Szorítana az idő (?)

…éjszaka elég rossz rezgésű álmom volt, ritka, ha nem jövök rá, hogy álmodom.
Azonban az éjszakai álomképben volt egy érdekes pillanat, amiben én magam figyelmeztettem magam arra, hogy “nem szabad beleszólnod mások életébe”.
Elfogadni másokat, mások döntéseit, mások kommunikációjának minőségét nem azt jelenti, hogy egyet is értek vele és azt hiszem itt volt egy kis félreértés az életem folyamán, mert azt hihettem ( de nem is tudom már mit is gondoltam régen erről) hogy ha elfogadok egy ember minden rezgésében, akkor ezzel támogatom benne, egyetértek azzal, amit képvisel, ám az elfogadás inkább azt jelenti, hogy ” nem akarom megváltoztatni a saját elképzeléseim, érdekeim szerint” .

Tegnap egy rossz hírt kaptam egy olyan ismerősömről, aki rendszerint bosszúságot okoz nekem. Én nem kedvelem őt, mert a viselkedésével és a kommunikációjával rendszeresen megalázott a múltban, de sosem gondoltam arra, hogy rosszat kívánjak számára, a sors mégis olyan lapot osztott neki, ami elég kegyetlen és én borzasztóan sajnálom őt és elgondolkodtatott ez a helyzet.

Minden misztikum és túlzás nélkül állítom, hogy eddig minden olyan emberrel, aki számomra érthetetlen módon engem megszégyenített, vagy általam nem látott ok nélkül “bántott” csúnyán elbánt a sors. Én soha nem átkozódom, ha tenném, akkor sem okozna senkiben kárt, mert ha igen akkor azt sokszorosan kapnám vissza, azonban ez a helyzet felhívta a figyelmem arra, hogy igyekezzek ne reagálni senkire , aki számomra kellemetlen helyzetet akar teremteni, mert ezzel én akaratlanul fogom őt majd büntettetni az Őrzőkkel.
Még egyszer mondom, hogy minden képzelgés és túldramatizálás nélkül állíthatom, hogy védelem alatt állok, ám arra nem készültem fel, hogy pajzsomról visszapattanó lövedék ölni is tud és hiába engem akartak eltalálni, a visszapattanó lövedék annak okozza a sérülést, aki ezt elkövette.
Tegnap óta érzem, hogy ez a helyzet most nagyon sok felkiáltójel és ma reggelre, a rossz éjszakai képek megélése után azt a választ kaptam erre a Belső Hangtól, hogy tanuljam meg kezelni az érzéseim a tőlem különböző rezgés/ tudatszintű emberekkel szemben, így a felém küldött haragjukat, mert valószínűleg nem nekem szánják, hanem a mintának, amit képviselek és nem fér össze ez a minta az övékkel, s mivel alacsony rezgésszinten élnek, így számukra a fizikai vagy verbális agresszió az egyetlen eszköz, amivel kifejezhetik magukat.
Ezért nekem, aki már egy kicsit fejlettebb, a felőlük érkező lövedékekkel szemben nem páncélt kellene alkalmaznom, hanem egy olyan hatástalanító mezőt – ami megsemmisíti azt amire hozzám elér… Ezzel a küldő nem éri el a célját, de nem is kapja vissza, mert az agresszív viselkedésre nem válasz a visszatürözés, de nem válasz az sem, ha sérülünk és ezzel a sérüléssel az agressziójának az értelmét fogjuk erősíteni, sikerélményt okozva benne és motiválva egy következő hasonló pillanatra.

Én nem akarom, hogy miattam valakinek orcájára kamikus csókot leheljen a Sors, inkább azt szeretném, ha valahogy rádöbbenjenek az emberek, hogy ha valaki máson próbálják a dühük, a fájdalmuk levezetni, azzal önmagukban fognak kárt okozni, pont úgy ha valaki valaki felé figyelmet és szeretetet sugároz, ez a figyelmet és szeretetet fogja majd visszakapni az útján. Ritkán emlékszünk rá, hogy egy kedvesség egy idegentől egy életszituációban már válasz egy korábbi kedvességünkre, de arra még ritkábban emlékszünk, hogy ha valahonnan negatívum érkezik felénk, az is egy korábbi , tőlünk származó energia épp körbe érve….

A ma reggel itthon talált.
Apámon kívül mindenki a munka frontján teljesíti a kötelességét. Még hajnalban Apa egy filmen ébredezett, ami így április másodikán épp aktuális :
Egy csók karácsonyig címet viseli. A reggeli kávé és szendvics készítés közben csak részleteket hallottam belőle és nem értettem a lényeget, ezért megkerestem, még fent van a neten. ( a cím linkelve) . Mivel nem nagyon tévézek, és mivel tegnap óta nagyon erősen érzem, hogy MINDENBEN LÁSD MEG A TANÍTÁST! megnéztem újra, hogy miért kell nekem ez most?
Nagyon aranyos kis film. Végére semmi agresszív nincs benne, amire nekem most nagyon nagy szükségem van. Nem kívánom leírni a sztorit, akit érdekel megnézni. A lényege számomra most azt, hogy felmerült bennem, hogy én mit tennék, ha lehetőségem lenne megélni egy másik életet, amit mindig mondogatok elkeseredésemben?

És tényeg.
Ha a technika fejlődése majd engedi, biztosan lesz olyan lehetőség, amit már sok film is előre vetített, hogy emlékeket ültessenek be vagy akár egy konkrét történetet élhessünk át anélkül, hogy elmozdulnánk arról a helyről.
Mi van, ha tényleg létezik több párhuzamos dimenzió, amiben a karakterünk egy másik utat jár? És mindenki aki a mostani életünkben is szereplő ott van, csak épp olyan státuszt tölt be, amilyennek abban az életünkben van szerepe?
Mi lenne ha a filmből idézve, mi a másik liftbe lépünk ott?
Ennek az egésznek a csak akkor van értelme, ha a jelenlegi életünkre is emlékszünk, miközben a másikban is tudatunknál vagyunk, és tudjuk, hogy bármikor visszatudatosulhatunk a régi (megszokott) életünkbe.

Kicsiben és egyszerűen ez a nap délelőttje is ilyen.
Itthon vagyok és olyan dolgokat teszem, amit nem tehetek, ha itthon van a családfő, mert nem szereti… Például kinyitok minden ablakot, füstölőket égetek és gyertyát, hangosan szól a zene, és ezer dolgot teszek egyszerre, élvezem a szabadságot, ami ezzel jár.
De tudnám -e ezt a fajta életet élvezni minden nap abban a tudatban, hogy nem jön haza hozzám senki, aki mindent besötétít, bezár, lekapcsol és sötét szobában bújva a sokadszor látott sorozatán pihen?
Szívesen megnézném hogy meddig szabadság a szabadság?!
Valójában nem bánnám, ha a sok párhuzamos élet között lehetne tudatosulni, mikor melyikre vágyik épp az ember, de ebben nem tudom lenne- e motiváció arra, hogy akarjunk változtatni azon, amiben épp létezni tudjuk magunkat? Mert nem fejlődés az, ha mindig lelépünk onnan, ahol épp valami kezd szorítani, inkább csak tanulási céllal lenne jó átlibbenni egy másik dimenzióba és megnézni, hogy mit tudnánk jobban csinálni a jelenlegiben ahhoz, hogy még többet adhassunk magunkból a világnak úgy, hogy mindig jobban érezzük magunkat ettől mi magunk is.