is gondolkodom, hogy miért kerül ki belőlem minden a nyilványosságra. Talán mert azok, akik körülöttem élnek, már unják őket.
Minimalizáltam a jelenlétem a Facebookon és csak 24 órát vannak fent az aktuális posztjaim. Ebben a világban mindaz ami én vagyok, nem érzi szükségét annak, hogy megmaradjon az utókornak egy olyan felületen, ahonnan a létezése óta több negatívum szivárog ki, mint az emberi létezés összes idejét együttvéve.
2004 óta rendszeresen posztolok, és törlöm… nem fontos honnan jövök és az sem hova tartok. Semmi sem fontos. Az életnek ha van értelme, akkor nem lehet több, mint megismerni azt a “programot” ami induláskor betápláltunk és ha szerencsénk van, a megismerése után lehetőségünk van felülírni vagy végleg törölni azt.

Amióta csak 24 órás vagyok a Facebookon az algoritmus nem nagyon tol elém semmi olyat, ami nem fontos. Nagyon ritkán nyomok “lájkot” és azt jól meg nézem mire, hogy nehogy azt higgye, hogy érdekel engem amitvel épp sokkolni akar. Nem nyitok meg oldalakat, nem kommentelek olyan helyen, ami nem tűnik valóságosnak. Talán így nem érzem, hogy mennem kell. Az ismerőseim számát tudatosan csökkentem azokra, akik napi szinten interakcióban vannak velem. Adok lehetőséget a leskelődésre ismeretlenül is, de már nem minden posztom osztom meg ott, amit itt a WordPressen írok, szerintem igy van jól… Nem érulom magam, nem vagyok én tárgy, és már nem vágyom senkihez sem tartozni, elfáradtam. A jelen helyzet, amiben apám elviszi az összes energiám azzal az idegen és cinikus viselkedéssel, amit felém sugároz, nem jut erőm azon aggódni, hogy igazából nem vagyok sehol sem “jegyezve”.

Apropó az apám. Egyik reggelre arra ébredtem, hogy Józsi finoman ébresztget, mert megint “rémálmom” volt. Az első részében anyut láttam, aki tárgyilagosan kisebb megvetéssel közli, hogy “apád haldoklik”, amire én reagálok, hogy tudom. Ebben semmi titok nincs, az utóbbi évek masszív alkohol fogyasztása szétbaszta a szervezetét és beérett a gyümölcs. Mit tehetnék? Most nézem, ahogy napról napra fogy és engedi el az életet, vagy el is vitethetem a kórházba, ahol napokat sem fog élni, mert az egyetlen, ami neki fontos, a KUTYA nem lesz vele… Apám itt tartózkodása végül áldássá lett számomra. Rájöttem, hogy minden, ami miatt stresszeltem nem elég fontos, mert van annál rosszabb is.
Például az, hogy rám nincs szükség. Még apámnak sincs rám szüksége, csak “valakire” akit bánthat. Nem engedi magát szeretni, mert nem tudja viszonozni. Kezdem érteni, hogy miért nem tudok jól szeretni?! Hogy is tudnék, ha nem tudom hogy kell.

Az ember – főleg, aki egész életében szolgált– elég rosszul viseli, hogy mindaz, amit megélt, megtapasztalt, nem kell senkinek.
Nem kérnek belőle, nyűg a jelenléte, teher.
Apám ellátásra szorulttá tette magát anyu halálával. több mint 5 évtized alatt megszokta, hogy kiszolgálják, hogy mindent elébe tesznek, hogy következmény nélkül lehet valakit érzelmileg terrorizálni, hogy egy-egy ittas állapotban elkövetett bűn után elég pár napnyi puncsolás és feloldozást nyer.
Anyu elment.
Emlékszem, ahogy Józsi minden alázatát bevetve próbálja aput kisegíteni a kezdeti sokkból. Apám nem fogadta el sem tőle, sem tőlem a segítséget. Mivel senkim sincs a párom és a gyerekeimen kívül, így nekem kell döntéseket hozni. A tisztesség mint ami bármit is “úgy kíván” ott elbukott, ahol a távoli rokonság hirtelen számonkérésbe billent az érdeklődésből. 50 év ismeretlenségből ugyan ki meri azt állatani, hogy bármivel is elszámolni valóm lenne, kicsit sem ideális életemből és a jelen helyzetben hozott döntéseimről?

Rohadt fáradt vagyok.
A feladat tart jelenleg egy lépéssel mindig távol az összeomlástól.
Apu egyre inkább engedi el az életét, neki mindent az anyu jelentett, de nem tudott egyensúlyt teremteni és nem tudta elfogadni a felajánlott segítséget az alkoholfüggőség rendezésére,
így először anyut “űzte el”,
majd saját magától fosztja meg az életet.

Nekem nagy szerencsém, hogy abszolút realista vagyok és mindezen helyzet és minden helyzet engem egy magasabb tudatossági szinten ért. Bár az emberekkel való kapcsolatom minimálisra csökkent, nem adom fel a megéléseim megosztását azon kevesek felé, akik még találnak ezekben az írásokban bármit is, amivel a saját útjuk, céljaim, programjuk megismerését tudják segíteni.

Amikor visszatekintek az életemre, találok olyan pontokat, amiket nagyon nehezen tudok megbocsájtani magamnak.
Az ilyen az, amikor félelemből tartottam fent kapcsolatokat, a másik szeretetkoldusságot.
Én egy nagy szeretet kurva voltam mindig is.
Annyira vágytam a szeretetre, az elismerésre, hogy bármire képes voltam érte.
Szó szerint bármire.
Most, ha a tükörbe nézek, akkor borzasztóan szégyellem, hogy ötven éves létemre még mindig én vagyok, aki tukmálja a figyelmét, a szeretetét , és nem veszi észre, hogy nincs rá igény. Mert ha valami egyoldalú, arra nincs igény. Ahol csak nyelik vagy kelletlen elfogadják, ott igazából nincs ennek értéke.

Egy kicsit sírdogáltam ezen, aztán elfogadtam magam, hogy ennyire futotta.
Tudod milyen rossz, amikor leéled az életed felét és akkor jössz rá, hogy a környezeted ostobának tart? Hogy amit képviselsz az nekik test és lélekidegen, hogy te “furcsa” vagy és “bolond” és nincs semmid ami értéket képviselne számukra?

Már rájöttem, hogy nem baj, ha az úton nem azok jönnek velünk, akikkel mi mennénk. És az sem baj, ha a fáradság miatt, már senkivel nem vágysz menni sehová. Eljön annak az ideje , hogy az ember elkezd hálás lenni minden olyan pillanatért, amiben valaki felé küld egy mosolyt, egy ölelést, egy integetést, egy pár jó szót úgy, hogy nem vár érte semmit. Egyszerűen csak azért adják, mert belül érzik, hogy neked ez jár és nekik ez jó.

Egyvalami biztos, én többet ember nem leszek, mert nekem nem sikerült megtanulnom, hogy kell annak lenni. Nem áll jól ez a szerep, Nem tudok mit kezdeni vele. Minél jobban átérzem a LÉNYEGET, annál kevésbé tudok vele azonosulni.
Nem szégyen kimondani, hogy az Univerzum Egyetemén, az “ember” szakon sajnos megbuktam. Újra… és nem veszem fel többet ezt a tárgyat. Biztosan van más út is aa fejlődésben, vagy egyszerűen elfogadja az EGÉSZ, hogy van olyan kis Lélektöredéke, aki ugyan végigcsinálta, de nem tudott azonosulni a feladattal.
🙂
Valamikor, nem is oly régen, azt mondtam, hogy engem nem lehet megtörni. Nos az utóbbi év nagyon is megtört. Egyre többet vagyok csendben. Egyre jobban üdvözlöm a magányt, egyre jobban becsülöm azon kevés EMBERT, aki minden küzdelmem ellenére kitart mellettem, de egyre nagyobb az űr köztem és azok között, akik vállalt szerepével végképp nem tudok azonosulni. Így van rendjén.
Már nem félek a magánytól. Már megtanultam az előnyeit annak.

Találtam egy nagyon jó idézetet a Facebookon Márai Sándortól:

Nem tudom mi lesz, ha nem lesz az apám már velünk. Cseppet sem érzem, hogy megkönnyebbülést hozna, ha nem látnánk már szenvedni, ha nem keresném többet benne azt az “apát” akire másképp akarok emlékzeni, ha nem próbálnám már feledni a cinikus mosolyát, hogy szánalmasnak tart.
Nem lesz könnyebb az út nélküle, mert nem lesz aki elfeledtesse velem, hogy amúgy az én életem, amióta nem tudok szolgáltani, mert nincs a magamfajtára már igény, semmit sem ér.

“Egy napon csendes lesz az ember. Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát. Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdelme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg… Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette.”
-Márai Sándor-