Margitozásos

Szombaton azon szerencse ért, hogy elkísérhettem a csajokat a Budapest Parkig, ahol egy számomra ismeretlen ( és ismeretlen is marad) előadó koncertjére igyekeztek.🤗

Én bár borzasztóan csúnyán beszélek, mégsem viselem a trágár szavakkal önkifejező dalszövegeket. Viszont nekem a koncert ideje- a becsekkolástól a végéig 6 óra– bónuszidő, és Budapesten nekem már csak egyetlen helyszín, ami számít, a Margitom szigete, ott is a kolostor romjai és mellette a Szent Mihály kápolna, melynek fala mellett szoktam a tömegből kivonva magam kicsit megpihenni.

Terveimben szerepelt, hogy nem gyaloglok a Jászaitól a romokig, hanem busszal megyek, mert nem szűnik a fáradtságom és a térdem sem bírja már a terhelést, de nyilván nem közlekedett a busz egy rendezvény miatt.

Kicsit kétségbeesve, de mégis vonulásra adva a fejem becsatlakoztam a tömegbe és próbáltam nem figyelni a sípcsontomtól a csípőmig vonuló olykor már elviselhetetlen fájdalomra. Rengeteg ember volt, hatalmas rezgéstömeg.

A kolostor romjai között mindig tiszteletem teszem a síremléknél. Én nem kérni, hanem megköszönni érkezem. Nincs mit kérnem az egészségen kívül mindenkimnek és nekem, én inkább megköszönöm, hogy ennyi tanítást meg tudok élni, és minden helyzetben meglátom a helyzet kialakulása mögött álló okot, illetve a rejtett célt.

Most is hagytam itt egy füstölőt, de nem maradtam, mert volt aki itt piknikezett, mások a falon mászkáltak ( amit sosem fogok érteni, főleg azért sem, mert ez már rongálásnak minősül) Itt a síremlék mellett hajnalban, a felkelő ☀️ sugarait között jó ücsörögni, mert nem jön ide senki, lehet kicsit eggyé válni a hely szellemével.

Többek között azért is szeretek itt lenni, mert olyan környezet, mint az én lelkem.. a kőfalak, a borostyán, a árnyékliliom, a fák lombján csak átszűrődő napsugarak, árnyék, kismadarak, mókusok, szellő és a hajnali harmat… Ez mind én vagyok❤️

Itt a kegyhelynél mindig meghatódom azon, hogy legyen bármilyen évszak, itt a vázákban mindig friss virág várja a hazalátogató királylány energiáját. Itt is hagytam egy füstölőt, de a látogatók miatt inkább tovább mentem a kápolnáig, kicsit bízva abban, hogy nyitva lesz. Persze nem volt. Pedig még nekem is,ki nem tartozik semmilyen karám juhai közé, nekem is szokott adni valami pluszt az az egyszerű kis templombelső, a mécses,amit Margitnak és Szent Mihálynak gyújthatok. Hát ez ma is elmaradt.

Legutóbb Apával és Mercivel jöttem el a Szigetre, meg szeretettem volna mutatni Apának, hogy hova járok, amikor eljövök, hogy kicsit összeszedje magát a Lelkem. Akkor is itt pihentünk meg kicsit a kápolna fala mellett és most is úgy találtam jónak, hogy itt maradok, míg a rendezvény miatt nem közlekedő buszjárat újra fel nem bukkan a szigeten.

Ez a hely olyan, hogy ellaknék itt, ha nem lenne nyilvános. Még a templomban is ellaknék, bár nem szeretem a templomokat, nem is éreztem még egyben sem jól magam, kivéve ezt.
Itt megnyugszik az ember. Olyan, mintha lenne benne egy öreg lélek, egy lélekőrző, aki arra vigyáz, hogy a belső utazásunk alatt a testünket ne háborgassa senki.
Itt ücsörögtem egy órácskát , a meleg ellenére fel kellett vegyem a pulcsim, mert többször átjárt rajtam a hideg fuvallat.
Érdekes, hogy először voltam úgy itt, hogy ekkora tömeg hömpölygött mégis el tudtam csendesedni annyira, hogy megpihenjek a rezgésben.
Gondolattalan létezésemben egy madárka alsószoknyájának darabkája hullott a nadrágomra… Talán jel volt, talán nem…

A szigetről busszal jöttem ki végül, majd a Lányok bulijának végéig még elvillamosoztam a Keletihez, mint MÁV dolgozó használhattam a MÁV mellékhelységét 400 forintért, ittam egy lóhúgy kólát a Mekiben, mert a hidegrázás mellett hányinger is kerülgetett, mikor elhagytam a szigetet, majd visszazötyögtem a Közvágóhídhoz ahol a Budapest Parkban még nagyon ment a buli, ahonnan visszavillamosoztunk a Csajokkal Kelenföldre a parkolóhoz a kocsihoz, és hazaereszkedtünk a teremtett valóságunkba.

Sokszor leírom, mert magam is megdöbbenek olykor azon, hogy mekkora utat tettem meg az öntudatra ébredés útján, az önismeret útján, az emberi kapcsolatok átértékelésében, az önelfogadásban, mások elfogadásában és az állandó irányítási és felügyelési kényszer letételében.
Egy ideje nem kuncsorgok már azért, hogy bárki beengedjen az életébe. Már nem vágyom része lenni ennek a kirakósnak. Bár az én utazásomban a fizikai és lelki kimerültség inkább áldást hozott, és letisztította számomra a helyem és feladataim ebben a létezési ciklusban, mégis tény, hogy egyre keserűbb vagyok attól, hogy kezdek képtelenné válni már azon vágyaim megvalósítására is, amihez nem kell anyagi háttér.
De mindig volt valahogy.
Megoldom.