” Ami nem megy….”

Csütörtököre olyan fáradság ért el, hogy nem tiltakoztam, amikor a Kollégáim felajánlották a szállításom az otthonom és a munkahely között. Nem csak lelkileg, már fizikailag is rottyon vagyok, ennek ellenére teszem a dolgom, mert nincs más opcióm. Illetve lenne. Mindig van, csak az ember hisz abban, hogy van ahol még számít, van ahol hiányzik vagy még van akinek lenne hozzá egy jó szava, ahol szükség van arra amit ő tud, amit megélt, megtapasztalt.
Nagy tévedés ez részemről.

Ha “szoknék” csúnyán beszélni, akkor azt mondanám, hogy a lófaszt van rám szükség. A világ olyan ütemben fejlődik, hogy az én generációm tudása, az én megélésem, az én tapasztaltom már nem jelent semmit, nem jelent megoldást, nem követendő.

Az új generáció már nem illemkockák között nevelkedett, míg mi tágra nyílt szemmel hallgattuk elődeink történeteit, megoldásait bizonyos helyzetekre, vagy tűrtük anyánk “bezzeg a mi időnkben” kezdetű kissé olykor irigyen hangzó véleményeit az újdonságok által már megkönnyített életünk miatt, a mi megtapasztalásinkat már senki sem kéri, s nem is fogadja, helyettünk ott van az internet és minden kérdésre a válasz.
Mondhatni nincs ránk szükség..

Én egész életemben vágytam azt, hogy része lehessek a világnak, ám a világ nem akarta, hogy hozzá tartozzam, mert bár mindenki egyedi, de a csordaszellem hamar bekebelezi az azonos érdekű embereket és mivel én az egyediségem nem adtam fel a közösség érdekiért, nem tudtam azonosulni semmilyen érdek körüli gyülekezéssel.

Az “új” életünkben bekövetkező változások egyre inkább arra kényszerítenek, hogy hallgassak.

Elég szomorú, hogy 50 év tapasztalta, munkája és a spirituális út tanulási, önmegismerési és az egész világmindenséget elfogadó létezésemben oda kellett jutnom, hogy a fizikai világ hallgatásra kényszerít. Illetve nem látok más opciót, csak azt, hogy itt lényegében idegen emberekhez szólok nap mint nap, mert akik a közelemben vannak nem vágynak a kapcsolódásra velem.

Valamit mindig elcseszek. Talán, hogy nincs kontrollom és azt mondom mindig, ami bennem van.
Félreértés ne essék, ez nem mások hibája, de nagyon nehezen és sokáig tartott nekem elhinni, hogy az enyém sem.

A legnehezebb dolog számomra elfogadni, hogy mindaz ami én vagyok nem kellhet, nem elég oda, ahová olyan szívesen adnám.

Azóta vagyok tanácstalan és zavart az emberi kapcsolatok terén, amióta megszakadt egy hosszú, gyermekkorban kialakult és két évtizedig tartó mély barátság, aminek a végén a másik fél kimondta, hogy “csak a kedvemért” vett részt az álmaimban, mert nem akarta elveszteni azt a rajongást, figyelmet, szeretetet, amit felőlem kapott, de lényegénben mindegy is, hogy kitől kapja- avagy ÉN MAGAM sosem számítottam, csak az amit nyújtok.

Innentől fogva, nem tudom, hogy aki tőlem bármit is elfogad, az valójában miért teszi és a folyamatos kétely miatt állandóan loholok a szeretteim után, állandóan fárasztom őket azzal, hogy “nem rontottam-e el valamit” vagy “mit tehetnék”, és közben nem veszem észre, hogy meguntak és elegük van ebből az energiából, ami belőlem árad.

Szóval nagyon elcsesztem mindent.
És most ott tartok, hogy vissza kellett lépjek, mert ha kérdezek, vagy valamihez hozzászólok mindenki ingerülten és egyértelműen úgy válaszol, hogy ha nem lennék fogyatékos észrevenném, hogy épp nincs arra szükség, ami az én zavartságom sugároz.

Sokszor eszembe jutott, hogy segítséget kellene kérnem szakembertől, de elvetem az ötletet, mert úgy gondolom, hogy inkább legyek magányos és bolond, mint kényszergyógykezelten hasznos tagja ennek a világnak.
(mert a legegyszerűbb dolog valakit, aki problémás kiiktani, mint megérteni, hogy mi mennyit teszünk ehhez hozzá, hogy valaki ilyenné válik 😉 Erről eszembe jutott, egy megtörtént eset, ahol egy nagyon képzett hivatali dolgozót a saját kollégái (kolléganői) addig zaklattak míg súlyos pszichés állapotba nem került, majd a munkavégézre alkalmatlanná nyilvánították, elfordult tőle a családja és megtagadták a gyerekei…. visszafordíthatatlan a folyamat. )

Mindent összefoglalva azért szerencsésnek érzem magam, hogy mielőtt valaki nagyon megorrolt volna rám, sikerült hátra lépnem. Még tettem egy utolsó kísérletet, még próbáltam közel maradni, de az egyértelmű jelzések most pihenőre tettek. Hálás vagyok hogy ezt minden hiszti nélkül sikerült elfogadni. Jó, szoktam sírdogálni , de már csak ha nem lát senki. Bizonyára fogok találni magamnak olyan elfoglaltságot, amihez nem kellenek társak, nem kellenek emberek és mindig lesznek akik a sok sületlenségem is örömmel fogadják !