kevésbé örömteli nosztalgia nap

Tegnap azt a járatot végeztem amin 2023 december 29-én dolgoztam  utoljára, azon a napon döbbentem igazán rá, hogy többet nem lesz olyan semmi, mint azelőtt.  Akkor volt ötödik napja, hogy anyu bár nem így tervezte, de letette földi terheit és más dimenziók felé vette az irányt.

Rossz szájízzel indult a napom annak ellenére,hogy a régi utasok minden járaton örömmel fogadtak. Ez nem az én érdemem, hanem az utódomé, akit kevésbé kedvelnek.

Anyu távozásáig egy dögunalmas életet éltem, semminek nem örültem, bár hatalmas belső utat tettem meg és hazugság lenne azt mondani, hogy nem fejlődtem sokat, mégsem találtam önmagam, mozdulatlanul vártam hogy valaki “megmentsen” önmagamtól. Hát anyu megmentett.
Rám hagyta az apám, akit azon az ominózus december 29-én munkaidőben két járat között kellett összekaparni a földről, mert alkoholba folyatott bánatában a halálát várta. Sosem felejtem el azokat a napokat.
Anyut elbúcsúztatni sem hagyott időt nekünk az apám.
Igaz csak egy hónapra, de fel kellett adjam a munkám, aztán már nem tudtam visszatérni arra a járatra, mert napközben muszáj hazanéznem, hogy nem történik -e valami baj, míg apu egyedül van a házban.

Tegnap akaratlanul újraéltem közös életünk kezdeti napjait.
Nem toltam bele érzelmeket, de végig bennem volt a keserűség, hiába nem akartam energiát fektetni az emlékekbe, az ekcéma fellobbant a kezeimen, köhögtem a savtól és azon kaptam magam, hogy elegem van, nem vagyok hajlandó ezt tovább csinálni.

Az biztos, hogy a lelki fejlődésemhez nagymértékben hozzájárul,hogy agresszív, nárcisztikus emberrel kell egy fedél alatt éljek. Kell. Mert az apám. Nem kell egy házastárssal és nem kell egy felnőtt gyerekkel sem együtt élni, de egy magatehetetlenségbe tartó, önmagát és a környezetét pusztító, igazából maga körül mindent élőt elpusztító idős emberrel, akire valaha felnéztem annak ellenére,hogy soha egyszer nem tudtam jót tenni , megfelelni az elvárásainak együtt KELL addig élni,ameddig nem fogom fel, hogy nem vagyok köteles senkitől sem ezen a teremtett világon elviselni az agresszív kommunikációt,mert mindenhonnan fel lehet állni és tovább lehet menni. Az,hogy az én apám miért lett ilyen,nem az én felelősségem, hanem a szüleié. Én sosem voltam ilyen ..nem voltam jó szülő, de olyan sem vagyok,mint az apám.

Mostanában mert szépen nyílnak a tulipánok, sokszor belehasít a szívembe a fájdalom, hogy anyu már nem láthatja őket. Imádta a virágokat. Érdekes érzés, hogy nem nekem, az én személyemnek hiányzik a lénye, mert nekünk nem volt szoros a kapcsolatunk érzelmileg, ennek ellenére fáj, hogy nem élte meg azt a pillanatot amit várt évek óta, hogy apám megy előbb és neki még jut pár nyugodt, bántás, lelki terror mentes év. Bennem az utóbbi években inkább szánalom és sajnálat volt anyu iránt, mert nem azt kapta az élettől, amit szeretett volna. Nyilván voltak neki is elmaradásai a fejlődés útján, voltak hozott dolgai, volt családi minta, ami inkább átok, de anyu jó ember volt, sokan szerették a faluban ahol élt. De senki nem tudta, hogy mi zajlik benne és azt sem, hogy ház falai súlyos titkokat rejtenek. Sajnálom, hogy nem sikerült jól a “vége” ennek a küldetésnek. Neki biztosan lesz következő és nagyon drukkolok , hogy olyan családot kapjon, akik soha nem bántják csak nagyon szeretik.
A mai napig fellelhető bennem a bűntudat azért, mert nem tudtam többet adni neki, és azért is, mert én nem éreztem iránta soha azt a szeretetet, amiről mások annyit áradoznak, amikor a szüleikről beszélnek.
Talán az egyik oka az lehet, hogy szépen visszavonultam a közösségi felületről, mert nehezen tudom feldolgozni, hogy ott mindenkinek -legalábbis látszólag- tökéletes a viszonya az őseivel, csak én vagyok ennyire nyomorék, hogy én nem tanultam meg őket szívből szeretni.
Hazudok ha azt mondom, hogy nem tudok szeretni, hiszen van családom, és szeretem a családom, nem azért, mert ők a családom..és mert kell őket szeretni, szeretni nem KELL, nem lehet akarni és ne lehet kötelezni rá senkit, sőt megtanulni sem lehet… ez nem olyan dolog, ez egy rezgés…, vannak emberek, akikkel ha találkozom, vagy itt az interneten olvasom a nevüket, megdobban a szívem. Vannak utasaim, akiket imádok… nem igaz, hogy nem tudok szeretni.
Egyszerűen nem azt szeretem akit KELL… ez ilyen.
És őszintén?
Tök jó, hogy ezt itt most leírom és tök jó egyedül , de mindent felvállalva lenni., mint nyálat folyatni azokkal, akik nem vállalják fel önmagukat a világ előtt.
Nem is kell. De elítélni sem kell sem azokat akik csak szerepet játszanak, hogy beletartozhassanak a színjátszó körbe, sem azokat, akik viszont vállalják magukat, és akkor sem mennek a színpadra, ha előnyük származik belőle…

Minden rossz érzésű emlék ellenére voltak a nosztalgia járatomnak jó pillanatai is.
Az utasok… mert minden egyes járaton volt valaki, akivel kölcsönösen tudtunk adni valamit magunkból. Engem ez a fajta csere emelt fel helyijáratos koromban, ez volt a csoda a 25 évemben, amit ott töltöttem és amiért borzasztóan hálás vagyok.

Mindent összevetve mégis az volt a tegnapi napom utolsó gondolata, hogy elegem van ebből az egész helyzetből, amiben most vagyunk és feladom.
Végtelenül elfáradt a lelkem..